VideóA Ma7 csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szabó P. Katalin: Boszorkányidő, avagy a kora középkori magyarság énképe egy nem hagyományos történelmi regényben
Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy? Herczeg Ferenc az Új Idők főszerkesztőjeként maga is azt az ókonzervatív irányzatot képviselte, mely stílusnak a lap más szerzői (Gulácsy Irén, Zsigray Julianna, Kosáryné Réz Lola, vagy Zilahy Lajos stb.) is alkotói voltak. Regényíróként szívesen fordult a történelmi regény amúgy is divatos műfaja felé. Ebben a tematikában, Az élet kapuja című kisregényével a Nobel-díjra jelölést is „majdnem” sikerült elérnie. A Kráter Műhely Egyesület gondozásában 2011-ben újra megjelent Ádám, hol vagy? című regénye alapvetően ennek a határhelyzetben levő műfajnak a megvalósulása némileg modern kerettel. Maga a gondolat, hogy egy „új” szereplő beléptetésével indul a történet, merőben hagyományos módszer. Gondolhatunk az 1847-es Üvöltő szelekre Emily Brontë-tól, vagy Jókai Mór A fehér rózsa című regényére (1854). Az Ádám, hol vagy? kezdő fejezetében egy önmagát magyarnak definiáló költő autója defektet kap Plaren városban. Az elbeszélő személyét rejtély fedi. Herczeg felruházza néhány saját tulajdonságával, így az elbeszélő tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, német kiejtéssel rendelkező magyar költő. Miközben kénytelen rossz színielőadásban megtekinteni Goethe Iphigenia Taurisban című tragédiáját, megismerkedik Kindel Reinhold tanítóval, aki a város levéltárát is őrzi, ill. akinek az egyes szám első személyű énelbeszélő azt állítja, hogy történész. Másnap reggel a levéltárban Reinhold átadja neki az Oldericus-kódex másolatát és az elbeszélőről kiderül, hogy nem tud latinul. Erre a kijelentésére rácáfol az a klasszikus művéltségről árulkodó tény, hogy két fejezetnek is latin nyelvű címet adott. Noha ezek egy, már az általános iskolából is jól ismert, Szent Germinianushoz szálló modenai imádság szakaszai: Ā sagittīs Hungarōrum līberā nōs, Dominē! A kódex másolatot az elbeszélő bemutatja szeptemberben dr. G. Zoltán egyetemi professzornak, aki lefordítja neki, azonban mivel Kindel Reinhold a „tudományos ismertetés jogát”[1] fenntartja magának, az elbeszélő regényt ír belőle, s ebből születik meg az Ádám, hol vagy? valódi története. A második fejezettől a tizenhatodik fejezetig megszakítások nélkül Liuterfredi Adua történetét olvashatjuk; a cselekmény röviden összefoglalható: Adua örökségként kapott birtokkomplexuma nemes apja halála után darabokra hullott és a regény jelenében a vártornya melletti Plaren városa is fellázadt ellene. Hogy nemesi jogaitól megfosszák, boszorkánynak kiáltották ki, és egy koholt per során elítélték, a másnap reggeli máglyahaláltól a Szent Bonifác-apátság bölcs apátja, Oldericus mentette meg, aki két szerzetessel kiszöktette a fogházból. Adua útközben megszökött Adrianusz atyától és bosszúból porig égette Plaren városát, aztán erdei bolyongása közben foglyul ejtette két magyar felderítő katona, egyikük, Csák eladta a kutyájával együtt öt aranyért Álmosnak, akinek a pohárnoka lett. Amikor a magyarok és a plareniek között csatára került sor, Adua elszökött és menedéket keresett a Szent Veronika-kolostorban. Éjjel küldöncöt eresztett volna Oldericushoz, hogy