Videó

A fugabudapest csatorna videója




Keresés a honlapon:


Barta Péter: Az álomtól a három szemig – Ördögh Ottó világa

 

 

 

 

Az álomtól a három szemig – Ördögh Ottó világa

 

 

Széll Zsuzsa emlékének

 

Aki ismeri Ördögh Ottó nevét, valószínűleg humoros, parodisztikus írásokat köt hozzá, pl. VIP – Világirodalmi paródiák és SortalanságMagyar irodalmi paródiák. Esetleg a történelembe átvezető Te is fiam, Caesar? – Humoros életrajzok ismerős az olvasónak. De 15. kötete, a Ne ölj meg kérlek leginkább a filozofikus A kis herceg és Buddhával rokonítható. Ugyanúgy talányos, nehezen megfejthető, ugyanúgy fejlődésregény. Lesznek, akik nem veszik a fáradságot a felfejtésére és a közepe előtt végleg lerakják. Ha megteszik, érdekes gondolatokról maradnak le.

 

A szerző szerint ez a regény „filmképekben írt gyógyító krimi”. Másként is próbálhatnánk meghatározni a műfajt, kidomborítva filozófiai, pszichológiai, történeti oldalát – de nem érdemes. Mert maga az írás a lényeg, nem a műfaj.

 

Az értelmezési nehézséget érzékelve meg lehet próbálni formai oldalról közelíteni a regényhez, és számba venni a leggyakrabban előforduló szavakat, hogy azonosítsuk a témaköröket. Némi képet valóban adnak a műről, de ez kevés a megfejtéshez: ne(m)/se(m); ókori szereplők (Diké, Szophoklész, Kadmosz, szfinx); Én (mint szereplő); érzékelést kifejező szavak (érez, tapint, hall, néz, lát, ízlel, szag, bűz, szem); gondol; alvás és ébrenlét (álom, alszik, éber); gyilkossággal kapcsolatos szavak (fojt, gyilkos, véres kés, végez, öl); utazás (villamos, bőrönd, csomag, körforgalom); stb.

 

A szerző a történetet több idősíkba helyezi: egyrészt az ókorba, mégpedig az ókor két korszakába: Szophoklészébe és Jézuséba, másrészt napjainkba. Ez nyomatékosítja a szerző általános megállapításainak időtlenségét. Egyes részletek szövegszerűen is az időtlenségre utalnak, pl. Szofoklészről írja: „Mintha ez az ember több évszázadon is keresztültörte volna magát”; „ilyen fájdalmas jeleneteknél az idő nem számít”.

A regény egyes ógörög figuráinak a jelenkorban is lesz szerepe. Ilyen például Diké, aki a görög mitológiában az igazságosság istennője, Zeusz és Themisz lánya, a jog védelmezője, a tisztaság és ártatlanság jelképe. Halandónak született, kezdetben az emberek között élt, később azonban elköltözött a Földről és csillagkép lett: a Szűz.

Két szereplő nevét csak írásmódjuk különbözteti meg: az ókori költő neve Szophoklész, korunk hajléktalanja pedig Szofoklész. Szophoklész elsősorban mint az Oidipusz király c. dráma szerzője szerepel, de vele alig találkozunk a regényben, míg Szofoklésszel gyakran. Fontos megemlíteni, hogy Szophoklész hősei magukra maradnak, elszigetelődnek embertársaiktól, nem kapnak tőlük segítséget.

Oidipusz története közismert, nem szorul kifejtésre. Pontosabban történetei, hiszen másként dolgozták fel a különböző írók (pl. Homérosz és Szophoklész), pszichiáterek (Freud), zenészek (pl. Leoncavallo és Orff). Ördögh művében az „ártatlan bűnös” fogalmával és a vezekléssel kapcsolatban szerepel. Meg kell még jegyezni, hogy a regényben ez a név is átalakul, mégpedig legtöbbször Ödipók alakban olvashatjuk.

