Keresés a honlapon:

Kántás Balázs: A keserédes ellenállás krónikája (Szarka István Zöld karácsony című kötetéről)

 

A keserédes ellenállás krónikája

 

Szarka István Zöld karácsony című kötetéről

 

 

Szarka István legutóbbi verseskötete híven követi a szerző kezéből eddig kiadott könyvek által megteremtett hagyományt – az idős, ám ugyanakkor örökifjú költő nem ciklusokba rendez, nem tematizálja verseit. Egyszerűen kronológiai sorrendben, dátumokkal ellátva, lírai napló formájában adja közre azt a 101 verset, melyeket 2009 és 2010 között írt.

Szarka István tehát termékeny költő, amennyiben átlagot próbálunk vonni, durván háromnaponta ír egy verset. A Zöld karácsony olyan személyes hangvételű indigólenyomata a költő életének, egész pontosan azon belül a 2009-2010-es évnek, melyben a legváltozatosabb témák és lelkiállapotok váltják egymást. A Szarka-versek egyik óriási előnye és értékképző tulajdonsága, hogy esztétista hangvételük mellett mindenképpen bárki számára átélhető élményeket, impressziókat fogalmaznak meg, s teszik ezt a költészet lehető legmagasabb szintű, legfinomabb eszközeivel. Amit az olvasó kap, egyszerre személyes, naplójegyzetszerű vallomás, valamint magasabb szintű, általános igazságérvénnyel bíró lírai műalkotás. Szarka pontosan tudja, hogyan egyensúlyozzon a személyesség és az általánosságok között, hogyan teremtsen olyan atmoszférát, mely egyaránt átélhető a vájt fülű, modernista-posztmodernista lírához szokott tudós olvasó és a talán még napjainkban is létező átlag versolvasó közönség számára.

Mindazonáltal le kell szögezni, hogy Szarka István ebben a kötetében sem tűnik modern vagy posztmodern költőnek, aki kísérletezik, bizonytalan vizekre evez vagy öncélúan játszik a nyelvvel. A mesterségbeli tudás és a született tehetség egészséges elegye nyilvánul meg benne – hisz az adott versszövegek szilárd jelentésében, körülhatárolható mondanivalójában, nem vezeti tévútra olvasóját, nem árul lírai-nyelvi zsákbamacskát. Fő motívumai, szimbólumai alapjában véve növények, növényi folyamatok, ebből kifolyólag pedig a teremtés és a termékenység valamiféle kultusza. Mindez talán összefügg azzal, hogy a költő civil foglalkozását tekintve orvos, aki az élet tiszteletére, a gyógyításra esküdött fel.

Képalkotását tekintve bizonyos nézőpontból Szarka vádolható azzal, hogy képei olykor kissé eltúlzottak, édeskések, bár mindig vigyáz rá, hogy azt a bizonyos határvonalat, mely az esztétikai értelemben vett valódi szépséget a giccstől elválasztja, ne lépje át. Ez az édeskés máz azonban csupán egy külső réteg, mely elfedi a versek mélystruktúráját. Szarka István pontosan tudja, hogy az a világ, amelyben élünk, borzalmas és embertelen, ez ellen pedig verseinek mélystruktúrája szintjén a legvégsőkig tiltakozik. Ősz költő-forradalmár, mindenek előtt a humanizmust hirdető, hiperérzékeny poéta ő, aki alapjáraton valóban kedves, fülbemászó hangnemben pengeti lantját, de nem idegen tőle a kor- és társadalomkritika és a leggyilkosabb irónia sem. Saját helyzetén, növényekkel, természeti képekkel, kreált menedék-idillekkel díszített belső költői világából időnként kilép, és a legnagyobb bátorsággal áll ki a társadalmi-emberi igazságtalanságok, többek között a pénz diktatúrája és a világunkat olyannyira jellemző emberi önzés ellen.