segítséget kérjen tőle, de a fiút elfogta Plaren városbírója, Herimán, aki útnak is indult, hogy elfogja, végül máglyára küldje a boszorkányt. Reggel a fiú megnyugtató hazugsággal tért vissza, az apácák imádkozva várták a szerzeteseket. Délben azonban nem az apátsági katonák érkeztek meg, hanem három pogány magyar, Álmos pedig visszakövetelte magának a rabszolgáját. Mikor a plareni lovasok hiába keresték a lányt a kolostorban, a magyarok után eredtek és egy heves csatában végeztek Álmos segítőjével, az öreg Csákkal. Maga Álmos is megsebesült. A második ütközet megvívására a sebesült Álmos már nem volt képes, s mikor Adua hűséges kutyáját, Plútót a városiak felkoncolták, Adua rádöbbent, hogy a keresztények inkább voltak ellenségei, mint a pogány magyarok és három nyíltalálattal meghátrálásra késztette a plarenieket, majd úgy határozott, hogy hazamegy Álmossal Magyarországba. A narrátor a fejezet utolsó bekezdésére visszaveszi a szót, és egy idézettel zárja az elbeszélést az Oldericus-kódexből. Az író a tizenhetedik fejezetet Függelék címmel csatolta a regényhez, azzal az indoklással, hogy „eszébe jutott”,[2] hogy le kellene írnia, mi történt a szereplőkkel mindezek után, ezért megkérte a történész ismerősét, hogy írjon levelet Reinholdnak és kérjen tőle adatokat. A további információkat a Liber manualis[3] című városi krónikából kapta meg Plarenből. Itt újra megindokolja, hogy nem teheti közzé az eredeti dokumentumot, mert az Reinhold joga, ő újra kénytelen azt „elbeszélő formában közölni.”[4] A Függelék így négy alfejezetre tagolódik, az első az elbeszélő újabb előszava, „A >>Liber Manualis<<”, a további három Herimán utazása Magyarországra. Az egykori városbíró mea culpája után Magyarországra utazott, hogy kiváltsa rabságából Aduát, találkozott Álmossal, aki ekkorra már a magyarok gyepűvajdájává nőtte ki magát, hogy megvegye tőle Adua szabadságát, de Álmos a feleségéhez küldte az egykori városbírót. Herimán másnap felismerte a vajdánéban Aduát, így nem járult a színe elé. A téma nem idegen az írótól, hiszen a jóval korábbi Pogányok (1902) alig egy „történelmi fejezettel” repíti későbbre az olvasót. Itt a történet véget ér a magyarok 10. századi letelepedésével, a Pogányok megjelölt kezdődátuma Kr. u. 1046. A kisregény tulajdonképpen csak napokat mutat be Adua életéből. A Singer és Wolfner 1935-ben a borítóra egy éppen nyilát röpítő férfi képét tette, a Kráter Műhely Egyesület Helbing Ferenc Lányrablás című munkáját választotta. (Helbing Ferenc kortársa volt Herczegnek.) A nyíl és annak használata a regény egyik legfontosabb motívuma. II. Liuterfred maga tanítja meg lányát az íjjal bánni. A Szent Bonifác-i lövészversenyen, aminek utójátékaként a város és Adua között a konfliktus kibontakozik, Adua legyőzte az összes férfit, minden lövése talált. A magyarság múltjában a nyíl különös jelentőséget nyert. Álmos ámulatát Adua akkor nyerte el, amikor három lövéssel megfutamította az ellenséget. A Lányrablás arra a jelenetre utal, amikor Álmos megszöktette a kolostorból „tulajdonát” és harcban oltalmazta meg a városiaktól. A regény címe (Ádám, hol vagy?) többször hangzik el Adua szájából. Először éjszakai magányában szeretné szertekiáltani a Leuterfred-toronyból, másodszor városi fogságában kuporogva vágyódik rá, hogy