VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kántor Zsolt: Tengerbe merített lélek (Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába)
Tengerbe merített lélek
Pál Dániel Levente: Hogy éltünk, nem hiába
Fiatal Írók Szövetsége, 64 oldal, 1500 forint A totális emlékezet tárházában, ha lenne ilyen, valamennyi rejtekező illetve felszínre törő hagyománynak és műnek helyet kellene kapnia. Nem hiányozhatna belőle semmi, ami egyszer, valaha elhangzott, leíratott. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy merőben újat akar, először át kellene néznie, lapoznia az egymásra torlódott múltakat ebben a textus-szőttesben. Ezt a jelenséget, melyben valami olyan jelenítődik meg, ami eddig még nem, prezentifikációnak nevezi Husserl. Vagyis elképzelhető egy olyan megjelenítés is, ami nem újra-megjelenítés, nem re-prezentáció, nem visszaemlékezés. Valami olyannak a megjelenése, ami tulajdonképpen sohasem volt jelen. Ezt a nem a jelenen alapuló megjelenítést nevezi Husserl Vergegenwärtigungnak. Ricoeur pedig ezt fogja prezentifikációként fordítani Husserl Eszmék című művének francia kiadásában 1950-ben. De tudható, hogy egyetlen pillantás nem tudja átfogni az eddig eltelt időt, csak kis részletek kerülhetnek be a szemlélődő látóterébe. Így előfordulhat, hogy már egyszer eszébe jutott valakinek, ami ötletként, felfedezett dologként napjainkban szűz újdonság gyanánt kerül felhasználásra. Ez nem plágium, hanem úgymond: a jelentés eljövetele, a működésben levő megértés, Maurice Blanchot szavaival. Ezért állhat szilárdan az a költészet, amelyen átüt több tradíció vízjele s a befogadó örömmel konstatálhatja, hogy nem zsákutcába vezették, hanem több be-, és kijárata van a szövegnek. Ahonnan azután tetszés szerint közelíthet, utazhat az olvasó a szabad (és kompatibilis) vegyértékekhez, hogy eljusson újabb lukakhoz. Pál Dániel Levente ilyen utalásokkal dolgozó, szövegközi szerző, aki hasonlóan első két verseskötetéhez, (Sortűz a körkörös éjszakára, Ügyvezető költő a 21. században) ebben a harmadikban ugyancsak jelzi, ismeri és használja a bejáratott megszólalási paneleket, de köszöni szépen, a saját útját kívánja járni. Van benne új érzékenység, ironikus komolyság, neoavantgarde gesztus, mégsem egyértelműen klasszifikálható. Unikális karakter. Delikát. A könyv nyitóverse a Szerelmes vers. „Hányszor lehetett, hogy vonásaid kerestem, ismeretlen, kerestem alföldi felhők bondoraiban? Első merevedésem is – talán négy, talán öt évesen, így igaz, miattad lehetett, szerelmesem.” Radnóti Sándor írta valahol Vajda Mihállyal kapcsolatban, hogy a nagy műnek „a megmaradó distancia ellenére kifejtett elementáris hatásában látja a művészet modern létmódját.” Igen. Ez működik itt. Minden más kevesebb ennél. És a heideggeri mondat, mely szerint a nyelv a lét háza, szintén maxima, ami a jó vers kapcsán rögtön realitássá nemesül, mint a távolságtartás és az ennek ellenére mégiscsak erővel ható műalkotás libikóka-elve, egymásba szőtt iker-dilemmája. Ahogy Korányi Mátyás írja Pál Dániel Leventéről: „Ez a költő nem pózol, önmagát adja és mutatja, ami talán az egyik legnehezebb mutatvány”. Kérdés, egyáltalán lehetséges-e?
A kötet négy ciklusból áll. Vörös halakat vacsoráztunk. Versek egy házasságból. Földrengés után. Átszállás és eltévelyedés nélkül. Egyre erősebb szövegek, ciklusról ciklusra nő a hatásfok, a növekedés mértéke arányos a mennyiség nagyságával, minden rákövetkező lapon. Átgondolt szerkezet, jó szerkesztői érzék rendezte sorba a műveket. Szálinger Balázs írja róla: „A romlás költészetének mifelénk illik lehangoltnak lennie – de az itteni sorok közül olyan tavaszi szél süvít, olyan ösztönös, megszolgált, kitanult és kiérdemelt életszeretet és kedély árad, ami minden korábbi rossznak értelmet ad." Magyarul: frenetikus életkedvet sugároz. Nem azt a dögunalmat és skizofréniát, amit manapság általában a pusztán nyelvjátékokkal operáló reflexiók ontanak a folyóiratokba.
Milyen a Páli líra? Lüktet a szövegtér és kontextusa. Speciális szemszögből nézi a dolgokat, sok más speciális szemszög celofánján keresztül. A nyelv retorikus beszéltetése helyett érzékeny-tartózkodó tárgyilagossággal közelít tárgyához, amit az időről időre a valóságot átszínező érces és határozott vonakodás szakít meg, aggály és szkepszis. Báthori Csaba egy másik szerző kapcsán elmélkedve, írja a mai beszédmódok állapotáról, hogy az „utóbbi idő magyar költészetének egyik szembeötlő jegye, hogy szinte két fősodorban váj medret: bizonyos életművekben erősödik a formabűvészeti teljesítmény, de nyugtalanítóan késik a tartalmi elmélyedés, más irányban pedig több komoly – hovatovább lelkiismereti önvizsgálatból táplálkozó – korpusz jött létre, igaz, kezdetlegesnek tűnő kézművességi külalakban. Egyrészt bámulatos, egy Kosztolányi Dezső mesterségbeli rangján álló mutatványok gerjednek, másrészt viszont irodalmunk formai vaskorára emlékeztető, mégis megrázó darabok jönnek létre.” Mennyire igaz? Nagyon. Pál Dániel Levente mind a két típust bármikor gond nélkül, jó szinten hozza. Ezért is figyelmet érdemel különös, egyéni hangja. S egy idézet a kötet legmeggyőzőbb verséből: „Csak egy fa bírt dacolni, életben maradni, csillámló pajzs vette körül, törte az átkot, a fényt, azon semmi áthatolni nem tudott, gyantakör vette körül, háromrétegű, varázslat, mint a csóké, bűbáj, mely nem a földbe verte gyökerét, hanem minden halandóba, akinek szeme volt látni egyszer is, ahogy belém is azon a télen, mikor a hideg futkosott száraz ágaim között, és evett a jég, zúzmara viselt hadat. Örökzöld magányom lidérces éjszakáin ellenem, akkor éreztem először, és azóta napra nap minden áldott és átkozott percben, hogy gyökerei lassan benövik lelkem.” (Lélekfa-lélek) A vers olykor olyan, mint a dúdolgatás, a fogalmi gondolkodást kikerülve jut el egy fontos igazsághoz. Intuitíve. Mert ha így jár el, nem korlátozza szűkös tudása.
Megjelent: 2015-04-23 16:00:00
|
