Videó




Keresés a honlapon:


Szepes Erika: Trubadúr a Vízivárosban – Képes Gábor: Írás a kézfejeden

 

 

 

 

Trubadúr a Vízivárosban
Képes Gábor: Írás a kézfejeden

 

Két mai teremtéstörténet

Nem egyszerűen városnézésre hívom az Olvasót, egy maszkot viselő lantjátékos segítségével, hanem kettős felfedező útra: elindulunk a költő belső világában, majd annak a megengedett beláthatósága után kifelé fordulhatunk a költő mindennapos útjára, amely a Vízivároson keresztül tágabb tájakra vezet – városnyi, országnyi, olykor világnyi távolságokra. S hogy miért kell ezt a világfelfedezést egy trubadúr vonásait magán viselő költő vezetésével megtennünk, az egy különös költői hasonlóságból derülhet ki. A hasonlat első darabját Kovács András Ferenc írta, és az ősi teremtéstörténetből indul el; a szakaszok számozása is a bibliai versek számozását idézi.

 

1.Kezdetben volt a sírás:

zöld köveké a szélben,

friss kerti fáké – a fény

forró kardja ha zúgott.

 

2.Nyüzsögtek ott, vergődtek 

városok, mint a hálóban

halak: hiú világba

vetettek miként magok.

 

3.Mert így szórattatunk szét.

 

 

4.Sosem leszünk bölcsebbek,

jobbak, halhatatlanok:

minden eltöröltetik.

 

5.Három vagy négy véletlen 

kézvonás: pusztában írt

gazdátlan szép nevek – a

többi névtelen homok.

 

6.Írás vagyok s a kéz, mely 

eltöröl – mintha a föld

fáradt hátát simogatná.

 

7.Mit írtam a porba, 

mit? S miért tüntettem el?

Tüzeknek üdvét, bűnjelét:

vak angyaloknak énekét?

A verset András evangéliumá-nak nevezi a szerző, természetesen ez az András apokrif evangéliuma – az ő sajátja. A teremtés nála sírással kezdődik és tragédiák sorozatával folytatódik, a városok vergődnek és „hiú világba / vetettek miként magok” – széttagoltságba, egymástól távoli magányba – lakosaik a világ diaszpórájává lettek. Ismeretlen krónikás rajzolja bele a neveket a homokba – kézírását eltörli egy másik ismeretlen, aki azonos a krónikaíróval. A Teremtéstörténetet megörökítő Kéz azonos a Teremtéstörténet megsemmisítőjével. A diaszpóra hite megsemmisül. Mi marad András apokrif evangéliumából? Bűnjel, vak angyalok éneke.

A másik, Képes Gábor verse, rejtettebb, mai környezetben történő esemény krónikája, benne kevesebb nyílt utalás esik a Teremtéstörténetre, pedig ugyanúgy kezdődik, és verstörténésében sok hasonló figyelmeztető jel tűnik fel. Címe: Retrospektív (89. – a továbbiakban arab számmal az oldalszámot jelölöm az Írás a kézfejeden kötetben), és nemcsak a vers maga fordul születésből halálba, hanem a könyv története is „rákmenetben” (a költő szava) halad egy év nyarától az év elejéig, egy bűntelen lény világra jöttétől egy bűnös ember haláláig. Képes szövege – anélkül, hogy ókori hiedelmekre célozna – átörököl egy antik mítoszt, amit Vergilius IV. eclogájából ismerünk: egy újszülött, még bűntelenül világra jött gyermek eljövetele hozza el a bűn nélküli aranykort – születésével elpusztul a bűn. A két vers hasonlósága nemcsak az indító motívum rokonságából adódik, - a világ sírva jön létre - , hanem abból is, hogy nem pusztán a magánmitológián keresztül mutatja be a világ sorsának veszélyeztetettségét, hanem – Kovács András Ferencnél világméretűvé tágítva a városok, a lakosoknak a Bibliában meghatározott csoportja és a hit pusztul – Képesnél megnevezett, egyre távolibb helyekre tekintve (Országház, Budapest, Moszkva) rendül meg a világ, és a megrendülésnek még a bűnös halálával sincs vége: két magasrangú hatalmasság – mégha már öregen is – még utoljára „kihúzzák egymást” a bajból. Ahogy Vergilius jóslatára sem következett be a bűntelen aranykor, úgy a két mai teremtéstörténet sem végződik a békeidők eljövetelével.

Lássuk most, kit ad hírül Képes teremtéstörténetének kitartó sírása? Valakit, aki nem jelenik meg a versben. Kihajt a búza, nyári hőség támad, valami apró jele van ugyan annak, hogy – ha nem is jön el a béke – de szimbólumát látjuk egy közönséges vadgalambban, akit meg akarnak szelídíteni „egy békegalambnak”. Ünnep kél, augusztus van, repülőbemutató az Országház mellett. Az idő múlik, enyhülés, hófúvás, szilveszter. A költő itt először cselekszik másodmagával: sírásra bírja a hajdani újszülöttet, akinek még a nevetését is ő sírással kíséri. Képes teremt egy lényt, aki ember – sír, nevet – de nem mutatkozik meg. Holott az egész kötet róla szól.

 

Sírtam, amikor megszülettél

Két hónap és hat nap keserve

Könnyet zúdított a földre

És a búza kihajtott.

 

Budapesten rekkenő kemencehőség.

Szitálás,

Egy öregember morzsákat szór a békegalambnak.

Egy hét se telt el, az Országház mellett

Ejtőernyős nagyot csobbanva landol

És a sós víz szétmarja arcát.

 

Budapesten enyhülés várható,

Moszkvában hófúvás,

Két öregember

Kezet fog, kihúzzák egymást.

 

Szilveszter van és együtt sírunk.

Együtt sírok veled azóta is,

És sírok akkor is, amikor nevetsz.

 

(1980. március

Gerő Ernőt szűk családi körben eltemették.

Gerő Ernő súlyos bűnöket követett el

A személyi kultusz idején.)

A meg nem jelentnek először kézfejét látjuk a címlapon, ami a szerző írását hordozza. Mint az apokrif evangélium írását a homok. Majd emlékezni kezd a költő, aki magáról sem árul el sokat: „Oly messze nézek és látom ahogy lassan lelép / Múltam görbe fegyenceként egy szürke kis alak / Voltam ilyen is / egy lezárt világba szorult ember-forma gyerek” (44.) – íme a magándiaszpóra – s a saját világ rabjaként világítja meg a fontos részleteket a magánmitológiából. Látjuk versben is a kézfejet: „az éltető erek felett / titkos kódokként / kéklenek a jelek / lopva ráírnám / Réka szeretlek”(5.). Két konkrétum derül ki: a hölgy neve, akinek kézfejére írni akar, RÉKA, ezt adják ki a titkos kódok, és az, hogy ő ezt a Rékát szereti. Már eddig sem szokványos a szerelmi vallomás, sok benne a titok és az elhallgatás (titkos kódok, mások számára ismeretlen jelek, lopva írás). Tulajdonképpen a névnek kellene a legnagyobb titoknak lennie, ezt tudjuk a világ szerelmi költészetének nagy részéből, de a költő a vers írásakor még nem tudta, hogy nem az a legnagyobb titok, hogy szeret valakit, hanem az, hogy kit tisztel meg szerelmével. És az, hogy ez a szerelem – más, mint minden más szerelem. Valami titkos, rejtekező, szemérmes, tiszta. Nem plátói, az itt kevés volna, talán fölöslegesen tudálékoskodó, talán nem is igaz. Ez – tudván tudva, hogy egy „lezárt világba szorult ember-forma gyerek” (44.) írta – kamaszszerelem. Annak is egy különleges, a szerző alkatához szabott fajtája. Egy önmagán talán túlságosan is uralkodó, félszeg, visszafogott, a másikat: a NŐT tisztelő ember sajátos szerelme. Csak egyhez tudom hasonlítani: trubadúr-szerelem.