Kadmosz Théba első királya, Harmónia pedig Kadmosz felesége, istenek lánya. Az ókori kultúra hordozói, és sorsuk bővelkedik fordulatokban.

 

A regény alapvetően három szereplő útját mutatja be. A három szereplő Én, a vállalkozó, Diké, a régész és Szofoklész, a hajléktalan. A mű csak életük közös szakaszait írja le.

 

Az első szakasz Én és Diké kapcsolatának első nyolc éve. A mézeshetekre csak apró utalások történnek, pl.: „Egy ideje már csak Énnek szólít. A régi becézést elhagyta.” A kapcsolat jellegének váltásait jól mutatja más jel is, a beszédesség/hallgatás. Az első nyolc év Én és Diké közös életében három időszakra bontható tehát: Diké szívesen hallgatja Ént; majd Diké már nem szereti hallgatni Ént; végül Én elhallgat.

Ebben a szakaszban már világos Én és Diké egymást kiegészítő jellege.

Diké a részekkel (cserepekkel) foglalkozik: „Gyerekkorában a puzzle volt a kedvence” és „Földből kiásott ókori cserepeket tisztogatott és ragasztgatott össze újra egész korsókká, mécsesekké, különféle ókori használati tárgyakká”. Mások múltjának tárgyi cserepeit ragasztja össze, és nem a saját múltjának értelmi–érzelmi darabjait („Úgy próbál élni velem, mintha nem lett volna múltja”).

Én így fogalmazza meg saját magát: „Az én fejem is »cserepekkel« volt teli, de ezekből nem terra sigillaták lettek, hanem egy jól menő vállalkozás betetőzése.

Más időben is élnek: „Diké a múltat faggatta”, „Diké a múlt felé hátrált”, míg „nekem a jövőn csüngött a figyelmem”, „engem a jövő izgatott”, de egyikük sem a jelenben él.

Más elemben is élnek: „Mindketten újra belemerülünk saját világunkba. Diké a tengerbe, én a gondolataimba

Mindketten azt keresik a másikban, ami saját magukban nincs meg: „Amikor hosszú idő után végre összeállt kezében egy-egy terra sigillata, Diké vonásai is kisimultak. Azt hiszem, ilyenkor rövid időre meglelte azt a sokat emlegetett harmóniát. Úgy folyt belőle a boldogság, mintha egyszeriben élete tartóedénye is összeállt volna a kezei között.”; „Lehet, hogy azért vonzódtam Dikéhez is, mert keveset tudtam róla és belőle, s kedvem szerint egészíthettem ki Őt a nekem tetsző szépségekkel, tulajdonságokkal? Az üzlet racionalitása mellett szükségem volt egy kis álmodozásra, az ember már csak ilyen.

Fordított kettejüknél a szexuális beteljesedés és az érzelmi azonosulás sorrendje: „Számomra mindig is a szex volt az ajtó, s az orgazmus a huzat, mely elsöpörte az összes akadályt az útból, mely Dikéhez vezetett. Diké számára éppen fordítva.

Diké „agyal” („látom-ha-hiszem”), Én a tettek embere („hiszem-ha-látom ember”).

Látszatra ideális páros, mert kiegészítik egymást; csakhogy (sugallja az író) az embernek önmagában kell egésznek lennie.

Én ebben a szakaszban azt hiszi, azt hiteti el magával, hogy minden rendben vele és a Dikéhez fűződő kapcsolatával. Pedig (érthetetlenül) be-bevillan a Gondolat, hogy megfojtja Dikét.

