Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Szepes Erika: Az idő, az út és a költő (Fecske Csaba: Árnyas kertben című kötetéről)

 

Az idő, az út és a költő

 

Fecske Csaba: Árnyas kertben című kötetéről

 

 

Az emberiség legnagyobb, legyőzhetetlen ellensége az idő. Van, aki tudomásul veszi és elfogadja, van, aki erején felüli, elszánt küzdelmet folytat ellene, és van, aki a szembenézésnek sajátos változatát alkotja meg.

Fecske Csaba egész életműve jelzi, hogy tudatában van az idő feltartóztathatatlan előreszáguldásának. Új művének, az Árnyas kertben címűnek a hátlapján Oláh András pontosan érzékeli Fecske ellentmondásos viszonyát az idővel: „A tér-idő foglyaként élő költő az emlékein keresztül próbálja meg kijátszani a múlandóságot. De meddig tart az emlékezet?...” Oláh András úgy véli: „költészetében az élet van felfűzve szavakra.”

Fontos megállapítás, de pontosítandó. Az a fogalom, hogy „élet” nem létezik, éppúgy az elvont spekulációk közé tartozik, mint az „idő”. Mert az élet – amúgy – nem valami más, mint a cselekmények, események és történetek egyformasága, az „egyik nap olyan, mint a másik” élménye: mókuskerék és taposómalom, és egyéb szimbólumai a tagolatlan időnek. Ami az időt valóban tagolja, részeit értelmezi, kiemelkedővé teszi, azt legjobban egy görög szó fejezi ki: kairosz. Szótári jelentései:

1., helyes mérték, alkalmasság, megfelelés, célszerűség. A szót Homérosz még nem használta, elsőként Hésziodosz élt vele: a Munkák és napok-ban (699) ill. a Theogóniá-ban (401-406) így tanít: „ mindenben a legjobb a helyes mérték”;

2., meglepő, alkalmas, kedvező hely és idő, Euripidésznél: ha valakit harcban éppen jó helyen eltalálnak;

3., alkalom, kedvező időpont, pillanat;

4., körülmények, helyzet, viszonyok;

5., fontosság, jelentőség, hatás;

6., haszon, előny, nyereség.

Összegezve ezen jelentések lényegét: a kairosz a megfelelő pillanat, az alkalmasság, a jelentőség. A kairosz tehát a végtelenül és tagolatlanul áradó idő ( a khronosz) kiemelkedő, jelentős pillanata, s az életünk csak akkor nyer értelmet, ha a kairosz-pillanatokat tudjuk felfűzni, nem a szavakat. Minél több kairosz-pillanat van az életünkben, annál tartalmasabban éltünk, annál több dologra tudunk visszaemlékezni ( erre még visszatérek.)

Ez a különös isten, aki nem tartozik az olümposzi tizenkettők közé, Zeusz legkisebb fia, (khioszi Ión Fr. 14B), akinek Olümpiában oltára volt (Pauszaniasz 5, 14, 9). Kairoszról, az életünk megkülönböztetett pillanatait megtestesítő istenségről az első ábrázolást az i.e. 4-3.század fordulóján élt sziküóni Lüszipposz készítette, - erősen töredékes állapotban maradt fenn -: hajtincs hullik a homlokába, feje hátul kopasz, lábain szárnyakat visel, jobbjában sarlót tart. Különlegessége, hogy az első elvont fogalom allegorikus ábrázolása ( a többi isten konkrét dolgokat személyesít meg, jórészt a termékenység körébe tartozókat, így nem is allegóriák, hanem antropomorfizációk). Lüszipposz Kairosz-reliefje ma Trogírban található másolat, a töredéken pellai Poszeidiposz (i.e. 3. sz.) verse olvasható:

 

Honnan és kitől származol? Sziküónból.

És az alkotód neve? Lüszipposz.

És ki vagy te? Én vagyok Kairosz, aki mindeneket lehagy.

Miért állsz lábujjhegyen? Én, Kairosz, örökké futok.

És miért van szárnyad a lábadon? A széllel repülök.

És miért tartasz borotvát a jobb kezedben? Jelként az embereknek, hogy minden

élnél élesebb vagyok.

És miért lóg a hajad az arcodba? Hogy a velem találkozó megragadhasson.

És az Ég nevében, miért kopasz a fejed hátul? Mert senki, akit egyszer

lehagytam, nem foghat meg hátulról, akármilyen

fájdalmasan szeretne is.

Miért formált meg téged a művész? A te kedvedért, idegen, és tanulságként

állított engem ide.

 

A görög szobrászat ezen első allegóriája hatalmas karriert futott be. Panofsky a klasszikus és késő ókori ábrázolásain élesen el tudja különíteni egymástól az általános idő (khronosz) megjelenítéseit és a kairosz ábrázolásait. (Erwin Panofsky: Father Time. In: Studies in Iconology, New York, 1967). A kairoszt ő így határozza meg: „rövid, döntő pillanat, amely az emberi lények életének vagy a világegyetem fejlődésének tekinthető fordulópont.” Ezt a pontot alkalomként is ábrázolták. (Az Alkalom, vagy később Sors, akivel a XI. században kairoszt azonosították, nőnemű, ezért a kairosz későbbi ábrázolásait nőneművé változtatták. Középkori latin megfelelője: Occasio). Ekkora szilárdult meg a kétféle idő-fogalom. „Az Idő ókori képei vagy a tovasuhanó gyorsaság, vagy az egyetemes erő és határtalan termékenység szimbólumai.” Ismert és szép kép Andrea Mantegna Occasio-allegóriája: éppen olyan, amilyen az ókori példa: elől tépett üstök, hátul kopasz, szerencse-gömbön áll, és ő már NŐ.

Anélkül, hogy katalógusszerűen felsorolnám a középkor és az újkor időfelfogásait, csupán két kiemelkedő példát említenék, mindkettő Goethe műve. A IV. római elégiában a már nővé vált istenséget szólítja meg:

 

Mégsem ütődnek meg isteneink, ha királyi

Bőséggel tömjént Egynek adunk közülük.

