VideóA PécsTV csatorna videója Keresés a honlapon: |
Simon Adri Szabadjeggyel a Szahara poklába
Szabadjeggyel a Szahara poklába
Mindenki azt mondta, hogy a Szaharára nincs már jegy, sőt gyakorlatilag nem is volt. Régen elfogytak a helyek. Én mégis találkoztam egy angyallal, aki az előadás napján a kezembe nyomott egy tiszteletjegyet. Ma sem tudom, hogy történhetett ez meg velem; mintha azon a napon valami láthatatlan erő utat nyitott volna előttem egy olyan világ felé, amelyről mindenki azt mondta, elérhetetlen. A nézőket felvezetik a színpadra, ahol kialakították a nézőteret. Körbeüljük a kis pavilont, amelyet a darab helyszíneként rendeztek be az alkotók – először arra gondolok, rosszul választottam helyet, mert nekem háttal indul az előadás, de ez a félelmem gyorsan szertefoszlik. Egy mackónadrágos, atlétatrikós férfi jelenik meg: Balog József már az első percekben berántja a nézőt a darab világába. Cigarettát tölt egy asztalnál, egyiket a másik után. A tévében egy film vagy sorozat végefőcíme megy, a szinkronszínészek nevét sorolják. Vele szemben ülő fia matchboxot tologat, és az asztalra hajolva, alulról néz fel az apjára. Aztán az apa egy vadászpuskával főbe lövi magát. Innen indul minden. Apja öngyilkossága után Tomi próbál talpon maradni: a heroinfüggőséget maga mögött hagyva libák bértenyésztéséből próbálna megélni, de Tibor, az erőszakos, alkoholista barát mellett aligha van esélye új életet kezdeni. Körülöttük magányos, sérült emberek élnek: Fóka, aki hajnalonként órákig egy üres kávéscsészét bámul, és Katika, az egykori tehetséges rúdugró, aki a tanyavilágból való kitörés reményét elveszítve próbál boldogulni. Tomi és Katika találkozása megváltást hozhatna mindkettőjük életébe, a darab azonban ennél sokkal tragikusabb. Mindenki szeretni akar, de akit szeretne, az mást szeret, vagy egyszerűen nem tud mit kezdeni a szeretettel. A kapcsolódás lehetősége újra és újra elvétetik; a szeretetcsóvák gazdátlanul pásztázzák az üres teret, majd elhalnak a semmiben. A történet mélyen az alföldi tanyavilágba ágyazódik: Zsana, Üllés és az ópusztaszeri elmegyógyintézet ismerős nevei nyugtalanító otthonosságot adnak ennek a reménytelen közegnek. A libákat madárinfluenza tizedeli, a bértenyésztőkön eluralkodik a szorongás és a paranoia. Titokban kell tartani a járványt, nehogy a teljes állományt le kelljen ölni, de az elásott libákat kikotorja a kutya. Amikor a nyomok veszélybe sodorják őket, a lebukástól való félelmében a két férfi elégeti a tetemeket. Az aszálytól porzó síkságon lángolnak a döglött madarak. Katika a viharban csuromvizesen érkezik Tomihoz. A lefolyt szemfestékből Tomi egy hattyú mintázatát látja kirajzolódni az arcán. Ettől kezdve fekete csíkokat fest a libák fejére is. Először nem értjük, miért ragaszkodik Tibor az „aberrált” jelzőhöz, amellyel újra és újra megbélyegzi Tomit – aztán egyetlen pillanat alatt minden a helyére kerül: a fekete csíkokkal megjelölt, „véres picsájú” libák egyszerre leplezik le Tomi torzult vágyát és kétségbeejtő magányát. A jelenet nem önmagában a brutalitása miatt megrázó, hanem mert egy végletesen magára hagyott ember szeretetéhségéről beszél. Katikát végül Tiborhoz sodorja az élet. Együtt autóznak az éjszakai pusztában, Tibor szokás szerint részeg. Vitatkoznak, Katika ki akar szállni, de Tibor nem áll meg. Az autó végül felcsavarodik egy villanyoszlopra. Katika kiszáll – de nem az ajtón, hanem a szélvédőn. Repül, mint egy hattyú Tomi képzeletében, mint a rúdugró az ugrás csúcspontján, amikor még a levegőben van a léc fölött, aztán földet ér… És nem tud többé felállni. Tibor odarohan hozzá, de nem érte aggódik: könyörög, hogy a kórházban ne mondja el, mi történt valójában, hogy részegen vezetett, és ő okozta a balesetet. Hazudja azt, hogy megtámadták. Megverték. Katika szót fogad, és falaz neki. Rúdugró pályafutása ezen a ponton örökre véget ér. Az előadás itt összetett érzelmi utat járat be a nézővel. Először csak értetlenül figyeljük Tibor kétségbeesett könyörgését. Aztán lassan összeáll a kép, és a felismeréssel elönt bennünket a felháborodás: hogyan kérhet ilyet attól a nőtől, akinek az életét éppen tönkretette? Végül azonban még ez az indulat is feloldódik valami mélyebb szomorúságban. Mert a Szaharában senki sem egyszerűen gonosz vagy ártatlan. Mindenki sérült, és a sérüléseit továbbadja annak, aki a legközelebb áll hozzá. Mindez azonban nem működne ilyen elementáris erővel, ha nem ennyire pontos színészi játék tartaná össze az előadást. A szereplők egy pillanatra sem válnak jelképekké vagy társadalmi példázattá, melodrámává vagy karikatúrává. László Gáspár Tomija egyszerre taszító és esendő, Kárász Zénó Tiborában a brutalitás mögött is feltárul a kiszolgáltatottság, Csorba Kata Katikája pedig finom, törékeny jelenlétével válik az előadás érzelmi középpontjává. Balog József néhány gesztussal is teljes sorsokat képes felrajzolni. A Szahara legnagyobb ereje talán éppen az, hogy senki sem válik benne egydimenziós figurává. Rédei Roland szövege és Czene Zoltán rendezése nem engedi, hogy ítéletekkel intézzük el ezeket az embereket. Mire felháborodnánk egyikükön, a következő jelenet már megmutatja a sérülését is. Ettől nem feloldódik a történet sötétsége, hanem még mélyebbre hatol: rájövünk, hogy itt mindenki egyszerre okozója és elszenvedője annak, ami vele történik. Amikor kifelé ballagok a zsinagógából, arra gondolok, milyen sokatmondó, hogy egy ennyire reménytelennek tűnő világba végül egy váratlan emberi gesztus juttatott be. Ha azon a napon nem találkozom azzal az ismeretlennel, én sem látom ezt az előadást. Talán ez az este legszebb ellentmondása: miközben a színpadon újra és újra ugyanazok a végzetes mintázatok ismétlődnek, odakint léteznek emberek, akik egyetlen mozdulattal képesek eltéríteni egy történetet a megszokott medréből.
Szahara Író: Rédei Roland Rendező: Czene Zoltán
Szereplők: Tomika: László Gáspár Katika: Csorba Kata Tibor: Kárász Zénó Apa/Mentor/Fóka/Szomszéd: Balog József Zsanai fiú/Bolond/Szomszéd fia: Kállai Ákos
Produkciós vezető: Petró Annamari
Megjelent: 2026-09-02 20:00:00
|
