VideóA Ma7 csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szepes Erika: Nyomok a homokban (Értekezés Zonda Tamás: Kisvizit című kötetéről)
Nyomok a homokban
Értekezés Zonda Tamás: Kisvizit című kötetéről
Minden ember élete lefedi a történelem menetének azt a meghatározott szakaszát, amelyben él. Azt, hogy a saját élet érzékelése, észlelése, tudatosítása közben valaki mennyit enged felbukkanni, előtérbe kerülni, netán uralkodni a történelmi események közül, kinek-kinek lelki alkata, érzékenysége, a világ egységben látásának igénye, családi-társadalmi hagyományai szabják meg. S hogy egy költő, a világtörténelem szeizmográfja, a magánélet és a történelem kettősségéből mennyit hasznosít költészetében, ismét egyénenként változó. És az, hogy az érvényre juttatott történelem kikiabál-e a műből, plakátszerűen harsog, vagy a szerző tudatának formáló ereje révén alakítja át a költői anyagot, szintén számtalan variációban létezik.
„Nem is vers ez, csak a vérem folyik” Zonda Tamás azon költők közé tartozik, akik nem festenek fel történelmi tablókat, hanem egész szemléletüket, kifejezésmódjukat, képlátásukat (metaforákat, hasonlatokat, víziókat) a személyes sorson átpárolt történelem alakítja. Versei egyikében sem szerepel a háború szó (a prózában természetesen, annak leíró, elsősorban fogalmi és nem képi jellegénél fogva igen), de versei túlnyomó többsége, még a természeti leírások, a szerelmi érzésvilág hullámzásai is mind háborús hasonlatokban jelenítődnek meg. Néhány hasonlata minden valószínűség szerint a háború emlékeiből táplálkozik, de van a gyilkos-véres képeknek egy másik forrása is, az 1956-os forradalom. Néha nem is biztosan elkülöníthetők, csak azt tanúsítják, hogy a költő – veszélyhelyzetben élt, él – és ahogy ő írja egy helyütt, nem posztmodernkedésből, hanem szarkazmusból: „lenin fog”. A Nem is vers ez jelenidejében is veszélyhelyzetet érzékeltet: „Megyek fanyar napokban / gyanakvó arcomon cápamosoly / mert simlis itt az erőszak / Tajtékos félelem / úszik be látcsövembe /…/ Nem is vers ez, / csak a vérem folyik” (8, innentől az arab számok a kötetbeli oldalszámokat jelölik ). Ilyen kötetkezdő vers után szinte önszuggesztióként, apotropaikus szómágiaként hat a következő vers: „felhorzsolt éjszakák / víkenddé foszló szerelmek / elgördül lassan a század / mentem feléd elestem / jöttél felém minek / nincs félelem” - ez a vers címe, és Zonda első, 1988-as kötetének címe is ez. Nincs félelem. Dehogynincs. Az egész kötet erről beszél. Mert ez például – egy szerelmesvers. (9) Egy másik, meghatározatlan időből származó alkalmi versben egy tájleírás: „Most ránk zuhannak a / kertek barna lucskai / foszló krizantémok / árokba / halomba lőve - ” (11) Egy naptári ciklus egyik darabjában a szerelmi mámor képét váratlanul egy gyilkolni is kész eszköz tépi szét: „ A kócos füvekből [ a megszemélyesítés alapja nyilván a szeretett leányzó kócos haja, Sz.E.] / a jázmin hímporából / öröm tántorog mégis / hogy érdemes: / felejti talán szívem / a penge fémes ízét / és szép lesz a nyár” (kiem. Sz.E., 35). A következő hónap szerelemvárást dúdol, majd a madarak ártatlan röpülését érzékeli hirtelen háborús eseménynek: „vinnyogó repeszbomba / a madarak becsapódása / a trágárzöld lombba…” (36). És fenyegető az őszbe forduló nyárvég is: „ökörnyálhurok már nyakamon” (38). A beköszöntött ősz pusztítást hoz: „szétdúlt pacsirták / a réteken / darvak ékjétől / felvérzett láthatár /…/ öklét nem oldja vérem / még egy ütés: / hűlő tetem a nyár” (39). A halálos tél felé sodró őszben a fényes pillanat: Október – nem véletlenül fényes (erre még visszatérek). „Egy ősz megint” – kezdődik a vers; benne színes, indulatokkal-mozgással teli táj, s a szerelmesek együtt, ritka harmóniában: „Gyere, altassuk el szívünket / egy forró gesztenyével / feltöretlen titkainkra / legyen kíváncsi majd / egy új tavasz / addig is reméljünk / mályvás / mézgyöngyű ünnepet / hiába szeretné arcainkat / öregre karcolni a gyémánt idő.” (40) Az