Keresés a honlapon:

Dancs Rózsa “A művészetben nem ismerek jólfésültséget, udvariasságot” Körbejártam a K.Ö.R.-t – Szabó Zoltán Attila: K.Ö.R

 

 

 

 

“A művészetben nem ismerek jólfésültséget, udvariasságot”

Körbejártam a K.Ö.R.-t¹

Észrevétlenül – vagy szemünk előtt? – válnak nemzedékek „hontalanság” kitűzőt viselőkké. Nem föltétlenül a honból kirekesztetten, hanem a „már-nem” és a „még-nem” helyet-vesztetté. Tegnap még azt tudtam-hittem, hogy „még-igen”, mondhatom magamról, mert értem a gyermeket, a kamaszt, az ifjút, át tudom segíteni élete válságos pillanatain – és mára kiderül, hogy dehogy! Fogalmam sem volt az ő kínlódásaikról, vagy ha mégis, mankóul mások tudományát használva tehettem valamit, ha tehettem.

Bár Szabó Zoltán Attila a „színházi és irodalmi közeg”, valamint „a média-iparról” állapítja meg kesernyésen, hogy a „-tól -ig határok között nyitott csak az újra”, az az igazság, hogy az élet egyetlen területén sem lehet összemosni a nemzedékek világnézetét, magatartását. Hiába romantikusabb és magasztosabb Csaba királyfi útján száguldani, Pegazus hátán repülni a dicsőség ormára, hiába szédítőbb a sámánok tánca – a mi konkrét életterünk az, ahova születtünk, ahol élünk és meghalunk. Meghatározott, nyakunkba sózott, ránk szabott törvények, körülmények között.

Szabó Zoltán Attila (SZZA) és beszélgető társa, Kálloy Molnár Péter (KMP) azokhoz tartozik, akiket mi-még taníthattunk, a pályakezdésüket, szakmai indulásukat egyengethettük, de akik már karrierjük kezdetén jobb híján meg is botránkoztathattak újfajta, minden "rendet" megmozgató, felrúgni próbáló, világmegváltó igyekezetükkel. Könyvét végig olvasva kiderül, hogy ez a nemzedék is átszenvedett minden olyan fizikai, lelki és szellemi erőt próbára tevő kihívást, amelyeket mi, a pár évvel előttük járók megéltünk, legfeljebb ők fiatalos vagányságukat megőrizve, ha csak menet közben nem buktak drámaian a szakadékba, szembe röhögtek, kicikiztek. 

Az író barátjának, Kálloy Molnár Péternek ötvenedik születésnapját köszöntendő összegereblyézi a félévszázadnyi, közösen meg- és átélt tapasztaltakat.  A legnagyobb, szinte gyermekien mély őszinteséggel. Ez az egyik titka annak, hogy a kötet annyira olvastatja magát. És szeretteti magát. Ahogy a két haver ide-oda ugrál az idősíkok között, nemcsak a kettejük hasonló morális arculatát villantja fel – fokozatosan, mozaikszerű kockákból áll össze végül a két egységes profil –, hanem az életük színtere, a társadalom, a színházi élet "díszletei" is szinte megváltoztathatatlan valóságukban elevenednek meg – nemcsak magyar, hanem európai perspektívákban gyökerezve.  

“Az ötvenedik életév fontos korszakhatár, nem lehet félvállról venni. Egy fél évszázadnak kell, hogy legyen súlya. Ez a súly azonban egyszerre nyomasztó teher, és inspiráló, újabb küzdelmekre sarkalló tömeg. Generációs kérdéseket kezdünk feszegetni. Egy félig-meddig elvesztett nemzedékről beszélgetünk. Nem búsongva, de nem is érzelmek, csipet düh nélkül.” 

Ez a kötet témája, ebbe képzelheti bele magát az olvasó –, az viszont már független tőle, hogy melyik korosztályba tartozik. A valóságban mindenki fiatalnak, sihedernek érzi magát, csak halála előtti pillanatokban simul lelke engedelmesen a vissza a volt anyai ölbe, a régen elvesztett védelmet keresve. Az nem mellőzendő, hogy a “csipet düh” árnyalta kamaszos fintor két szereplője átlagon felüli, isteni tehetséggel megáldott művész, ennélfogva is távolabbra és mélyebbre képesek látni, vagyis a látható dolgok mögött meghúzódó láthatatlan összefüggéseket is felismerni és megszenvedni. Jó alakítással, jó szerepjátszással önmagukon is túllépni.  

Számomra, az ötvenesek generációján felül lévő, de őket évtizedeken át tanító, nevelő, immár a végleges leköszönés felé tartó nemzedék tagjának, hiánypótló (miért ne használjam ezt a már agyoncsépelt közhelyet?) ez a beszélgető könyv. Válaszadó! Megfejtő! Nekünk későn adatott meg a választás lehetősége, a válaszokat pedig még magunk előtt is elhallgattuk, lenyeltük, szégyelltük vagy…? Ha erősek voltunk, vállaltuk az udvari bolond szerepét. Magunk és családunk védelmében – csak éppen az életet engedtük elrohanni a fejünk fölött. 

