Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Szabó P. Katalin: Hazám, hazám, te nem mindenem (Kurt Vonnegut: A hazátlan ember)

Hazám, hazám, te nem mindenem
Kurt Vonnegut: A hazátlan ember

>>Mr. Hapgood, itt van ön a harvardi diplomájával. Mondja, az ön lehetőségeivel miért választotta ezt az életet?<< Hapgood így válaszolt a bírónak: >>Nos, uram, talán a Hegyi beszéd miatt<<” (22.)

Kurt Vonnegut az amerikai irodalom egyik legnagyobb hatású írója volt. Jelen könyve először 2006-ban jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásában, vagyis semmiképp sem beszélhetünk posztumusz kötetről. A man without a country New Yorkban 2005-ben látott napvilágot. A szerző 2007-ben hunyt el; a Libri 2012-ben adta ki újra A hazátlan embert Magyarországon.

A Libri kötete nagyon színvonalas, nagy hangsúlyt fektet a szerző személyes hangvételének felerősítésére, amire azért is szükség van, mert az írás önéletrajzi ihletettségű. (Magyarországon A hazátlan ember megjelenését egy másik, kevésbé személyes írásokat tartalmazó kötet, a Vámpéterek, forma és nagybömbök magyar nyelvű publikálása előzte meg 2011-ben, jócskán a New York-i megjelenéstől elmaradva, hiszen a Wampeters, Foma and Granfalloons: Opinions 1974-ben nyerte el először könyvformáját a tengeren túlon.)

A hazátlan ember tizennégy egymással nem szorosan összefüggő írásból tevődik össze, melyek rövid, de annál fontosabb témákat körüljáró esszék. Aki ismeri Vonnegut alkotásait, az tudja, hogy személyében egy olyan amerikai író lépett fel a kultúra történetének színpadára, aki az igazságot mondja ki, akinek olvasói éljenek is akárhol a világon, majdnem olyan szoros kapcsolatba kerülnek egymással, mint Tolkien rajongói.

Vonnegut 2005-ben is biztosan vezette olvasóit, hallgatóit. Hatásos előadó, aki cinikus, pesszimista, de szellemes hangján beismeri, “mekkora szívás embernek lenni” (18.), és aki arra is vállalkozik, hogy az egész európai kultúrkörrel szembehelyezkedve felálljon, és azt kiáltsa közhírré: “Az evolúció felőlem elmehet a pokolba. Hatalmas tévedés vagyunk.” (18.) Ösztönözni akarja olvasóit a változtatásra, s erre minden eszközt latba vet.

Ennek a kötetnek egy ember élete a története: Kurt Vonnegut a főhőse. Egy író, aki leül nyolcvankét évesen, mint annak idején Thomas Mann, és nem csinál mást, csak mesél. Mi pedig körbeüljük, bárhol vagyunk is a világban, és csendben hallgatjuk. A mese -mint mindig- nem tart elég soká, nem tarthat. Egyszer minden mese végetér. A nagy mesemondó egyszer csak abbahagyja a történetet. De előtte mesél a gyerekkoráról, az édesapjáról, a fiatalságáról, iskoláiról, a drezdai szőnyegbombázásról, az első autójáról, a saját gyermekeiről, élettapasztalatáról, Istenről és a hazáról. Sok mindenről.

Műveltsége és humanizmusa lenyűgöző. A magyar irodalomban csupán Ottlik Géza mert olyan őszintén fogalmazni, ahogy ő. Hány olyan bátor embert találnánk a mai értelmiség sorai között, akik kimernék mondani, hogy Hamlet nagy aforizmái (mint a “Kölcsön ne adj, s ne végy.”) valójában nem követhető gondolatok? (40.) Hányan állnak ma Ottlik mellé, s merik felvetni akár még csak gondolatban is, hogy Petőfi nem beszélt észszerűen, mikor a sehonnai bitangokat gyávasággal vádolta?1 Vonnegut kérdéseket fogalmaz meg, nekünk pedig nincs más választásunk, mint gondolkodni: de nem a válaszon (azt elárulja ő).

Tudják, mi az a seggfej? Annak idején, jó 65 éve, amikor az indianopolisi Shortridge Gimnáziumba jártam, az volt a seggfej, aki benyomott egy műfogsort a fenekébe, és leharapdálta a taxik hátsó üléséről a gombokat. (...) Emellett pedig seggfejnek tartom azokat, akik nem olvasták minden idők legjobb amerikai novelláját, Ambrose Bierce Bagoly-folyóját. (...) Azokat is seggfejnek tartom, akik nem olvasták Az amerikai demokráciát Alexis de Tocqueville-től.” (17.)