 

A második szakasz akkor kezdődik, amikor Én életébe belép Szofoklész, és kilép belőle Diké. Az író részletezi, hogy dolgozza fel Én ezt az elhagyást. Én először nem hiszi el Diké eltűnését („Biztosan számomra ismeretlen barátnői egyikével találkozik”), aztán bízik a visszatértében („Minden csoda három napig tart”, „Biztosan Diké jött haza”), utána dühös rá („a düh(…), hogy Diké elhagyott engem”, „egyre dühösebb lettem, amiért elhagyott”), depresszió következik („Magam alatt voltam”, „elhagyatott voltam”, „Komoly kudarcnak élem meg, hogy Diké elhagyott”), majd féltékenység („Azért fáradoztunk egymással, hogy a gyümölcsét más arassa le”), mást vádol és áldozati szerepet vesz fel („pókfonállal lekötözött áldozat”, „Ki mérte rám ezt a büntetést, énrám, aki nem követett el semmit?”), majd önmagát vádolja („egy ilyen gonosz alakkal, mint én vagyok. Biztosan megérdemlem, hogy magamra hagyott”), mások rosszabb helyzetével hasonlítja össze a sajátját, hogy erőt merítsen belőle („megnyugtató számomra, hogy vannak nálam is nehezebb sorsú emberek”), Dikét isteníti („Mellette lettem felelőtlen gyerekből Apa. Ő növesztett régi önmagam fölé”), valamint alaposan önsajnál („Újra és újra belezuhantam az önsajnálatba és úgy dagonyáztam benne, mint disznók a sárban”). Azaz végigmegy a gyász útján.

 

A harmadik szakaszt az jellemzi, hogy Én életében egyre nagyobb szerepet tölt be Szofoklész. „Eddig Diké volt a biztos pont napjaimban, most ezt a szerepet átvette Szofoklész”; „személyes Bermuda-háromszögem (…) részei Diké hiánya, Szofoklész váratlan megjelenései és a Gondolat (…), mely mindenhova elkísért. A Gondolat, hogy »megvárom, míg elalszik, aztán megfojtom [Dikét].« Sejtettem, hogy e három dolog valamiképpen összefügg.

Én rájön, hogy ő és Szofoklész egyaránt cipelik a csomagjaikat (azaz megannyi fölösleges dologhoz ragaszkodnak). Én még nem képes fejlődni, lépni, tenni a maga megváltoztatásáért. „Az ajtók nyíltak, csukódtak és Szofoklész ott maradt egy megállóban.

Én kívülről várja a segítséget, Dikétől, de „Józan pillanataimban tisztában voltam vele, hogy Diké semmiről sem tehet.

 

A negyedik szakaszban Én fokozatosan rájön, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa: „Fájdalmas érzés volt belátni, hogy csak magamra számíthatok.” A felelősségre utalnak további megjegyzések is: „A felelősség csakis az enyém, egyedül az enyém. Rémisztő”; „Annál rosszabb nincs is, mikor az ember fél valamitől, csak az, ha az ember önmagától fél. Mert akkor ki óvja meg őt?” Van, aki képes élni ezzel a felelősséggel, azaz változni, változtatni a sorsán; van, aki nem: „Körbe-körbejártam, ahogy gondolataim is, amikor visító hangon rám dudált valaki, hogy hagyjam el végre a körforgalmat. […] elindultam hazafelé abban a reményben, hogy van, aki egész életében körbejár, de ez rám nem érvényes”. Megfogalmazza, hogy le kell térni a megszokott (rossz) vágányról, mellőzni az önsajnálatot; a változás egyik útja az, hogy más helyzetébe próbálják beleélni magunkat: „Az én fájdalmam megnyitott bennem egy kaput, hogy átéljem Diké fájdalmát, hogy lássam az ő igazságát is, ne csak az én igazságom. És talán, hogy lássam kettőnk közös igazságát.

 

Az ötödik szakaszban Én mélyebben elgondolkodik: a Gondolat által próbálja megérteni a kapcsolatát Dikével. A Gondolat a regény talán legösszetettebb fogalma. Dialektikusan jó és rossz egyszerre. Egyfajta katalizátor, de saját rosszabbik énünk is, a félelem, a „gyilkos gondolat”. Míg korábban „a Gondolat egyedül hozzá kötődött” (azaz Dikéhez), most már „A Gondolat észrevétlenül Szophoklész [a drámaíró] képéhez kapcsolódott.” Én Szofoklészen, az ógörög figura modern megfelelőjén keresztül próbálja megérteni saját magát és a kapcsolatát Dikével. Megállapítja: „Feladtam a kísérletet, hogy egyszer is megérthessem ezt az embert (…). De Szofoklésztől nem szabadulhattam.