Így van, mi tagadás: egyetlent illet imánk csak,

És napi áhítatunk Egyiküké igazán.

Komolyan, élénken , méltón vigadunk mi, titokban,

Szó se jön ajkunkra…Kit beavattak, az ért.

Ostoba létünk: ez maga küldte nyomunkba a bosszú

Istennőit! …Sőt, az se riasztana el,

Hogyha Zeusz pörgő kocsira, sziklára kötözne –

Csiklandó robotunk nem, sosem adjuk oda,.

Alkalom: ez a neve! Ismerjétek meg az Úrnőnk!

(Báthori Csaba fordítása)

 

A kurzivált szó, az Alkalom – a német eredetiben Gelegenheit - pontos fordítása a latin occasiónak, ami a kairosz latin megfelelője. Goethe tehát a szerencsés pillanatot állítja minden fölé. De ne csodálkozzunk ezen a Faust híres mondatának ismeretében, amely meghozza a doktor áhított kívánságát: „Verweile doch, du bist so schön!” , vagy amiként magyarul szoktuk idézni: „Oly szép vagy! Maradj velem!” (Faust, I.) (A magyar fordításból hiányzik a pillanat, sőt a nőneműség is.) Faust a pillanathoz szól, ahhoz a ritka, teremtő pillanathoz, ami – a nagy veszteség ellenére – értelmet adott az életének.

 

 

Fecske Csaba kairoszai

A hús pillanatai

 

Fecske Csaba – és milyen jó ezt mai, depresszióra hajlamos világunkban olvasni – szeret élni. Szereti különlegessé tenni pillanatait, hogy kiemelje őket az időből. Azt is pontosan tudja, hogy a pillanatot kétféle élmény teheti értékessé: az érzelmi élmény (ez az első ciklusnak , a Tékozló fiú-nak még nem is érzelmi, hanem érzéki világa; a második az esztétikai élmény, ez származhatik a természetre rácsodálkozásból, - ez a tájélmény még az érzéki szférához tartozik -, vagy egy művészi élményből; ebből erednek többek közt intertextusai, parafrázisai, pastiche-ai. Ezen túlmenően az embernek – és Fecske jól tudja ezt – különleges kiváltsága, hogy a kiemelt pillanatokat nemcsak megélni tudja, hanem emlékezik is rájuk (erről még később), tehát ugyanazt az élményt többször átélheti: először in statu nascendi, majd valahányszor emlékezik rá. A kiemelt jelentőségű pillanatok nemcsak szépek, gyönyörködtetőek, hanem lehetnek fájdalmasak, szégyenletesek is. Egy fiatalkori szégyenlős jelenet mardosó emléke az elveszített lehetőségről: „ őt várták a hegyek / én nem mentem utána” (9.old., az arab számok a továbbiakban is a kötet oldalszámait jelentik). Ugyan ez az elszalasztott lehetőség csal lemondó mosolyt az arcára (14). A szégyenlősen ki nem mondott szó befejezetlenné tesz egy induló vonzalmat (15). Ujjongóan boldog viszont a megejtően szép, antikizáló Artemisz, a kamasz-szerelem kendőzetlen tombolása, amely betölti a kozmoszt (13) Az antikizáló idill mellett mai, fiatalos erotikus szimbolika szól, benne a kifordított marxi jelszó és egy közhelyes kifejezés a koituszra.(12) Az Artemisz panteisztikus boldogságára visszhangzik a boldogságot csak ismételgetni tudó két szó: „azon a nyáron nyár volt nagyon / csak nyár volt azon a nyáron azon a nyáron” (17)

A puszta érzékiség kiélése egyrészt pozitív kairosz, másrészt a beteljesedést követő negatív pillanat („láza csillapodván unatkozni kezd a hús”, 18). De amíg nem csillapodik, addig gondolat nélküli, eszeveszett tombolás folyik (19); A téli parkban mohó erotikáját a hideg és a fehér szín ellenpontozza, de nem tudja tompítani (20), merő erotika a Kései, tele szép, tomboló természeti képpel (23).

A Tékozló fiú egészében az intellektust kizáró, mohó érzékiség ciklusa, megannyi érzéki, megemelt pillanat.

 

 

Az intellektuális kairosz

 

A következő ciklus a Lépés az időből címet viseli: nagy ugrás az érzékiségben fürdő pillanatokhoz képest. Több az elégikusság, a nosztalgia, az elveszített pillanatok miatti fájdalom. Megszemélyesített tájképként indul a Magának való (32), főszereplője a „sovány fehér gyalogút”, és a megszemélyesített táj „ szomorú porszemként hullik szemembe és szúr

(…) és irritál bánt mint a lelkiismeret”. A vers megvilágító példája annak, hogy léteznek negatív kairoszok, és rájuk emlékező negatív pillanatok is.

Ez már nem az a címe annak a költeménynek, amelyben – ha negatívan is – de kijelöli a kairoszt a versmenetben: tagadva mindazt, ami lehetett volna, de nem lett, mert nem lehet fontosabb annál, „minthogy élsz / még egyáltalán / és emlékezel azokra / akik már nem emlékeznek” (32) A megvont világ képei nagyon szépek, és a minimál program – élni és emlékezni – esetlegesen maximál programmá válik a körülmények aktuális változása során.