 

SEMMIT NEM TUD A SZERELEMRŐL AZ, AKI BIRTOKOLNI AKARJA A NŐT.”

Ezt a különös bölcsességet – bevallom: én nagyon emberi bölcsességként élem meg – egy trubadúr, Daude de Pradas (1214-1282) írta, és ezzel megfogalmazta a trubadúrszerelem szerelemfelfogásának alaptételét, a fin’ amor-t (talán tiszta szerelemként lehet a legjobban fordítani, amely magában foglalja az önfegyelmet). Bernart de Ventadorn, a legnagyobb tehetségűnek tartott trubadúr így fogalmazott: „Az nem igazi szerelem, annak csak a neve és látszata az, amely nem tud szeretni, ha nem birtokolhat.” Nem távoli analógiaként, hanem a hasonló felfogás miatt jutott eszembe ez a mondat, Képes Gábor nagyon emberi sorainak olvasásakor:

Álmomban bármit megtehetnék

de csak azt teszem meg amit ébren is megengednél

mert tisztellek mivel szeretlek (10.)

A trubadúrköltészet eredete tisztázatlan, a kutatók egy része kapcsolatba hozza a Rózsaregény keletkezésével, aminek első részét, La Roman de la Rose-t Guillaume Lorris ( 1210-1260) írta, Platón nyomán, 4058 sorban, második részét Jean de Meung (1240-1305) Arisztotelész nyomán, 18000 sorban. A trubadúrköltészetben az első rész filozófiájának hatása az erősebb: Platón alapján vallották a nők felsőbbrendűségét, idealizálták a benne fellelhető szellemi princípiumot, amit magasabb rendűnek tartottak a férfiban lakozó anyagi létezőnél. A Rózsaregény nem ígér boldogságot a trubadúrnak: „sorsod többé boldog sosem lesz, mind bánatos, aki szerelmes”; misztikus elragadtatásodban „elmerülsz, magadba szállsz, és mozdulatlanul megállsz némán, sokáig, mint a Szép; kezed merev, lábad se lép, szavad nincs, nem rebben szemed, idézed emlékeidet, s az emlék újra bánatot hoz, és csak sokára térsz magadhoz.” Hogy mondja Képes? „Oly messze nézek és látom ahogy lassan lelép / Múltam görbe fegyenceként egy szürke kis alak”… „Egy lezárt világba szorult ember-forma gyerek” Majd: „elfüstölt néhány nehezen átfűthető, didergő év” (44.). A trubadúrnak a misztikus elragadtatás viszont meghozza a joy-t, a boldogsághoz közeli felfokozott érzelmi állapotot, a nő szépségéből és lelkéből elkerülhetetlenül kiáradó tökéletes örömöt, ami lehetővé teszi a szenvedések elviselését.

A nő középkorban történt eszménnyé emelésének oka, folyamata azt a feltételezést is megengedi a kutatóknak, hogy ez a női lét lealázottságával, a nő szexuális és egyéb kihasználásával ellenhatásban jött létre. Írásos bizonyítékot erre nem találtam, csak közvetve tulajdonítják ezt a platóni szépségfelfogás hatásának, pontosabban a kettős platóni nőfelfogás szétválasztásából származó hitvallásnak: a kiválasztottak számára elérhető Aphrodité Urania (Égi Aphrodité) és az Aphrodité Pandémosz (Közönséges Aphrodité) adományából való részesülésnek. Az Aphrodité Urania (Uranosz magvából anya – tehát anyag nélkül - a tenger habjából felmerülő Szépség ) a szellem embereinek kiváltsága, míg a Közönséges Aphrodité azoké, akik a testi gyönyöröket keresik.

(Aquinói Szent Tamás lényeges pontokon modulálta a platonista kereszténységet: amit keresünk, „az a teremtő lélegzet törvénye, Isten kisugárzó hatalma a teremtményekre, akiktől visszaszármazik hozzá: minden lény visszatér céljához mint princípiumához, amelyből származik.” A lélegzet ki-és bemenetele maga Krisztus, a megtestesülés, így válik ismét központtá az anyag és a fő cselekvővé a Theotokosz, az Istenszülő Anya, a női princípium, amelynek szentelik az Istenszülő Anya templomait, ezért nevezték például a párizsit Notre Dame-nak, s az Istenszülőt fő hatalomként tisztelő vallási intézmény neve is nőnemű: Anyaszentegyház.)

Az eszményi, tiszta szerelem, a fin’ amor arra indítja a férfit, hogy önmaga tökéletesítése által érdemelje ki a nőnek  no nem is a szerelmét  , de a figyelmét:

Naponta jobb s tisztább lettem,

mert szolgálok világszépet,

szívembe átáradtan

szíve bennem él, világol,

leigáztam lényemet.

(Arnaut Daniel, 1156-1210, Palánki Tamás István ford.)

Platónnál a lélek (a szellem) az ideák felé emelkedik, és közben elválik a testtől, a trubadúr felfogásban a szerelem soha nem szakad el a konkrét személytől, egy meghatározott nő közvetíti a szerelmet, az ő személyiségén keresztül jut el a trubadúr az Ideájához. Ebben a felfogásban a trubadúr szerelme maga a Szerelem.

Balassi Bálint rokonsága a trubadúrlírával erősen vitatott kérdés, de szerelemfelfogásában – az előzmények ismeretében vagy anélkül – fellehetők hasonlóságok.

Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala,

Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma,

Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta.

(Hogy Juliának s nem az Szerelemnek adta meg magát)

Még erőteljesebben fűzi őket egymáshoz a Juliát hasonlítja a Szerelemhez című versében: „szerelmese és a megszemélyesített Szerelem egylényegűségét állapíthatjuk meg” (Szabics Imre). Belelátja Szabics Balassi Juliájába nemcsak az elérhetetlent, hanem a „transzcendens, változékony, földöntúli, spirituális istennőt” is.

Julia az lelkem, mikoron szól nékem, Szerelem beszél velem,

Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz éngem,

Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem.

Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi,

Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem ezt míveli.

Képes Gábor is ismeri a szerelem kettős természetét, Réka, a világ jobbítására született új élet „csak a legkiválóbb ember a világnak ezen a részén” (15.); s a Szerelem ideája megmarad Képesnél is az imádság áhítatában, míg a test másutt szerzett örömeiért lelkiismeretfurdalás gyötri (63.):

Lelked nézi az, ki testedet csodálja

Tán imádkozás ez – szeretkezve szólva

A nyelv végtelen s a lehelet forró hit

Irgalom hogy mások dallamát is fújta

Bernardt de Ventadorn a trubadúrok kötelező vándorútján több hölgyhöz írt canso-kat, melyekben világosan megkülönbözteti a „beteljesített” szerelmeket a csak vágyottaktól. Az alábbi első szakasz a Szerelemhez szól:

Hittem titkaid, szerelem,

mind ismerem. S íme, dehogy!

Nem lehet Őt nem- szeretnem,

kit nem szeretni volna jobb.

Övé lett lelkem, életem,

övé a világ s önmaga,

semmi sem maradt énnekem,

csak vágyam s szívem bánata.

A második szakasz ugyanebből a versből:

A hölgyek hitszegő kegyét

s hamis szavát már elhagyom,

szolgáltam őket, de elég,

vak, bolond hitem feladom,

mert nem pártolnak, ha gyötör,

mit bánják, bár megöljön is,

tudom, csalfán mind egy tőröl

sarjadt csalán, mérges tövis.

…        (Vaskó Péter ford.)