Ebben az értelemben pedig Szarka István mindenképpen képviseleti költő. Képviseleti költő, aki nem valamely konkrét politikai ideológiát, csupán minden körülmények között a szeretetet, az emberi tisztességet, a humánumot igyekszik képviselni. A látszólag felépülő idillek, optimista zsánerképek alatt mindig ott van egyfajta paradox, szelíd düh, mely által a költő kinyilvánítja, hogy bár az élet alapjában véve szép, az embernek egy kis szerencsével jut nem kevés boldog pillanat, mindig ott van a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság, az érzés, melyből kiderül: sosem lehet tudni, mi lesz holnap, lesz-e még holnap egyáltalán. Egy idős, hetvenes évei elején járó költő tollából ez a hangvétel és ez a megállapítás halmozottan autentikusnak hat, ez az autentikus, őszinte beszédmód pedig mindenképpen hozzájárul a kötet magas esztétikai színvonalához.

Az idillteremtéssel és a menedékkel szorosan összefügg még egy aspektus – a számos versben megjelenő szerelem élménye. Szarka István amellett, hogy esztétista költő és képviseleti költő, számos versében nem más, mint korosodó, de semmiképpen sem kiöregedett trubadúr. Mivel a versek kronológiai sorrendben kerülnek az olvasó elé, nem pedig ciklusokban, tematikus blokkokban, így a különböző témák és regiszterek megjelenése is igencsak kaleidoszkópszerű. A naplószerű szerkesztésmódnak köszönhetően a szerelmes, vagy legalábbis szerelmi tematikát is megszólaltató versek korántsem egymás mellé rendeződnek, azonban könnyedén észrevehető, hogy a kötetet áthatja egy körvonalazatlan, néven talán sosem nevezett, de mindenképpen megnyugvást adó és menedékül szolgáló nőalak motívuma.

Hogy megértsük Szarka István lírai naplójának lényeges vonásait, talán érdemes idézni egy rövid verset a kötet közepe tájékáról, mely egyesíti magában a fentebb leírt alapvető jellemvonásokat, az esztétizáló, leheletfinom költői képeket, a helyenként csípős, társadalomkritikus hangnemet, valamint a szerelem látens módon végig jelenlévő, megnyugvást adó élményét:

 

 

Túl a hágón

 

A visszajáró látomásban,

örökös végveszélyben,

hosszú nap hajlatában,

ez csak falatoz, kortyol,

tűzbe néz, dala éled,

moccan a tánca,

föl-föllobognak szerelmes sátrai,

őmaga meghajlik,

rendben bontja a tábort,

s indul, mert hihető:

túl a hágón az út

méltóbb gondjai várják,

gyiloktalan harc, küzdelmes béke

az otthonlevésben.

 

(2010. június 20)

 

 

Szarka István tehát e rövid versben egy olyan alteregót teremt, aki valamiféle hadvezér, de legalábbis katona, harcos, aki azonban már inkább tábort bontana és a szerelmet, a békét igyekezne keresni. Reméli, hogy a hágón túl vár rá az áhított béke, ám e béke is csak küzdelmes otthonlevés lehet, ahol az embernek a magánszférában is mindenképpen meg kell vívnia a maga mindennapi harcait. Ez persze korántsem tragédia – Szarka mondhatni tragikus derűvel néz a jövőbe, s ha van miért küzdeni, már önmagában is optimizmussal töltheti el a költőt. Ezért van hát létjogosultsága a kötet egészét átható szorongás mellett a vele párhuzamosan mindenütt megképződni akaró idillnek is.

Ez volna tehát a hetvenéves Szarka István legutóbbi kötetének ars poeticája, a Zöld karácsony a maga 101 versével pedig méltán ajánlható lírai olvasmány mindazoknak, akik értékelik a finom, ugyanakkor véresen őszinte, a személyes vallomásosságtól és a mély korkritikától sem visszariadó költészetet.

 

(Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011, 84 oldal, 1400 Ft)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-07-21 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.