Fecske tájképei varázslatosak, oly pompásak és pontosak, hogy jobban láttatnak, mint egy fénykép, mert a látványok mögé is tud tekinteni. Az első ciklusbeli Magának való párja lehetne szépségben és hangulatban A domb, amely szelíd lankákkal indul, majd egyre riasztóbb jelek tűnnek fel: „ mohos mészkő-fogakkal rágja az emészthetetlen időt”, majd „lángoló lombból tépi ki magát a madár”, és mindez a vészterhes kép afelé vezet, hogy megmutassa azt az öreg parasztot, akinek arca „ nem volt otthona soha mosolynak”. (38) És egy meghitt zsánerkép mögött az ismétlődő lelkiismeret furdalás a ki nem mondott szó és a ki nem mutatott szeretet miatt, a pozitív élmény számára elvesztegetett pillanatok miatt (44).Nincs kétség: az érzéki örömökben dúskáló első ciklus kairoszai mellé a következő ciklusoknak már címükben is a gondolatilag elmélyültebb, és ezért negatívumokat is hozó versek kerülnek. A filozofikusan fogalmazó Sötétség a valamiből semmi lesz alaptézist variálja, és eljut a logikus végkövetkeztetésig:

 

az vagyok-e aki gondol

vagy akiről épp gondolnak

énvelem táplálja magát

s szeméből sötétség csorog

(49)

 

Fecske Csaba azáltal, hogy pengeél-vágásnyi pontossággal fogalmaz, többet tesz, mintha mélyen szántó gondolatokkal megtöltött filozofikus tanulmányt írna. Az évtizedek során elveszített ünnepeket – ezek lehettek volna pozitív kairosz-pillanatok – fokozatosan bontja le a „félreeső zugig amelyhez senki és semmi nem tartozik” ( 57; az ünnep elvesztése ennek a generációnak kollektív, nagy fájdalma, hiszen a gyermekkorukhoz tartozó ünnepek évtizedekig meghatározták a kiemelt pillanatokat, ezért írják meg olyan sokan ezt a veszteséget: Petri György, Rózsa Endre, Körmendi Lajos, Béres Attila, Varga Rudolf, Kartal Zsuzsa, hogy csak a legismertebbeket említsem).

Egy emlékvers eleveníti meg a fénylő pillanatot: Fecske csodás természetverseinek egyikében (Van-e közünk) egy panteisztikussá tágított szerelem elindulását, majd elmúlását beszéli el. A boldog kairoszban „egy pillanatra mintha lassított volna a nyár” (Józsué is megállította a napot); de titkolózni kellett („befelé viseltük arcunk” , „a lopott idő titkát őrizgettük görcsösen”), majd a pillanat visszazuhan a közönyösen áradó khronoszba („olyan hétköznapi lesz mint bárki másé”), s az emlék reményébe kapaszkodó „van-e még valami közünk / ahhoz ami volt” kérdés látszólag nyitva hagyja a feleletet, de érezzük: csak tagadás lehet. (58)

Fecske jól méri be, mikor kezdődött A második félidő: amikor a kairosz-pillanatokkal megajándékozó időtöltéseket elhagyja, és elzúg felette az idő: „egyre gyakrabban váltják egymást a napok”. Még néhány pillanatot megpróbál kicsiholni az élettől („minden szépre ráerőszakolom magam”), de az erőszaktétel nem hozza meg a kívánt eredményt.

 

a világot megváltani semmi kedvem

viselem ráncaim békésen öregen

(62)

 

A kötetcímmé emelt Az Árnyaskertben hozza meg a döntő fordulatot: idilli pillanat, de nem a „verődve földön és égbolton” intenzitásával, hanem a „dolce far niente” passzív szemlélődésével, amelynek esztétikai minősége a kellemes, és nem a fenséges vagy a patetikus. Kairosz ez is: megtalálni az apró dolgokban is a szépet, az örömöt de mindezt már az elveszítés előre megsejtésével, sőt tudatával. A verszárlatban: „ az asztalon sörkörök / mint csúfolódó ördögök / ez a nap elmúlt (örökre) (63) A kairosz elmúlásának pillanatát rögzíti a költő. A vers hangulata leginkább az öreg Aranyt idézi (Kertben).

A fordulat valóban bekövetkezett: a kiemelt pillanatok már egyértelműen negatívak, mint az a gunyoros, majdnem csasztuska hangvételű kórházi dal ( 64); egy hideg télből a krematóriumba vezető idő egyáltalán nem kairosz megemelt pillanat, hanem gyötrelmes khronosz-folyamat (65), ami úgy folytatódik, hogy a főszereplő a pantheisztikus természet, amelyben időzésének tartamát a költő pontosan megadja:”szeptember vagyok”, ezáltal meghatározza hangulatát, csökkenő fontosságát, egyre inkább alárendelt szerepét.

A tökéletes ataraxia, a feszültség és kívánság nélküli nyugalom a fordulat következő állomása: az intertextussal (József Attila) indított, de annak fenséges fogalma – a haza – helyett itt jelentéktelen gomb a megtalált tárgy, ez is hozzájárul a lélek megnyugvásához és az együgyű mosolyhoz. Az ataraxia az az egyensúlyi állapot, amelyben sem boldogság, sem boldogtalanság nincsen, az ember belesüpped a létezésbe, csak vegetál A következő intertextus Pál apostol Korinthosziakhoz írott első levelének híres passzusa (13): a tükör által homályosan, de Fecske még ezt az élményt is lerontja: szemének homályos látását egy kis pihe is képes „összetörni”. A megmaradt látás – az igazság látása szerint a világ Isten által itt felejtett lom, ahol egy gyönyörű megszemélyesítéssel: „ a kapirgáló idő keres / helyet a fájdalomnak”. Mert – ha a boldogság nem is, de a fájdalom itt marad a világon.(70)

Amiként csak hiány, hideg, méltatlankodás, csapkodás, nyögés uralja a tél képét, s a vers egy félelmetes és egyben gyönyörű képpel zárul (talán Pilinszky- intertextussal) : „ a csönd hideg akváriumában / tátogunk mi elátkozott halak” (68) Ez a téli kép már nem is negatív kairosz: belefolyik a természetet uraló hatalmas időáradatba.

Apollinaire elégikus versében „az ősz halott”, de ott még van az időnek szaga, vannak hangaszálak, Fecskénél a rohanó időben már mindez csak a múlté: „a tegnapi vers nem a máé” (71). A Városom: Miskolc utolsó fohászkodás az időhöz. A szonett első terzinájában keverednek az idősíkok: „tegnap jó volt bár tegnap nem is volt / mindig ma van de minden nap más nap / mivé legyen ha volt de eliszkolt” , s mintha a természet és a teremtett világ (a város) rendjének felfüggesztődése miatt a költőnek lelkiismeret furdalása volna, és létrehoz egy olyan verszárlatot, amelynek tömör igazságával és fájdalmas szépségével az Aforizmák könyvé-ben volna a helye:”minden elhallgatott szó merő seb” (72)

Az összetört tükör-szemű költő mellé felsorakozik a vak idő, amely már nemcsakhogy nem kiemelt pillanat, de a khronosznak is csak sérült mása, és ez nem véletlen, mert a világban csak inverz folyamatokat, oxymoronokat, paradoxonokat láthatunk („árnyékába süllyed a kő”, „kútból emelkedik a szomj”, „az erdő lassan elindul”, „kedvére való helyet az / unatkozó nap nem talál”, a föld vakít, a fül halott hangokat hall, és a végső paradoxon: „rám bízza féltett titkait / aki nincs már csak itt belül” (73).