Így volt ez a Kárpát-medence nagy területén. Ami közös volt határokon belül és kívül – azt úgy hívták, hogy: a vágyakozás. “Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” A Nyugat utáni sóvárgás. De kinek hol kezdődött a minden szabadságok eldorádója? Míg a kicsi Magyarország apraja-nagyja lassan átléphetett ide-oda, zsebétől függően tán még sikerült is valóra váltania álmait, addig a végeken kívül rekedtek számára az anyaország maradt az álomvilág. Ott minden jó, ott minden szép, ott minden szabad, minden magyar! És nem tudtuk, hogy kimosott agyúak, ennél fogva csorbult lelkűek vagyunk. A kivételek itt is, amott is, szerte a berlini faltól “errefelé”, börtönbe kerültek – enyhébb esetben!

Az a nemzedék voltunk, akik meg is ijedtünk kicsit (?) a szakmai köreinkbe belenövő fiatalok lendületes fellépésétől. Nem föltétlenül a tudásuk, a felkészültségük riogatott, hanem a mi, a meghunyászkodás kényszerétől elhallgattatott vagy diszkrétebben megmutatkozó tapasztalatunk – a generációk harca nemcsak családon belül! És nem vehettük a bátorságot, hogy feltárjuk magunkat, hogy a gyermekkorukban hazugságnak, bunkó elmaradottságnak vélt falazások igazi okairól beszélgessünk velük.

A Nyugat messze világító, csalóka fényeiben sütkérezni – testközelből?  Volt, akinek sikerült. KMP-nek sikerült – a Varázsfuvolával egyenesen a vágyak nagy országában, Amerikában mutathatta meg, mi a magyar tálentum. Ezt a zsenialitást ismerhette meg később Skócia is. És mások. A világ legnagyobb, legfényesebb reflektorfényeinél is mindig erősebbnek bizonyult a honvágy? Vagy inkább – ha akkori szaktársai véleményezhették (volna) ennek a sorsfordítónak is tekinthető lehetőségnek a felrúgását, legfeljebb izgágaságnak nevezhették volna – de 50 évesen józanabbul is nevet lehet adni ennek. Pl. a Vígszínház hivatalos szerződésének kézbevételével kezdődő szakmai mellőzöttségnek. Ámbár olyan színészről van szó, akit Novák Péter gömbvillám-hoz hasonlított, “aki elképesztő erővel, szinte bárhová be tud csapódni.” 

Az egészséges véleményformáláshoz azonban nem kell okvetlenül szakmabelinek lenni. 

De most ezen a köteten gondolkozom, hadd vezessen mégis a K.Ö.R.! Amelybe a szülőhelytől az ötvenedik születésnapig minden belefér. Kikerülhetetlen a mezőcsáti családi ház és környéke, ez szolgáltatta a jó talajt, amelyben szárba szökkent a sokoldalú tehetség, s megszülettek az álmok a holnapról, a mindent beteljesítő felnőttkorról, dalszövegének záró strófáját idézve, 

“gyerünk, gyerünk a gyermekkorba/ elém jön minden álmom/ kinyújtom lassan két kezem/ és nem kell mást csak szállnom…” (Mezőcsát)

A beszélgetők egy egész korszak szőttesét, fonákját, visszáját megmutatják – azt, hogy ugyan “színház az egész világ”, de a tapsra hajlongónak nem mindig egyenes a gerince. És az ilyesfajta észrevételtől az amúgy gátlásos szereplő is gátlástalanná válik. És az ilyesfajta leckékből vizsgázik jelesre! Amint a címadó idézet mondja, “A művészetben nem ismerek jólfésültséget, udvariasságot.” 

Mi nem tudtuk nyíltan vállalni a szembefordulást, mert nem tehettünk mást – nemcsak magunkért, hanem értük is – ha sikerült! és akinek sikerült! –, magunkra öltöttük az udvariasság álnok köpenyét. Ők belőlünk akkor kiábrándulva azt mondhatták, hogy bukott nemzedék vagyunk, mert nem segítettünk rajtuk, nem álltunk sorba melléjük, pedig biztosan sokan és sokszor – vívták a maguk belső vagy külső harcát. És most Tőlük tanulunk mi, a „már-nem” és a „még-nem” eltűntek! 

Ez a legnagyobb köszönet az Élettől, legyünk bár tanítók, apák-anyák, nagyszülők vagy dédikék. 

Ezért helyezem a legbecsültebb munkák közé a K.Ö.R-t mint az utolsó évek egyik legjobbikát!    

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-02-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.