 

A senhal

Micsoda dolog egy nő neve?” (Guido Cavalcanti)

A fentebb idézett versekben már szerepelt a titok szó, kifejtetlenül: mi az, ami nem mondható el egy versben. Jaufré Rudel válaszából sejthető: „a szerelem a néven keresztül létezik.” Ebből a megfogalmazásból ősi névmágiák öröksége szól: ha megnevezünk valamit, azzal megteremtjük, létrehozzuk. De nem akármilyen névvel, hanem az ő egyedi, saját, csakis rá jellemző titkos nevével. Távoli analógiaként említhetném a Jahve – az igazi titkos név – rejtését az Adonáj szó (jelentése, Úr, Uram) mögé, nehogy a tetragrammaton, a név írott formájának kiejtésével a hit megőrzendő titkát árulja el az imádkozó. (Az ősi névmágia ismeri a távoltartó, apotropaikus körülírást: ha farkast, azaz farkas állatot mondanak toportyánféreg helyett, azzal nem idézik meg a veszélyt.)

A trubadúrlírában a titkolni szánt név a dal, a canso zárórészében, a tornada-ban szerepelt, titkos alakjában, a senhal-ban. A legjelentősebb trubadúrok – Guilhelm de Peitieus, Jaufré Rudel, Bernardt Ventadorn – ilyesféle neveket adtak a tornadákban domnáiknak (úrhölgyeiknek): BON VEZI (’Jó Szomszéd’), BON GUIREN (’Jó Oltalmazó’), BEL VEZER (’Szép Látomás’), BEL CONORTZ (’Szép Vigasztalás’).

Szabics Imre – a hagyományozott tudományos vélemény alapján – úgy gondolja, hogy az imádott nők tisztes családból származó, általában férjezett hölgyek voltak, így nevük „elárulása” indiszkréció lett volna. Számomra – aki számítok a mindenkor és mindenhol létező pletyka hatalmára, s így nem hiszem, hogy bármely szerelmet, főként megénekeltet!, titkolni lehetett volna – elfogadhatóbbnak tűnik Szigeti Csaba álláspontja: „…a trubadúr önmagát, a vágyott nőt, magát a vágyat és a vágy jelét, a canso-t az egyediség, a singularitas jegyében fogta fel. Nincs két egyforma nő, ezért nincs két egyforma vágy sem, ennélfogva nincs két egyforma szerelem sem. Következésképpen (…) nem létezhet az egyedi vágyat énekelve megszólaltató két egyforma canso sem. És a világban viselt név tényleg nem egyedít (…) Ezért a trubadúrok kitalálták a modern minimális költészet módjára költészetcsinálásuk maximumát: meg kell keresni a vágyott nő nevét! A megtalált név pedig, a senhal nem a szerelmi diszkréció nevében kitalált álnév vagy fedőnév, hanem az igazi és egyedi név megtalálása.”

Jaufré Rudel ismeretlen imádottja létező hölgy volt, egy Hodierna nevű, jeruzsálemi hercegnő, aki Tripoliba ment férjhez egy grófhoz. Minthogy neve, a Hodierna ismert beszélő név volt (latinból: „a mai”, „a mindig mai”, „olyan, kinek nincs tegnapja és holnapja”), Rudel canso-iban egyszer sem fordul elő, Rudel a körülírást választotta: mindig „a tripoli hercegnő” néven említi.

Petrarca megtalálta a maga hölgyére a maga senhal-ját, a Laurát, de hogy megerősítse, még egy régmúltból örökölt eljárásnak, a bekörzésnek veti alá: ennek lényege, hogy a rendelkezésre álló betűk különféle csoportosításával egyre közelebb kell kerülni az „igazi” névhez, hogy teljesen birtokba vehessük.

Ha felsóhajtok, emlegetve téged

s neved, mit Ámor ujjal írt szívembe,

LAUdaként csendül bele a csendbe

első édes szótagja ama névnek.

 

S megpillantva REmek királyi lényed,

erőm kettőződik dicséretedre.

De – TArtózkodjál, nyelved rája gyenge -,

int neved végén figyelmeztetésed.

 

E szó is LAUdázni s Rajongani

késztet tehát, amint néven neveznek,

ki tisztes díszben vagy méltó ragyogni:

 

hacsak nem kezd Apolló háborogni,

mert gőgös földi száj merészli ezt meg:

örökzöld Laurusát szavába fogni.

(kiem. Sz.E., Csorba Győző ford.)

E versben még nincs is benne minden Petrarca-lelemény a LAURA névre: l’auro=l’oro=arany; l’aura=levegő; laurus=lauro=babér; lauda=dicséret; Laureta=becenév – az innen hiányzókat más verseiben használja.

A magyar költészeti hagyományban – ha nem is mindenkinél – de sokaknál megőrződött a senhal, azaz az álnév szokása, Balassit már említettem, de egészen a 20. századig sorolhatjuk példáit, természetesen már nem a titkos mágia követése okán. Becézés, kedveskedés, intimitás hozhatja létre, de titokban tartani a modern korokban már nem lehet. Gina csak egy névrövidítés, Léda kiléte bizonyosság, Csinszkáé egy csitri becézése, de hát ők nem voltak trubadúrszerelem tárgyai. Aki a 20. században még a leginkább rokon a távoli, lemondó sóvárgással, az eleve lemondással, az örök boldogtalansággal, az Juhász Gyula, aki nem titkolja áhítatának közönyös tárgyát, leírja verseiben nevét, beírja életébe lényét. Két versben elevenít csak meg egy titkos látomást, amelyben már nem is a hús-vér nő a szerelem ideája, hanem egy olyan női lény, aki nagyon emlékeztet a trubadúrok domnájára: ismeretlen, távoli, láthatatlan, a feléje és belőle áradó szeretet szemtől szembe száll, de neve, mint a vers címe is: Innominata, azaz Névtelen.

Egy ismeretlen, névtelen leány

Azt írta nékem: látott és szeret.

De találkoznunk nékünk nem lehet.

 

Sokszor tűnődöm rajta: milyen ő,

A mosolya, a szava, a szeme

S beszélgetek a távolból vele.

 

Fiatal lány, szerettem én nagyon,

Adtam szívet, hitet, vágyat sokat

S hiába volt száz égő áldozat.

 

Miért szeretsz? A bánatért talán,

Mely férfilelkemből lelkedbe tör

S miért szaladsz meg bánatom elől?

 

Jó tudnom azt, hogy valaki szeret

S keresem szemek mélyén szerteszét

Szerelmed angyali üdvözletét.

A másik vers már csak emlékezik erre a légies kapcsolatra, melynek „főszereplője” már nem is a Névtelen nő ideája, hanem a testetlen szerelem versbéli, anyagtalan szimbóluma, a Csók.

Öt perc. Mehet. A sárga napsütésben

Mely őszünk minden fényét nekem adta,

Egy nőnek csókja reszketett a légben.

Idegen nő. Neve Innominata.

 

Már nem emlékszik szemem a hajára

És nem emlékszik félig hunyt szemére,

De csókja édes volt, mint mustnak árja,

És lángot szított bennem ifjú vére!

 

Öt perc. Mehet. A távolok már hívtak,

Szobák, melyekben álmos, ólmos ősz lesz,

Napok, mikor már arcom száz redő lesz.

 

Öt perc. Mehet. S mint holmi távol csillag,

Oly messze tűnt már csókos nő, verőfény.

Megyek, mint nem várt torra megy a vőfély!

