Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Simon Adri: Bárhol megnyílhat lépteink alatt a vasfedél (Szokolay Zoltán: Bottal a fövenyre)

 

 

 

Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem.

Szokolay Zoltán költészetéről méltánytalanul keveset beszélnek. Magam is több hónapja ígérem ezt, de nehéz olyasvalaki nagyszerű munkásságáról írni, akinek politikai okokból kettétört költészeti – és ezzel együtt szakmai – pályafutása. („Oda kell adni engedelmesen mindent, / minden sort, még a könyvcímeket is, / arra magukat érdemesebbnek tartó, / türelmetlen kortársaimnak, zokszó nélkül.”)

Akikhez a Szokolayról szóló, eddig csak igen szórványos irodalomkritikák eljutottak, olvassák őket bátran. Én verseihez szeretnék odasimulni, nem foglalkozom fogkirúgásának történetével, sem fiatalkori megzsarolásos beszervezésével: „A gyermekgyilkos terrorállam ellen / a néma gyász is összeesküvés, / a zsarnok nyilván feddhetetlen jellem, / ki minden reggel vaktükörbe néz.” Álljon itt pusztán verseinek, költészetének, új kötetének – Bottal a fövenyre – értékelése.

Mintha 2012-es kötetének, a Lassan atyám!-nak a folytatását olvasnánk (erről lásd Hétvári Andrea recenzióját), ugyanúgy egy tematikusan homogén, formailag rendkívül sokszínű, megrázóan hiteles líra bontakozik ki a soraiból. Természetesen vannak átfedések, hiszen a Bottal a fövenyre versválogatás. Hasonlóképpen hol egy – immár önkéntesen választott – magánzárkába, hol egy megközelíthetetlen, ködbe burkolózó hegytetőn álló magányos várkastélyba, hol egy elszigetelt, nyugalmat, biztonságot igen, de vigaszt már nem nyújtó kis otthonba pillanthatunk be. Szokolay többnyire rímes, kötött formájú verseket ír. Egyik legizgalmasabb a súlyos tartalmú, az Evilági villanellák ciklusból idézett részlet:

 

Bárhol megnyílhat lépteink alatt
a vasfedél. Ki védi meg magát?
Egy lábdarab? Pár véres húscafat?

A bankok most növelték hasznukat,
ha éhenhalni nem vágysz, tartsd a szád,
a jövőből még ennyi sem marad.

Az élményfürdő mélyén ott ragad
a gyorsan visszatérült milliárd,
s egy lábdarab, pár véres húscafat.

 

Vannak költők, akik látnokian jósolják meg a mindannyiunkat érintő sorskérdéseket akár több évtizednyi távolból is, ahogyan Szokolay Zoltán is e versében. Hozzám kordokumentumként is szól az idézett költemény, a jelenlegi világállapotot tükrözi, a pénz minden emberi értéket erőszakosan ledózeroló hatalmát, továbbá a vándorolni kényszerülő emberek millióinak nehéz sorsát is.

 

Párolgó, sűrű, földszagú időt még.
Fölé madárraj-felezte kék teret.
Két szót, Uram, mik életem kitöltsék,
s ne higgyem el, hogy beesteledett.

 

A kötet címadó darabja egy hosszú és megrázó, mi több, oldalba taszító, túlnyomórészt szabad költemény (alcíme: Látja, akinek). Egyetlen, több alegységre osztott tabló, melyen a költő gyermek- és felnőttkorának emlékei, eseményei, azokra adott válaszai, reflexiói, majd a tudat felsőbb tartományaiba tartó gondolatfutamai elevenednek meg.

 

Az első sírás? Már az is bűn volt?
Két kiló 42 deka evilági
anyagba zárva kellett várni,
hogy megszólaljak, tiltott, titkolt
génüzenet, az összhang vágya,
ahogy az esendő világon suhamlik át,
időn az álom, először, egyszer, utoljára.

Tisztíts meg az evilág szennyétől,
illessz át egy másik jelrendszerbe,
hogy fényforrás lehessen végre bennem,
ami velem a Teremtő szándéka volt.

Lélegzem, tehát senki nem rótt ki rám halálbüntetést.
Avagy ha rótt is, nem hajtatta végre.
Élve felejtett. Zöld szálat két kő közti résben.
Megbénított, száműzött, kirekesztett, de nem öletett meg.

Hazám-e az, szeretnem kell-e,
amelyik fenyeget, zsarol,
idegen zsoldosnak nevez,
és vérrel, szarral összemaszatol?

