Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kántor Zsolt: A boci effektus (Hartay Csaba: Nem boci)

 

A boci effektus

 

Hartay Csaba: Nem boci

Athenaeum Kiadó, 2015.

 

Megszülte a szarvasmarhaság teoretikusát a mű, a tehenészetről írt, remekbe szabott paródia, amely honi társadalmunk szarkasztikus tükre is egyben. Megtalálható benne minden jellembeli defekt a tehén paradigmájába gravírozva. S ezzel együtt, innentől konstituálható a fejés és a szarvasmarha gondozás praktikája, poétikája és hiteles filozófiája.

Tejbe aprított irodalom. Aposztrofálja önmagát az alcímben a kötet. S ez a lenyűgöző és kézenfekvő természetesség, egyszerűség és magától értetődő distancia végigvonul a regényen, mint egy több személy által vezetett naplón. A nem-irodalomtól az irodalomig vezető út van itt lekönyvelve, ábrázolva. De még mennyire!

Igen. Ebből áll össze egy világ. Egy világkép. A normális ember abnormálisba oltott szép és ironikus gondolkodásmódja s létezési formája. Életmód. Ez a legjobb szó talán erre az attitűdre. Mindennek módja van. Ki van módolva a dolgok menete, rendje. S igen szabatosan meg van fogalmazva. Úgy, hogy a szó szüli a regényben a hangot, a mondat meg a beszédet. A nyelv teremti a jellemet meg a magatartást. A Logosz feji a tehenet. Minden általa él s mozog. Sír és nevet.

Hartay kreatív felfedező módjára járja végig az istállókat, szobákat és a legelőket. Minden fűszál és hangya elbeszél neki egy-egy pikáns információ-darabkát. A szerzőnek pedig van füle a hallásra. „Nem akarom elmondani, mert ez a téma nem pulpitus. (Publikus, khm.) Bemegyek a magtárba, és rögtön látom, mekkora csend van. (És hallja a látványt.)”

Hartay erős jellem. Nemcsak írónak, állattenyésztőnek mégúgy. Jól vágja a témát, tudja, milyen a tehenészet, mint kontextus, a boci-egzisztencia közege. És ez Magyarország. Jellegzetes nemzeti regénnyel van dolgunk, anélkül, hogy ezt úton-útfélen kinyilatkoztatná magáról a mű. Szabad szájú, liberális, nemzeti elbeszélés, amilyen nincs is ebben a hazában. A beskatulyázásra nincs mód. Ez egy új faj az irodalomtörténetben. Legalább is tegyük fel.

A szerzői én nemrég elhunyt édesapjának ajánlja a könyvet, akinek köszönheti az egész örökséget, a ráhagyott tehenészet-birodalmat. Ha a Philippe Lejeune-féle "önéletírói szerződés" –re gondolunk, akkor eljátszhatunk azzal a megközelítéssel, amely aparegényként aposztrofálná eme munkát. Mert maga a boci és az egész szarvasmarha impérium allegorikus olvasatokat rak elénk. Az apa után maradt tradíciók, szokások és beidegződések átruházásának rítusai mellett még számos szimbólumot lehet kibontogatni belőle. A piacgazdaság modelljének szatirikus konfigurációit, az emberi viszonyok abszurd tablójának mesteri ábrázolását vagy az életcélok értelmének, mibenlétének megkérdőjelezését: mind egy-egy vonulat, szál, ami feltárásra vár.

„Jó, sokszor úgy tesz, mintha nagyon dolgozna, de közben meg telefonál. Állandóan szorongassa azt a kurva mobilt. Ki a fenével képes ez örökké beszélni? Hát engem nem hívnak naponta csak háromszor, pe­dig nekem otthon a malacok, meg is vannak hirdetve, érted, az asszony is örökké nyaggat valami szarsággal. De ő kivel beszél? Anyukáját hívogassa? Szopizni akar egy kis anyatejet, vagy mi? Nem akar ez dolgozni. Figyelj, csinálgatja, itt van, de van, hogy árnyékba vonul a traktorral, megáll, érted, és motor leállít, hátradől. Szerintem szovel is egy kicsit. Fiatal, ez esténként még eljár bulizni, a nyakamat rá. Nézd meg reggelente a fejét, azok a karikás szemek, te, csoda, hogy kilát rajtuk. Bambul a lelkem. De hát fiatal, bulizzon, mink is buliztunk ennyi idősen. Az éjszakából jöttünk dolgozni. Bírtuk, kérlek szépen.”

Az elbeszélő nevén nevezi a dolgokat, bár finomabb és ritkább szövésű a trágárság, mint a Lerepül a hülye fejetek- ben, a köznapi nyelv sokrétű és mégis pofonegyszerű szemantikája most is lenyűgözően találó. Talált nyelv. De Hartay mesterien finomítja, mint a nyersolajat az ipari gépezet. És a fenti idézet mutatja, a munkamorál és a dolgozni ige új jelentésrétegei tárulnak fel a különböző, abszurd szituációkban. Az ember szemébe mondja, amit gondol, nem a hát(a) mögötti kommunikáció fikciójával orvosol.

Ahogy a fülszöveg összefoglalja: „Traktorosok, takarítónők, takarmányügynökök téblábolnak, és beszélnek rettentően sokat a Körös- parti tájban. Hartay Csaba tényleg tehenész, de nem úgy, hogy ül egy sámlin a boci (NEM BOCI!) mellett, és húzogatja a tőgyét. Ő az egyik cégvezető. Egy akkora cég vezetője, ahol négyszáz tehenet fejnek naponta kétszer. Ez a termék. Tizenegyezer liter tej mindennap. És az elbeszélő napi problémái, élethelyzetei, amelyekről a történetek szólnak, valójában egy menedzser problémái (hogyan osszuk el a szabadságolásokat, hogyan vegyünk fel új munkaerőt, hogyan ellenőrizzük a termelést).”