 

A hatodik szakaszban egy lázálom során „A Gondolat (…) összekapcsolódott a Képpel, melyet Szofoklész cipelt a fejében.” Én ráeszmél a helyzetére, és minőségi változás indul el benne. Én rájön: valójában ismeretlen, amit ismerősnek hitt. A betegség csúcspontján azonosul a feleséggyilkos Szofoklésszel, Diké gyilkosának vizionálja magát, majd öngyilkosnak.

A lázálom során végképp megdől a statikus világ. Minden és mindenki változik. Tehát a személyiségnek is fejlődnie kell. Az eddig sem biztos kontúrú szereplők összecsúsznak, összemosódnak, ezzel is erősítve a feltárt jelenségek általános érvényét.

Én immár máshová és máshogy megy: „elindultam a falu felé, ahol születtem” és „Nem cipeltem tovább Szofoklész csomagját”. Az addig a jövőben élő Én megfogalmazza: „Micsoda bölcsesség van abban, hogy nem láthatjuk a jövőt, így kénytelenek vagyunk azzal foglalkozni, ami körülvesz minket.

Azt tapasztalja, hogy belőle árad az, amit a külvilágban látni vél: „Ahogy változtak érzéseim, a köd is úgy változott. Hol feneketlen sötét volt, hol izzón vörös, mintha csak belőlem áradt volna szét. Lehet, hogy eddigi életemet ködben éltem?

Számtalan vékony hártya volt a szememen, s ezek most egyenként jöttek le rólam.” Én többek között megtalálja a jelenlegi „Oszlopságának” az okát a múltjában: az apját „Anya mindig velem szerelte le, ha felöntött a garatra”, „Én voltam Anya védőpajzsa, amikor Apa nem volt Apa.” Egyben megtalálja a gyilkossági fixa idea gyökerét is: „Apa felém fordult, s dionüszoszi részeg hangon megszólalt: – Megvárom, míg anyád elalszik, aztán megfojtom.

 

A hetedik szakasz Én újjászületéséé. „Anyagtalan, testetlen zombiból ismét hús-vér emberré váltam, de már nem teljesen azzá, aki korábban voltam.

Én rájött, hogy a múlttól csak úgy szabadulhat, ha feldolgozza: „Reméltem, hogy [Szofoklész] egyszer, talán nemsokára, megosztja velem titkát, azt a szörnyűséges titkot, amit rejtegetett előlem.” Ez páros megszabadulást helyez kilátásba: Szofoklész és Én megszabadulása közös. A megismerés, megértés, elfogadás, feldolgozás után a (rém)álmok egyszerű emlékképpé válnak: „már nem én voltam bennük [a képekben], hanem azok bennem”. Az író által felvázolt feldolgozási mód emlékeztet a családfelállításnak nevezett terápiás módszerre (melynek során a sorsot visszaadjuk annak, akire tartozik), de nem egyezik meg vele.

A múlt megismerésével, megértésével, elfogadásával, feldolgozásával Én tudott változtatni a jelenén. Ez a tapasztalat sokkal nagyobb ívű megállapításra vezeti: „egyedül tőlem függ a változás”. Most már egyenesen szembefordul korábbi álláspontjával, mely tagadta a függetlenséget, a szabadságot:

„– Nincs függetlenség – próbáltam észhez téríteni időnként [Dikét].

De van.

Az ember sosem szabad.

Hogyne lenne az.