 

E páratlanul színvonalas költészetnek – mely néha könnyekre is fakaszt, s ezt csak a legnagyobbak érik el – egyik alapdarabja a létösszegző, komor tónusú Lassan, Atyám:

 

(…) mindegy hogy az égbolt mekkorára tágul
az jut hatalomra aki hazát árul
se vád se védelem nincs már csak ítélet
miközben a világ nemzetközivé lett

megvizsgálták ügyem az anyag benyelhet
ettől az elittől nem kérek kegyelmet
egyenes a deszka jól tartja a hátam
ego te absolvo ezt is megszolgáltam

 

Szokolay Zoltán hiába érzi úgy, hogy a mellőzéssel, a fiatalkori, tudatlanságából és naivitásából eredő és zsarolással kicsikart botlása miatti agyonhallgatással megfosztották őt költő mivoltától. Akik felismerik a vérbeli – és Szokolay esetében szó szerint vérrel írt – költészetet, azok egy percig sem kételkednek abban, hogy a költők közt is a legnagyobbak sorában van a helye. Ritka az ilyen kiérlelt, pontos, kikristályosodott hang a magyar költészetben. „Ígérem, nem leszek halott”, írja, és el is hiszem neki. Szokolay költészete egyébként számomra olyanképpen hangszerelt, mint Grieg, a kiváló norvég zeneszerző Peer Gyntje. Letisztult, a művészmesterséget magas fokon értő és művelő, virtuóz alkotó kompozíciója bontakozik ki előttünk.

Időutazáson érzem magam, midőn az Átok című verset olvasom, amely a könyv vége felé, továbbá életem tizenhatodik évében bukkan fel. Mintha visszakerülnék abba a téridőbe, amikor nem tudtam még, mi a politika, és azt sem, ki Szokolay. Arra az életérzésre viszont jól emlékszem, amely mindannyiszor a hatalmába kerített, amikor elolvastam a verset. Visszaadhatatlan, különleges, misztikus élmény volt, mert a jó vers akkor is bekebelezi az olvasót – főleg a kamaszkora végén járót –, ha voltaképpen nem is érti azt.

 

Alkalom jön az örömre
tehát alkalmi öröm
fekteti a fejem tönkre
belül bizonyos körön

Alkalom a szabadságra
csonkolja két alkarom
hűlt helyemen marad hátra
konténernyi tarka lom
Alkalmazott elméletek
tépik zsigereimet
s repülök mint pudvás retek
neki majd a semminek

S ama jeles alkalomból
midőn végleges hideg
forma lesz a tartalomból
álljon meg a te szíved

 

Végül annak a versnek a részletével szeretném zárni ezt az elemzést, amely különösen tágas dimenziókat nyit meg, olyanokat, amelyek létezéséről tudomást sem veszünk, talán nem is tudunk; ezek a gnosztikus hangvételű sorok a lélek mélyvilágából villannak fel Szokolay Zoltán pontosan célzó lézerfényénél. A gnózis-tanítások emlegetése nem túlzás, amennyiben olyan spirituális és részben vallási utat kínálnak, amelyek titkos tudás által juttatják ki az embert az anyagi világ útvesztőjéből: az Univerzum rejtett egysége, az „ahogy fent, úgy lent” tézise, a tudomány felsőbbrendűségébe és az élvezetek hajszolásába, a gazdagságba és hatalomba vetett modern kori hit megtagadása, egy titkos tudás sejtetése mind efelé hangolják a figyelem finommechanikáját.

Ugyanakkor a gnosztikus ismeret szükségképpen csak az emberek töredéke számára hozzáférhető – nem mintha bárki elől is el lenne zárva, hanem mert nem mindenki hajlandó és képes végigjárni a tudás és az igazság eléréséhez vezető fáradságos utat vagy életet, sorsot. Némelyekben mégis ott az isteni szikra, amely visszakívánkozik az isteni tökéletességbe, a mennyei birodalmakba.  

Az ókori görög filozófia és egyes távol-keleti vallási irányzatok tanai is tetten érhetők az utolsóként idézett versben: az ösvény csak magad lehetsz, de ezt akár maga Jézus (akit a gnosztikusok minden emberi entitás felett álló, makulátlan tisztaságú isteni lényként tiszteltek) is mondhatná, hiszen „én vagyok az út, az igazság és az élet”.

 

Nem tudta még, de hitte, vélte,
hogy bent is az van, ami kint:
a tudományok fejlődése
csak féregjárat-labirint,

ő még kereste, mit te már tudsz:
az ösvény csak magad lehetsz,
és vissza nem hozhat, ha átjutsz,
se drog, se pénz, se fény, se szex,

be kell ismerned megnyugodva,
hogy lent is az lesz, ami fent,
erőd hiába sokszorozza
katedrális vagy parlament,

elvész a lélek más világa,
viszi az emlékeidet,
ma este érzed utoljára,
s nekirepül a semminek.

A fű majd újranő belőled,
ártatlan barmok legelik,
így őrzik összedőlt idődet
tiltott, elrejtett verseid.

 

Egy nehéz életút nem szükségképpen érlel ki nehéz, érckeménységű, minden forgácstól megtisztított – vagy eleve tiszta – költészetet. Szokolay Zoltánnál mégis ez történt, és történik folyamatosan.

Szokolay Zoltán: Bottal a fövenyre. Irodalmi Jelen Könyvek, 2015.

  
  

Megjelent: 2016-07-07 16:00:00

 

Simon Adri (1974) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja.

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.