 

 

Az intertextus mint megemelt pillanat

 

A mai, magát posztmodernnek tartó korban az nem is számít költőnek – írónak, aki nem él az intertextus lehetőségével. Az intertextus gyakran öncélú, gyakran csak annak bemutatására szolgál, hogy „hű, de művelt vagyok én!”, de olykor fontos funkciója is lehet. Fecske Csaba komoly, tudós költő, aki csak akkor ír intertextusokat, legtöbbször variáltan, ha mondanivalóját erősíteni, bizonyítani akarja egy nagyon tisztelt előd szavaival, vagy ha úgy érzi, jobban artikulálja személyiségét, ha egy példakép hangját is kölcsönveszi. Néha úgy elbújtatja a vendégszöveget, hogy csak alapos szemrevétellel fedezhetjük fel: „mintha mindegy volna neki süt a nap” – mondja, és ott hallom mögötte József Attilát ( „És elkezdett az eső cseperészni, /de mintha mindegy volna, el is állt” ).Ugyanitt felidézi a „lángsugarú nyár” képét, amelyet tüstént lefokoz a vénasszonyok nyarával (12). John Donne szövegét sokan csak Hemingway -től ismerik; Fecske Csaba megtisztel minket a teljes John Donne idézettel egy olyan versben, ahol megteremti az időből kiszakadó kairosz térbeli párját is, a kontinensből kiszakadt (lakatlan) sziget képében, s amelyben ő maga átalakul pantheisztikus mindenséggé, amennyiben ő válik „szétfoszló harangszóvá”, a „mindenség lemorzsolódott darabkájává” . Alkot egy metaforákkal-megszemélyesítésekkel dúsított képet egy József Attila intertextusból („az egérként neszező halál / bajuszán billegő morzsa a világ”).

S mintha nem érezné jogosnak az intertextusok átvételeit, szerepjátszásnak, méghozzá „túlfűtött ripacsként előadott szerepekben” megnyilatkozásoknak gondolja alakváltásait. Igazi valóját nagyon jó, groteszk képben látja: „ az ego gombostűjére szúrva / pompázok egy szép lepkegyűjteményben”. De mintha igazolást találna a maga számára a szerepjátszásokhoz, az intertextusok használatához, ismét idézi John Donne-t, mert ezáltal igazolódnak az alakváltások: „minden halállal te leszel kevesebb / mert egy vagy velünk velem.” (74)

A Gellert kapott ciklust kifejezetten pastiche-ok, parafrázisok töltik meg (Petőfi 83; Arany 92-92; Villon és Vas István nyomán összeállítja a saját „tűnt idők asszonyait” Karay Ilonka, Czóbel Minka, Psyché, 95 skk.; Tóth Árpád 84; Kosztolányi 85; Puskin helyett hősét, Anyegint parafrazálja , és oka van rá, hogy a szerepre utaljon: a Lenszkij halála miatt érzett bűnbánat rokonítja az Anyegin-verset a korábbi lelkiismeret furdalásokkal, 87 skk.; Szép Ernő 114). Bravúros a Balassi-parafrázis (Cégtáji ének), amelyben azért tudunk gyönyörködni, mert az anagnoriszisz, vagy anagnóriszmosz ( ráismerés-felismerés), ez az arisztotelészi kategória fokozza esztétikai élvezetünket. A telitalálatok közül is kiemelkedik az Epilógus, amely Arany mértékében, Arany melankóliájával szólal meg (109).

Miért érzem az intertextus-írást, a pastiche-okat, parafrázisokat kairosz-pillanatoknak? Mert a költő, ha szerepbe bújik, örömét leli a nagy előd lelkének megismerésében, érzelemvilágának átvételében, stílusbravúrjainak követésében, - a költőelőd újraélesztésében. Engem, az olvasót, ezek a szerepjátszó versek a pillanat örömével ajándékoznak meg, a lendületből, a szövegekben lubickolás kéjéből érzem a szerző megemelt pillanatait is.

 

 

A kairosz -élmény megsokszorozása: az emlékezés

 

Az idő tagolatlan folyamatát bizonyos ciklikusságok felfogható részekre bontják (tavasz – nyár – ősz – tél a természeti ciklusok, az évek, hónapok, napok, órák stb. időszakait az ember – ha nem is önkényesen - , de mesterségesen jelöli meg. Tagolja az időt az ontogenezis folyamata (születés, élettartam, halál), ez egyrészt természeti tagolódás, másrészt az ember igénye arra, hogy átélhetővé tegyen egy-egy időszakaszt. De ezek a tagolódások - sem a természetiek, sem az ember által kijelöltek – összességükben nem állítják meg a folyamatot, nem emelik ki az örök körforgásból őket. A kiemelt pillanatok - a kairosz-pillanatok – függetlenek minden más tagolástól: csak az ember teremti és éli meg őket, csak az ember számára válhatnak az idő értelmesen eltöltött részeivé. Hogy az emberek ugyanarra a korszakra, eseményre másként emlékeznek, ez függ életfolyamatuk minőségétől, és függ az éppen fennálló rendszerrel szemben tanúsított magatartásuktól. (Mindannyiunk keserves tapasztalata, hogy mindmáig nem sikerült megírni a 20-21. század történetét, mert az emlékezés szelektív, ki-ki a maga kiemelten jó vagy kiemelten rossz pillanataiból állítja össze a korszak történelmét, és ezek a magán – vagy akár – tudományos történelemképek egymástól igen távol eshetnek.)