(Egy csók egy állomáson)

 

Réka – a név

Képes Gábor húszéves volt, amikor Réka-verseit írni kezdte, mámoros önfeledtséggel rótta-rótta a szeretett nevet – nem gondolt ő akkor senhal-ra, névrejtésre, miért is tette volna? A 20. század utolsó évtizedeiben dúlt a posztmodern, a neoavantgárd és az érthetetlenségig torzított szójátékok divatja. Játszani ő is játszott, minden szóval, jelenséggel, fogalommal. Hol csak akrosztichonokat alkot a kezdőbetűvel: Rádiuszában, Relációkban, Rációban, Relativitásban, amelynek végén még egy „rácsapó” előrím: szegen, majd a zárlatban a megemelő vallomás is R-rel kezdődik: „Ragyogó hazám vagy.”(8-9.) Egy másik versben előrímet gyárt egy r-betűs határozóval: rámnevet ha nevet; rámbeszél ha beszél, rámolvas ha olvas, és a sorozat végén magas hangrendűvé változtatva: reménykedünk itt Réka meg én (végre együtt!, 53.).

Kedves ötlet, hogy a vallomás kedvéért – vallásom: R.ka – megtartja a névkezdő R-t, és a kipontozott második betűk helyét látszólag véletlenszerűen tölti ki É-vel kezdődő szavakkal, a pontok helyén kezd É-vel újabb betűsort: R ha Édes, Éles, Éteri, Érted Élni Érdemes . De ha nem vennénk észre, hogy az É betűs szavak összeolvashatók, segítségünkre siet egy újabb R-rel: Rejtvény. De hogy szójáték is legyen, a Keresztrejtvény összetett szó tagjait felcseréli. Keresztbe teszi (14.). Az erre című vers (13.) formája az r-hang kiejtéséből generálódott: „er” – és a megfordításával egy olyan hangalakot kapunk, ami emlékeztet Juhász Gyula Anná-jára. De itt csupán magas hangrendű r-ek vannak: még a buszok is rébuszok.

Az Örök Nő – tudjuk – áldás és átok, az érzelmi hullámzásokat a végletes fájdalommal, vagy ellenkezőleg: a boldogságot világméretűvé növelő Adynál is. Juhász Gyulánál is együtt szerepel az áldott – átkozott kétarcúsága:

Anna, te gonosz voltál.

Anna, te megaláztál.

Anna, te voltál minden,

Reám te vártál!

(Anna minden)

Képesnél az ideális Réka csak lehetőségként, méghozzá elvetett lehetőségként teremtődhet meg (15.) : „ Bárcsak istennő lennél (…) Halandó vagy szerencsére nem istennő / csak a legkiválóbb ember a világnak ezen a részén”, de az isten-kép ellentéte is azért megfogan a víziók között. A negatív pólus természetesen -vel kezdődik „rém” (70.):

Te márványszívű gonosz

Te rém

Te édes kis

Istenkém,

a pozitív é-vel (ez is a mágikus betűkészlet része), „édes istenkém”, ahol a kicsinyítő képző nem gügyögés, hanem Képes egészséges iróniájának része, amely nála minden pátoszt ellensúlyoz. (Halandó vagy). A történelmi idővel álcázott vallomás is ezzel a kicsinyítő képzővel él (80.): „Az egyiptomi vallomása: /Szeretlek, Napistenke!”

Ha Rékára gondol, szinte csak r-betűs szavak jutnak eszébe, egy versben például a szeretett név elejének mélyhangú megfelelője a következő sorban (59.):

Rékát keresem

rákként haladok

Ez a tévesztett irányban keresés – meglepően – ismét rácseng egy trubadúr-gondolatra: Jaufré Rudel (? – 1147?) érzi úgy, hogy mindig az ellenkező irányban keresi vágyott hercegnőjét:

Oly nagyon vágyom a szerelmére,

s mégis, amikor feléje futok,

az az érzésem, hogy hátrafelé jövök,

ő pedig elillant.

(Quan lo rossinhols el folhos, 22-28. Szabics Imre ford.)

Az akrosztichon egyedi formáját is Rékának ajándékozza Képes: a Kétértelmű célzás című versben (64.) nem az egymásra következő sorok élén helyezi el a név betűit, hanem a szakaszok első sorának elején, így a vers – a név természetéből adódóan – négy szakaszból áll.

 

Réka – a távoli és a közeli

A megközelíthetetlen, megnevezhetetlen domna csak úgy őrizheti meg titokzatosságát, ha megfelelő távolságban tartózkodik imádójától. Ez a távolság természetesen a testi távolságra korlátozódik, hiszen – amiként Bernart de Ventadorn mondja – „mily közel van hozzá a lelkem és a szellemem, jóllehet a testem távol van tőle”. A fin’ amor-nak, a tiszta szerelemnek tehát feltétele a fizikai távolság, ami legyőzhető a lelki-szellemi összekapcsolódással. E távoli szerelem provanszál neve: amor de lonh, s ez fájdalmat okoz ugyan, de megéneklése vigaszt nyújt. Jaufré Rudel canso-jában:

Messzi szerelem: miatta

mennyi kín sajdult belém,

s nem lelek másféle írra,

csak mi szavai nyomán

sarjadt bennem, s őt mutatja.

(Eörsi István ford.)

Jaufré Rudel legnevezetesebb, igen hosszú V. canso-jában szakaszonként többször, rímhelyzetbe, szóismétlő homoníma-rímbe is állítja az amor lonh szót. (A magyar fordítás híven követi.)

Májusban hosszú már a nap,

madárdal ringat, távoli,

s ha másfelé visz gondolat,

szerelem az – egy távoli.

Lehorgadt fejjel ballagok,

galagonya s szép dallamok

olyanok, mint a tél fagya.

S ha kérem majd, s be is fogad,

öröm lesz az, de távoli,

s mellette laknom tán szabad,

habár hazám oly távoli.

Fonunk majd szóba egyre szót,

hisz itt van írva, ami volt,

s édes, ha szépen szól szava.

Más szerelem vigaszt nem ad,

csupán csak az, mely távoli,

s nála nemesebb nem akad,

se inneni, se távoli.

Lázban kívánom, így igaz,

legyen szerelmem távoli,

öröm másként nem látogat

(Rajnavölgyi Géza ford.)

Képesnek Réka, az elérhetetlen van távol, mégha megközelítésére tesz is kísérleteket: lélekben mellette lakik, mint Rudel, akinek hazája „távoli”:

meglehet külön éltünk eddig de egy bolygón s ez

napként melengeti a szívem (15.)

S mintha kettejük igénye a közelségre más volna:

számodra ez a kaland távol lenni tőlem

nekem az a kaland téged keresni (64.)

A költő álmodozása a közellétről egészen hasonló Rudeléhez, különösen a fentebb idézett második sorpárban; és – tudva-nem tudva – a „távoli” ismétlődő rímszót helyettesíti a „mindig” időhatározóval, ugyanúgy, rímszóként ismételve. Az elképzelt közellét versében ugyanúgy szerepel a megírott vers, mint Rudel canso-jának másodikként idézett szakaszában („hisz itt van írva, ami volt”). A ritka intim hangulat lezárásának csattanóit a domna „elneveti” – így fordítja át Képes a pátoszt humorba (meg egy szójátékkal: két sorba választja szét a bolond-ot és a gombát) a Huszonhat és fél című versben (52.).

