Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Csokonai Attila: Van úgy, hogy a költő lemond és létrehoz – Köves István két kötetéről

 

 

 

 

Van úgy, hogy a költő lemond és létrehoz



 

Pár pillanatnyi gondolkodás után, jobb esetben azonnal rávágja a Köves István kötetét kézbe vevő és a borítót meglátó olvasó: Ez kétségtelenül Bosch, méghozzá A földi Paradicsom középső táblájából kiemelt részlet, s rajta egy furcsa jel, amit csakis így értelmezhetünk: „Ön itt áll.” Ez bizony ironikusan hat. Mint ahogy a címben is valami ilyesmit érzünk, bár a Na, nehogy már, kegyelmes uram teljes kibontása, értsd: „megfejtése” némileg várathat magára (csak a kötet alapos végigolvasásáig). Szelíden megrovó „kikérem magamnak” (s talán hetykén lenéző) felszólítás, ironikus felhanggal. Mindazonáltal jómagam, aki jól érzi magát a „kötetben”, úgy tartom, Köves iróniája egyáltalán nem felszíni, pláne nem felszínes (amilyen a 70-80-as években volt divatban.)

Valamiféle válogatott kötet ez, a legrégibb írás alatt az 1957-2017-es kettős évszám áll, ezzel a legkorábbi és a legkésőbbi időpont együtt emeli ki a művek keletkezésének időhatárait, s szerepel benne vers és (szép)próza, nem egyszer úgy, hogy a két műfaj egy-egy képviselője szorosan kapcsolódik, mi több, összetartozik. A próza előtt a szép szót nem véletlenül tettem zárójelbe: számomra a nyilvánvalóan önéletrajzi, dokumentum értékű írások a megragadóak. A többi „csak” ötletes, szatirikus, frappáns, költői – szóval sokféle, sokszínű, azaz másként figyelemre méltó.

Adott korról, s persze magáról (a 80. életévét két éve betöltött) szerző fiatal, fiatalabb éveiről ad érzékletes, valószínűleg pontos képet a Jegyzet a hatvanas évekből – háttérben köddel, lódobogással, Szobortörténet avagy metaformózis – Andrássy-Dzsugasvili, retúr –, A regéci kovács becsülete, Ötvenhat, te drága…, A barátságos kőarcú, a Mesefafia, az És ezt akkor most hogy? (Fidesz-világ Magyarországon 3.) és Az áhítat magánzárkájában . Azért hagytam utolsónak éppen ezt, mivel ez örökíti meg a szerző találkozását Ernst Barlach műveivel, amelyek közül több mint fél tucatnak a fotója illusztráltja a kötetet. (A szobrász, író, drámaíró, festőművész és illusztrátor E. B. abban az évben hunyt el a Német Birodalomban, amelyikben Köves István világra jött Budapesten.)

Attól tartok, nem mindegyik cím elég beszédes, hatásos, hát jöjjenek konkrétumok: fölidézi a színész Pécsi Sándort, a szobrász Amerigo Totot, a mesélve tanítás mesterét, Hegedűs Gézát.

De folytassuk a versekkel! Abból is van többféle. Elég csak néhány címet idézni bizonyításul, megjegyezve: Köves hihetetlenül hatásos (és nem egyszer provokálóan hosszú) címeket képes adni lírai darabjainak. Öröm a köröm, ha van. Az alcím, ajánlás: Kihallgatótisztemnek szeretettel. Első sora: „Ez egy ilyen ország.” El lehet képzelni a folytatást. A Csali-mese játékossága („Kedvem ha volna/ nótám is lenne/ nótám ha szólna/ társam is lenne…”) után mai, ismert-kevésbé ismert alkotók (nők, férfiak) nevét tartalmazó verscímei: Ljudmilla Ulickaja, Elina Hirvonen, Joyce Carol Oates, Michel Houllebecq, Philip Roth. Nem elsősorban az olvasott, művelt, intellektuális költő szólal meg ezekben. Elég ennek bizonyítására két jellemző sor: „Minap is azt találta nyilatkozni egy nőmagazinban,/ hogy a széles mosolyú, csekkfüzetes apukák seggfejek.” Az ábrázolt és az ábrázoló elég természetesen szólal meg, ugye? Aztán vannak „a” költőről szóló versek, esztétizálás, emelkedettség nélkül, póztalanul. A közéletiek mellett ott vannak az apa-versek, mellettük a szerelmesversek, van vers a halálról: „Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.” (So long Leonard ⁄song⁄), de nincsenek halál-versek. Köves tud játszani költőként (Rímtörek ⁄para is meg frázis⁄), szabályosan tagolt, négysoros, xaxa rímképletű szakaszok végén mindig ugyanaz a közmondás-egyszerűségű sor ismétlődik: „Mindig a bot vége a legnehezebb”, ennek ellentéteként a Térden című istenes versben az első sor a refrain: „Oly közel hajolt hozzám az Isten…” E. Satie tömb formájú szabadvers-monológjával szembe állíthatom a rímes, három versszaknyi Szatmári filterest, a maga döbbenetes utolsó sorával, ami így hangzik: „indulni kell Ninivébe”. Mielőtt Kövest már Jónás prófétának látnánk, szánnánk (?), olvassuk össze az utolsó előtti sorral: „pulykakakast vásárolni/ indulni kell Ninivébe.” Játszik velünk a költő? Lehet. (Persze.) Mégis megragad bennünk a Bibliában többször említett (vigadozó, gőgös, magabiztos, erőszakos stb.) város neve.