Annyi azonban bizonyos, hogy amiként emlékezetünk segítségével „visszaemlékezünk”, újra megéljük a felidézendő pillanatot, alkalmat, az emlékezés révén az élményt számtalanszor újraélhetjük, sőt: meg is változtathatjuk, át is értékelhetjük – mindez benne van az emlékezés fogalmában. Mindenki tudja, melyik élményét akarja feléleszteni, közzétenni ( írók, történészek, újságírók stb.). Az egyértelmű, hogy minél közelebb van az emlékezés a megélt élményhez, annál közelebb jár az elmúlt igazsághoz.

Nem véletlenül született a posztmodern teórián belül egy olyan fogalom, amely a maga paradoxonos, sőt oxymoronos jellegével mutatja: mennyire távolodott el a paradigmaváltó tudomány az igazságtól. Ez a fogalom az emlékezetfelejtés, aminek használói csak arról feledkeznek meg, hogy valamire vagy emlékezünk, vagy elfelejtjük.

Fecske Csaba, a gondolkodó és érzékeny költő, pontosan érzékeli, mit kell tennie, hogy kötete ne csak szép, hanem és igaz is legyen. Állandó önkontroll alatt tartja magát. A kötetkezdő vers ( Az áldozat ) őszintén taglalja az igazságot kereső ember önmarcangolását:

 

kiégett mezők jámbor ökre gyanítom

az ostor az egyetlen igazság

 

hallgatásom feneketlen mélyére

süllyedt hajóroncs történetem

percek tapasztalatlan szolgái

mit mások kértek azt hozzák nekem

minden eltévedt érzés elvett

tőlem inkább mint adott

megszenvedtem a legszebb szerelmet

is korrupt emlékek áldozata vagyok

(7)

 

Metaforában is lehet idézni az elveszített szerelmet ; így emlékezünk a régvoltra és megéljük jelenbeli hiányát, és létrejön a kettős emlékkép:

 

még nem felejtettelek el

de nem is vágyom utánad

bár ami volt szép volt jó volt

emlékezéshez nyersanyag

bezárult ajtó a hátad

kezemben maradt a kilincs

ha kinyílnál is csak másnak

számomra ott már semmi sincs

(8)

 

A szerelemre emlékező vers (Volt sok szép )már egyértelműen a múltba helyezi az élményt, a jelen valósága pedig egy olyan versformára ösztönzi, amely forma áhítattal, tisztelettel szokott eltelni: ambroziánus himnuszban írja meg elmúlt szerelmének emlékét. Az ambroziánus áhítata visszahoz valamit a régi önfeledtségből, önkívületből. ( 10)

Az Így volt nem így volt című versben az emlékezet csalárdságaival dacoló költő pontosan emlékezik a szexualitásban tobzódó jelenetre, amelyben minden, a kimondhatóság határát súroló szó, szimbólum – Fecske jól ismeri az európai költészet szexuális szimbolikáját – csakazértis, mégis kimondatik, s a jelenet pikantériájának elmondásában a költő – játékosan persze – úgy tesz, mintha nem volna biztos a megtörténtben, mert – túl jó volt: „én már nem emlékszem így volt nem így volt” (11)

A Végül visszatérnek jellegzetes férfi-problémát vetít fel – és itt most nem a stílusélénkítés kedvéért használom a vetít szót – hanem mert ezt a témát Fellini dolgozta fel a legemlékezetesebben a 8 és fél-ben (magyar analógiája talán Huszárik Zoltán Krúdy-filmje) : a főhőst körbeveszi összes volt, jelenidejű és vágyakozással már kiszemelt szeretője. Fellininél a Nő-élmény megsokszorozása, a Nő-élmény felejthetetlensége az allegória tárgya, Fecskénél az idő tagolását végzi a nők egymásutánja: „mit akarnak mit akarhatnak / akik valaha voltak itt a nők / szorgalmasan szedegetve össze / a rajtam összetört / és üvegcserépként csillogó időt / mely nem tükröz vissza minket többé” (24) „Tükör által homályosan” – idézi Fecske egy helyen Pál apostolt, de van funkciója a homálynak is: az egyáltalán nem visszatükrözés tulajdonképpen az emlékezet hanyatlása. De Fecske azért megírta a mindazösszesnőt (ahogyan Petri mondja: Van Maya. Mi is van még? „Van Maya. Van az összestöbbinő”).

A Lépés az időből ciklus az emlékezet felé lép: múlt idejű emlékek és események után kutat emlékezetében – eredménytelenül – a költő. A cikluskezdő versben, a Kísértetfalu-ban már emlékek sincsenek, csak a jelen látható nyomai, minden kopár és halott, hát hogyne, hiszen: „az apátiába süppedt Isten / nem fogad többé ügyfelet mint elkárhozott lelkek /zörögnek az aláhulló akáclevelek” (28) Egy halál alkalmából kerül kapcsolatba bátyjával, aki befejezett tényként közli egy jóbarát halálhírét, akinek feledhetetlenségét, az emlékezetben létezését tárgyiasítja Fecske: „egy barát arca bele van tetoválva / az ember agyába nem kell hát erőlködnöm / hogy lássam” (29)

Az egyik legfontosabb, legszebb verse valójában kulcsvers (Fontos seb): arról árulkodik, miképpen tudatosítja magában a költő az emlékezet hiányában a kairosz-élménynek a beépülését a khronosz-folyamba Megszemélyesítések sorozatán keresztül („hempereg a nyár”; „cibálja a forró levegőt a katáng”) egy olyan megszemélyesítés következik, ahol a természeti létezés örökkévalósága „előzi be” az emberi történelmet. Az ember csak akkor juthat nyomába, ha elcsípi azt a pillanatot, amelyik „az örökkévalóság aljára odakozmál” , s amelyből a nyúlnak van menekülése, mert nem az idő elől menekül, hanem valami veszély elől, az ember azonban prédául esik az időnek. Hiába veszi fel ellene a harcot, - milyen jó kép: szójáték is, de erős metafora is - : „magammal ütöm agyon az időt / meztelen lábbal igyekszem gyerek maradni / méltó lenni tapasztalatlan érzéseimhez”, és mintha a gyermeklét adná meg azt az erőt, ami – miként szépen mondja Fecske - hozzásegít

