Keresés a honlapon:

Kántás Balázs: Édes élet a traumák árnyékban is? (Pál Dániel Levente Hogy éltünk, nem hiába című verseskötetéről)

 

Édes élet a traumák árnyékban is?

 

Pál Dániel Levente Hogy éltünk, nem hiába című verseskötetéről

 

 

Pál Dániel Levente viszonylag ritkán megnyilatkozó költő, a 2013-as Könyvhétre megjelent könyve mindössze a harmadik verseskötete hat év alatt. A karcsú verseskönyv voltaképpen nem más, mint a csalódások lírai krónikája, e versbe párolt csalódások ellenére mégis valamiféle megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmus sugárzik a kötet szövegein túlról.

A bevezetőre versre plusz négy rövid ciklusra tagolt kötet első egysége a Vörös halakat vacsoráztunk címet viselő versblokk, mely tulajdonképpen utazások, bolyongás és a folyamatos önkeresés megverselése – az önkereséshez persze elengedhetetlenül társul az idealizált szerelem, a tökéletes(ként elképzelt) társ keresése is, mely azonban természetesen várat magára. A keresés végpontjaként a lírai beszélő végül egy ellen-utópisztikus, világvégi tájon (talán éppen Az ember tragédiája Eszkimó-színében?) találja magát, miként arról a ciklus utolsó verse, a Milyen élet vagy halál vár az eszkimó asszony ágyában? című hosszabb prózavers is tanúskodik:

 

„Maradtam végül, szükségtelennek ítélt bal karom besóztam,

és egy régi – nagyanyám mesélte még a hó súlyától

csendes és nyugodt téli éjszakák imbolygó fedélzetén –

és egy régi történet bűvkörében indultam

hó fölött lebegve, átfúrva magam a hatalmas dombokon,

hogy nyugat felé vagy északon

talán megtaláljam, megtaláljam talán

annak a régi mesének eszkimó asszonyát.”

 

Az ön- és társkeresés negatív, csalódásokkal teli élményének megverselése után a kötet szinte észrevétlenül siklik át a következő ciklusba, melyben a lírai beszélő látszólag már megtalálta azt, akit keresett – a ciklus nemes egyszerűséggel a Versek egy házzasságból címet kapta, s eleinte még úgy tűnik, a házasság, a szeretett nő megtalálása megnyugvással és elégedettséggel tölti el a beszélőt:

 

Kitöltöttem a nyomtatványokat,

Mappába fűztem a rossz döntéseket,

Kulcsot kivettem, ha meglátogat,

Legyen mellettem helye, és mellettem

Élete, szíve és mosolya, álma,

Legyen az egy, és ne legyen sorszáma.

 

– olvashatjuk a Kis esti gyors című rövid költeményt, mely az ember és ember közötti kapcsolat már-már túlzottan optimistának ható, idealizáló megverselése. Az idealizált kapcsolat persze hamar szertefoszlik, s a ciklus további verseiből, laza lírai narráció keretében világossá válik az olvasó számára az újabb, talán szükségszerű csalódás, majd az eleinte idillinek láttatott házasság már-már prózai egyszerűséggel történő válásba torkollása. A ciklus utolsó verse már explicit módon utal az egymástól való visszavonhatatlan elidegenedésre és a továbblépés szükségességére.

 

„Várni vétek, lábra álltam,

Hiába rúgtad ki lábam,

Lehúztam a lista felét,

Mosoly, kenyér éppen elég.”

 

A ciklus záróversének utolsó négy sora a sebzett, csalódott férfi lírai monológja, aki ideálképei megfogalmazása után kénytelen szembenézni a könyörtelen valósággal. Nem omlik azonban össze, sőt: a kötet további lírai megnyilvánulásaiból inkább valamiféle, a felejtést és a talpraállást segítő, ön-védő cinizmus olvasható ki.