Lakhatnék hozzád ajtónyira közel

átjárnál hozzám mindig

kölcsönkérnél tőlem cukrot szívet

és én adnék neked mindig

 

az élet bolond lenne

és gombamód egyszerű

a költészet lila indigóspapír

 

szeretnénk élni mert kávéillat lenne

a függöny félig elhúzva mindig

szemed nem bántaná tűző napfény

arcodról a sót lemosnám mindig

 

ha bejönnél mindig egymásba bújnánk

ha mennél nem köszönnél hisz bekopogsz majd reggel

ha így lenne éjjel kedvelnék aludni

és álmomban az ajtó tárva lenne mindig

 

és sose fejezném be hozzád írt verseim

inkább füledbe kérlelgetném őket

sorra egymás után egy fejcsóválós estén

és a csattanókat te elnevetnéd mindig

Mintha a távolság folytonosan ólálkodó veszély volna, s mintha Rudel távoli tripoli hercegnője és a „távoli” refrénszó (Képesnél: mindig) teljesen hatalmába kerítené vízivárosi trubadúrunkat, még verset is ír a hercegnőről, aki várban lakik, és aki hosszú időre eltűnik – s csoda-e, hogy „régi lovagok szőke fiacskái” (66.) követik - , majd a hercegnő dús gyümölcsökkel tér vissza (talán hálából a reggelire odakészített almáért (57.): „előtte egy almát az asztalon hagyok / ha felkelsz legyen ételed”). A hercegnő és a halálfia versben (66.) a feltehetőleg az őrzésére kirendelt féllábú obsitos „tűzre vétetett és elolvadott”, tehát egy ólomkatona volt, az egész hercegnő-történet pedig álom. Képes, ha álmodik, a tripoli hercegnőről álmodik. Mint Juhász Gyula A régi Anná-ról:

Úgy gondolok rá, mint a régi álmok

Szövetére, mely fénylő volt s remek.

S azóta jött az ébredés, az álnok,

S jöttek szürke órák s terek.

Vagy a Szakolca című versben: „A magány és a sóvárgás belengte / Mint enyhe tömjén mindig a szobámat”, és: „A vágyaim a távolokba mentek”.

Juhásznál az éjjel és a nappal közti világnyi különbség a vágyálom és a valóság áthidalhatatlansága:

Minden éjjel

Ölelkezni a fojtó semmiséggel.

S reggel, reggel

Új búcsút járok tűnő életemmel.

(Minden)

És kettejüknél a rideg valóság is egyformán dermesztő, Képesnél (45.):

messze nézek ma már

megfojt a szürke

piszmogó magány

Pedig a közellétről szőtt álmai egészen hétköznapiak: „mert veled álmodom minden éjjel / és valami tisztaságot ébresztesz fel bennem” (10.), és csak a többesszám, az együttlét a fontos: „hogy hol vagyunk / az már az a / szint / hogy szinte már mindegy” (8.). A megvalósuló helyszínek mégis eltávolítanak a valóságtól, a valódi közelségtől (8.): „mennyei terecskék reggelijénél / a pokol bugyraiban”, „az egy igaz örökkévaló isten tenyerén” – amire persze az a válasz: mindegy, hogy hol, csak együtt. Itt és most. De mintha a távolság tartósabb volna a közellétnél, hiszen a költő állandósult állapota a várakozás (9.):

ha vársz várni veled

havárként

beérkezni elsőként és távozni utoljára

minden mást elengedni. Ott lenni.

A pátoszt itt egy posztmodernnek is tartható szójáték: havárként oldja fel. Ritka pillanatokban az áhított közellét szinte személyiségátolvadást hozna létre, ha nem volna ott a távolság, a lonh (57.):

vagyok te

vagy én

két pont és közte

a távolság

Ez a költő nem csupán a trubadúrok lelkét hordozza magában, hanem a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének áhítatát is: az alábbi idézet Weöres Sándor Graduale V. című műve második és harmadik szakaszának 8-8 sora, amelyben a szerelmesek teljes egybeolvadását a személyragok cseréje is követi:

és messze hátra hagytuk az időt

a sötét úton amerre a kétfejű suhan

akiben én vagyok te és te vagy én

és napkorong áll az éjben

hol mozdulatom a te mozdulatod

hol rezdülésed az én rezdülésem

ugrálva dobolva magányosan

fürtös virágok égő szemek erdejében

 

Ó te

arcom alatt

elömlő ájult mosolyod

párás szemed csillogva úszik szememben

arcodom arcomod

tej-finom áram közös ereinkben elárad

mint magam oly közel vagy hozzám

mégis az ájulat távoli fátyol-fellegében

Még a szeretkezésnek ebben a semmihez nem hasonlíthatóan gyönyörű pillanatában is együtt van a közel és a távol, a szerelem öröknek tűnő, átívelhetetlen feszültsége…

 

Érintés nélkül

Platónt emlegette, arról beszélt, hogy a lelket jobban kell szeretni, mint a testet (…) A lélek vágyódik. A test csak az akarás szennyes fegyverét használhatja.” (Darvasi László: A herceg és Hodierna)

Platón hatalmas igazsága csak akkor igazság, ha az embernek nincsen teste. De van, és érvényesíteni is szeretné vágyait, ha …ha nem ütköznék akadályba. Ez az akadály lehet az óhajtott másik test ellenállása, mégha a két lélek nem idegenkedik is egymástól. Valósnak hangzik, de feltehetőleg nem hangzott el Képes szégyellős szemrehányása, hogy nem bánik vele a „domna” felnőttként: „ügyetlen vagy mondom / hisz elaltatod bennem a férfit és egy leragadt szemű / kiskamaszt keltegetsz” (61.) - szinte látjuk az érzékeny bőrű, serdülő, pattanásos fiút. Az önuralmat a trubadúr megtanulta, bár világosan tudtunkra adja, hogy semmiféle testi érintés nem idegen tőle (60.): „szeretek összekoccanni / szeretem ha megérintenek mások” – de megtanulta „csukott szemmel tapogatni a hangod” (8.); megtanulta szemérmesen bevallani, hogy rejtett szándékát – ha segítő szándékkal „a közeledbe férkőzhetek” (88.) – mintegy beteljesülésként érzékeli. Megvallja ravaszkodó közeledését (76.): „Adj tüzet mondom és óvatosan / Megfogom a kezed”; a nil humani a me alienum értelmében egy kiköpött rágóguminak sem restell utána nyúlni, ha azt sejti, hogy Réka szájából került ki (60.): „szeretek / belenyúlni / mások ülés alá rejtett rágógumijába / minek is tagadjam / fognyomod keresem”. Szégyenkezik, ha a köszöntésnél szája érinti Réka arcát (10.). Talán a leginkább testetlen és egyben leginkább testi érintés a gyönyörű verskezdet (15.): „Burok vagyok a zsidócseresznyén. / Húsod nem érintve ölellek.”

Az érintés nélküli – és viszonzást nem váró gondoskodás pillanata: „előtte egy almát az asztalon hagyok / ha felkelsz legyen ételed” (57.). Még a kötetcím is egy érintés nélküli érintés: írni ugyanis csak akkor lehet egy kézfejre, ha közel van, de hát ez a vallomás sem került ténylegesen Réka kézfejére, bármennyivel szebben festett volna ott a közeli „szeretlek”, mint a Nebukadnecárt távolról fenyegető írás a falon.

 

Réka fegyverei – részletek a teljes helyett

A korareneszánsz Itáliában létezett egy képtípus, a neve arma Christi, azaz Krisztus fegyverei (a latin grammatika megenged egy olyan fordítást is, hogy a Krisztus ellen fordított fegyverek – itt erről van szó). A képtípus lényege, hogy az oltár fő helyén álló Keresztrefeszített ábrázolása alatti predella-képek - a szenvedéstörténet epizódjait bemutató, kis alakú festmények – helyett a passió elemei felkerülnek az oltár Krisztus-képére, de hihetetlenül modern, absztraháló módon, szimbólumszerűen, csak jelezve a passióban betöltött szerepüket. Látható közöttük – festőnként és képenként más-más válogatásban – a korbács, a Krisztust keresztre feszítő szögek, kínzóeszközök, az áruló Barabás feje (olykor csak a szája), a Júdás-csók két érintkező fej között, Pilátus keze kézmosótálban és még sok kis szimbólum-elem. (A leggazdagabb ábrázolás Niccolò di Pietro Gerinié.) Ezekből a szimbólumokból, a bibliai elbeszélés ismerői számára – és ki ne ismerte volna a reneszánsz Itáliában a Megfeszítettről szóló evangéliumot - összeáll a teljes passió, ha a szimbólumok sorrendjét a szemlélő magában fel tudja építeni. Ezek a szimbólumok helyettesítik az élettörténetet, amelynek eredménye a kereszten függő Krisztus.