legyen valaki, akihez tartozhat, aki kiszabadítaná. Harmadszor, némi változtatással („Hol vagy, te istentelen ismerős? Hol késel, Ádám?”),[5] akkor jelenik meg ez a gondolat, amikor a városiak pellengérre állították a piactéren és megalázták. Herczeg Adua alakjában ősi női vágyakat, az oltalmazottság óhaját fejezi ki. Nem véletlen, hogy a piactéri jelenet után Adua nem gondol többé arra, hogy hol van Ádám. Miután a pellengérről leszállhatott, többé nem várta mástól a védelmezést. Lelki fejlődésének ékes bizonyítéka, hogy bosszúját a városon teljesen egyedül hajtotta végre, sőt később ő mentette meg Álmost, újfajta szerepet öltve magára. A bibliai párhuzam azért nem elhanyagolható, mert a regény közegét belengi a mély vallásosság, az istenfélelem. Herczeg szinte mindegyik történelmi tematikájú művében megjeleníti az Egyházat, s szinte mindig pozitív töltettel. Adua keresztény karakter, hisz Istenben. Vajdánéként is nyakában hordta a keresztet (nem tudjuk, hogy csak keresztet -e, vagy feszületet). A Bibliában a bűnbeesés után „Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?”.[6] Érdekes belegondolni, hogy a bűnbeesés pillanatában az ember Isten nélkül cselekszik, Álmos pedig keresztényi értelemben istentelen. Nem tudjuk, hogy Álmos életében Adua vallásossága elindított-e valamit, de a regény világában hívószónak bizton betudhatjuk. Ebből a középkori mély, Istenben való hitből kell kiindulnunk, amikor azt a kérdést vizsgáljuk meg, ami Adua boszorkányságát illeti. A II. fejezet az egyetlen, aminek Herczeg Ferenc mottót adott. A fejezet címéül is a mottóra utaló szavakat kapott: Enák gyermeke. A mottó pedig: „És láttunk ott óriásokat, Enák gyermekeit, mi pedig olyanoknak látszottunk az ő szemükben, mint a sáskák.” (3. Mózes, 13, 34).[7] Habár már az 1935-ös kiadásban is Mózes Harmadik könyvét jelölik meg az idézet forrásául, valójában ez a Negyedik könyvben olvasható (4. Mózes, 13,34.). Az enakiták Hebron és Filisztea környékén laktak Izrael elfoglalásakor, azt gondolták róluk, hogy óriások leszármazottai és nem lehet nekik ellenállni. Aduáról rabtársai azt gondolták, hogy megbabonázta Álmost. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy Adua, aki Enák gyermeke, óriás, akit sáskák vesznek körül. Amikor Herimán találkozik Aduával Magyarországon, Aduát nagy pompa veszi körül és a „nagyasszony” megszólítás illeti. Ezt a feltételezést erősíti meg az, hogy Enák gyermekeit szokás volt nyakláncembereknek hívni, Aduának pedig volt egy különleges nyaklánca.[8] Aranyláncon hordott egy sárga borostyánkövet, amibe egy fekete darázs volt befagyva. Az ékszert édesanyjától kapta. A városiak szerint a medálban démon lakott, aki minden kívánságát teljesítette gazdájának. Miután a lövészversenyt megnyerte, Herimán hét fia közül a legidősebbiket halálosan megfenyegette, mikor az el akarta venni tőle a nyakláncát („Ha hozzám nyúlsz, kitörik a nyakad!”).