VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Kántás Balázs: A holt terek poétikája (Evellei Kata Álombunker című verseskötetéről)
A holt terek poétikája Evellei Kata Álombunker című verseskötetéről
Evellei Kata a legfiatalabb magyar költőgeneráció illusztris képviselője, az ELTE bölcsészkaráról kiindult, az Apokrif folyóirat köré szerveződött nemzedék szerzője, melynek tagjai közül immár többeket a fiatal magyar irodalom ígéretes tehetségei között tartanak számon. A szerző három fegyelmezett ciklusba rendezve adta közre első kötete verseit – érettségről tanúbizonyságot tevő, az olvasót gyakran üres, olykor egyenesen nyomasztó, holt terekbe kalauzoló költészet ez, melyben a lírai én, már ha egyáltalán még jelen van, a leggyakrabban magányosan, valamiféle eredendő hiány állapotában jelenik meg. A bevezető, Útravaló című első vers után a kötet első ciklusa a Büntetésben, melyet leginkább úgy értelmezhetnénk, mint egy gyermeki perspektívából megszólaló szubjektum rácsodálkozását az őt körülvevő világra, telis-tele félelmekkel és csalódásokkal. Elhagyott, de legalábbis elhanyagolt gyermeki én képe rajzolódik ki (miként erre a ciklus első verse, a Kirajzolódom című önértelmező költemény is utal), aki nem igazán érti, miféle bűnt is követhetett el, hogy látszólag az a büntetése, hogy gyakorlatilag nem vesz róla tudomást senki.
játszóház
lassan egyszínű leszek a falakkal és fölveszem a formákat mint a víz átszivárog rajtam lusta nappal megszilárdul bennem törékeny vasíz
a számban itt-ott észrevétlen apró pénz helyett arcok szerteszét a járdán az utca teleírva kész a napló
fölötte tonnás vasbeton szivárvány
égpótléknak üsse kő jó lesz nekem amíg nem jutnak rajta át a hangok dúdolok saját fülembe csöndesen és ráaggatok majd egypár galambot
– olvashatjuk a játszóház címet viselő szöveget, mely megítélésem szerint a bevezető ciklus egyik kulcspoémája. Falak, járda, vasíz, vasbeton-szivárvány – tipikus urbánus környezetre utaló motívumok, Evellei Kata lírájára jellemző módon közöttük azonban mindössze egyetlen ember jelenik meg, maga a költői beszélő, aki e kihalt, élettelenséget sugárzó terekben járva-kelve kérdez ugyan, de válaszokat a kérdésekre nem kap, ugyanis nincs kitől, így inkább megelégszik azzal, hogy önmaga létezését kísérli meg értelmezni. A gyermeki perspektívába helyenként nem kevés irónia is vegyül, az ön- és világértelmezés horizontja pedig a ciklus előrehaladtával egyre tágul – a beszélő lassanként kilépni látszik az egész versfüzért átható szubjektivitásból, s reflektál az aktuális társadalmi-politikai problémákra is a ciklus utolsó, Nem az a megoldás című versében:
„Persze, foglalkozni kell vele, nem arról van szó, hogy most akkor darwinizmus az egész (bár azért ismerjük el, hülyék voltak és lesznek), mindenkinek megvan a maga keresztje, de minderre nem az a megoldás, hogy másokat is magukkal rántanak a gödörbe. Ez tipikus köldöknéző magyar mentalitás, és kurvára jellemző kis hazánkra.”
E szövegben ugyancsak tetten érhető a szerző generációjának jó részére egyébként jellemző erős társadalomkritika, a fennálló rendszerből való már-már szélsőséges kiábrándultság. E fanyar iróniával megszólaló társadalmi-politikai tematika azonban szinte zárványszerűen van jelen az Álombunker című kötetben, a második, Nyílászárók címet viselő ciklus ugyancsak visszatér a (jellemzően magányosan megjelenő) lírai énhez, az elsősorban ön-, másodsorban világanalízis szándékához. A középső ciklus beszélője már sokkal kevésbé gyermeki perspektívából látja és láttatja a dolgokat, s bár a megszólaló szubjektum jobbára itt is társtalan, üres terekben bolyongva keres választ a kérdéseire, sokkal inkább a fiatal felnőttkor küszöbén álló kamasz(lány) nézőpontjából szólal meg, alapélménye pedig a versek sugalmazása szerint nem más, mint egy (talán az első komolyabb) szerelmi csalódás. Megjelenik ugyan a lírai te, a megszólított azonban olybá tűnik, sosincs egészen jelen, csupán a távolléte, hiánya az, amit a beszélő megszólítani képes.
„Nyugodj meg, nem fog rajta szónak csákánya már, sem puszi nem vájja többé ki, arcunk sziklafaláról nem visszhangzik rémült turisták ijesztésére tollpárbajunk csattogása; nem moccanunk már, elnyúlunk csak vízszintbe téve föld alá fúrt nyugvóhelyünkön.”