Én is, Diké is megkettőződnek, és immáron (nem úgy, mint az első szakaszban) illenek egymáshoz: „Mintha két Diké lett volna, egy, aki a múltam és egy, aki a jelenem”; „Egyre kevésbé tudtam, hogy ki vagyok. Mintha két ember élt volna egy testben”; „Napjaim ettől kezdve kettéosztódtak. Az egyik fele Én voltam, a másik fele Te, Diké.

Nemcsak ők kettőződnek meg, hanem a szemük is, és ettől jobban látnak: „eddig csak felét láttam, mondhatni egyetlen szemmel néztem a valóságot”.

Az átrendeződés a szereplőknek nemcsak megkettőződését jelenti, hanem összeolvadását is, további erőfeszítést követelve az olvasótól.

Az író a leggyakrabban Szofoklész alakját ötvözi másokéval, mint például:

Jézussal (Szofoklész úgy viszi a csomagjait, „mint más a keresztjét”; „mintha a világ összes terhét cipelné”)

Oidipusszal (Szofoklész koldusként bolyong, mint Szophoklész drámájában Oidipusz király; Szofoklész, akárcsak Oidipusz, büntetést mér magára; „a bűntudatát cipelte”)

valamint a másik két főszereplőével is:

Énnel (Szofoklész állítólag megölte a feleségét, Én álmodozik Diké megöléséről; „amikor a hosszúra nyúlt álmatlan éjszaka után a reggeli villamoson megpillantom Szofoklészt, mintha csak magamat látnám”; „Ő az én filmem”; „nekem is volt egy képzeletbeli bőröndöm, a Gondolat és egy üres vödör, Diké hiánya”; „De mi van, ha én vagyok Szofoklész”)

Jézussal és Énnel („Szofoklész az én megváltóm” [azaz Éné])

Énnel és Dikével („a Mi Közös Szofoklészünk”) egyfajta szentháromságot alkotva

A Szofoklésszel való összeolvadás révén tud Én végre egyesülni az apjával („nézem az arcomat, amikor hirtelen Apám arcává változik”), a megszemélyesített Csomaggal („Én voltam ez a Csomag, szorongásba csomagolva, félelemmel átkötve”), és főleg Dikével: immáron Én bejutott „a képzelet birodalmába” és Diké az anyagéba.

 

A nyolcadik szakasz Diké újjászületéséé. Mert nemcsak Én születik újjá, hanem Diké is: „mindkettőnknek szembe kell néznie a szörnyűséggel”. Ez megerősíti a korábban sugallt gondolatot: a megszabadulás közös. Diké végre el tudja mondani traumájának, korábbi bezárkózásának okait: a biológiai anyja meghalt; a fogadott anyja magára hagyta annyiban, hogy nem segített feldolgozni a traumát, mikor kiderült: örökbefogadott gyerek; a biológiai apjáról semmit sem tud.

Diké mondja: „kellett, hogy végleg lezárjam a múltat”. A múlt terhének megnyilvánulása nála a „tompa puffanás”, míg Énnél a (gyilkos) „Gondolat” – azaz mindenkinek megvan a maga keresztje, a regény szóhasználatát követve „csomag”-ja.

Ahogy Én egybeforr másokkal, úgy Diké is. Egyrészt Szofoklésszel egyesül, helyette sír: „Úgy sírt [Diké], mint egy gyermek, aki elvesztette az anyját.” Ezzel mindketten szabadulnak a terhüktől, együtt.

Másrészt Diké a pókkal is azonosul: „Diké imádta az ő házipókját”; „Ő [Diké] pedig úgy trónolt a háló közepén, mint házi kedvencünk, Ödipók”; „Neki Ödipók a szüntelen újrakezdést jelentette”; Diké „úgy gondolkodott, mint Ödipók”. Végül Diké, Én és a pók egységet alkotnak. Így válik az addig egyszeműséggel küzdő, kiteljesedni nem tudó Diké és a korábbi boldogságának látszat voltára ráébredt Én háromszeművé, azaz olyanná, aki a más igazságát is látja. Márpedig több igazság van: „Ahogy mélyebbre láttam magamban, úgy kezdett feltűnni egy másik, nagyobb igazság, ahogy magasabbra emelkedtem, úgy vált egyre kisebbé saját igazságom, s foglalta el helyét Diké, Szofoklész és mások igazsága között.” A több igazság létének az oka: „Ki tudja pontosan, hányféle realitás létezik.