[9] A fiú másnap reggel, mikor a lány fürdött, ellopta a nyakláncát, majd lezuhant egy szikláról, éppen apja házának udvarába. Ez adta meg a városiaknak a legitimációt a gyűlekezésre. A városiak, mint a sáskák, féltek Aduától, aki pedig Herimántól rettegett, még akkor is, amikor vajdánéként lóháton, „A puszták királynéja”-ként[10] vonult el az akkor már idős, poros, út mellett álldogáló ember előtt. Aduával kapcsolatban a sárkány motívum a másik meghatározó elem. Egyik szolgálója szerint a Vöröskő hasadékában sárkány lakik, Adua a Sárkánylyukat jól ismeri. Mikor a pellengéren kiszolgáltatottan állta a városiak alázását „véres és tüzes képekben”[11] tervezte a város pusztulását. Miután felégette a várost „Mozdulatlanul állott a szakadék szélén, és tág szemekkel bámult a vakítóan világító mélységbe.”,[12] majd a Sárkánylyukban keresett menedéket. Később, mikor Álmos megvendégelte társait és a mulatság végén kettesben maradt Aduával, majd erőszakoskodni próbált vele, a lányban utólag felmerült a gondolat, hogy „Torkon kellett volna szúrnia a késével. (...) Megölni és magára gyújtani a házat.”[13] A bosszú, a halál és a tűz összekapcsolódik gondolataiban, de mindig megelőzi valamilyen sérelem. Érdekes, hogy Herczeg a magyarokhoz is a tűz és a pusztítás képét csatolja, mintha Adua mindig is közéjük tartozna: „Ezen hajadon nem is került vissza többé abból a sötét országból, melynek fennállását a Mindenható csak azért látszik megtűrni, hogy időközönként, ha már égbe kiáltanak a kereszténység bűnei, mint egykor Sodomára kénköves tüzet, úgy reája a pogányok dühét bocsássa.”[14] Ebben, sajnos, az a mögöttes gondolat is megjelenik, hogy Európa számára a magyarok büntetést jelentenek, és erről eszünkbe juthat az az ellenérzés, ami a 20. század első felében övezte a magyarokat, sőt az a szólás is, amit ma már nem túl gyakran hallunk, hogy gyülőlöm, utálom, mint a bűnömet.[15]. Adua boszorkánysága mellett szól erdőismerete, képessége, hogy minden állat megbízik benne (még a tömlöcben a patkányok is). Fekete kutyáját, aki mindenhova követi és mindentől próbálja megóvni, Plútónak hívják. Magában a boszorkányüldözés motívumában nem szabad elsiklani afelett, amit Herczeg nagyon helyesen ábrázolt: ti. hogy az üldözést a korban a világi hatóságok, grófok végezték és nem az Egyház (sőt az apát mentette meg).[16] A VII. fejezetben zajló boszorkányper nagyon aprólékos részletességgel mutatja be hogyan történhettek ezek a tárgyalások. A város tanácstermében a céhmesterekkel és a városbíróval összeült a bíróság népes hallgatósággal. Ismertették Aduával a vádat, felmutatták a nyakláncot, áltudományos magyarázatot szolgáltattak a démonnal kapcsolatban, tanút szólítottak a vádak bizonyítására, végül boszorkánystigmát kerestek a testén. Felszólították a „töredelmes vallomásra”[17] és pellengérre állították a piactéren. Noha Herimán azt állította, hogy a tárgyalást holnap reggel folytatja, egyértelmű volt, hogy Aduára máglyahalál várt. Miközben Adua szenvedett a pellengéren, „felébredt az északi szél, és végigzizegett a város szűk közein”,[18] a rossz időjárást mindig kapcsolatba hozták a boszorkányokkal. A kínvallatás nemesi származására tekintettel elmaradt. A regény történelmi jellegét a magyarság 10. századi zsákmányszerző nyugati csatározásai adják.[19] Történelmünknek erről a korai korszakáról nem sok biztosat tudunk. Azok a jelenetek, amikben Herczeg elidőz a magyarság szokásainak ismertetésénél, a mai kutatások fényében is helytállóak. A 11. és a 12. fejezetet szenteli a magyar tábor leírására. A keresztény Adua lenyűgözve gondolja Álmos pogány hősénekéről, hogy „ismeretlen keleti pusztákon született a dallam csillagfényes éjszakán, amikor az égbolton tündöklő tüzek arról a nagy titokról regéltek, melyet emberfia soha sem fog megoldani.”