„emberi módon elviselni azt a fontos sebet mely / mindenkié mégis külön-külön fáj nagyon” 39)

Ha a Fontos seb-ben gyermekként szeretné megőrizni énjét a költő, az Öregember-ben ismét önmaga a főszereplő, aki igyekszik minden kínját éppen az emlékek segítségével csillapítani. Minthogy az emlékek már csak a múltban léteznek, minden szépség csak a múltban létezett („mert voltak nyarak valaha asszony mosolyú / szőke nyarak tompuló érzékeim áldozatává válik lassan itt minden befelé nézek / ott van az én elpusztult birodalmam / nem tudom az emlékezés kegyelem-é / vagy büntetés az élet akaratlan meghosszabbítása” (40)

Létrejöhet egyetlen tömbbé összeálló kairosz -élmény egy azonos helyhez fűződő, több kis pillanatból („ ez az emlékezetembe vissza- visszaszivárgó / törköly ízű szó egy dűlő neve” , 42).

A jelen megállított pillanatai nem mindig kairosz-élmények: rögzíthetik az éppen beálló folyamatos jelent, azt a folyamatot, amely nem épít, hanem rombol és a pusztulásba visz. A folyamatos jelenek, amelyekben nincsen megőrzendő élmény, a természeti idő részei, természetként értve itt az ember által készített tárgyakat is. Ha lepusztul a ház és a környék, „nem lehet hazamenni”, a tájban csak egyetlen pozitív emlék, az is töredék: „félbemaradt rigófütty / valahonnét egy régi nyárból” (41)

Ha van folyamatos jelen, van folyamatos múlt is, ez egy különleges időforma: „olyan szép tud lenni / tűntében ami volt” (50). És fel is gyorsulhat az idő, ha nincsenek benne kairosz-élmények. „pillanat alatt összefut bennem / harminc év kapzsi nyarak öntelt őszök”, ilyenkor „nap se volt és már este lett jön aminek / nem kéne jön menetrend szerint” . A menetrend: a khronosz ideje, a természet megállíthatatlan előrehaladása. (52) A költő úgy érzi, elősegítette ezt a rohamos futást-pusztulást („egész életemben csak menekültem önmagam elől” ), s a teljes kétségbeesésben a korcs remény: „ a szakadék / peremén előttem lebegő cél / ami még hátra van némi elhasznált öröm” (53) Telitalálat, amiként tárgyiasítja a khronoszt: „ a céltalanul csordogáló idő medrében gyűlik az iszap”. (28) Az iszap anyagi megfelelője a céltalan, tagolatlan időnek: szürke – azaz színtelen - , értéktelen hordalék, amit a céltalan idő magával sodor.

Van olyan alkalom is, amikor kívülről jön az emlékeztető jel: „volt kedvesem hozza szomorú / meggyötört arcán múltamat” (59) A múltból, a történelemből megvilágító szörnyek is integetnek, bennük keres önigazolást a költő: Heródes Antipaszról „ ő se volt vérengző fenevad csak kényszerítő erővel megtörténtek / vele a dolgok miként velem is” (59) Ez a félig-felmentés ellentmond a már említett lelkiismeret furdalásoknak (pl. A menekülő Káin), de ehelyütt már a nihil felé közeledik.

Fecske Csaba van annyira autonóm személyiség, önálló gondolkodó, hogy egy sor erejéig véleményt mondjon - szemben az uralkodó trenddel („az emberiség javára egy átkosnak mondott kor áldott / gondoskodásának köszönhetően”) , és ugyanitt boldognak mondja a nem gondolkodó természeti lényeket, fákat: „boldogok mert mit se tudnak ők természetükből” – azaz pusztulásukról (77)

A költő mély együttérzéssel fordul az emlékezetét elveszített E.-hez: „kifosztják kolduló emlékei” , mert ő igazán tudja, mit jelent emlékezni (78). Az emlékezés az ember kiváltsága. Fecske Csaba tömören fogalmaz: „ s rétek nem felejtik zöldjüket csupán a szavak értelmüket”(80) Az emlékek keresése során gyakran magunkra találunk (erre még visszatérek) , de egy Tandori- intertextussal ezt is groteszkké tudja változtatni, amikor „talált tárgynak” önmagát nevezi meg.

Az emlékezésről szóló gondolatfutamot nem zárhatnám jobban, mint magának Fecskének a soraival:

 

Mindegy hogy rég volt vagy nemrég,

már úgyis minden csak emlék.

Egyik nap akár a másik,

kezdet és vég idelátszik.

(117)

 

 

 

A harmadik idősíkra, a jövőre vonatkozó tudatforma: a képzelet

 

Az emlékezés ellentett párja, a jövőről szóló gondolkodó tudat terméke. A sok, emlékezetről és képzeletről szóló értekező mű közül kiemelkedik Giordano Bruno ismeretelméleti traktátusa, a De imaginum signorum et idearum compositione ( ’A képzelet, a jelek és az ideák létrehozásáról’, 1591), amelynek címében nem véletlenül áll az első helyen a képzelet. Így ír róla: „ A képzeletnek a lélek első kapcsának kell lennie, köztes fogalom a Múlandó és az Örök között. Ő maga az érzék, és igazából az egyetlen valós érzék. Ő a lélek teste és járműve, a forrás, amelyből az élet fakad.” „A képzelet, úgy tűnik, nem más, mint a képességek királynője. Benne gyökerezik az értelem adománya és a fokozatos megtestesülés folyamata.”