Vonnegut arra hívja fel a figyelmet írásaiban, hogy lenne mit bepótolnunk. Mindannyiunknak. Állást foglal a szocializmus és Marx mellett, ugyanúgy, ahogy a kereszténység és Jézus mellett is. Aztán tájékoztat arról, hogy be fogja perelni a Pall Mall gyártóját, mert még mindig él, pedig “a Brown & Williamson évek óta a dobozon ígérgeti, hogy meg fog ölni. Nyolcvankét éves vagyok. (...) Ha volt valami, amit soha nem akartam, akkor az az volt, hogy éppen akkor éljek, amikor a bolygó három leghatalmasabb emberét Bushnak, Dicknek és Colonnak hívják.” (43.) A politikai véleménynyilvánítás mellett beszámol a félelemről is, amit az emberiség által rendezett “termodinamikai dáridó” miatt érez. (46.) Kijelenti, hogy “büszkén vállalja”, hogy luddita, mert “A haladás a szart is kiverte belőlem.” (55.)

A 7. fejezet (2004. november 11-én lettem nyolcvankét éves) kezdésében a zene és a hit összekapcsolódásáról, az általános iskolai eszméiről szól, mígnem a környezeti változások miatti aggodalma arra vezeti, hogy megfogalmazza “Ma már azonban tudom, hogy egérszarnyi esély sincs arra, hogy Amerika humánus és ésszerű legyen. A hatalom ugyanis megront minket, a totális hatalom, pedig totálisan ront meg minket. Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól.” (67-68.) Ezekben a sorokban, egy egykor a II. világháborúban harcoló katona felháborodása bontakozik ki, aki felszólal a fiatal katonákért, akik a jelenkori háborúkban harcolnak: “Úgy bánnak velük, ahogy velem sohasem: mint ólomkatonákkal” (68.)

Vonnegut egy hívő ember volt. Ez a kötet egy személyes írás, s ennél fogva talán egyetlen fejezet sincs benne, ahol ne jelenne meg az állásfoglalás: van Isten. Vonnegut nemcsak keresztény volt, de humanista is, akinek modern értelemben vett hőse Semmelweis Ignác volt. Az a magyar orvos, aki arra kérte Bécsben a kollégáit, hogy “mossák meg a kezüket.”! (84.) Sajnos, Vonnegut úgy tudta, hogy Semmelweis egy kis vidéki kórházban öngyilkosságba menekült, de valójában nem így történt. Ő is Döblingben végezte, ahogy Széchenyi alig öt évvel korábban. Megörült, az ápolói bántalmazták, amibe nagyon gyorsan belehalt. Mert ahogy Vonnegut is fogalmaz: az emberiség táncoló majmokból áll, akik így bánnak a hőseikkel. A másik kedvenc “emberi lénye” Eugene Debs, aki több ízben, így 1912-ben is a szocialista pár elnökjelöltjeként indult, róla Vonnegut provokálva ezt írja:

A kampánya során ezt mondta:

Amíg létezik alsóbb néposztály, én hozzá tartozom.

Amíg létezik bűnöző népréteg, én hozzá tartozom.

Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad.

Hát nem hányingere támad az embernek mindentől, ami csak egy kicsit is szocialista? Mint például a nagy állami iskoláktól vagy az általános egészségbiztosítástól?” (88.)

Vonnegut egész kötetében olyan aktuális kérdéseket fogalmazott meg, mint, hogy vajon miért nem követeli senki se, hogy “a Hegyi beszédet és a boldogságokat függesszék ki bárhová”? (89.) Miért harcolunk háborúkban a kőolajért, s miért nem ébred reggelente senki se Eugene Debs szavaival? Jó kérdés, Vonnegut.

Úgy gondolja, hogy a legnagyobb hibánk, “amit elkövettünk”, az az, hogy “emberek vagyunk.” (106.) Az írások nagyon erős társadalomkritikát fogalmaznak meg, provokálják a változtatás iránti igényt. Talán ezért is nem egy szomorú mű, mert Vonnegut nem képes lemondani a reményről. Lehet máshogy is. Ezt a könyvet akkor írta, amikor már, ahogy ő fogalmazott, szinte mindenki meghalt, akit ismert (118.), de mégis úgy tekintett magára, mint “az egyik legszerencsésebb élő emberre” (126.) A kötet 8. fejezetében azt írta, hogy “Isten bocsássa meg, de ha egyszer meghalok, remélem, azt fogják mondani: “>>Kurt most fent van a mennyben.<< Ez a kedvenc viccem.” (75.) Akkor süssük el ezt a viccet, hogy lássa, ismét tanultunk valamit tőle.

 

Vonnegut, Kurt, A hazátlan ember, Szerk. Daniel Simon, Libri, Budapest, 2012. 2480 Ft.


1 “(…) >>Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete<<-hülye vagy? Sándor? Mindenkinek drágább a rongy élete, mint a haza becsülete. Másodszor pedig, én sehonnai bitang ember vagyok. Ki nem az?” Ottlik Géza, Buda, Európa, Budapest, 1993, 85-86.

  
  

Megjelent: 2014-08-03 11:57:46

 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.