Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Ujlaki Csilla: A léttornász újabb mutatványai (Zalán Tibor: és néhány haiku)

 

A léttornász újabb mutatványai

 

(Zalán Tibor: és néhány haiku)


Emberi művet

csak abbahagyni lehet

befejezni: nem”

(Fodor Ákos: Axióma)


Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában.1 Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.

Zalán Tibor kísérletező kedvét mutatja, hogy költészetében meglehetősen régóta él ez a műfajjá váló forma. Az Új Symposionban 1991-ben, az Új Forrásban 2000-ben, a Bárkában és az Árgusban 2001-ben jelent meg 7-7 (illetve 3), a Kortársban 2011-ben 12 haikuja. A 2002-es Élet és Irodalom és a 2008-as Híd számaiban a „kapcsolat-haikuk” kerülnek előtérbe (Januári életképek, Haibun Firkák a villamosról). A Lassú halált játszik című 2000-es könyvében már önálló ciklust alkot a haiku mint műfaj és forma (30 haiku, melyben tanítványaitól búcsúzik), majd a 2008-as Váz című könyvben teljes kötetet tölt meg .

A japán eredetű haiku tekinthető a József Attila-i terminológiával „talált tágynak”, amely az egész világot egy „világegészbe” sűríti, a cseppben próbálja érzékeltetni a tengert, az éppen most-ban az örökkévalót, a változóban az állandót A teljesség megtapasztalása helyett azonban Zalánnál is inkább a világhiány és az árvaság válik meghatározó létélménnyé, mint József Attilánál, akinek szólamai a szavak, szószerkezetek szintjén is átszövik az újabb kötetet, akárcsak az előzőket. Néhány példa:

 

Szoktatja szívét / nem oly nehéz a kéz / mely földig lelóg” (12.)

 

Leül a kőre / Lassan világosodik / Hallgat Bevallja” (17.)

 

A sínek között / sárga virág nő Vonat / fütty a sírokon” (17.)

 

Az és néhány haiku 2015-ben a Napút Kiadó gondozásában látott napvilágot, Fodor Ákos emlékének ajánlva. A kötet 17 részből (füzér? ciklus? haikulánc, azaz renga vagy renku?) áll, mint a haikuk szótagszáma. Zalán -- tudatosan vagy tudattalanul -- eddig is „ügyelt” a számmisztikára, gondoljunk csak a fent említett folyóiratokban megjelentetett haikuk szakrális számaira. (Érdekesség, hogy Esterházy Péter (-Csokonai Lili): Tizenhét hattyúk című regénye is éppen 17 „haiku-novellából” áll.) Az és néhány haiku kötet egymás után sorjázó, számozott részekből álló, cím nélküli darabjait olvasva felvetődhet annak a lehetősége is, hogy itt ’haikai’-val állunk szemben, hiszen „Több haiku összefonódása (haikai) olyan logikai, technikai és szokatlan mentális koreferenciát eredményez, amelynek esztétikai minősége minden újraolvasás alkalmával más és más. Ez a hibiki, a versek közötti erős, szoros érzelmi kapcsolat. A haikumester a haikai karmestere. A lánc elemei közötti harmonikus kapcsolatot (ucuri ’átmenet’) neki kell biztosítani. A minőséget a komponálása és az újraolvasása erősíti, éreznie kell a hibiki illatát (nioi ’illat’).”2 Zalán kötetét sem elég egyszer elolvasni, ahányszor nekilendülünk, más és más fénytörésben mutatja meg magát. Hol egy életút halál felé tartó állapotként rögzült stációi, hol egy túl-ról visszatekintő lélek hangulatjelzései, hol egy párkapcsolati napló (újraírt Orpheusz és Eurüdiké történet), hol a hallgató Istennel, a világ-és magyar irodalom nagyjaival, s nem utolsósorban Fodor Ákossal folytatott párbeszéd.

Sokan írtak már a műfaj kapcsán az olvasói együttjátszásról, többek között Fodor Ákos is: „A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.”3 Erre a szerzői-befogadói összefonódásra úgy tűnik, Zalán is apellál: „Ketten mondunk egy / verset Te a lelkét én / a lelked mondom” (1.). Vajon Isten csöndjének, a költői én és a befogadói én együttmondásának metszéspontján alakuló versek elvezetnek a világ és önmagunk megértéshez, a megvilágosodáshoz? Vagy lehetetlen a megértés, mert már a megszólalás is eleve kudarcra ítélt?

 

Tudni kellene / a lét grammatikáját / Nem kérni Adni” (15.)

 

Mert nem volt kotta / mindenki más szólamot / játszott Szétzenét // Nem akar sokat / beszélni az Istennel / De amaz hallgat” (2.)