Lírai költészetben önmagában ritkán létezik, inkább tudományos-fantasztikus művek uralkodó tudatformája. Fecskénél általában együtt van a három idősík, így a tudatformák is. A gyönyörű Vénusz születése versben a Botticelli-kép meghatározatlan jelenidejét teszi át az időhármasságba: „ még nincs a volt csak a van és a lehet” , mondja, de a kép beindítja belső látását, és megnyílik a jövő képzete:

 

majd zúgni kezd a vére és hevít

érző eleven evilági lény lesz

minden mint kavics koccan a szívéhez

s nőként kápráztatja el híveit

(kiem. Sz.E.,21)

 

Ugyanez az időhármasság az Előtt című vers alapgondolata: „még nem emlékezhetsz rá / még előtte vagy nem hiányzik / hiszen sosem volt bár lehet” (56) Szép képei mellett a gondolatiság, filozofikusság az erénye az Elvegyült veled című versnek is, amely egy önmegismerés, önmagára találó folyamat ellentmondásos, olykor már oxymoronos látomása, három idősíkban ( villan, nem látsz, van – a jelenidejű igék; ott lett volna, nem vetted észre, elvegyült – a múlt idejű igék; ahogy lehet, történni fog – jövő idő; 54).

Az emlékidéző versek között már említett Szögligeten esik az eső jelen idejű kezdet után lép át a képzeletbe, a kérdés megválaszolásáért

 

arra gondolok ha így zuhog ennyire ősz van

hogy lesz majd tavasz hogy fogok én

hazamenni ha már csak eső lesz

lélekrohasztó macondói eső

(29)

 

A tudatos költő, Fecske pontosan fogalmaz: ő maga állítja szembe a látvány valóságát a képzelettel,már a vers első sorában: „ a látvány próbálja megcáfolni képzelet- voltát”, azaz valóvá válik, megigazul, és ettől tágul hatalmasra, az egész tájat átfogóvá, de minden képében ott a játék a képzelet és a valóság között: „kisfiú bámulja hosszan a hajnali ködöt / magáról lerázó hegyet mely máris kékbe öltözött / úgy lehet éppen miatta és már szinte boldog a bátortalan gondolattól”; „hallja a hívást ha hang nem mondja is a gyermek”; „már visszafele nő a fű / eltűnik lassan az együgyű / állat patája alatt / - háztáji Atlantisz – elsüllyed a sziget” (34-35). Gyakran a képzelet tevékenysége változtatja át a kairosz-pillanatokat a khronosz részeivé:

 

amim volt ki tudja hol van

hová lesz a zöld a lombból

és nélkülem mi lesz majd a

gyönyörből s a fájdalomból

 

az vagyok-e aki gondol

vagy akiről én gondolok

énvelem táplálja majd

s szeméből sötétség csorog

(49)

 

 

A folyamatosan áradó khronosz (= idő) képe Fecske Csaba verseiben

 

Az idő folyamatosságát, megszakítás nélküli folyamatát talán a legnyilvánvalóbban A szülőház című versében érzékeli-érzékelteti a költő. Generációk váltják egymást ugyanabban a házban; a ház marad – a generációk cserélődnek. Az emlékekkel oly súlyosan terhelt vers csak elégikus hangnemben íródhat; a költő igyekezete – visszahozni az elmúlt emlékeket - hiábavaló. A keretes vers az idő önmagába visszatérését hivatott megjeleníteni.

 

idegenek élnek itt

lassan vagy ötven éve

látni segítségül éveim hozom

égő sebet emlékezet nem csillapít

idegenek laknak itt nem én

vagyok lassan ötven éve

egyre csak üres évek kerülnek elő

(30)

 

Az élmény nélküli évek – üresek, a folyó khronosz értéktelen hordalékot ülepít – az iszap méltó párja a céltalan khronosznak. A generációk egymást váltása képszerű, láttató jele az idő múlásának, így a Requiem-ben is, amelyben a gondolati szál így fonódik: öregek kísérik a koporsót (a már múlttá lett embert a még élő, de az életből kifelé menő öregek), „ csak legyen / aki majd engem is elsirat” – a még javakorabeli férfi a saját halálát vetíti előre és azt az ifjabb ismeretlent, aki majd őt temeti. Négy generációt vonultat fel a rövid vers, és a generációk folyamatosságán belül megszemélyesítésekkel jelenik meg a természet.

A Bertók László verscímét intertextusba hozó vers (Mint hóban a lábnyom) az apa és fia egymásba alakulását láttatja: aki most fiú, az majdan apa lesz, aki most apa, annak helyét fia veszi át, és a fiát is már más követi. Ebben a kaleidoszkópos forgatagban szólalnak meg Fecske talán legszebb szavai, kivételesen az egész verset idézem:

 

miért hogy nem beszélsz róla

apádról sosem valóban

nincs szavam elveszne a gyász

szakralitása a szóban

 

mert tudod aki én voltam

annak már más van a helyén

a szenvedésem önmagát

vonná kétségbe mert nem én

 

vagyok a szavaim nem én

sokkal inkább némaságom

mely úgy vall rám mint cinkére

a hóba rovátkált lábnyom

(46)

 

A már idézett Menetrend szerint az egybefolyó időről ad képet: „pillanat alatt összefut bennem / harminc év kapzsi nyarak öntelt őszök”, és nemcsak az idő folyik tagolatlanul, hanem a tér és a cselekmények is: a költői ego átköltözik „idegen történetekbe”, amelyek valóban nem az ő kairosz-pillanatai. (52)

Ha élmény, kiemelt pillanat nélkül telik az idő: személyes élmény nélkül a személyiség is feloldódik az időben, megkapja azt az időhármasságot, ami együttesen az öröklét három aspektusa: „leszel ami a múlandóból marad” , „ki tudja hogy ez milyen alkalom” – ismeri fel az elszalasztott pillanatot; az útravalóul kapott „remény és tapasztalat” is a jövő és a múlt feloldhatatlan ellentéte; és a gondolatismétlés hozza a versvéget: „ min változtat ami történni fog” (61). Ahogy közeledik a kötet vége felé, szaporodnak a kifényesített pillanatokat nélkülöző khronosz-versek, de felhangzik olykor az alkudozás is az elmúlással: „idő pihenj ne számolj még velünk”, és mintha meg akarná győzni a félelmetes ellenfelet, hogy nem is létezik: „tegnap jó volt bár tegnap nem is volt” (72)

Vannak életek, amelyekben egyforma szürkeségben futnak át a napok, megnevezhetetlen élmények nélkül. Ilyen E. nénié, aki az élet folyamatát egymagában őrzi, mert mások életét is ő folytatja. Itt megint Fecske Csaba „legszebb” szavai következnek:

 

nappal nyájas árnyékban hűsöl

csontjait hiába rejtegetve E. néni aki életét már mások

helyett is kénytelen élni noha már a sajátjához is kevés

több idő mint élet hogy összezsugorodott számára a világ

eltemette sorban szeretteit megkopott férjét gyönyörű lányát

sors-tévesztette fiát aki az őszi falevelek zöldjét hiába kereste

 

Később: a szorgalmas évek nagy öltésekkel fércelik sorait a

történelemhez melynek oda nem illő foltja ő.