Szándékosan vettem előre a válogatott, vegyes kötetet, s hagytam másodiknak a korábban megjelent Ulickaja szoknyája mögé bújva című verskötetet, amelyben a kétszer két soros Etűdöt három fejezetre osztva 69 verse, és örömünkre Gyimesi László „utószava és vallomása” követi. Ha azzal indoklom előbb említett döntésemet, hogy Köves írásműveivel, lírai és prózai oeuvre-jének sajátosságaival, természetével könnyebb megbarátkozni az előbbi kötet segítségével, akkor talán indokolt annak, aki nem ismeri „betéve” Köves István műveit, ezzel a „sorvezető” utószóval kezdeni az ismerkedést.

Teljes mértékben egyetértve Gyimesi értékelésével, miszerint „Köves István új kötete nem egyszerűen egy verseskönyv a sok közül, hanem az utóbbi évek egyik legjobb, ha nem a legjobb munkája, a kortárs líra vitathatatlan csúcsteljesítménye”. Hadd hivatkozzam arra, Gyimesi segít eligazodni ebben könyvben, mert – megkockáztatom – viszonylag gyakorlott versolvasónak kell lennie annak, aki be akarja fogadni ezt a 70 verset. Részben megkönnyíti helyzetét, hogy nem egyet már olvashatott az elsőnek ismertetettben, de itt több versről lévén szó, alaposabb, de egyben fáradságosabb is lehet a befogadás.

Kezdjük az Etűddel, hiszen nem véletlenül emelte ki Köves ezt a kis remeket: „Szomorú az ősz, ha a költő őszül/ tavaszi-nyári jókedvére kocsonyáskedvű ősz ül,// semmi-föld felett, semmi-ég alatt/ földobott szürke kendő: leng az alkonyat…” A Vendégoldal a (katalóguscédulák) egyrészt utal Köves könyvtárosi múltjára (lásd az előző kötetben), másrészt imponáló, irigylésre méltó olvasottságára. De hogy kit szeret az itt „kicédulázottak” közül, kit valami másért örökített meg, azon el lehet gondolkodni. A Mindenki mondja a magáét ciklus (és egyben a kötet) kiemelkedő darabja az Ingázók harmincnégysorosa, a maga köznapi témájával, hosszan elnyúló, de ütemet tartó soraival. A „Már szürkül a háttér, a lomha állomás lassan beleolvad” kezdősor tiszta költőisége után a környezet, a mozdulatok, az érzések, a beszéd ábrázolása Köves jellegzetes, jellemzően természetes képi világába fordul át, hogy a befejezés keresetlensége: „már osztják a kártyát, a rossz füst megköhögtet/ nézek kifelé a hajnalodó semmi-világba, megint messze megyek/ távolodom tőled, hideg verejték homlokomon, nyitom a sört/ rád gondolok” ezzel a kettős természetű képet tartalmazó mondattal zárja a költeményt/szabadverset: „a mocskos ablakon angyalok könnye pereg.” Csak hogy tudjuk, miről mondott le, mitől határolódott el a szerző! A Hogy van a költő ciklus versei, itt-ott variálódva, így kezdődnek: Van úgy, hogy a költő… És itt sem esztétizál, bölcselkedik, versel a szerző. Bizonyságul néhány példa a folytatásokból: „csak néz maga elé”, „alig hogy kitelel/ dalolni kezd hetykén bokázik”, „a legegyszerűbb dolgait is elvétheti”, „szégyelli embervoltát” és „felolvasóestre megy.” Műfajok kimentek a divatból, a költő szerepe nem hogy a 19. századihoz, de a 20. század elejihez képest is erősen átértékelődött. Esendő embernek rajzolja magát, de mégis csak több számára a szó „csodatékony képzemény”-nél. Gazdagságát mégis csak így fejezi ki: „Enyém itt minden szó…” (Héphaisztosz az olvasótáborban). Hiába adja kölcsön szavait Satie-nak, a pozsonyi diétán (a zsidó emancipáció kérdésében) megszólaló, szabadelvű Zay Károly grófnak, legyünk óvatosak. Maga Köves tanít meg arra bennünket, ne dőljünk be a hétköznapiságnak, a prózaiságnak, a szimplaság (= talán túlzó természetesség) látszatának – ha másként szól is a költő, mint amit a (lusta, kényelmeskedő) hagyomány megkövetelne, ezek a „hanyag eleganciába” vagy mondjuk így, „bölcs iróniába” csomagolt költői megoldások pontosak, hitelesek, lényeglátók, és szerethetők.

 

Köves István: Na, nehogy már, kegyelmes uram, Bp. Kövpress Kiadó, é. n., 162 o.

Köves István: Ulickaja szoknyája mögé bújva, Bp. Kövpress Kiadó, (é. n.), 112 old.

 

 

  
  

Megjelent: 2020-07-22 20:00:00

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.