apák által végigharcolt – a gyermek által csak átélt – háború képe minden negatív életérzést még sötétebbre színez: a Fughetta hungarica egyértelműen politizáló ciklus egy idilli képpel (Megérkeztünk / Ülünk a kertben” ) indul, de Zsarátnok című versében az idill egyetlen szó említésével: „patkányigyekezettel” azonnal lelepleződik, ál-idillé válik, és a mai kép mögül feltolul a Zonda számára a rémület archetípusát megtestesítő háború: „közben a lövészárkok csendje / apáink dózniját emészti / s badar tisztáldozatuk / belerozsdul halkan / a felejtés futólöszébe -” ( 81). Az utána következő szakasz halmozott infinitívuszai („aludni / sírni / hányni”) egy másik költő híres versének infinitívuszaira is utalhatnak ( bár Zonda szövegének rezignáltsága, alulstilizáltsága – s számomra ezért rokonszenvesebb, emberibb – igen távol áll a párhuzamba állított vers pátoszától („ egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkos gyilkosokat néven nevezNI!” A Nagy Gáspár vershez való kapcsolatra még visszatérek.) Az infinitívuszos vers utalása egyértelműsíti, hogy a vers a költő jelenidejére vonatkozik, amely jelen folytatását – az előzmények ismeretében – ilyennek látja: „kivert fogainkból / pattogva hízik a jövő” (81) Az ősz és a „lángszórós nyár” összekapcsolása visszatérő fordulata, ott van az Ötiksz elején: „Őszbe fáradt megint ez a túlérett, / lángszórós, minekis tomboló nyár” , aminek folytatásában megalkuvás, sompolygó erőszak, „vörös dogmáktól rugdosott, / Istentől is elpártolt nemzedék” , „magunk-roncsoló deviánsok” között mutatja magát (76-77), - ez a kép, az „ősz” kezdettel, a „szociofotó 1990” megjelöléssel egyértelműen 56-ot idézi; a másik kép, amelyben ez a jelzős szerkezet szerepel, szintén inkább az eltaposott forradalomé, mint a háborúé: „Arcom lángszóró-emlékeire / már szitál a készülődés, / hűvös pengeél suhint: / borostás tarlókon vérzik a nyár” (a vers címe Őszidő, 135). A fegyverzajt, pusztulást soha ki nem heverő költő egy közönséges utazás kapcsán is harci képet lát: „Már csak a jegenyék pengéi vitáznak” (149).És a mindenkor vereséggel végződött harcok eredményeképpen már nem is fontos, mikor kapott sebet: a lényeg a seb örökkévalósága. Az üldözöttségben rokon lengyel nép hőséhez szól így:„sok harc van hátra, túl sok talán, / ökleink vére a század falán…” (96), illetve a Fiaimnak címzésűben már biztosan a saját élményeiből táplálkozó kép: „öklöm lenyomata / kifakult egy / vérző betonfalon” (147), ahol egy megmozdulást „sziromsortűzzel fogadhat” a „hazug napnyugat”, és „ a patkánykölcsönök kora”. A vörös szín számára mindig a vért jelenti: Ünnep előtt a vers címe, (még lesz szó az ünnepekről) „léggömbök vére csorog / a címlapokra…” (87). A Birkadal nyitja azt a Fughetta hungarica ciklust, ami – mint a cím is mutatja – keserves „játszódás” a magyar sorssal, ( az allúzió a magasztos Psalmus Hungaricus-ra – ellenkező előjellel – világos, ráadásul benne rejlik a szó gyöke: fuga= menekülés) és itt már főként azzal, ami saját élménye. A Birkadal a jobb sorsra érdemes, béketűrő magyarság „bégetése”: mindent elvet, ami csak megtörtént vele: „Nem akarok már semmi harcot Uram, / véralvadékos századokat aládúcolt mosollyal / vértanuk repeszeit csontjaimban…”, de a vágyott béke mögül feltör „annak a pár őszi napnak / véres pusztulásszaga”, majd szarkazmusba vált: „ hátbavág a sztaniol lovag, azt mondja / béke, aztat, demokrácia, na jó, Uram, / minek a harc ide, (…) folyjanak csak hazug borok, viduljunk / röpködjön minden: dal, bokrétás kalpagunk…” (75) A későbbi Fohász az életért könyörög („szabadul a vers” – mondja Zonda), de a halálfélelmen áttűnik az ismert kép: „ a nyár újra megesett / velünk , most vérzik valahol.” (145) A rémálmok kitartanak, máig kísértik a szerzőt, aki gyermekkora fenyegető árnyai közt kénytelen tudomásul venni: „ ma sem tudok gyűlölni /senkit semmiért / pedig játékaimon is / mindig ott a vér…” (140) ( Az Élet, rajz persze másféle indulatot hordoz.)
