VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Kántás Balázs: Én-keresés, létharc, gondviselés - Horváth Tivadar Ahol út nincs… című verseskötetéről
Én-keresés, létharc, gondviselés Horváth Tivadar Ahol út nincs… című verseskötetéről Horváth Tivadar első verseskötete ígéretes pályakezdés. A fiatal költő látszólag nem siette el költeményei kötet formátumban történő megjelentetését, első pillantásra olybá tűnik, kiérlelt és gondosan megválogatott anyagot tár a mindenkori olvasó elé. Viszonylag ritka manapság a százötven oldalas első verseskötet, az ifjú költők többsége átlagosan ennek a felével szokott debütálni. Impozáns megjelenési forma, bár tüzetesebben megvizsgálva a szövegegyüttes talán éppen a terjedelemből fakadóan nagyon vegyes – helyenként úgy érzem, a szerző mintha egészen korai verseit is beválogatta volna első kötetébe –, ugyanakkor egy elsőkötetes poétához képest feltűnően nagy arányban vannak jelen az olyan erős versszövegek is, melyeket nehéz volna kemény kritikával illetni. Feltűnő kötetkompozíciós sajátosság, hogy a fiatal költő nem rendezte ciklusokba verseit, hanem azok tudatfolyam és / vagy afféle lírai napló módjára áradnak, egymásba kapaszkodva, a kötet elejétől a végéig. Ez a tagolatlanság, naplószerűség különösen személyes és vallomásos atmoszférát kölcsönöz a könyvnek, felkínálva egy olyan olvasat lehetőségét, mely szerint az Ahol út nincs… nem más, mint afféle vallomásos lírai elbeszélés, költői önéletrajz, ha úgy tetszik. Horváth Tivadarnál oly mértékben tetten érhető az alanyiság és a személyesség – a kortárs magyar költészet fősodrára kevésbé jellemző módon –, hogy a kritikus talán megkockáztathatja azt az állítást, hogy a konstruált lírai én ez esetben nem válik el szorosan a szerző (ön)életrajzi énjétől. Költészetével mintha tenne egy lépést a referenciális olvasat lehetőségének visszahozására a kortárs magyar líra legifjabb nemzedékének irodalom-felfogásába, erről az egyébként bátor gesztusról – hiszen a referenciális olvasat lehetőségét és annak irodalmi szövegekben való explicit megjelenését az irodalmi élet egy jelentős része elavultnak és kerülendőnek tartja – pedig úgy gondolom, hogy egy fiatal alkotótól mindenképpen nagy fegyvertény. Horváth látszólag nem akar megfelelni semmiféle elvárásnak vagy irodalmi divatok diktálta pillanatnyi trendnek, hanem töretlenül, őszinte meggyőződéssel és nagy nyelvi erővel önti szavakba azt, ahogyan ő maga az őt körülvevő szűkebb világot és kortárs magyar nagy valóságot látja, márpedig az őszinteség és egyéniség az irodalomtörténetben szinte mindig nagyobb eséllyel tarthatott igényt a maradandóságra, mint az aktuális kánon bármiféle irányzatosságainak, elvárásainak való megfelelésre törekvés. Erre az alanyiságra, az autentikus (már-már önéletrajzi?) én megképzésére jó példa lehet a kötet elején olvasható, szívemben élnek című költemény: szívemben élnek szívemben élnek még a ligetek tömör lombú, szélfútta fák vannak még helyek , apró szigetek ahol még csendes a világ szívemben élnek még a nagy farmok itthon úgy neveztük: major együtt isznak ott vizet a barmok a legesleg sör a bajor farkasszemet néz velem a nincsen szívemben élnek az álmok ha úgy akarja ha jó az Isten féllábbal is rád találok szívemben élnek még a hajnalok mindig jó hozzám az Isten azt mondom hát: vagyok , aki vagyok én nem élhetek bilincsben Én-keresés és én-konstruálás, valamifajta őrült keserűség és őrült optimizmus elegye hatja át ezt a költészetet, a fiatalság úgy látszik, mindenhez erőt ad – bár lehetséges, hogy e párhuzam feltételezése önkényes, de Horváth versei olykor mintha a fiatal Dylan Thomas költészetének lendületességére és kimeríthetetlen energiájára emlékeztetnének. Ha Horváth Tivadar esetében költői példaképet / előképet kellene keresni – hiszen a fiatal költők gyakorlatilag mindig bálványoznak egy vagy több nagy elődöt, s ezt jelen sorok szerzője a saját példájával is tudja igazolni –, akkor úgy vélem, a szerző elsődleges líratörténeti tájékozódási pontja József Attila költészetének alanyisága. Persze megtalálhatjuk e versekben adott esetben Pilinszky költészete szakralitásának, istenkeresésének, vagy éppen Petri olykor megbotránkoztató profanitásának nyomait csak úgy, mint a neo-avantgárd poétikák merészségét, az egész világ elleni lázadását. Ezen, a kötetben jelenlevő hatástörténeti összetettségre úgy vélem, ékes például szolgálhat az alábbi vers a kötet közepe tájáról: hiány kinek a kurvái vagytok csillagok? most nincs nőm – így hát nehezen emésztek fényetekben kéj és bujaság ragyog érzem ízét a lecsöpögött méznek orromban mély erős ribanc illatok vágyak farkasként velem szembenéznek a fehér blúzodon a gomb vagyok elmegyek egy szövetnadrágra élnek mintha nemcsak a villanypózna állna egy szentjánosbogár ejakulálna némi fényt az éjbe szép így a távol orgazmust belém Héra inhalál ma életet nyertem én halálra váltva eloldom magam bűnös éjszakámtól József Attila-i őszinteség, átütő düh, olykor már-már túlzónak ható képek, neoavantgárd költői gesztusok. Szerelem és őrület, testi és lelki szenvedés, kétségbeesés és látszólagos ifjonti, lázadó nihilizmus keveredik e sorokban, meglehetősen invenciózus és hatásos módon. E düh és töretlen lendület sok esetben kölcsönöz nagy erőt a kötet verseinek. Persze nem csupán az ifjonti düh és a lázadás hangja az, amely megszólal meg az Ahol nincs út verseiben, ez csupán egy regiszter a számos közül, melyeket Horváth Tivadar nagy költői erővel és hitelességgel képes használni önmaga meghatározására és a világ leírására. Megjelenik itt a meditatív, olykor már-már rezignált hangütés is, melyre remek példa lehet az alábbi, puzzle címet viselő vers, melyet a kötet vége felé olvashatunk: puzzle mindent elfelejtek elfojtok önmagamba rejtek átalakítok változtatok nem tudok: csak sejtek minden bizonytalan az élet legfőképp nincs határ akkor tetszik amikor téved ködben szürke szamár létünk egy simogatásért nyög minden túl messze van hátunkon kereszt lábunkban szög s nem hallatszik a zaj Isten függöny és mi a rojtok életünk az ablak csak akkor lehetek boldog ha mint puzzle-t kiraknak Itt a fiatal költő már kevésbé a lázadás intenciójával szólal meg, sokkal inkább valamennyire beletörődik az őt körülvevő világ visszásságaiba és bizonytalanságába. E bizonytalanság és a megtapasztalt létharcok, létviharok ellenére a kötet végkicsengése mintha még mindig, valami megmagyarázhatatlan módon alapvetően optimista lenne. Irigylendő ez az optimizmus, melyet az Ahol út nincs… című kötet versei minden szavakba öntött negatív világtapasztalat ellenére sugároznak – mintha a költői beszélő nyíltan hinne valamiféle isteni gondviselésben, melyben a posztmodern korban egyszerűen nem trendi hinni. Úgy gondolom, ez a hit és optimizmus is olyan vonása a kötetnek, melyet mindenképpen tisztelettel illik fogadnunk. Horváth Tivadar olykor még kiforratlan, ám vitathatatlan érzékenységről és tehetségről tanúskodó verseiből egy kvázi anti-posztmodern költő képe rajzolódik ki, aki az értékveszteségek korában is stabilan kitart valamiféle értékek mellett, védelmezve azokat, ezáltal pedig a posztmodernen át sokkal inkább visszanyúlva a modernség irodalmi tradíciójához. Szinte elengedhetetlen gesztus egy pályakezdő kortárs magyar lírikus részéről, hogy ne dedikáljon egy-két verset hommage, tisztelgés gyanánt idősebb pályatársaknak. Bár a kötetben számos ilyen költeményt olvashatunk, az Ahol út nincs utolsó verse egy Petőcz Andrásnak, a kortárs magyar irodalom egyik jelesének dedikált lírai önértelmezés-szerű versszöveg: Petőcz Andrásnak nem tudom a miértet nem tudom az okot nem játszok Istent nem formálok prófétai jogot írok mert írnom kell ahogy szemlélem a világot tán másnak is adhat jót szépet mint a tulipánok úgy érzem van mondanivalóm hogy adhatok magamból hogy eltűnhessetek hideg télből fájdalmas tavaszból hogy magatokba