Most, hogy Én is, Diké is szembesült a múltjával, legyőzte azt, megosztotta a társával, magasabb szinten tudják folytatni a kapcsolatukat, mint bármelyik korábbi időszakban. Diké az újjászületése után újra becézi Ént, mint a kezdetben. Sőt már nem Én-nek szólítja, hanem Te-nek. Az igazi (nem látszat)boldogsághoz tehát magukon változtattak, a maguk határait revideálták, nem mások átalakításával próbálkoztak; nem vagyonuk, hatalmuk, országuk határait tolták ki a boldogság eléréséhez.

 

A regényben az egyik fő tengely az érzékelést (a tárgyakat, az ébrenlétet) és az álmot köti össze, vagyis állítja szembe, ahogy ezt a regény kulcsszavai is sugallják. Az álom kulcsszerepére a könyv mottója, egy Hérakleitosz-idézet is felhívja a figyelmet: az álom sokszínűségét hangsúlyozza. A két állapot között azonban elmosódik a határ: „Nem tudtam eldönteni, mikor vagyok ébren, s mikor álmodom”; „a Rémálom (…) akkor sem ér véget, mikor visszatérünk a kézzelfogható világba”; „Lehet, hogy minden egyes élet álom a szüntelen Álmodás közepette”; nehéz eldönteni, hogy Diké távolléte álom-e (inkább nem).

A látszat ellenére nem Diké él álomvilágban, hanem Én: azt hiszi, minden rendben, és ez állandó: „– Álomvilágban élsz, Én – fricskázta az orromat” (Diké). Az ébrenlét és az álom váltakozása szükséges a valóság felismeréséhez: Én akkor kezd rájönni (mondhatjuk: ráébredni) a valóságra, amikor „Álmatlan lettem”, később pedig lázálmában vizionálva.

 

Mivel maga az író határozta meg krimiként a regényét, ezen a nyomon is elindulhatunk. Végig jelen van a gyilkosság/öngyilkosság gondolata a regényben:

Kadmosz meg kell ölje az árnyékát

Szofoklész megölte a feleségét

a mitológiában a szfinx megöl mindenkit, aki nem tud válaszolni neki

a szfinx megöli magát

felmerül a lehetőség, hogy a kutyák felfalták Dikét

Én apja meg akarja ölni Én anyját

Én meg akarja ölni Dikét

Én a lázálma során négy gyilkosságot is lát

– „Jorge Amado egyik novellájának hőse féltékenységből megölte felesége szeretőjét

– „Inkább magammal végzek, de nem ártok senkinek”, „véget vessek az életemnek”, stb.

A gyilkosság nagyon hangsúlyos, már a címben is szerepel. A Ne ölj meg kérlek két értelmezést tesz lehetővé: ’Ne ölj meg, kérlek’ és ’Ne ölj, megkérlek’. Hogy melyik a helyes? Mindkettő beleillik a regény gondolatmenetébe. A tagolással való szójáték egy híres levélrészletre emlékeztet: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem”, csak rövidebb, ezért frappánsabb. És visszatérve a tartalmi elemekre: a Biblia egyik parancsolatára is emlékeztet (Ne ölj!).