Pipacs-kokárdásan Zonda elveszített álma a forradalom. Kötete ajánlásában alternatívát kínál magának: „Most kellene a harcot abbahagyni” – eddig a rezignáció hangja - , majd váratlan felcsattanással „vagy kitűzni hirtelen / egy pipacs-kokárdát…” (7) Mint tudjuk, a pipacs többek között a kioltott vér szimbóluma ( Krisztus-szimbólumként is ismert), a pipacsvirágos mezőn a néphit szerint a csatában ott meghaltak vére lángol fel. A pipacs kokárdaként pedig az életről lemondó önfeladás. A vers harmadik gondolati fordulata a zárósor („bohóc kezében árva trombita”, a bohóc-motívumra még visszatérek). A forradalomra emlékezéssel mindvégig a rezignáció és az elszántság ambivalenciája jár együtt. Ebből adódik A mi fájna itt? kettőssége: „Kialudt bennem az álom / zsigereim / letartóztatottjaként / alig mozdulok/…/ örök rangadóba / keveredtem észrevétlen / bornírt szurkolók közé /…/ Azért se pusztulok / teszem a dolgom /a lelátón, / fékezett delírium…” (89). Az elpuhult, kényelmessé vált kispolgárok között – szinte Ladányi Mihályos indulattal mondja – „pocakot ereszt a forradalom, / biceg a Himnusz…” (82). Minden addig átélt fájdalmat, csalódottságot összegez az Elhagyatva: benne a „bezúzott forradalmak”, bemocskolt hitek („ kormos angyalok”), „rozsduló kontinensek” , kiürült és eldurvult ünnepek – mindezek „írnivalójának anyaga” (83). Zonda magányos harcát verseiben vívja. Már említettem, hogy a híres Nagy Gáspár-vers, az Öröknyár volt az az emblematikusnak kikiáltott mű (1983-ban írta szerzője), amely Nagy Imre neve kezdőbetűinek monoton ismételgetésével próbálta meg, meddig mehet el a hatalommal szemben. Másik verse A Fiú naplójából (1981-1986 között jegyezte) a forradalom óhajtása, hívása, akarása – ami könyvalakban, az Öröknyár-ral együtt csak 1989-ben jelenhetett meg (folyóiratban jóval korábban). A két szerző hangja és látásmódja között hatalmas különbség van – ez persze a korkülönbségből is adódik: Zonda 1940-ben születettként, már érett, gondolkodó fővel érte meg 56-ot, Nagy Gáspár 9 évesen. Zondának megszenvedett veszteség volt, személyes gyász, feledhetetlen fájdalom, Nagy Gáspárnak nem ismert, mítoszként, legendaként, sőt titkolni való, szent vallásként hagyományozott, közös emlékezet volt, a Vágy Tárgya. Zonda nem szaval, távol áll tőle minden pátosz, politikai allúzió, történelmi parabola – egyenes, őszinte, rezignált, ironikus és önironikus tenorban szól. Nem beszél a forradalomról, hanem megjeleníti képeiben: természetben, szerelemben, saját életének folyásában, a haza állapotának megrajzolásában. Nagy Gáspár prófétál, buzdít, lázít – ez a tapasztalat nélküli forradalmár attitűdje. Az összehasonlítás természetesen önkényes, a halmozott infinitívuszok sugallták. 1956 költőiből Költők forradalma címen Csicsery-Rónay István állított össze Antológiá-t, 1953-1956 alcímmel, ami először 1957 májusában jelent meg (Amerikai Magyar Kiadó, California). Ebben is különféle megszólalások vannak – pedig mindnyájan a korszak tanúi voltak -, a költői habitusoktól, az átélt eseményektől függően. A „lánglelkűek”, a próféták hangja itt is a pátosz (Illyés Gyula, Sinka István, Kónya Lajos, Dutka Ákos, Tamási Lajos és még sokan); a rezignáltabb, fájdalmasabb hangúak, a depresszióra hajlamosabbak képviselői ebben a témában talán kevesebben vannak, de igen jeles költők tartoznak közéjük: Zelk Zoltán, akinek versei szinte előhangjai Zondának ( Ez már az ősz, Nem illet engem, Lidérces éj és madárszőtte hajnal, Feltámadás); mérsékelt és pátoszmentes Déry Tibor Barátaim kezdetű prózai megszólalása. Amiként az 1957-es Antológiá-ban is megvolt a genus sublime és a genus mediocre kettőssége, úgy nemcsak Zonda és Nagy Gáspár között áll fenn ez a különbség, hanem végig lehetne követni a magyar líra elmúlt ötven évét: hasonló eléréseket és rokonságokat találhatnánk. (Talán az egy nemzedékkel idősebb, de hosszabb időn át azonos korszakban élt Vas István hangja áll a legközelebb Zondáéhoz, az Amikor a rózsák nyílni kezdtek gyönyörű elégiája egyesíti így a szerelmet, a természeti szépséget, a nyárvéget és az 56-os forradalmat.)