Az érinthetetlen, elérhetetlen, távoli-közeli Réka nem áll ott Képes festett oltárképén teljes mivoltában, nem láthatjuk egyben sem testét, sem személyiségét, csak jelzéseket kapunk róla: részletfotókat, mondanám, ha az ábrázolás más műfaját keresném. A kötetcímben láthatjuk kézfejét a képzeletbeli írásos vallomással; látjuk „bőröd hártyáján át véred zubogását” (18.); s már ennyi elég a költőnek, hogy átérezze: „szépséged örök”. Mint Juhász Gyula Annájáé, akiből még ennyit sem látunk, csak a „félrecsúszott nyakkendő” az „örök nő” miatti félrecsúszott élet szimbóluma.

Réka könnyű, légies, „kicsit íjbafeszült” (61.), a költő felnagyítja: - „az orrod hegyéig érek” (8.) - : a két jellemzés ellentétét érzékeljük: a kicsi, törékeny Rékának nem ez a tényleges magassága, csak a felmagasztalásban felnagyíttatik. A valós testmagasságot sosem láthatjuk: fordítottak az arányok – a fontosság okán – még a távolból is (16.): „Te a túlparton vagy nagy / - épp Attila mellett - / én itt vagyok kicsi.” (kiem. Sz.E.) Szája szélén látható „a jel a nevetésre” (10.), kecses jógamozdulatai vannak („te vagy a ritmus maga”, 20.); egy szójátékban a biológiaóra elkezd ketyegni (75.), s „Ahogy ketyeg, eltűnik az arcod /Eltűnik egy kopott bakancs / Egy tarisznya egy kölni” – keresi az emlékeket a költő, mint Juhász Gyula a „tűnt Annát”, akiről emlékei csak a szőke mezők és a kinyílt őszi egek.

(Képes Rékájának földbarna szeme van, mint Istennek (78.) – ez az egy meghatározó jel, amit megtudunk róla.) Ezekből a részlet-szimbólumokból egy vékony, fürge, mozgékony, lázadó, de a kölni illatát sem megvető leányt látunk, aki lényegesen szabadabb, mint a félszeg kamaszfiú, aki magát is csak részletekben mutatja: fekete keretben látja a világot (ez a szemüvege, 39.), oldalazva-féloldalasan megy, bicegve baktat, „nagy gyíkfeje akár a telefonkagyló”, gyógyszert vásárol („délelőtt veszek Faringoseptet”, 57.); hősies férfiassága odáig terjed, hogy megfog egy legyet. A szabad, mindig felszabadult Rékával bálba megy (hódolat Adynak, 20.), de itt a szörnyű csönd, a rettegő párok csak a költőt fogadják, nem kettőjüket, mint a döbbenetes Ady-látomásban. „Ott vagyok a tükörben. / Fázom, és ők a közelemben fáznak. // De van egy másik világ is” – mondja hangot váltva a költő, Réka világa, aki kriya-bálba viszi, ott vannak „együtt és egyedül”, elvegyülve és kiválva a többiek közül, mert Réka „kitalálja” a boldogságot. Rékával a költő nincs „elillanó csoportmagányban” (8.), mint egyébként. A vágy és az álom képei is részletfotók, „Réka fegyverei”: megindítóan szép és szomorú, hogy „Egy csók indul el egy rozzant Trabanton” (82.), s hogy csak látványként részesül az erotikából: „Vadul csókolsz látom duzzadt ajkaid”.

Közösen megélt világuk is csak darabokban, részletekben tárul fel: írógéproncsokat láthatunk, gyerekrajzokat, van egy „beszélő krokodil”, aki „próbál szerelmet vallani” (18.), festett húsvéti tojások, képeslapok leáztatott bélyegekkel; jellemző, hogy az apró részletekből absztrakt képeket formáló kaleidoszkóp kedvenc tárgyuk lehetett. A helyszíneket is csak lényegüket kiemelve, és nem részletezve látjuk: „esős játszóterek”, „elhullámzó gyerekszabad tánczenék” (53.). Már nem is csodálkozunk, hogy „oldalról benyúl egy kéz”. Magányos emberi szimbólum.

És egy időben még távolibb, megható vágyakozás, ismét csak egy tárgy után (17.): „egyszer, öreg korunkban, lesz egy közös csónakunk.” A vágyott közös élet tárgyi szimbóluma.

A trubadúrlíra jellemzői és egy 15. századi képtípus jellemzői együtt: Képes saját, új műfajt mutató költészete. Ahogy a trubadúr Raimbert d’ Aurenga mondta a trubadúriskola saját „találmányáról”, a titkos név, a senhal és a titokzatos domna kereséséről: „non sais que s’as” – ki tudja, mi az? Szabics Imre úgy nevezi: abszurd. Képes lírája nem abszurd, csak úgy modern, hogy nagyon régi elemeket elevenít fel mai közegben. Ismeri a titkot, a titkos jeleket, de modern fogalmak mellé társítja őket: Réka bőrén „titkos kódokként / kéklenek a jelek.”

 

Trubadúrmagányból a közéletbe

Réka titokzatos vonzereje – felszabadult személyisége – kellett ahhoz, hogy a költőt magába zárkózásából kriya-bálba, játszóterekre, Duna-partra vezesse. A várost nem kellett felfedezni és bemutatni: Képes Gábor magányos útjait és később Rékával közös útjaikat járva érzékenyen figyelt mindenre, ami körülvette: épületekre, templomokra, Mattioni Eszter különleges, egyedi hímesköveire – ott egy láb! mellyel Réka lép! itt egy kéz, mellyel Réka almát szakít! – növényekre, madarakra. És érzékenyen figyel arra a jelenségre, ami éppen az ő kamaszkorában kezdett láthatóan felszaporodni, fájdalmassá válni: a növekvő szegénységre, nyomorra, hajléktalanságra. Felnőtt korának küszöbére érve érte a társadalmi krízis, aminek megítélése és megoldása – nemcsak számára, de társadalmi szinten is – egyelőre megoldatlan probléma. Képes Gábort – személyes érdeklődésből, családi indíttatásból – a vele egyidős generáció átlagánál jobban érdekli a történelem, annak erővonalai, ideológiai mozgatói. A fiatal korától őt ért élményanyag – olvasmányok, oral history-k, tanárok – hatására korán megérlelődött benne az európai humanizmus baloldali vonulatának szellemisége; ideológusaik és műveik egyaránt erről az oldalról vonzották. Költői triptichonjának „szentjei”, Gellért Oszkár, Pilinszky János, József Attila, ha három különféle módon is, de a szegények, a megalázottak, szabadságuktól megfosztottak iránti érzékenységét erősítették, holott tisztában van vele, hogy éppen ez az átmeneti kor (és melyik kor nem átmeneti?! – ahogy Képes mondja: „ minden kor ilyen / és én rendre megrendülök”, 39.) nem becsüli őket értéküknek megfelelően.

Mert kik tanítanak, ezt megmondani elfelejtik,

Attila, János, Oszkár, példaképeim!

Ha itt lennétek még, ti öregek,

Kortalanok, kik velem születtetek, ha azt veszem,

Hogy az irodalom, légyen bármi is, rólam szól,

Olvasóról. Ha itt lennétek még s eljönnétek velem

Szokásos utamra Budán, éjfél felé,

Mit tanácsolnátok nekem?