 

A krimihez kapcsolódik egy újabb fogalmi kör: bűn, bűntudat, büntetés, bűnhődés és megbocsátás. A börtönről szólva az író ezt mondatja az egyik mellékszereplővel: „az igazi bűnhődés nem odabent van, hanem idebent. – És maga felé mutatott egyik keze mutatóujjával.” Először fel kell tárni a hibát, a bűnt, mert talán az elkövető már nincs (esetleg soha nem is volt) a tudatában: „Valamit elkövettem, amiről már nem is tudok, és csak a szorongás maradt belőle, mint gyermekkori csínyek után a félelem, hogy megbüntetnek?”. Ezután következhet a belátása, és ennek hangos kimondása: „Fogalmam sem volt, hogy hallotta-e egyáltalán, de olyan jól esett hangosan kimondani.” Végül pedig a megbocsátás: „– Haragszol rá? – kérdeztem. – Bőven elég neki a maga haragja – mondta Diké.” Így jutunk el a krimitől a lélek gyógyításáig.

 

A szerző látásmódja nagyon árnyalt (talán neki már három szeme van). Az élet jelenségeit és szereplőit dialektikus egységben látja. Harmónia „a hadisten Arész és a szerelemisten Aphrodité gyermeke, így nem áll tőle távol a háborúság sem. Sőt, épphogy a harcok tüzében születhet csak meg az igazi harmónia”. A békéért fizetendő ár tehát a háború. A lélek búvárai is hangsúlyozzák: a családi békéhez csak a vitákon keresztül vezet az út.

Szembeállítja a látszatot a valósággal: „pont a Rémálmom zúzza szét a látszatboldogságot, hogy megmutassa a valódit”, és meglátja a rosszban a jót: „a félelmes Gondolat is ajándék. Miből gondolhattam volna, hogy Szofoklész is az volt”; „a csomag, amit cipelünk, nem átok, hanem Áldás” és fordítva: Dikének Én oszlop, akire támaszkodhat, és aki bármikor agyonnyomhatja.

A szereplők megkettőződésének sajátos válfaját is megjeleníti, az ellentétükbe fordulást: „Én vagyok a pók, aki megöli az áldozatát vagy az áldozat vagyok én, akivel jóllakik? Netán mindkettő én vagyok?”; „nem csak a leletek voltunk mi, hanem a régészek is”.

 

Feltűnik a regény sajátos szinkretizmusa, melyben egyaránt megtalálhatók a kereszténység és a buddhizmus egymásra időnként rímelő elemei: feltámadás/reinkarnáció; túlvilág/nirvána; Jézus/Buddha („Van, aki egy fa alatt ül és világosodik meg”). Mindennek pedig az ógörög többistenhit szolgáltatja a hátteret. A kerengő dervissel még az iszlám is belép a képbe. Bár többféle istenszemlélet bukkan fel a regényben, egyikük sem kizárólagos; csendes toleranciának vagyunk tanúi. Sőt maga Isten is ritkán jelenik meg: az elején a többistenhit, a végén az egyistenhit keretében. A magyar kultúrkör ismeretében érthető, hogy a szinte felekezetsemleges megközelítés ellenére ezek az eszmék leggyakrabban keresztény keretben bukkannak fel. Ám ezen a kereszténységen nem a ma helyenként oly divatos „szájkereszténység”-et kell érteni (ahogy Gégény István találóan megfogalmazta), hanem a „szívkereszténység”-et. Maga a keresztény szó is csak egyszer fordul elő a regényben, hiszen az ismételgetéstől csak kiüresedne. A regény tehát a hitet nem hangsúlyozza, hanem inkább csak érezteti. A hangsúly a hit velejáróin van: a belső megvilágosodáson, a láttatás elkerülésén és mások hitének, kultúrájának elfogadásán.

 

Változatos, játékos stílus jellemzi a regényt.

A leggyakrabban a konkrét–absztrakt játékkal találkozunk:

az oszlop: „Én, az Oszlop, akire nyolc éve támaszkodhat, egyszer csak rádől és agyonnyomja” és „a végén még engem temet majd maga alá. Magam alatt voltam.

