Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Simon Adri: Több gömbbel álmodik (Csobánka Zsuzsa Emese: Minden kikötő)

 

 A kuszaság nem feltétlenül jelent rosszat, véli Csobánka Zsuzsa Minden kikötő című új verseskötetét olvasva Simon Adri, aki mégis a prózában látja kiteljesedni a szerzőt.

Talán 2011-ben, egy hetedik kerületi romkocsma irodalmi szekciójában találkoztam először és utoljára személyesen Csobánka Zsuzsával, aki harmadmagával lépett fel a nőiséget a fókuszába helyező, a fiatal (talán így nevezték) „feminin irodalmat” bemutató esten. Akkor prózát olvasott fel, azt hiszem, egy regényrészletet, a tőle megszokott erotikus témájút. Kedvelem ezeket az írásait, bár sohasem merültem el mélyebben a Csobánka-életműben, de időnként eljut hozzám legalább néhány oldal abból, amit éppen ír, és akkor jó nekem.

Most pedig a kezembe vettem új verseskötetét, a Minden kikötőt. Pontosabban sajnos nem; nem tudom, milyen színű a borító, mi áll rajta, milyen a lapok illata, ha megpörgetem őket az arcom előtt – szóval csupán elektronikus formában birtoklom a kötetet, és így nem teljes az élmény. De más dolgok miatt sem az.

E lírának elsőként a kuszasága szökik a szemembe, ami nem feltétlenül jelent rosszat a költőre nézve. A szövegfolyam vagy inkább gyors hegyi verssodrás gyakorta mind tematikusan, mind formailag álomszerű, ilyen módon el- és szétfolyó. Sokszor érzem zavarosnak, kaotikusnak, amit olvasok, de aztán számos helyen kiderül, nem is csoda, hiszen álmodunk:

 

Várj. A billenő falakra nem festek

több égitestet. Hajnalban lázas darvakat

álmodtam a korlát fölé. Most röppennek fel.

Ha ébredsz, el ne vakítson a fény,

ezer daru őrzi szemed világát, hogy találj haza.

 

Eléggé szokatlan rímtelen és egyéb kötöttségektől is mentes versben egyszer csak tiszta csengésű, rímelő sorpárt elhelyezni, amint teszi Csobánka Zsuzsa Búgócsiga című versében:

 

Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.

Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,

 

és ilyen megoldással találkozunk a Biankóban is:

 

Hát akkor gyere közelebb:

Ez itt az ágyam.

Annyi szív fordult meg benne, és most mégis üres, mint a tó.

Ha sós lenne, hívhatnád tengernek,

de könnyem sincs, mi visszatartható.

 

E sorokat azért is idézem, mert a legjobban sikerültek közé tartoznak, akárcsak az Almirante Reisben alább olvashatók is:

 

Almirante Reis,

kürt legyél,

kérdezd meg a tengert, álmodik-e arról, óceán lesz egyszer,

kiül-e a partra némán, megfájdul-e benne

 az a meleg szél.

 

Másutt ötsoros strófákból építkezik, s azokon belül más-más sorok rímelnek véletlenszerűen; tartalmilag és formai megoldásait tekintve is a rendszertelenség a könyvben a rendszerszervező elv, ha szabad így fogalmaznom.

Ahogy Csobánka Zsuzsa strófákba szedett rímes verset ír, az engem több helyütt is zavar. Ilyen zavarások például a köröznek–süllyed, szemben–könnyebben, embert–keresztelte el, úgy él–úgy fél, követi–hüvelyezi rímpárok. De zavaróak ezek a mondatszerkezetek is:

 

„Ott lassabbakat állít meg a szív”

 

„Álmomban léket kapott az isten,

és hiába mertem, olyan kevés tud lenni a szó”

 

„nem látom, milyen a színe, ágaként töröm össze minden álmát, a kéztő csontjait”

 

Bár, gondolom, utóbbinál inkább „áganként”-ről van szó, és szerencsésebb lenne talán azt mondani: „nem látom a színét”. A szerző nyelvtani, szórendi V-effektekkel hökkent meg másutt: „Ringassa belőlem ezüstöd ki”, „Ez a folyó körbe bennem ér az éggel”, „önmagába fordul, ahogy rá visszanéz” – megnehezítik a verstérképen haladást ezek a nyelvi úttorlaszok. Nem akarom elhallgatni azonban azt sem, amikor sokkal befogadhatóbban szólal meg kötött formában:

 

… Cellában lapít,

sandán les fel az égre, merengő,

terhes felhők után kutat, bárha itt

egymást űző cseppek szemfödél gyanánt,

eső, hó, álom hullna rá kerengőn,

Tejútsál átdobva fuldokló nyakán.