Felejtsem el, amit nem lehet? (41.)

De hívhatná társul azt a Juhász Gyulát is, akivel már oly sokszor érintkezett a lelke:

A koldusnak, ki áll az utca sarkán

S kinek vállán egy élet terhe roskad

És vak szemében egy világ halála,

A koldusnak egy rongy papírt vetettél

És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.

Koldus előtt én röstelkedve állok

És nem tudom, mit mondjak neki,

Szeretném homlokát megsimogatni,

A derekát szelíden átölelni,

A szívemet a kalapjába tenni

És engedelmet kérni tőle szépen,

Hogy én még látó szemmel baktatok

Az örömök útján a sír felé,

Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól

És úgy szeretném biztosítani

Hogy én is, én is oly koldus vagyok

Testvére és bajtársa, szenvedő,

Mert boldogabb és szabadabb jövőt

Neki már nem merek ígérni én se,

Mert neki megváltója a halál lesz…

(Juhász Gyula: A koldusnak)

Képes, a kései lelki rokon ezzel a világlátással járja magányos útjain a várost, első körben a „belső szülőföldet”, a Vízivárost. A Hétköznapszakok éjt-nappalt váltó egyformasága, sivársága, a sötéttől sötétig munka, a szabadsághiány okozta légszomj életnek alig nevezhető. Képes Budán, „éjfél felé” természetesen nem felejt, különben nem látná meg szegény Sanyi bácsit, nem venné észre Az utcafront és az öregember (54.) apró tárgyait, amik úgy tartoznak hozzá, mint az emlék az élethez: a cserépbe temetett bogarak, pókok; nem vésődne tudatába, milyen lepukkant a ház, ami előtt az öregember, akivel megállt az idő, teljesen egyforma napjait tengeti.

Az éjszakai barangolások, az egyedüllét talán még tisztábban látóvá teszi, a „révbe ért ország” (37.) fonákságait élesebben észleli, a harangzúgást szirénaként hallja, bántják a 0-24ig diszkók, a hang- és fényzajban alvilági eszköznek látja a „technika csodája” –mozgólépcsőt (szinte várnám az underground mellé az undorgrand szójátékot); a jólét „elnyomóan” nehezedik rá, érzi az erkölcsi fertőt: a tízéves lánynak „sürgősen pasi kell”, nyilván nem szerelemből, hanem pénzért. A harsány éjszakai zene után az Internacionálé dallama és szövege után vágyik, de a körülmények között az csak bántóan csonka lehet: „lesz a végső”.

A „révbe ért országban” másféle hangulatot is észlelhet, „finom európait”, svédasztalt német bogarakkal, magyarosan zabáló emberekkel és spanyol borral – majd az előkelő együttlét drámába torkollik (38.).

Hasonlóan nyomott kedéllyel járva a „belső szülőföldet”, érzi annak empátiáját („a város sírdogált” az esőben (12.); „behorpad előtted az utca …horpadt mellkasodból hontalan tör föl a földszintes fájdalom” (29.) – az alliteráció úgy sziszeg, mintha hanggá válna az együttérzést).

Egy látomásos versben (Réka telefonált, 84.) buszutazás közben, megelevenedik Kádár emléke, de úgy, ahogyan azt az „egyszerű Kádár egyszerű népe” régen látta volna: szemben velem „Kádár János dunakavicsot ropogtat” – a kép lényege, hogy a kalauz és Kádár egyenrangúként vannak jelen, s „ezen jót nevettek ők ketten / a János meg én”. Ebben a politikai-szerelmes vízióban (mert a víziót kiváltó ok ott a címben: Réka telefonált), a vágy és a nosztalgia különös vegyületében áthangolódik nemcsak a Víziváros, de a Város képe is, mert tudatosul a költőben a szabadság-szerelem Képes-féle változata: „Réka-jóllét és szerelem-szabadság” (61.). Nem válik ettől hűtlenné eszményeihez, a francia felvilágosodástól örökölt Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármasságához (31.), csak megalkotja annak saját variációját, amelyben a negyedik elengedhetetlen élettényező a szerelem. A Szerelem mint Réka.

Ha Réka vele van, vagy csupán Réka-tudatban adatik léteznie, megszülethet az Első Üzenet (60.), amely azt adja tudtunkra, hogy mindent szeret, ami a városban van, még a káros dolgokat is, az egészségtelen barna löttyöt (kólát), sőt az egymás ellen tüntető polgárokat is. Ha éppen nincs jelen Réka, keresni kell, mert különben csak a döglött legyek, a rossz táskarádió és a szemét marad; és Réka néha eltűnik a „kékfüstű Trabantok között”: ettől válik – szójátékkal – légszomjassá a szerelem (59.).

Ennek a költőnek egyik legfőbb tulajdonsága a hűség. Nemcsak Rékához és a hozzá fűződő szerelemhez hű, (és féltékeny még a roncsautóra is, amely testét érinti), hanem mindenhez, amihez érzelem fűzte valaha, mindenhez, amiből emlék lesz. Szép példája ennek a lakáscsere eseményét megörökítő párvers, a Búcsú – Köszöntés (85-87.), amelyekben, igazi nosztalgiával, érzelemmel válik meg az emlékké nemesült régitől, ahelyett, hogy a friss élményeket nyújtó új lakásnak örülne. A párversben párjukra találva köszönnek egymásra a sorok, ismétlődéseikkel új kontextust adva a régieknek, a régi lakásnak, ami – bármily elhasznált, kopott, szomorú, a tragikusan elhunyt dédszülők emlékeitől drámai – mégiscsak távozik a költő életéből, és dala, meglepő módon: nászinduló, míg az új életet kínáló, „gyönyörű új lakás” régi dallammal: gyászindulóval fogadja. (Igaz: a mártír dédszülők emléke ide is elkíséri.)

Képes világa mindenképpen tágul: lakásból új lakásba, a Vízivárosból a Városba, amelyhez olyan imádat fűzi, hogy még Réka vetélytársaként is a szívében őrzi („Néha a városra gondolok riválisodra”, 78.); a világ is kitárul, ha Réka messzire utazik, és képeslapokat küldöz, s hogy a trubadúr közelivé bűvölje a távolit: „lapokból varázsolok zizegő hajlékot / megannyi ablakot s komoly kísérletet / otthon lenni – mert a föld/ ebben a városban megnyílni előttünk / sehogy sem siet” (67.); s a hű költő üzenete: „ha körbeértél végre engem megtalálsz”.

A világ nemcsak a tér elképzelt távolságával tágul, hanem az emberi közösségek növekedésével is. Csak eszébe ötlik Réka neve, máris bővül a látkép: feltűnnek más nők is, a család, a barátok és ellenségek egyaránt, a város sok jeles részletével, mígnem egészen a nagyvilágig jut a költő, s a világnál már ott is az élhető világ képe: rend, egyenlőség, szabadság. És ismét felidéződnek tudatában az idős példaképek, hűsége tárgyai, „kopott fogatlan / Harcbaszakadt csillagszemű öregek” (78.). A lány, ennek a költészetnek a múzsája, aki magányos lakásból a szabadságra olyannyira vágyódó országba vezeti fokról fokra, aki megismerteti vele a rozzant padokat, az elillanó csoportmagányt és a város, az ország szépségeit, joggal válik ennek a költőnek „Ragyogó hazájává” (9.). Ő tette azzá.

Réka közel hozza a Földet is, amihez különös viszonya van Képesnek: hozzá is hű, de megmentésére is kész egy húszévesen írt versében, a Jég-tánc-ban (42.). Ez a lelkes, fiatalos, lendületes vers még egy példaképet idéz, a vers elődjének költőjét, a Tűz-tánc-ot hajdan lángra gyújtó Garai Gábort.