Abroncs a homlokra A történelem, a társadalom értékelésével, megértésével kialakított erkölcsi normák modulálják a szerelmesvers hangját is. A döntést elősegítő kétségek versében (a szerelmi ciklus III. darabja) a 13 sorból 9 kezdődik a bizonytalanság szavával, a talán-nal, és az alternatívák között bizony ott van egy ütés lehetősége is (64). A szerelmet legnagyobb költőink csak a szabadsággal együtt tudták elképzelni. Ez a 20. század második felére megváltozott: a mindent leteperő rabság rátelepszik a szerelemre is. Zondánál egy erőteljes abroncs-kép jelzi a szorongatottságot: „Abroncsot patkolsz homlokomra” (62); Bella István Szeretkezéseink ciklusában éppen az abroncs-kép szerepel a rabság jelzésére; Petri György letargiája a szabadságtól megfosztott szerelem miatt: „hogy itt szerettünk nőket – hihetetlen.” A hazugság – árulás – vallatás komplexumot soha el nem felejtő Zonda még a magán-hazugságot is szigorúan büntetné. Akkor a legnemesebbek a szavai, ha a partnert egyenrangúnak tartja: „Nézz a szemembe /Amikor hazudni kezdek / Fossz meg rangjaimtól / mint kivégzés előtt / a mészarcú tiszteket” (65) Ha a partnert szabadnak tudja, akkor a legerősebb az egymásra gyakorolt hatásuk: „szeme átsüt / a nyikorgó éjszakán / s átrendez majd / hogy élni tudjak …” (118) Akiben ennyire élénken él saját egész élete és a történelem átélt szakasza, az mai mindennapjait - már láttuk – ugyanolyan képekben, érzetekben, víziókban éli meg. Egy verscíme az életének modus vivendi-je: Konok csatában (45); ezzel a szemlélettel születnek a versek: „simlis itt az erőszak” – mondja a kezdőversben, ahol a „tajtékos félelem” is erős motívum. „Settenkedik a csuklyás merénylet / ólmos erőszak készül megint” – kezdődik a Szonettek évada, szonetthez egyáltalán nem illő hangütéssel. (48) ; „ügynök szelek suttogják ráncaimnak” (137); „az erőszak ott sompolygott / nyomodban, eszmélésed óta” . És úgy érzem, Dayka Margitban sem csak a nagy művészt siratja, hanem az 1956-ban tevőlegesen részt vevőt, aki hűségesen kitartott férje mellett annak politikai meghurcolásai közben. „Majmunka elment / mondta a képernyő / ma este két fogadás / és terrorakciók között / ebben a rohadttá finomult / puhára tegezett újvilágban.” (19) Az életen át tartó, fájdalmas hiányt okozó trianoni egyezség az orvos látásmódjához illő egyéni képet generált: „Amputált hazádban”, a „bicegő Himnusz” mellett, csak „hit, remény, véraláfutás” van (18). A rendkívül kemény, szűkszavú, csaknem tőmondatokban közlő jellegű Élet, rajz elbeszéli a család tagjai ellen különféle oldalról jövő, de egy irányba: a halálba vezető erőszak-cselekedeteket, a családot szétszórtságba taszító, durva erőszakot, a magyarság-identitás hazugságait ( amelyek között már József Attila A Dunánál című verse is érvényét veszti, 84-85); a Fughetta hungarica keservét, mert közelebb vannak már a halottak, mint a hamisan prófétáló élők. A verszárlat két sora feledhetetlenül megrázó: „Vacog a földben apám / idefenn meg az ország” (78-79). Az „amputált ország” miatti fájdalma nagyon mély. Rokoni szálak fűzik a Felvidékhez és Erdélyhez,, ahová gyakran jár. Bántja a prospektus szövege a sosem volt „szlovák királyi városokról”, alig talál magyar feliratokat: „nem értenek a szavak / csak a sírkövek melege vonz”, és a kirándulás keserű summája: „ egy nappal kevesebb az élet”. (88).Depressziója – sajátos eset – pszichiáterért kiált. (Meg is írja a Pszichoteráp című versben a poéta és az orvos párbeszédét, - természetesen mindkettő ő maga.) Világunkban a teljes magány borul rá: „csak állok dacgyúrta / csontjaimmal tűnődve, / zsugorodva / mint alvadó vér a seben, / oszthatóan eggyel s önmagammal.” (17-18) És az életre vonatkozó – szerencsére nem beteljesített - konklúzió: „ minek a vers ide /…/ csak nézed tehetetlen / mint esik szét az Ember / akár a nyári lomb / bomlik sárga atomjaira / nincs feltámadás” (148).