(77)

 

 

Kívülről

 

Az időt mindeddig Fecske Csaba életén keresztül figyeltük: a megszenvedettet ugyanúgy, mint a boldogsághozót. Mindkét aspektusban Fecske önnön lelkéről tudósít, a saját lényén átpárolt idő-fogalmat differenciálja kétfelé: khronosszá és kairosszá. Igenám, de Fecske okos is ,meg óvatos is: nem adja ki teljes énjét a versekben, hanem létesít egy belső én-jén kívüli nézőpontot, egy afféle enyészpontot, ahonnan belátja a világot. Így tud néhányszor kívül maradni, nem teljesen megsebződni, valami titkot mégis megtartani. A kívülről nézést, kívülállást olykor szégyelli: „elszégyellem magam hogy jövök én ahhoz / hogy itt legyek óvatlan árnyék a járdaszélen” (37)

A Kísértetfalu-ban „sehol egy teremtett lélek”, életjel se sok, „gazdátlan erő űzi kisded játékait” , madarak zajonganak, lószar van, az egész kép riasztó, alantas és mindezt ismét kívülről figyeli a költő: „méltatlankodnak / mért zavarom köreiket” - nem tartozik közéjük. (28) Akkor is kívülről nézi saját magát, ha a vers Te-formában, önmegszólító típusként szól, így egybeesik a megfigyelt Te és a megfigyelő Én. „ha nem tévednék ha itt járnál / mifelénk bizalommal fogadnának” (33). Nemcsak a költő tudja kívülről nézni a világot, de állhat ő is a külvilág figyelmének középpontjában: „lepottyant szilva / kékjével néz rám az elárvult szerelem” ( a kép összetett: a szilva kékje: pars pro toto, az egész kép megszemélyesítés). A kívülről néző attitűd a világot nagyonis átlátó költő hárítása mindattól, amit a világ és az idő adott.

 

 

Van-e út és hová vezet?

 

Ha haladunk az időben, azt valamilyen úton valamilyen cél felé tesszük. Ezért feltűnő, hogy Fecske verseiben milyen kevés szerep jut az útnak, és az is változik a kötet menetén belül. Az első ciklus kairosz-pillanatait állóképekben örökíti meg a költő, ezekben nem megy sehová, lubickol a pillanatokban és azok helyszínein. A második ciklusnak már a címe is helyváltoztató: Lépés az időből, tehát az addig az érzéki élvezetekben elmerült költő észleli tovább kell haladnia. A Magának való című versben mintha azonosulna a megszemélyesített „sovány fehér gyalogúttal” – egy ilyen úton még nem sokan járhattak - , s amiként az is keresi irányát, úgy érzi a költő, hogy az elébe táruló látvány, ha nem esztétikus, nem kellemes is, de mégis életre szóló élményt nyújt, sőt : mintha egy kategorikus imperatívusz intésére fogalmazna így: „magának való táj szomorú porszemként hullik a szemembe és szúr / viszem magammal akaratlanul bárhová megyek / szebbnél szebb látvánnyal próbálom kimosni / szememből hiába alattomosan megbújik a szemzugban / és irritál bánt minta lelkiismeret” (27) A következő út a Kísértetfalu-n vezet keresztül, ahol minden halott, romló, „unatkozó szél bolyong a pusztuló házak közt”, „gazdátlan erő űzi kisded játékait”, és még ezen a kísértetfalun át a templom felé vezető ösvényt is felverte a gaz: Isten is elhagyta a tájat (28) A harmadik, részletezően megrajzolt út már egyenesen a temetőbe vezet, s ott „ a hely leginkább koptatott ösvényén / hét üres szempár mered a sírra” (31) Részletezően megjelenítő vers A domb (az egyik legszebb!), ahol a fő pusztító erő a szél, ami „kóstolgatta / az öreg pásztor kalapját / mohos mészkő-fogakkal rágja az emészthetetlen időt” [ S amennyire emészthetetlen, örök a khronosz, az Idő, olyan könnyen pusztul el minden élőlény és tárgy… Sz.E.] (…) „ a gyalogutakat / benőtte a helyét keresgető fű/ serény lábak új ösvényeket tapostak / lábak mindig másfelé törő / de végül ugyanoda jutó lábak”. A kép súlyos felismerést tartalmaz: itt hasonul a tér ( az út) az időhöz: ugyanoda tér vissza, körbe jár. A felismerés fájdalmas, hiszen az emberi lény is indulna százfelé, másfelé, el innen, s hová jut: ugyanoda. Az idő örök körforgásának tárgyiasított képe az önmagába visszatérő gyalogút: az emberi lét szimbóluma. (38)

A Fontos seb versben „inal tova el vézna mezei út”, és megtérve a távolból, meghozza a tapasztalatot: hiába van a történelemből kiesett emberiségnek közös sebe, az mégis nagyon fáj.( 39) Ismét tévelygő út a téli faluban, amelynek sorsa ismét a pusztulás: „ a lopva csusszanó éj mint óriáskígyó nyeli el / a falut” (43)

A Lépés az időből ezeken a keskeny, magányos utakon a halál felé indul. Még drámaibb a Második félidő ciklus: itt is süvít a tél hidege, idegenek vagyunk e világban, „méltatlankodik a kő/ lépteim alatt hova sietek” (68)

  
  

Megjelent: 2016-01-21 17:00:00

 

Szepes Erika (Budapest, 1946. december 24.) irodalomtörténész, klasszika-filológus, vallástörténész, krtikus, egyetemi tanár, szerkesztő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.