[20] A 10. században a magyarság még valószínűleg tartotta a kapcsolatot a Keleten maradt magyarokkal. Nagyon jól hangsúlyozza Álmos szájába adva az információt, hogy nem tartózkodtak az év minden részében ugyanott: „Sietnetek kell, mert a feleségem maholnap kiszáll a nyájakkal a csallóközi legelőkre.”[21] A nyári szállás változott, a téli nem. A két szálláshely között egészen nagy távolság is lehetett, Álmos téli szálláshelyéül Komáromot jelöli meg. Herczeg többször is kiemeli, hogy a magyarok a lovakkal nagyon körültekintően bántak, ill. hangsúlyozza, hogy állandóan harckészültségben álltak. Egyetlen egy hiányosságként azt róhatnánk fel, hogy nem szól arról, hogy a téli szállások környékén földművelést is folytattak. A honfoglalás kori viseleti tárgyaknál nem időz sokáig, nem ad részletesebb leírást, „[Álmos] fegyverzete pompásabb volt a többinél, csúcsos ezüst sisakot, könnyű páncélinget és tigris hátibőrt viselt.”,[22] a női öltözékről is szegényesen értesülünk: „A vajdáné magas, csúcsos arany főkötőt viselt a fején (…) és zöld selyemköntöst.”[23] Egyedül a jellegzetes tarsolyt említi. Mikor Herimán megérkezik, Álmos vajdaként járja a településeket, ezért találkozik vele előbb, mint Aduával. A 10. század első felében a magyar hatalmi központról szintén csak feltételezéseink vannak, Anonymus szerint Árpádot Óbudán temették el. Nagyon fontos kitérni arra, hogy Herczeg habár sok szempontból követi a 19. században oly jól kidolgozott magyar „ősképet”, ami szerint a magyarok ősei (Herczeg által is többször hangoztatott) „büszke” lovas vitézek voltak, de ennél árnyaltabb képet fest arról a társadalomról, amiben hőseit mozgatja. Álmos kezdetben csupán Szabolcs egyik fiatal vezére, akit sok más nála alacsonyabb rendű katona vesz közül, viszont maga engedelmességgel tartozik Szabolcsnak. A bajorországi (a szövegben Bajuvária) táborban jelentős szerep társul a karatán tolmácshoz, aki (elméletben) közvetít a váltságdíj dolgában a magyarok és az idegen rabok között. Herimán a komáromi földvárnál bojtárral, számadóval és más udvari legényekkel is találkozik, nemcsak gazdag vitézekkel. A 10. században a törzsek (Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi) felbomlottak. Herczeg Álmosról pontos leírást ad: Előd törzséből származik, Örkönd fia. A hét törzsfő közül Előd, vagy ahogy Anonymus írja, Eleud törzséből származik. Előd a Képes Krónikában a künde Álmos apjaként van megjelölve. Ez azt jelenti, hogy a főhős a vezértörzsből származik. Herczeg esetében a problémát abban látom körvonalazódni, hogy a regény cselekményét a 10. századra datálja („Oldericus apát a krónikáját a tizedik század különös latinságával írta”),[24] viszont Álmos hősénekéről azt közli, hogy „rég meghalt magyarokról szólt (Adua megjegyezte az Árpád nevet)”;[25] Árpád nem halhatott meg annyira régen. Pontosan nem tudjuk ugyan halálának évét, de mindenképpen Kurszán hadvezéré után következhetett be, nagyjából 900-ban (Kristó Gyula szerint) vagy 907-ben (Anonymus szerint, de szerinte a honfoglalás is később, 903-ban történt). Ahogy már az elején megállapítottuk, erről a korról nagyon keveset tudunk, viszont a 10. századból visszatekintve Árpád halála nem lehetett „rég” még a kollektív emlékezetben. A nyugati csatározások 955 után véget értek. Másrészt Herczeg szerint „A határőrség vezére [Álmos] a gyepűvajda, és az ő hivatala a legfontosabb a fejedelemé után.”