Az idővé dermedt órák A feltámadásra akkor gondol az ember, ha fél az idő múlásától, fél a haláltól. Zonda az idő múlására sajátos képet alkotott: Stációk - nak nem a rituális, térbeli egymásutániságot, hanem az egymást követő időbeli szakaszokat nevezi. A fiatalkor stációjában: „lombok tangója ringatott /…/ fénylett a domb / mint az áldás...” A középkort már lehangoltabban éli meg: „ rozsduló évek / kromoszómáink már negyvenes cipőkben / a repkény álarca mögött / szélütött falak / a tenger tudatlan messze / aztán a felejtés…”; az öregkor merő kétségbeesés: „kivénült tükrök pattogása / arcomat kutathatom / kereshetem/ kicsontozott mozdulatomból / ki érti már / megyek vagy érkezem?” (72) Zondának – mint mindannyiunknak – az emberen kívül a legnagyobb ellensége az idő. A Gothár-stábnak ajánlott Idő van című versben a cím fenyegetően, monoton verszárlatként ismétlődik, a verstesten belül gondolatjellel, lezáratlanul, a versvégen ponttal, lezárva. Mintha az időnket zárná le. A hattyúk nyaka – egy másik fenyegető képben – csomóra van kötve, hasonlít a végtelen „elájult számjegyéhez” (12-13). Fiának írt levelében a gyermek arcán történt változásokat írja az idő rovására: „Arcod királyi bársonyát / kikezdték már a hormonok” (20). Egy különösen szép, két óriás alkotóhoz írott Hommage-ában (Weöres Sándornak és Salvador Dalì emlékének, akik egy nap különbséggel haltak meg): „A folyékony zsebórák most dermedtek idővé” – képben az idő múlását érzékeltető Dalì-kép elfolyó óráját változtatja mozdulatlanná. (22) A naptár-ciklus témája - természetesen - az idő, e ciklus motívumai közül egyet emelek ki mint Zonda képalkotásának megvilágító példáját: „addig is reméljünk / mályvás / mézgyöngyű ünnepet / hiába szeretné arcainkat / öregre karcolni a gyémánt idő.” (40) A kép szerkesztésének elképzelhető menete: a ránc = karcolás; ami keményen karcol = a gyémánt; ami a legkeményebb ráncokat vési az arcra = az idő. Így születik meg a gyönyörű, egyedi kép. Öregkor és halálfélelem – logikus velejárói az idő múlásának. S ami vígasz, vagy gyógyító ír lehetett volna, a hit, eltávolodott, kétségeket hagyott. A halálról gondolkodó költő azért perel, amiért egész életében: a szabadságért. Transzcend címen haiku-sorozatot ír, amelynek öt összefüggő darabját érdemes ideidézni:
Kitárul minden s már közeleg a halál Álnok hazugság:
öröklét kéne szabad halál jogával – Így diktatúra.
Belefáradtam keresni a jót, inkább hiszek Istenben.
Bárcsak mondhatnám: nem önmagamnak halok, az Úré vagyok.