A kötet harmadik, Földrengés után címet viselő blokkja a trauma utáni állapotot, a világ költői újraértékelését megfogalmazó versegyüttes, a továbblépés lassú és fájdalmas, ám szükségszerű frázisa. A tematikus egység legnagyobb lélegzetű, számvetés jellegű hosszúverse az Avagy kinek van jó? című szöveg, mely a magánéleti-szerelmi csalódás traumájának feldolgozása mellett közéleti-poltikai kitekintést is tesz, s ugyan nem egészen explicit módon, de mindenképpen reflektál az aktuális magyar közállapotokra is:

 

„Így. Ki tudok még ebből

hozni vmit vagy hátrálni

vagy szimpatikussá írni,

szeresse a szív, ami itt

vagy ne szeresse,

vagy hagyjuk a szívet,

vagy hagyjuk az egészet,

amit itt nem lenne helyes.

 

Ha szavazok, akkor ne

Hívogassál, mert ki vagyok

kapcsolva, én se

hívogatlak ekkor meg

akkor csak úgy.”

 

Az ön- és magánéleti reflexiókon túl tehát, mondhatjuk némi túlzással, a költő itt állampolgári reflexiókra is ragadtatva magát, s az eddig erősen alanyi lírában, ha csupán foszlányokban, a sejtetés szintjén is, de megjelenik egy jól kivehető politikai-társadalmi-közéleti regiszter. Ez a tendencia azonban amilyen hirtelenséggel feltűnik, olyan gyorsan félbe is szakad az alapvetően mégiscsak alanyi költő Pál Dániel Levente verseskötetében, s a ciklus utolsó, meditatív-filozofikus hangvételű versében ugyancsak a szubjektivizmus dominál, amint a költői beszélő végre eljut oda, hogy az átélt – minden bizonnyal azonban szükségszerűen bekövetkező – traumákon túllépjen és tiszta lappal kezdje újra az életét. A Nyomok című vers az alábbi lényegre törő sorokban örökíti meg a meglepően mély és őszinte költői ön-reflexiót:

 

„Sétálok egyet, figyelem,

nyomaim hátha időtlenek.

 

Nem azok, irigység lep el,

erővel nyomom a lábam,

olyan nyomot szeretnék hagyni,

amit a parton nem találtam

harminc év alatt sem.

 

Olyan nyomot, amit nem mos el az idő,

homok, víz, idő, homok, víz,

nők vagy férfiak.”

 

A költő nem csupán a világot interpretálja, de egyfajta Szabó Lőrinc-i gesztussal benne szükségképpen önnön magát is. Pál Dániel Levente lírai (el)beszélője amellett, hogy önnön korlátait is felméri, egyúttal egy jól körülhatárolható ars poeticát is megfogalmaz, mely szerint mindenképpen örök nyomot kíván hagyni, s a költészet erejével olyan magasságokba emelkedni, melyeket nem érhetnek el a mindennapi emberi élet kisszerű történései, hétköznapi csalódásai és traumája. A költészet célja olyan esztétikai érték létrehozása a nyelv teremtő ereje által, mely jóval túlmutatnak az ember mindennapjainak szürke, szánalmasan kiszámítható valóságán. A versszövegekben megszólaló lírai beszélő és az életrajzi én, bár valamilyen szinten egyek – alanyi költészet esetében pedig halmozottan ez a helyzet – , ám szükségszerűen el is különülnek egymástól, ez a törekvés pedig explicit módon tetten érhető a kötet harmadik ciklusában.