[26] A fejedelem után a hadvezér, vagy másképp a gyula a második tisztség. A harmadik vezetőtisztség a karha volt, aki a népek feletti kormányzást végezte. A gyepű a magyarság szállásterületét védő két részből álló védelmi vonal volt, amit földvárakkal biztosítottak. Herczeg nagyon helyesen említette a komáromi földvárat. Adua neve az Adda Po mellékfolyójának latin nevével azonos, másrész etióp városnév. Hangzása erősen emlékeztet minket a magyar, kun eredetű, ma már nem népszerű Édua névre. Herczeg az íj mellett említi, hogy ha a magyarok azzal nem tudtak harcolni, akkor kopjával és csákánnyal próbálkoztak. Az íj után szablyát és baltát használtak még szívesen. Aduának fogolyként első felismerése, hogy „rengeteg sok [a] megbékózott katonaló, mely az erdőszélen legelészett. Az ilyen rablóhadjáraton (…) sűrűn váltogatták a hátasokat, és négy-öt vezetéklovat is számítottak egy-egy katonára.”,[27] ezt nagyon helyesen gondolta. Herczeg egyik forrása VI. Bölcs Leó bizánci császár leírása lehetett (és Anonymus Gesta Hungarorumja), valószínűleg a csatajelenethez is tőle merített. A császár Strategikon című írásában ismerteti a magyarok haditaktikáját, ill. hogy a lovaikat béklyóba verve őrzik türk sátraik mellett. A honfoglalás idején a magyar lovak Európa szerte híresek voltak.[28] „Romantikus” túlzás lehet Herczeg részéről, hogy azt állítja, „A táborban nem volt sátor, pogányok és keresztények a csillagos ég alatt aludtak.”[29] Az író nagyon ügyesen szemlélteti, hogy a honfoglalás korabeli magyar ember, lévén szó lovas nomád nép tagjáról, mennyire szoros viszonyban volt lovával („legjobb barátja a hátaslova volt”),[30] a ló nemcsak egy hasznos állatnak számított, hanem kultikus lénynek is. A másik folklór motívum a nő megbecsültsége, de megszívlelendő, hogy Herczeg rámutat arra, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni. Mivel Adua önmagát becsüli, Álmos is értékeli. A nő „nagyasszonyi” szerepe mögött a matriarchális berendezkedés múltja búvik meg, ill. az a későbbi vallásos tisztelet, ami Szűz Máriát, a Magyarok Nagyasszonyát övezi. Az író nagy hangsúlyt fektet a regényben a művészetek magyarok körében való elterjedtségére, a harcosok énekelnek, verseket/dalokat költenek és zenélnek, hangszereik a hegedű, a tilinkó és a síp. Álmos karakterének fontos vonása, hogy költő és hadvezér, mint Zrínyi Miklós. Az ellenség ábrázolásánál Herczeg elhagyja a zenére és az irodalomra való fogékonyságot, s habár ezt teljes mértékben nem tekinthetjük hitelesnek, de a magyaroknál az édesanya gyakori említése a korabeli dalokban nemcsak a kultúra, de a nők, az anyák tiszteletének piedesztáljára is emeli a keletről származó csapatot. Az író azt szerette volna ezzel sugallni (Álmos esetében szinte biztosan), hogy az írástudók, a költők megbecsülésre méltók lelki nemességükért, s az a nép, amelyik befogadja és követi a művészeit, nem járhat rossz úton. Ahogy már korábban is említettük a 19. században közkézen forogtak honfoglalás kori témát feldolgozó ponyva-szövegek. Herczeg