Karolj fel engem hitben gyengét s én fejet hajtok örömmel. (162-163)
Ez az érzés, kívánság, óhaj: pillanatnyi – bárkit érhetnek közülünk ilyen pillanatok. Zonda anyagelvű szabadgondolkodó, orvos, aki talán csak félelmében alkudozik a hittel, a Felsőbb Hatalommal:
Kérek még időt. Szótárak nélkül itthagyni fecskét, szarkalábat, dadogás nélkül, viccelődve. Aztán, mint most a nyár iramlok vízumtalan határokon, el, messze, messze… (149)
De még az alku mélyén is, mindkét versben ott a szabadságvágy: a szabad halál joga szemben a „diktatúrával”, illetve a „vízumtalan határok” igénye. Az alku verse után megírja a vívódásának summáját, ami belefér egyetlen haikuba:
Régi hitem tűnt, új formát nem találtam. Beteg is lelkem. (158)
Hová lettek az ünnepek? A hit halványulván, megkoptak a hit ünnepei: „a balkonon hamis próféták / köd rágcsál unottan / fenyegetnek az ünnepek újra / Uram érintsd meg parazsaddal az ajkam /nevedet számra hadd vehessem” (78) Az ima ismét csak formális: eredményében a költő sem bízik. Sőt, azt érzékeli, hogy az ünnepek egyenesen ijesztővé váltak: „s mint egy sápadt keretlegény / berúgja ajtódat a Karácsony” (83). Más hitet nem találván, más eszmék ünnepeinek sincs tartalmuk: „léggömbök vére / csorog a címlapokra”, és: „Nyugtalan béke nyüszít a házakon” az Ünnep előtt című versben (87). A hajdan oly szép március-ünnep, a kokárdás-Petőfis 15-e félelmetessé vált: „ A szeles ünnepek / elrepültek bennem / kipergett szememből a gyöngy / tornyos álmaimat / patkányok éljenezték” (33). Hit halványulván, ünnepek hiányozván, kit ünnepelhet a költő? Magamagát – egy másik magányos költővel, József Attilával, akinek híres-szép Születésnapomra versét magára vonatkoztatva többször is megírta, de miféle ünnep ez is? „létemből kicsavart könnyem / lelet legyen” – hagyományozza az utókorra a hetvenkettediken. (150) Az egyetlen meghatott, örömteli karácsony 1992-ben, amikor még az öröm mögött is ott bujkál a kultúrpesszimizmus: „Pár óra s véget ér a misztérium: / lilácskán, ráncosan, / készülékekkel felkarácsonyozott / munkatérben felszáll / a gyönge hang a végtelenbe, / száll / száll / a hangod kisfiam , / picinyke törékeny szivárvány, / már nem titok vagy, már Te vagy: /indulni kell ebbe az elárvult, / esélytelen édes iszonyatba …” ( 136)
Látleletek I. Zonda Tamás orvos. Képei is erről tanúskodnak. Aki „az utcák bőrbeteg aszfaltjáról” beszél (138), aki így lát: „megpattant ér a láthatár” (61), „Kinn csendes őszutó, / lobos szemén egy varjú csemegézget” (kiem. Sz.E., 93), aki a fájdalommal is kínzó szerelmet talán azért bontja le vegyi folyamatokká, hogy ne fájjon annyira: „ Látod-e kedves / ez az ölelés / is tündöklő robot: / billió enzim sejt vegyérték / atom rendezett káosza: / két totális rendszer / titkos-tudatlan békekötése /…/ Köszönöm, törvényedet, anyag!” (25) És milyen árulkodó, hogy a „foszló időt” nem az óra méri, hanem a pulzus! (46) Már idéztem Pszichoteráp című dialógusát, amelyben a beszélgető két fél: poét és pszichológ egyaránt önmaga. Még bátrabban merül bele az önvizsgálatba, amikor leírja látogatását, személyiségének boncolgatását egy pszichológusnál úgy, hogy önmaga is ismeri a lélekbúvárlat minden bűvészmutatványát: a Rorschach-tesztből kielemezhető vagy igaz, vagy nem igaz állításokat. S most ő mondja magáról: „Ültem ott szétszedetten, / pár pacni jóvoltából végleg felderítve, / nyalogatva dimenzióm korlátait”, és Senecával együtt mondogathatja: „Zavaros lesz minden, ha / egészen porrá zúzzák.” (93) Életre szóló tanulság egy módszer alkalmazásához vagy elvetéséhez. (A történetet egy kedves Mesécské-ben is elmondja, amelynek történése ugyanez: „aztán meg üveghegyeknek vágtam / napfelé kínlódva bátran, / de a gonosz óriás-törpe / mindenem kerékbe törte: / tarisznyám lassan kiürült, / dalia-arcom hamuba sült…” (119)