A negyedik, Átszállás és eltévelyedés nélkül című versblokk az, amely leghívebben összegzi a kötet címét. A költői önértelmezésen túl immár olyan meglehetősen hétköznapi témák kapnak benne helyet, mint egy férjes asszony elcsábítása, a férfi és nő közötti féktelen szexualitás, a születése óta, harminc éve változásra képtelen személyiség, a lírai beszélő, s alapvetően, általában az ember olyan gyarlóságai, melyeket aligha vetkőzhet le magáról. Itt érhető tetten leginkább az a keserédes cinizmus, mely Pál Dániel Levente költészetét alapvetően jellemzi – a traumák, csalódások, az illúziók elvesztése az ember életének szükségszerű velejárói, s a költői beszélő is eljut arra a pontra, hogy konstatálja: ha nem tapasztalta volna meg azt, amit, akkor most nem állhatna itt sokkal erősebben, meglehetősen sok élettapasztalattal felvértezve. Nem tekinthetne bizakodva a jövőben mindannak ellenére, amin átment, nem lenne esélye és ereje, hogy gyakorlatilag a nulláról építse fel újra életét és konstruálja meg önmagát. A cinizmus ezen foka pedig nem valamiféle megátalkodott, nihilista-egzisztencialista attitűd, miként azt első olvasásra gondolhatnánk, sokkal inkább pusztán jogos és szükséges hozzáállás, mely a traumák átélése után védekező és előrelátó jelleggel kialakul az emberben, s erőt ad neki a folytatáshoz. Azt hiszem, ez az az ösztönös életszeretet, melyről többek között Szálinger Balázs is beszél a kötet fülszövegében. Pál Dániel Levente beszélője a könyv záróversében, mely egyébként annak címadó szövege is, kissé Villonra hajazva vet számot addigi életével, s egyúttal konstatálja is, hogy az élet az átélt és még átélendő csalódások ellenére is alapvetően szép, a dolgok pedig egészen jól vannak úgy, ahogyan vannak, s élni alapvetően talán mégsem hiábavaló küzdelem:

 

„S a nők, lehetne róluk is, nem érdemes,

szépek voltak, olcsók vagy drágák,

csalfa szellem fűzte láncra őket,

s mi nyúl-urak és csaholó kutyák

vidáman ráztuk szaladva körbe

nőink nyakunkra kötött láncát.

 

Valahogy így, és pénzünk elfogyott,

egy kislány sírjánál várt a búcsú,

Tibi nem bírta, ülve könnyezett,

„Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!”

Álltunk ott, árnyékunk görbén összeért,

s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába,

ezt el nem adnánk bármi összegért.”

 

Így fejezi hát be Pál Dániel Levente harmadik verseskötetének lírai ön-értelmezését és a világgal, az élettel való számvetését. Optimizmus a pesszimizmusban, édeskés hangvétel a keserűségben. Összességében úgy vélem, a kötet többségében átélhető és szerethető verseket tartalmaz, már amennyire a szerethető esztétikai kategóriának minősül. A kötetnek feltétlenül pozitív vonása, hogy semmiképpen sem akar több lenni, többnek látszani, mint ami vállaltan és valójában: egy ember belső (és költői) fejlődéstörténetét és lírai önértelmezését költészetbe öntő alanyi versgyűjteménynél. Ez az alanyiság pedig meglepően őszinte, átélhető, hiteles.

S végül, ami talán a Hogy éltünk, nem hiába című kötetet még értékesebbé teszi: Pál Dániel Levente líráján belül nagy előrelépés – sokkal kiérleltebb, letisztultabb, közvetlenebb és kevesebb, olykor öncélúnak ható posztmodern nyelvjátékot, stílusbravúrt használó költészet szólal meg benne, mint a szerző Sortűz a körkörös éjszakára vagy Ügyvezető költő a XXI. században című korábbi köteteiben. E letisztult, sallangoktól mentes, főként hosszabb-rövidebb prózaversekben megnyilatkozó alanyiság – habár a szerző néhány vers erejéig formai virtuozitását is megcsillogtatja – pedig a fiatal kortárs magyar líra értékes, az olvasói figyelmet mindenképpen megérdemlő darabjává képes emelni a szerző harmadik verseskötetét.

 

(Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2013, 66 oldal)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-02-18 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.