 

A régi-új trubadúr költői eszközei

A régiekről – hogy a trubadúr-jelleget igazoljam – már sok szó esett: a toposzok meglepő előkerüléséről (senhal, lonh, érinthetetlenség stb.), versformáiban is találtam visszacsengőt: a gyakori sorvégi, teljes rímszavakat. Az alliteráció ókortól ismert fogásával is él, funkcionálisan: „fogyj fogyassz fogcsikorgatva amíg / fütyülve ereszt a hazád” (30.) – a fogcsikorgatást hangutánzással erősíti az alliteráció.

És minden középkori (és korareneszánsz) vonzalma ellenére mégsem klasszicizáló, főként nem anakronisztikus költő Képes Gábor, mert teljes szellemi fegyverzetében a mában – sőt olykor a jövőben – él. Költészete is tele van modern megoldásokkal: még az általa nem kedvelt posztmodern teória korifeusainak igényeit is kielégíthetné (de nem ez a szándéka!) számtalan intertextusával. Még gúnyos politikai intertextust is megenged magának („a jövő elkezdődött” – hirdette a jövőnket elsilányító népvezér); a „folyosón égve hagyott kabát” triptichonjának középső alakjával, Pilinszkyvel alkot elhangolt intertextust; a költővel empatikus út helyette „bújt” és helyette volt „üldözött” (a Himnusz szavait csak olyan költő idézheti, aki mellett ott áll az, „akiért alkot”, aki „énjében meghagyta”, és aki a költeménysor és a költő gondolati íve végén „Ragyogó hazája” lett). Összetett intertextust használ Képes a felvilágosodás klasszikus intésének és József Attila modern keserűségének összefűzésével: „Vigyázó szemre hályogot fortélyos félelem tesz” (31.); egy gyilkosság láttán az Ágnes asszony helyett fohászkodó Aranyt hozza intertextusba: „Borzalom atyja ne hagyj el” (32.); s micsoda elgondolkodtató kijelentés, hogy jobbak voltak „néhai börtöneink” (amikor Radnóti sóhajtott fel így: „ Ó régi börtönök!”, 36.). Ha a vendégségben a „gazda beviszi a házba” (82.) a levesbe valót, majd „A férj bekeríti házát”, tudjuk, hogy a két mondat mögött Babits szól. Kifacsart intertextusnak mondanák, akik az eredetijére esküsznek, de én a költővel értek egyet: „a rendszer, amelyben benne élünk, csupa hamis tudat: gazság és pótszer” (23.). Az eredeti mű (Gadamer) igazságot és módszert ígér – Képesnek van igaza, kiváltképpen akkor, ha fáj neki, hogy „olyan világot élünk hogy /KASSÁK LAJOSt is nemecsek ernő módjára szedik” (39.), azaz leminősítik, olyan sorsra juttatják, „Kiről nem tudjuk, / Miért híres és miért kell szeretni” (41.). S akik ezt teszik, „az ernők” (nem a Nemecsekek, hanem a Képes által kisbetűre ítélt professzorok) „dolgában sincs változás”: ők uralják a katedrákat.

Modernné teszi ezt a költészetet a modern világ alkotóelemeinek beépítése is: a Programvers Input-tól jut el End-ig; az emberiség nem örül önmagának, hanem lájkolja magát; nagyon jó ötlet a kibontott Twitter-logo: „Facebook-kék ég alatt gyűlnek a jó madarak” (34.). És maga a költő is, ha embertelen körülmények közé kerül, halottá válik, azaz a modern kor halott-variációjává – robotemberré (77.): „tekintete kiolvasztotta /a biztosítékot, kiégette az elektroncsöveimet / és belekavart a bioszomba” (ez a „biosz” mintha visszavezetné az élő emberlétbe…)

A posztmodern szöveg – lett légyen próza avagy vers – nem nélkülözheti a szójátékokat, szóvicceket. Ez nemcsak stilisztikai jellemző, hanem mögötte húzódik egy egész világkép: a „semmi sincs egészen úgy”, az „ezt nem lehet komolyan venni”, a teljes relativizmus. Ha Képes Gábor szójátékokkal él, gyakorta van mögötte valamiféle világnézeti kétely: ha hullaházban találkozik egy Hadnaggyal, az nem véletlen, hogy „kihallgatná”, mert „ki hallgatna magán kívül rám?”, egy holttesttől nem sértés, ha „Hol testről, hol lélekről” álmodik (77.). Ha felkiált: „Hadd legyek szabad! Nézzetek madárnak!” (28.) – látjuk a kiforgatott köznyelvi mondás mögött az SzDSz „szabad madaras” logóját. Sanyi bácsi, a kedves, hajléktalan öreg repülni csak akkor szokott, ha munkahelyet változtat. Kulturális utasítás: „akit frusztrál az idegen nyelv, füstölje a magáét fogyaszthatóra” (24.). Ironikusan: „Nagy lábon élünk. Az életünk elnagyoljuk.” Van, hogy elég egy írásjel, ami a szavak emfatikus kiejtésmódját mutatja, s a jelentés máris megváltozik: „Hozzám! Tartozol!” (75.) Még erkölcsi intést is lehet szójátékba burkolni (81.): „Imádok élni. És élni hagyni.”

Ha Réka távol van, akkor a trubadúrköltészet segít: a távolság (lonh) a Csalogány utca és Kréta (a távolba szökött hercegnő tartózkodási helye) között óriási nagy. Miképpen lehet áthidalni? Természetesen egy (a nevében kétértelmű) Ikarusszal.

A legnagyobb, legtágasabb szójátékot – sőt szójátékhálózatot – a kötet múzsájához és világához hűségesen, Réka és a szabadság kapja. Lássuk a Füzér egy szakaszát (14.):

Szabadság tér. Ahol az Égből

Elemek hullanak. Erősségem az áram.

Rolleren jöttél. A vádlid gerjeszt

Energiát a világban. Forog, forog a Föld a

Talpad alatt.

Levegőt kapok és felgőzölt tejet.

Egy délután így és minden

Kerek.

A megjelenített hely a tényleges Szabadság térnél több: maga az univerzum az éggel és alkotóelemeivel – maga a makrokozmikussá növelt Szabadság, ahol a költő ereje – elemi erő – megsokszorozódik. Réka az univerzum másik hajtóereje: az emberi erő, a világban „vádlival” gerjesztett energia. A szójáték, a „gerjeszt” nemcsak az energiára vonatkozik, hanem a szexuális vonzerőre is (Balassi is ezt a szót használja: „Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala./ Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő…”.) A Föld – Réka talpa alatt forog. A roller az ember játékszere és haszonjárműve – az emberi elme terméke. Megforgatja a Földet. Ha távoli is, de intertextus: „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” Különösen akkor érezzük így, ha összevetjük a 2001-es Jég-tánc-cal, ahol még korcsolya van a fegyvertelen ifjak hadának talpa alatt, ők pedig, ha táncolva, kiáltva is, de köröket rajzolva megmentik a Földet. Réka talpa alatt forog a Föld. Körben forog. Ettől kap a költő szabad levegőt, éltető tejet. Ettől lesz minden „Kerek”.

Képes Gábor kötete teljes egész – kerek. Húsz év emlékeinek felidézése, az élet meghatározó erővonalainak bemutatása, vallott eszméinek folyamatos vállalása, táguló világának a maga számára is belátható rendezése, és – ami a lényeg – hűség minden leírt betűjéhez.

Modern? Igen. Hagyományőrző? Igen. Humanista? Teljes egészében.

 

 

 

 

 

  
  
 

Szepes Erika (Budapest, 1946. december 24.) irodalomtörténész, klasszika-filológus, vallástörténész, krtikus, egyetemi tanár, szerkesztő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.