 

A 17 rész talán nem más, mint 17 zenei futam, 17 újrahangolt szólam, stílusvariáció, akár az élet, így a legfőbb tudás sem lehet más, mint ennek felismerése. „A forma marad / az üresség változik”— írja Zalán. (4.) Egy másik kelet-(nyugat)európai, Milan Kundera így elmélkedik erről: „Az ember élete mindig ugyanabból az anyagból, ugyanabból a téglából, ugyanazokból a gondokból épül újra, és amit az első pillanatban ’új életnek’ tekint, arról csakhamar kiderül, hogy pusztán variációi az előző életének. (…) Amikor az ember fiatal, nem körként érzékeli az időt, hanem útként, amely egyenesen visz előre újabb és újabb látóhatárok felé, nem sejti még, hogy életének csak egy témája van, erre csak akkor jön rá, amikor élete felmutatja az első variációit.” 4 Hogy Zalán szereti-e Kunderát, nem tudom, mindenesetre utalhat rá a 3. rész egyik darabja: „Színpadiasan / próbálja lefedni a / lét könnyedségét.”

Az és néhány haiku kötetben tehát a tartalom és a forma szintjén is újból megjelenik az eddigi kötetek repetitív technikája, ám a hordalékból (szórványszövegekből) formára csiszolódott kavicsok (haikuk) lesznek. A szöveget jól kiegészítik Kovács Péter első látásra firkáknak látszó grafikái, melyeken átdereng egy-egy szenvedő arc, kallódó testrész, jól érzékeltetve, hogy kivételes pillanatokban feltárulhat a létezés lényege, más alkalmakkor pedig homályban marad, mint Balzac művében az öreg festő tíz évig készülő, örök szépséget felmutatni vágyó festményének üres vásznán.5 A 16. rész keserű konklúziója Zalánnál így hangzik: „A szavakon túl/ keresi a megértést / Deres némaság”.

A könyv darabjai szigorúan megtartják a cím nélküli, háromosztatú (5-7-5 szótagszámú) haikuképletet, ám tovább folytatják a már előző kötetekben kialakított szó-és mondathatárokat fellazító, intertextuális szólamokkal átszőtt formát. Fodor Ákos szerint a komolyság ellenére a játékosság a haiku egyik legfőbb jellemzője: „A haiku: haiku. Szerintem valami igen gondosan kimunkált, keskeny, kényes rés, esetleg átjáró: Valóság és Igazság között. Ennek megtalálása sok-sok játékos komolyságot és komoly játékosságot igényel – ’feladótól’ és ’címzettől’ egyaránt. Szemlélődő, távolságtartó módon megértő és elfogadó tűnődés és mosolyképesség nélkül csupán haikunak látszó tárgyak jöhetnek létre.”6 Erre két – a nyelvjáték által jelentéstöbbszöröző – példa a kötetből:

 

Remegve bújik

gyermekhez az állat Is

ten szabadságon” (15.)

 

Kint hajnalodik

A szürkeségből élek

válnak ki Nem él” (16.)


A világ- és főként magyar irodalom szerzőitől (József Attila mellett Berzsenyi, Petőfi, Ady, Pilinszky) való áthallások szintén a játék(osság), illetve az utóbbi kötetekre jellemző hagyományfolytonosságra építő ön-és útkeresés részei. „Idézőjelek / és önreflexiók És / állomásmagány” (3.). Ezeknek az „önreflexiók”-nak egyik legfőbb – már az előző Zalán-kötetekből is ismert – toposza az utazás, melynek szerepét Papp Noémi így foglalja össze: "Az utazás a haikuban egy olyan metafora, amely magában hordozza az ottlét és a távolság, a megvilágosodás, a mozgás és a mozdulatlanság, lét és kiindulópont sajátságos viszonyát. Az utazás toposz, ugyanúgy fontos a nyugati kultúrában, mint a keletiben. Egyaránt jelképe valaminek: lélektani állapot és módszer."7 A kötet első haikuja az utazás kezdetét rögzíti („Indul vonatom/ A nagy hegyek mögött is / hallom sírásod”), amelyhez szorosan kapcsolódik a kötet egészét meghatározó elválás-motívum. A világhiány oka nem elsősorban a világban keresendő, hanem az Én-Te viszony szétválásában. Egy újragondolt görög mitológiai történet rajzolódik ki előttünk a társát vesztett Orpheuszról: „Mióta árnyát / elveszítette örök / delekben lépdel” (13.). Az utazás a halál felé tart, mint Goethe Vándor éji dala c. művében, melynek egy parafrázisát hozza a 14. rész egyik darabja: „Minden megélt perc/ halálnak adott érme / az átkeléshez // Szunnyad a berki / madárka Megpihensz te / is Nemsokára.” Ebben még akár a keleti világszemlélet mulandósághoz viszonyuló bölcs nyugalmát is felfedezhetjük, ami Goethétől sem állt távol, akárcsak a következő haiku nézőpontjában: „Meddig visz az út / Honnantól viszem én az / utat Ki kérdez”. (8.)