nem követi ezeknek a szövegeknek a sémáját a következőkben: habár Álmos nevét használja, de Álmosa nem azonos azzal a kündével, aki „büntetésből” nem léphetett be Pannónia földjére. Művében nincsenek mondai elemek, ahogyan hiányoznak a mitologikusak is. Nem próbál választ adni az eredet kérdésére, nem beszél a vándorlásról, nem ismerteti, hogy mit jelent a pogány vallásosság, sőt mintha a magyaroknak nem is lenne vallása (azt írja, hogy nem tisztelik se a jót, se a rosszat, az ördögben sem hisznek). Habár a harci cselekmény részletes, de nem patetikus, noha a magyarok jellemét bemutatja, ám ezt minden történelmi regényében ugyanígy megteszi.[31] Aki Herczeg Ferenc írásait szereti, nem csalódik ebben a regényben sem. Noha a Kráter Műhely Egyesület nem az 1935-ös I. kiadás gondosságával adja közre a szöveget és a nyomdahibák megzavarják az olvasás élvezetességét. Különösen hiányzik a kiadásból a fejezeteknek az a határozott elkülönítése, amit a Singer és Wolfner követ. Ennek ellenére az Ádám, hol vagy? izgalmas olvasmány lesz azoknak, akik kíváncsiak a magyarok 1935-ös megvertség tudatát elutasító énképére. Itt sem kapunk rózsaszín habos leányálmot a kezünkbe, sőt már érződik az a fajta elkeseredettség, amit a hűvösvölgyi emlékirataiban is megörökít, amikor ebben a regényben leírja „Az egyedüllét nagy szomorúságát, melyet vad jókedvvel leplez a nemzeti hiúság. Ez a nép meg van átkozva, hogy mindig egyedül járjon, hogy szemben álljon az egész világgal, hogy tűzzel-vérrel jelölje útját és egyszer majd tűzben-vérben semmisüljön meg.”[32] Herczeg Ferenc, Ádám, hol vagy?, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2011. 2200 Ft
[1]Herczeg Ferenc, Ádám, hol vagy?, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2011, 15. [2]„eszembe jutott” Uo., 108. [3]Jelentése kézzel, manuálisan írott könyv. [4]Uo., 109. [5]Uo., 50. [6]1. Mózes 3,9; Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentumában foglaltatott egész Szent Írás, ford. Károli Gáspár, Budapest, Magyar Biblia-Tanács, 1990, 7. [7]Herczeg, i.m., 16. [8]http://lexikon.katolikus.hu/E/enakit%C3%A1k.html (2012.10.28. 16:07) [9]Herczeg, i.m., 24. [10]Uo., 122. [11]Uo., 58. [12]Uo., 59. [13]U.o., 76-77. [14]Uo., 107. [15]Jókai Mór még használja a Tégy jót című regényében (1895). Elhangzik Luca (Törőcsik Mari) szájából is a Szerelem című filmben (1970). [16]Klaniczay Gábor, Boszorkányüldözések kialakulása Európában, Rubicon 2012/1., 8. [17]„töredelmes vallomásával” Herczeg, i.m., 48. [18]Uo., 52. [19]A történelmi információkat összevetettem: Kristó Gyula, Magyarország története 895-1301, Budapest, Osiris Kiadó, 2007.; és: Róna-Tas András, Kis magyar őstörténet: A magyarok őstörténete és korai története az államalapításig, Budapest, Balassi Kiadó, 2007. [20]Herczeg, i.m., 70. [21]Uo., 119. [22]Uo., 66. [23]Uo., 122. [24]Uo., 11-12. [25]Uo., 70. [26]Uo., 115. [27]Uo., 66. [28]www.mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok (2012.10.31. 9:25) [29]Herczeg, i.m, 71. [30]Uo., 120. [31]Ezekről a szövegekről információt szereztem: Mikos Éva, Árpád pajzsa: A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII-XIX. században, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2010. [32]Herczeg, i.m., 71.
Megjelent: 2014-08-10 23:43:21
|