A nyelv nem más itt sem, mint „a beszélőképesség társadalmi terméke, ahogy azt Saussure megállapította. Hartay regényének a tárgya pedig nemcsak a boci, hanem az őt kitenyésztő és elfogyasztó ember, aki már magában a borjúban a felnövekvő profitot és a marhapörköltöt látja bele. Nem eleve adott téma ez vagy tárgy. Hanem egy tudatosan kikalapált nyelvi közeg. A regény beszédének anyaga/ tere. Amit Hartay teremtett meg. Azzal, hogy a középpontba állított egy életvezetést, amin keresztül minden érdekesnek, sajátosnak tűnik. S ezt a megírás módjával éri el. A könnyed, de mégis bölcsességgel átitatott stílussal, amibe belegravírozódott a táj és az ott lakó elme mintája. S a minta fordul egyet. Sőt többet. Az elmondás, a beszédtett struktúrává párolódik. S ez a szublimált mátrix minden emberi tradíciót, jellemet bedarál, felaprít, meggyúr, hogy átalakuljon fogyasztható, mai szöveggé.

 

„Ti tényleg inszemináltok? Elveszitek szegény tehenektől azt az örömöt, hogy bikákkal közösüljenek? (Nálunk nincs helye a bocirománcnak.) Mivel fűtötök télen az istállókban? (39 fokos testhőmérsékletű tehenekkel.) Ünnepkor is dolgoznak nálatok a telepen? (Dehogyis. Ünnepek előtt jól megfejjük, megtömjük a teheneket, elvannak ők nélkülünk is. Majd jövünk, ha kijózanodtunk.)”

Ez már nemcsak irónia, annál sokkal több. A humor kifacsarása, visszatöltése a textusba. Miután megértjük újraemésztve felkéredzkedik a tanulság az olvasóban, pont, ahogy a szarvasmarha összetett gyomrában a kérődzés, itt is több bugyor óvja, táplálja a matériát.

„Hogy tejelnek-e a bocik. Mindig ezt kérdik mosolyogva. Menj az anyádba. Ilyen idióta kérdést, az eszem megáll. Nem, öcsém, a bocik bedurcáztak, megy a hiszti, tej nincs, csak bőgés van.”

Itt a példa, hogy van még lehetőség, adalék és invenció a nyelvben, csak ember kell, aki kinyerje a zamatot és az ízt belőle. Műfajilag lehetne Hartay Csaba regényét az emlékelbeszélés és az önéletrajzi monológ elegyének definiálni. Mert benne a múlt narrációval történő újrateremtése sikeres. A belső, lelki élet visszamenőlegesen, folyamatában válik, úgymond, megismerhetővé és derül fény a „tudott” dolgokra. Mégis úgy érezzük, élvezzük, mintha ilyet még nem „hazudtak volna a hátunk mögött a szemünkbe” soha. Pedig dehogy. A szituáció unásig ismerős volna, ha az író nem úgy mondaná, ahogy pedig mondja. Érdekesen. Ahogy azt senki rajta kívül nem tudja. Persze ettől még nem kanonizálhatatlan emlékezés a tehenészet története. Hanem egy szelet a magyar valóságból, amiben benne van az Orbán korszak minden panamájának, korrupciójának a kvintesszenciája. A családi ügyek, a válások, a nyers érdekek és a szex összenövéséből kikristályosodó cinizmus, az érzések nélküli, vegetatív lét szennye, aranya együtt. A fásultság mögött megbúvó, esendő, szeretetre éhes-szomjas lelkek magánya, amivel ez a bizánci-balkáni, haramia hatalom mit sem tud kezdeni.

A kötet cizellált műtárgy. Földi Andrea borítója és szubtilis illusztrációi nagyon mívesek és közelebb hozzák a mű világát az olvasóhoz. Így együtt, minden, a betűtípustól kezdve a varázslatos könyvtestig minden összevág. Ahogy a traktoros mondaná: klappol. Ezért biztos, hogy ez a regény a maga üde prózanyelvén az agrárlegendárium szerves része lesz és bevonul a Parnasszus féltett kincsei közé. Esterházy Péter Fancsikó és Pinta című könyvének olvasása idején éreztem ezt az örömöt, van ebben valami prózatörténeti hasonlatosság is. Hartay végre kendőzetlenül kezeli a legmélyebben fekvő érzelmi-gondolati anamnézist, oda világít be, ahol még szájak és kezek nem jártak. A tudatalattiba.

A boci, mint báj és kellem. A szelíd haszonelvűség méla talánya bika és tulok képében jön. A tehén bamba jámborságával és trampli édességével a posztmodern ember metaforájaként legel a sorok között. De Hartay világteremtő ambícióval vetette magát bele a szarvasmarhaság világába. Sokkal többet kihozott belőle, mint azt egy szociográfia vagy egy sima regény tehetné. Istállók népe, jószágok gondja-baja, Hartayt mélyen átjárta, megihlette. tudatalattit is, onnan tudósít, ahonnan ez idáig alig valaki.

 

S maga a mű is, nemcsak a könyv, páratlan. Jó elmerülni benne és eltűnődni az egyszerűség mély értelmén. Így élnek, élünk. Mi lesz ebből? Ha egyszer kiderül, hogy lehetne másképp?

  
  

Megjelent: 2015-05-05 16:00:00

 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.