Zalán darabjai mégis inkább a nyugati ember világképében gyökereznek, mert az ellentétek (ég és föld, éjszaka-nappal, én és világ, én és te) az egység helyett az elkülönülést, a harmónia helyett a hasadtságot tükrözik: „Mint félbevágott / gyönyör tócsákban ragyog / az éj Árvaság” (6.) Az idő sohasem a pillanatból összeálló teljesség, jelen-lét, hanem vagy az elillant múlt és a túl-ban megragadható jövő („Múlt s a jövő egy / hangban De csak a jövő / lehet már jelen”--6.), vagy az eleve egymásba csúszott tragikus „becketti” idő: „Születésekor / a halálra gondolt Vén / volt és életunt.”--8.) Beckettnél: „Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.” 8

„A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lenni,«lirai» közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi, - mondjuk - az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti, olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik” – írja Kosztolányi 1933-ban az Új japán versek kötet kapcsán.9 Zalánnál is hangsúlyosak a természeti képek, évszak-és napszak-toposzok, állatmotívumok, ám ezek a legtöbbször nem valódi látványban gyökereznek, illetve a képzelet által átírt szürrealista képpé válnak: „Napfény-délelőtt / Kék hangyák a teraszon / vért iszogatnak” (13.) A tanszcendencia hiánya ellenére is felbukkan néhány (lefokozottan is) spirituális kép: „Szentlélek téren / angyalok őgyelegnek / Szárnyuk földet ér” (10.) „Vadludak táncát / nézte a teraszról s az / égbe zuhant föl.” (7.) A japán motivikát idéző természeti látvány Zalánnál nem a mulandóságba oltott beteljesüléshez, inkább az európai ember dekadenciát idéző életérzéséhez köthető: „Fojtogat ez a / cseresznyevirágzás A / szép megbetegít”.(17.) A recenzió címéül választott „léttornász” a mozgás és mozdulatlanság, a látszat és valóság ellentétében szintén nem a bölcs mosollyal tudomásul vett egyensúlyt, hanem a lét kínzó paradoxonát tapasztalja meg, így az ebből a tudásból fakadó életérzése inkább rokon az egzisztencialisták világképével, mint a keleti ember szemléletével:

 

A léttornász leng

Csak sóhajnyi az élet

tudja Száll tovább”

 

Egyhelyben állunk

Ágak merednek föl ránk

suhanó tájból” (15.)


Már a Váz kapcsán is úgy vallott Zalán egy interjúban, hogy a haikuk a bölcseleti tartalmon túl, vagy azt kiegészítve, megelőzve létmorzsák is egyben: „a versek filozófiai szétterjesztésének lehetőségén túl itt egy élet-szétterjesztés is lehetségessé válik, avagy, lehetetlen ennek a szét- vagy kiterjesztésnek a nem végigvitele. Ilyen értelemben, természetesen, az én élettörmelékeim, és nem (csak) gondolatszilánkjaim ezek a háromsoros szerkesztmények.” 10 A végigvitel egyben az út végének megmutatása is az utolsó haikuban: „Két levált talpú / bakancs a párkányon Két / beteg üzenet.” (17.) A kép felidézi Van Gogh híres festményét és a róla értekező Heideggert is.11 Bekövetkezett, amit A Váz Friss rajzok a halálról haikulánca előrevetített: „van Még egypár év / hogy eljussak A teljes / seholse-létig”. Ha a több darabból álló kötetet haikuláncnak, azaz renkunak fogjuk fel, a vége nem lehet más, mint megállás az örökös formában, amolyan halálféle. Ám bizonyára Zalán Tibor is tisztában van azzal, amivel költőtársa, Fodor Ákos: Emberi művet / csak abbahagyni lehet / – befejezni: nem”.12


Műhely, 2016/1


 

1. Ezer magyar haiku. A haikuköltészet Magyarországon. Napkút Kiadó, 2010

2. Fodor György: Haiku-világ, világ-haiku. Szkholion 2007/1. 29.

3. Fodor Ákos: A haiku nem harci induló. http://librarius.hu/2015/05/18/fodor-akos-a-haiku-nem-harci-indulo/

4. Milan Kundera: Halhatatlanság, Európa Kiadó, 1998. 369

5. Balzac: Az ismeretlen remekmű, Magyar Helikon, 1977.

6. Fodor Ákos: A haiku nem harci induló. http://librarius.hu/2015/05/18/fodor-akos-a-haiku-nem-harci-indulo/

7. Papp Noémi: A magyar haiku. Új Holnap, 1997. Különszám http://terebess.hu/haiku/pappn.html

8. Beckett: Godot-ra várva. A fizikusok. Öt modern dráma, Európa Kiadó,1988. 395.

9. Kosztolányi Dezső: Új japán versek. Harminc haiku. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00555/17322.htm

10. Onagy Zoltán interjúja Zalán Tiborral. És marad a Váz... Új Könyvpiac, 2008.04.30.

11. Vincent van Gogh: Parasztcipők (1886), Heidegger: A műalkotás eredete (1936)

12. Fodor Ákos: Axióma, Akupunktura, Magvető Kiadó, 1989. http://terebess.hu/haiku/fodor2.html

  
  

Megjelent: 2016-06-16 16:00:00

 

Ujlaki Csilla

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.