Mint égi sarat felitató kendő,

terpeszben áll a Föld, haránt,

kisikló fényvonat, fázol, teremtőm

(Elveszett jelentés).

 

Kedvelt metaforája a gömb, mely több mint metafora, nőiség- és teljesség-szimbólumként is működik a versekben, földi és éteri dimenzióban is életre kel egy időben, ismét felbukkan vele az álmodás elúszó-ellebegő létállapota:

 

„Több gömbbel álmodik egyszerre”

 

„Kardozik bennem a végtelen,

gömbökből teremt-e oltárt”

 

„óriási gömbök az éteri térben keringve”

 

A Hold (fél)gömbként akár női mellként is elképzelhető: „A holdat figyeltem a testben, az idegenbe nyíló félgömböt.” Máshol mindez egymást kiegészítő és teremtő ellenpárokról szól: „este, reggel, gömbökre sarkítottan.” Csobánka Zsuzsát magát is egy harmonikus, gömbölyű jelenségnek látom emberi, női mivoltában.

Az Irtás című versben metonimikusan, sűrítve érzékelem azt a szétesettséget, mely az egész kötetet jellemzi. Elég zavaros sorokkal indul, majd majd folytatódik is e költemény:

 

Kitárt karok nem voltak még soha üresebbek.

Miért hagyta.

Az irtáson két homlok villan, fényben úszó

duplaholdak, a másik tekintetében lett igévé a test.

És mégis, hajnalban az átmenet nélküli fény,

a szerelem, a fogatlan vakok szájában az ínynek ütődik,

nincs mit átvinni a kápolnán.

 

Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy nem rezonálok eléggé, de nem igazán értem, mit kellene értenem. Majd a vers ezekben az immár sokkal jobb és izgalmasabb sorokban bomlik ki:

 

Vakító gépezet.

Se túlpart, se látvány, se állatok.

Csak a torkomban lüktető száraz homok,

a kifacsarodott inak, a mozdulatlan szemüreg.

A tükröket az erdőben hagytam. Mennyi gyerek.

És nem tudok semmi vigasztalót.

 

Ez utóbbi sorokat emelem ki a kötet legsikerültebb részeként. E ponton megtörténik velem a varázslat, élni kezd a szöveg. Ez az élmény felvillanásszerűen kísér a kötetben, de sajnos egyetlen műben sem tart ki végig.

Amikor odáig jutok az olvasásban, hogy „kerül fölé, fölém is, mi illan, / este, reggel, gömbökre sarkítottan”, vagy „Telihold az aranyfüst nászéjszakája” – Balatonból kipusztult menyhal legyek, ha értem e sorokat. Elnehezülnek az idegsejtjeim: axonjaim összecsuklanak, és kedvem támad(na) bekapcsolni a televízióm (ha lenne).

Egy szó, mint száz, sem minőségileg, sem máshogyan – jelzem, utóbbit, jelentsen bármit is, nem tartom feltétlenül bajnak – nem látom egységesnek a Minden kikötőt, noha a kötetcímadó vers néhány sora éppen tetszik:

 

Akkor már magától fordult a hegyek lakta lankák felé a test,

lomb merült a lombba, a felhők süllyedni kezdtek.

Ebben az álomban tenger vagy,

s én mozdulatlan hallgatom,

hogyan köröz bennem apályra dagály,

akár egy üres rendszámtábla gurulna a domboldalon.

 

Úgy vagyok Csobánka Zsuzsával: akadnak jól sikerült költői megmozdulásai, de írjon prózát inkább, ha lehet; számára az epikus hang a hazai terep.

Csobánka Zsuzsa: Minden kikötő. Kalligram, 2015.

  
  

Megjelent: 2016-03-22 17:00:00

 

Simon Adri (1974) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja.

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.