A maszk védelme Aki két ego- ban létezik: poét és pszichológ, dönthet arról, melyik az igazi, vagy talán egyik sem. Vagy úgy dönthet: elfedi mindkettőt egy harmadikkal, negyedikkel, nehogy igazi valóját megismerjék. A kötet záró versének „titkos” Fekete doboz-ában így summáz: „Éltem, míg élhettem / véletlen volt az életem, / mindig-más álarcban szöktem / zsibongó nappalokba..” (202) A köteten végig pontosan megokolja a maszk viselését: „ősösztön diktálta rám is / a védtelenség álarcait” (19); a reggeli készülődéskor „szól a vekker / felöltjük arcainkat” (94), sőt munkálkodunk is rajta: „arcomat naponta másra sminkelem” (45). Mindeközben tudja, hogy a maszk, az álarc védekezés, egyben támadás - sündisznó-állapot: „Letörli még egy ősz / mint a gesztenyéről / tüskés álarcainkat?” (8) A maszk, az álarc, elfed, eltakar. De van egy olyan arc is, ami nem egyszerűen egy más arc, hanem egy személy, akinek jellemét –jellegét viselni kívánja Zonda: ő a bohóc, aki a 18.századtól, Watteau híres Gilles bohóca óta szimbolikus figurává vált (Szabolcsi Miklós monográfiát írt a témáról A clown mint a művész önarcképe címen, Corvina, 1974).Idézzünk fel csak néhányat a legszebb példák közül: a Bajazzók- opera, Picasso sok-sok bohóca, Fellini trombitás bohócfigurái, Határ Győző Pepito és Pepita című háborús-romantikus regénye, Anna Margit bohóc-figurái – mind-mind arra példa, hogy a bohóc valóban a művész külső valóságává válik, hogy a belső rejtve maradhasson. Zonda bohóc-énjei hordozzák azt az érzelmi többletet, amit egyébként verseiben a tények, a történetmesélés alá rejt, ezt nevezi a modern irodalomtudomány új szenzibilitásnak A beköszöntő versben máris ott az óhaj, mi szeretne lenni: „bohóc kezében árva trombita” – a kép még szomorúbb, mint a bohóc-alteregó, mert élettelen tárgyat, méghozzá árvát választ (7); bevallottan a szív lüktetése egy másik versben (ami az érzelem működéséről tanúskodik): „de ma még ver a szívem / púderes tréfáimat / irigyli sok bohóc” (137). Az orvos szemével látott utcán (már volt róla szó) bohócként próbál szépséget varázsolni: „az utcák bőrbeteg aszfaltján / egy szomorkás bohóc / szelíd halk szonátát / próbál harsonán” (138). Az „új szenzibilitás” fojtott érzelmével írott, gyönyörű kis verssorokat a Weöres-Dalì mesterpárosnak szentelte: „de semmi ’bú ’/ csak két ’kisfiú’ / - kéz a kézben - / csillag lett fenn az égen” (22). Az alig rejtett érzelem, a szemérmes érzelemnyilvánítás egyik (vagy talán legszebb ) kinyilatkoztatása a Levél fiának, ami a bohóc-apa kezevonását viseli: „Amit találtam vidd magaddal / ha átléped majd kopott kis színpadunkat , / szomorkás bohócod már maradna / esetlen bukfenceit felejtsd el: / csak mint trapéz alatt a háló / feszült rá annyi évre hogy / Téged baj ne érjen …// Talán szereted roncsolt arcomat…” (20). Az arcot-személyiséget (kifelé) szívesen változtató Zonda nemcsak a bohóc szerepét vállalja, hanem képes költőtársai személyiségébe (és ezen keresztül stílusába) átlényegülni. Ezért sikerülhettek olyan jól paródiái is, közülük szakmailag-pszichiátriailag kiemelkedik a Tandori-paródia ( 98-101), eleven a személyiség átlátásával megírt Döbrentei-opusz, beszédes címe: Döbbenet Kornél (128) és szinte az eredetiség erejével hat a vizionárius képlátás kialakulását ismerő ( emlékezzünk a Rorschach-teszten átesett orvos traumájára) költő Juhász Ferenc parafrázisa ( 137). Nem posztmodern szerepjátékok ezek, mint néhány mai elemzője gondolná, hanem stílus- és személyiségparódiák. Vannak szóviccei, avantgard szófacsaráson alapuló versei is, de ezek oly mértékben szellemesek, hogy a posztmodern elmélet, a „ nyelv írja a verset” , nem érvényesíthető rajtuk: ezek az irodalomban otthon élő ember játékai. A Parafrász című versben sorjáznak az olyan ötletek, amelyekben a megmásított szövegnek is van értelme: „ (Ősz volt, van és lenin fog.) / Ősz. Becsavarodott a természet. / Feje hulla.” (120)