zuhanjatok hogy bírjátok ha csapások érnek hogy eszmélni segítsek emberek vagytok éreztek éltek szavakkal élek szavakból készítek paplant hebegni segítek jót rosszat mondhatatlant A költő itt többek között a Petőcz András által eddig kipróbált poétikák széles skáláját kísérli meg játékba hozni, gyakorlatilag ezzel párhuzamosan kötete zárásaképpen egyfajta ars poeticát megfogalmazva, keresve a választ arra a kérdésre, tulajdonképpen miért is adja egyáltalán írásra a fejét egy költő a 2010-es években? Miként az a szövegből kitűnik, ez nem annyira egyéni választás kérdése, sokkal inkább valamiféle kényszeres tevékenység, ha úgy tetszik (el)hivatás… Horváth nyelvi magatartásformáit illetően kiemelném, hogy a szerző a helyenként megjelenő kisebb-nagyobb pontatlanságok (ragrímek, a szótagszám következetlensége, metrikai döccenők – bár ilyenekkel megjegyzendően ritkán találkozni a kötetben) ellenére meglepően jól használja a formát, jól ismeri a verstant. Szövegei többsége szabályos, klasszikus formában írott költemény, s bár szabadversekkel is szép számban találkozhatunk a könyvben, alapvetően mintha a kötött formák kultusza (főként a négysoros, jambikus, keresztrímes strófák dominanciája) hatná át a kötetet. Ez megítélésem szerint összekapcsolódik az értékőrzés, a klasszikus-modern irodalmi hagyományhoz való visszanyúlás törekvéseivel, és talán kissé implicitebb módon a posztmodern poétikák olykor értékpluralizmus címszó alatt megmutatkozó nihilizmusának (?), ha nem is tagadásával, de valamilyen szinten megjelenő kerülésével. Ugyanakkor meglepő, talán nem mindenesetben indokolt (posztmodern?) vonás a versek azon tipográfiai sajátossága, hogy a szerző gyakorlatilag sehol nem használ nagybetűket és / vagy központozást. E homogén, központozás-hiányos íráskép arra készteti a mindenkori olvasót, hogy maga töltse ki az üresen hagyott helyeket, állapítsa meg a mondathatárokat, s utólag értelmezze az előtte pergő szövegeket a magyar grammatika szabályai, vagy éppen a versek ezt olykor felülíró belső törvényszerűségei szerint. Ugyanakkor a központozás szinte teljes hiánya sokhelyütt pozitívumként is felfogható, hiszen még természetesebbé, gördülékenyebbé teszi a legtöbb esetben metrikailag igencsak kimunkált szövegeket, olykor már-már az élőbeszéd illúzióját keltve. Miként azt bírálatom legelején írtam, Horváth Tivadar első verseskönyve ígéretes pályakezdés. Ezzel együtt persze óhatatlanul magán visel még néhány „gyerekbetegséget”, a szövegek helyenként kiforratlanságról és hangkeresésről árulkodnak, s az egészen kiváló és maradandósággal kecsegtető költemények mellett gyakran előfordulnak a hangkeresés stádiumáról árulkodó szövegek is – ez persze nem afféle rosszindulatú vagy számon kérő jellegű bírálat, pusztán megállapítható tény. Hiszen gyakorlatilag nincs olyan első verseskötet – hacsak a szerző nem egészen későn áll elő első könyvével –, melyben ne lennének fellelhetők olyan szövegek, melyek még a költői hang alakulásának, keresésének stádiumát idézik. Úgy vélem, egy huszonöt éves fiatalember – írja ezt kissé nagyképűen egy nemzedéktárs kritikus – első versgyűjteményében mindenképpen helye van az ilyen kissé még kiforratlan, éretlenebb szövegeknek is, hiszen bepillantást engednek egy stabil lírai én megkonstruálásának történetébe. Horváth Tivadar rendületlenül keres, és ami azt illeti, rengeteg szövegében talál is. Méltán bízhatunk benne, hogy a szerző következő kötete már egy sokkalta kiérleltebb, sallangoktól és túlzásoktól mentes költői világot tár majd elénk, melyben folytatja a számára kijelölt utat, rácáfolva első kötete címére, megmutatva, hogy ahol út nincs, ott is van út, pusztán nem olyan könnyű járni rajta. Ha jobban belegondolunk, mi más lenne a költő küldetése értékveszteséggel és nihilizmussal átitatott korunkban, mint a járhatatlannak látszó utak bejárása? (United P. C. Kiadó, 2013, 154 oldal)
Megjelent: 2016-11-10 17:00:39
|