Diké szobájának ajtaja egyszerre fizikai és lelki

Dikével kapcsolatban: „Lehet, hogy azért lett álmatlan, mert mellettem elvesztette az álmait?

rémálom és Rémálom: mindkét helyesírással olvasható; a kezdőbetű megválasztása a konkrét és absztrakt jelentéssel függ össze

Harmónia és harmónia

körforgalom

Szofoklész csomagjai lelki terhet, múltat is jelentenek

a nyolcas: „A rossz nyelvek azt beszélik, hogy a nyolcadik év a válság éve, ilyenkor dől el minden. „Badarság”. Én szeretnék abban hinni, hogy csak a Nyolcas dől el.

– „Összetört voltam és a repedések mentén most egy kis fény áramlott be

Egyes mondatok annyira zeneiek, hogy skandálni, szinte énekelni lehet őket, például: Mézszín bőrén csillog a fény.

Sorolhatnánk a szójátékokat:

homonímia: „a cseppek legörögnek feszes combjáról vagy eltűnnek a fehéren izzó nap és Diké forró testének közös játékában. Nyáron gyakran napozunk együtt a görög tengernél

hasonlatok, metaforák, allegória (Théba, szfinx, Szofoklész, Oidipusz)

szándékos képzavar: „az Oszlop ledőlni látszott, s félő, hogy a végén még engem temet majd maga alá”: az oszlop Én, tehát Én temeti magát Én alá

szóhatár-eltolódás: „amit korábban nem ismertem. Nem is mertem ismerni

szókeveredés: Théba és téboly együtt: théboly

nyelvi játék az írásjelekkel: „Én, nem” és „Én nem” szembeállítása

Ezek sokszínűvé, élvezetesebbé, könnyedebbé teszik a különben komoly szöveget.

Egyformán líraian tudja leírni a szerelmet az érzelmek felől közelítve („szívesen hallgat, és szinte magába engedi az egész életemet”; „Diké egyszerre volt bennem, s vett körül”) és a testiség felől („nagyokat sóhajt, aprókat sikongat, majd éles sikollyal belehal az orgazmusba”; „éltem reggel a teste varázsával”).

 

A regényszerkesztés eszközei közül kiemelendő a váltott narráció: Diké kinyílását Én előtt jól mutatja, hogy a regény narrátort vált. Először Én töltötte be ezt a szerepet, majd az újjászületéskor Dikéé a szó, és innét egymást felváltva mesélnek.

Mint láttuk, két idősík van. De nemcsak az idősíkok között ugrálunk, hanem egy idősíkon belül is, mert a narrátorok nem abban a sorrendben mesélik el a történeteket, ahogy azok valójában zajlottak.

A főhős–narrátor mögül a szerző időnként kiszól az olvasónak: „Tette miatt nem állítanám példaképül sunyi, felelősség elől menekülő embertársaim elé, mégis…” „Távol álljon tőlem, hogy egy gyilkost istenítsek, de…

Nem újdonság az álom az álomban, de Ördögh Ottó élvezetesen használja: „Egyszer arra ébredtem, hogy én vagyok Szofoklész, piszkos csomagokat cipelek a villamoson, és azt álmodom, hogy jól menő vállalkozó vagyok, akit Diké elhagyott.

Én átlépését az egyik állapotból a másikba jól érzékelteti a keretes szerkezet. Előbb mindig állító alakban fordul elő ez a kifejezés: látom Dikét. Később pedig kizárólag tagadva: nem látom Dikét. Ezután újra állításként olvashatjuk.

A forma játékossága végig jellemzi a regényt, és ellensúlyozza a sokrétű gondolatiságot.

 

Összegzésül az írás a filozófia örök kérdéseit fejtegeti: van-e (személyiség)fejlődés, szabadság, végzet, bűn, isten, álom-e az élet, hány igazság van? A szerző megpróbálja megválaszolni, és az olvasót is segíti a saját válaszainak kialakításában.

 

 

 Ördögh Ottó: Ne ölj meg, kérlek! Erdélyi Szalon, Budapest, 2021

 

 

  
  

Megjelent: 2021-12-30 18:00:00

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.