Látlelet II. A legnagyobb személyiségváltás a kettős életvitel másik, a költő melletti oldala, az orvos-lét, a pszichiátria. E ponton válik fontossá a kötet címe: Kisvizit. Közismert, hogy a kórházi gyakorlatban beteg és orvosa a kisviziten kerülnek közel egymáshoz, ott tudják megbeszélni a panaszokat és az ellenük javallott orvoslatokat. Kisvizit minden nap van, a nagyvizit csak heti két-háromszor lépdel át méltóságteljesen a kórtermen, és a szokványos „Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?” – kérdésen túl nemigen érintkezik (sürgős eset, vészhelyzet kivételével) a beteggel, az orvosokkal konzultál. A nagyvizitet a főorvos vezényli, a kisviziteket az osztályos orvosok látják el. Zonda – orvos minőségében – a ranglétra minden fokát megjárta: volt osztályos orvos, főorvos, kórházi osztályvezető főorvos. Hogy könyvének ezt a címet adta, jelzi: számára a beteggel való kapcsolattartás a legfontosabb, - ennek az ápoltak iránti empátiának köszönhetők pszichiátriai kisprózái. Beszámolói a Vigyorgóban történt sikeres, kevésbé sikeres vagy éppen frusztrációval végződő kezeléseiről, közel hozzák az olvasóhoz egyrészt a betegeket, akik – és ezt sokan elfelejtik – betegségük ellenére is emberek, másrészt a gyógyító orvost, akinek legemlékezetesebb, legemberibb története a Fülzúgás, amelyben nem gyógyszerrel tart mesterséges örömben valakit, hanem egy empatikus tanáccsal sikerül átsegítenie pszichoszomatikus tünetén.(103) A Kisvizit cím munkamódszerre utal, de szerénységet is jelez. Amiként Zonda nem szónokoló, prófétáló forradalmár, úgy nem is fehér köpenyében peckesen feszítő Főorvos Úr. Van Zondának egy verse, a Bagatell, ez került a borító hátoldalára. Ebből kaphatunk magyarázatot arra, merre, hová vezetnek a lábnyomok. Mert a nyomok ott vannak a versekben. A Túl a felén című születésnapos versben egyik énje „Azt kérdi majd: itt mi kéne? / megkérdezem: és ott mivégre / éltem? / Kértem?” (27) És a vers elején ott van a leglényegesebb kérdés: „mit hagyok a század falán?” ( 26) A kép szimbólummá emelkedik Zondánál,mert a Fiaimnak című, parainézis-jellegű versben ezt hagyja rájuk: „ öklöm lenyomata / kifakult egy / vérző betonfalon” (147), - az erős kép figyelmeztetés a tisztességes, okosan átgondolt életre. Az üldözöttségben hasonló sorsú lengyel Boguslawskit is így hozza rokoni közelségbe: „sok harc van hátra, túl sok talán, / ökleink vére a század falán…” (86) Zonda a személyiségét rejtő, rezignált, eltűnni vágyó költő típusát írja meg a Bagatell-ben, miközben a borító címlapján is ott vannak a nyomok, hiszen tudja, hogy „nyomot hagyott a század falán”. Kettős funkciójában kettős nyomot: költészetével és gyógyításával. Egy-egy meggyógyított ember egy visszaadott élet – erős hatás a világban. Költészete pedig az asztalunkon fekszik, és a kötet hátlapjának szövege szépen rímel a legnagyobb alakoskodónak, eltűnni akarónak mondott Weöres Sándor egyik utolsó versére, Az elsüllyedt jelek-re (ezután már csak öt verset írt):
A szél eltörli lépteim nyomát. A sár eltörli lépteim nyomát. Itt csata volt és minden fuldokolt más eltörli lépteim nyomát.
Te isten-arc, kell-e még több kudarc, a lehetetlen táján mit akarsz? Őrizni léptem nyomát. (kiem. Sz.E.)
Költői attitűdöket állítok egymás mellé, nem életműveket. De a költői attitűd hasonlósága megköveteli, hogy felfigyeljünk és figyelmeztessünk rá. Feltehetőleg egyetlen olyan költő sincs, aki ne akarna nyomot hagyni, valljon erről bármit is. A költészet summázata az ellenkezőjét bizonyítja. A memento annál erőteljesebb, minél hitelesebb, nagyobb művészi értékkel bíró költő emeli fel a hangját. Zonda jelentős költő, ez életművének motívumaiból, az életmű szemléletének egységességéből bizonyított. És akkor még nem soroltuk költői eszközeit: versformáit (ír felező tízest, 86; szonett ciklust, hexametert, 142; haikut, 155-157; keretes verset, Elégia, 141; egy ritka bravúros rímelést, amit Ady óta – Az ágyam hívogat – talán senkinél nem találtam, Zondáé: Az éjszaka, a forma neve: fonatos rím, 140; a refrénsorokat saját invenciója szerint használja ); költői képeit ( megszemélyesítés: „ a lugasok zavarba jöttek mára”, 11; „a nap is felvette / végre kormos kalapját / molyrágások rajta a csillagok” , 16). A kötet jelentéktelen címe, a szándékosan magányos terepet mutató külső kiáltó ellentétben áll a gyötrő gondokat hordozó, nehezen megválaszolható vagy megválaszolhatatlan kérdéseket felvető szövegekkel. Nyomot hagyó olvasmány.
Megjelent: 2016-04-26 16:00:00
|