Többek között így szól a Lerakódás című vers utolsó néhány sora, melyben a költői beszélő egy, a megszólítottal, feltehetőleg egykori szerelmével folytatott levélváltásra emlékezik. A te távoli, elérhetetlen, csupán a hiánya az, amit meg lehet szólítani. Groteszk módon a szakítás élménye halálmetaforaként jelenik meg, s nem csupán a vers tere kihalt, élettől mentes, de a szöveg sugalmazása szerint az egymástól való elválás traumáját, legalábbis átvitt értelemben, a beszélő és a megszólított sem élte túl. Kamaszos felnagyítása ez a valóságnak, ugyanakkor egy meglehetősen érett költői képalkotás keretében. A szerelmi csalódás és a szakítás traumatikus tapasztalata a második ciklus verseinek egyik fő szövegszervező elve, s a ciklus három részre tagolódó hosszúverse, a légzőgyakorlatok fél tüdőre ugyancsak a szakítás utáni kiábrándultság és belső üresség állapotát örökíti meg, egyúttal túl is lépve a traumán:
„és én ettől félek a legjobban hogy egyszer tompa leszek én is szelíd tárgy lekerekített élekkel akit nem kell már egy másiknak beburkolnia a csöndtől félek a kettőnk csöndjétől amikor már én sem foglak”
A szakítás és elmagányosodás tapasztalata egyben a felnőtté válás folyamata is a költői beszélő számára, s a kötet harmadik, Utópia című versciklusában ugyancsak határozott perspektívaváltás figyelhető meg. Itt már kevésbé a kamaszlány, mint inkább az érett, fiatal (költő)nő szólal meg, megfelelő élettapasztalattal a háta mögött, s ha nem is teljes, de részleges válaszokat bizonyosan találva a világ felé intézett kérdésekre. A díszlet, a versek terei persze itt sem változnak meg radikálisan – a beszélő továbbra is steril, kihalt terekben, üres utcákon, elhagyottan heverő tárgyak között jelenik meg, már ha egyáltalán megjelenik még bármilyen formában is:
Előeste
A házak morajlása körbeér, s a feltorlódó hullámsötétben egymásba csukódnak az ablakok, hogy esti imájukat eldadogják, összekulcsolódnak a kertek is; s a riadt, csúszós kövek közé már befészkelte magát a félhomály. Egy villanás, az utca elszökik, a lámpák fénymarka összerándul, a házak morajlása körbeér. A tetők alá beszivárog az éjjel.
Az Utópia című ciklus nyitóverséből a beszélő gyakorlatilag visszavonja magát, élő szubjektumoknak nyomuk sincs, csupán élettelen tárgyak, térrészek jelennek meg megszemélyesítve, az élet illúzióját próbálva kelteni. Nyomasztó, halott környezet, halálosan pontos, tárgyias leírásokkal – líraiatlan líra, mondhatnánk. De ha meg is jelenik az én valamilyen formában (amikor a beszélő egyes szám első személyű igealakkal utal önmagára), akkor is csupán egyedül, társtalanul látjuk, üres terekben, nem egyszer valamiféle halálközeli kontextusban, mint például az Erkélyek című, nyolc négysorosra tagolódó vers hatodik darabjában:
6. Reggio Calabria
Hűvös takaró alatt fekszem az ágyban. Etnafekete porral fedve a lábam.
Evellei Kata beszélője a kötet verseiben gyakorlatilag végig magányos, ez a magányosság pedig mintha egyfajta attribútummá, identitásképző tényezővé válna a számára. A legtöbb szöveghelyen alapvetően fegyelmezett, analitikus hangnemben szólal meg, ugyanakkor e hangnem, a felszíni ridegség mögött mélyen mintha lennének elfojtott érzelmek is. A holt terekben való bolyongás nem csupán önkeresési folyamat, de egyúttal a társ, a mindenkori másik keresése is – látszólag persze sikertelenül, s ez a sikertelenség és attribútumszerű magányosság az, mely a beszélőt (a külvilág elleni önvédelemből?), legalábbis a felszínen, látszólag túlzottan visszafogottá és érzéketlenné teszi. A hideg, kiüresedettnek ható szövegterekben nem jellemző az érzelmek túlcsordulása, még azon versekben sem, melyek a szerelmi csalódás, a szakítás traumáját örökítik meg – a beszélő jellemzően e szövegekben is meditál, analizál, értelmez, hajszálpontosan leírja az őt körülvevő látványokat, s kevésbé emocionális, mint inkább intellektuális regiszterben keresi a válaszokat a világ felé intézett kérdéseire. Az eredendő magányt és a létezésbe való belevetettséget az intellektualizmus hivatott ellensúlyozni. Ez az intellektuális hangvétel pedig nem bomlik meg a kötet legvégén sem, nem következik be radikális változás a költői szubjektum beszédmódjában és világszemléletében, még akkor sem, mikor látszólag már nem egyedül, hanem valaki más (az annyira vágyott, végre megtalált társ?) társaságában jelenik meg a záróciklus utolsó, egyúttal címadó versében:
„a csapvíz éles íze mint forrás fakad föl a távoli kéményekből ezüst pászmákban terül szét a pára füst az ég zászlóként lebbenő sávjai között a varjak gombostűfejnyi negatív bolygó egy kiszámíthatatlan pályaíven suhanunk a hidak alatt hullámok háta egy mozduló kar erővonalai hol eldobja hol messze fut elkapja egy örökmozgó tükörsima megállíthatatlan lendülése”
Miként arra az Utópia cím is utal, elképzelhető, hogy az eredendő magányból való kitörés, az annyira vágyott társsal való együttlét, melyre a többes szám első személyű igealakok utalnak, nem a valóság, csupán egy kívánt, ám elérhetetlennek ható, utópisztikus létállapot. Az idillikus helyzet analitikus, itt is már-már szenvtelennek, távolságtartónak ható deskripciója ugyancsak arra utal, hogy az csupán vágyálom, de semmiképp sem a valóság. A magány mint alapélmény tehát az Álombunker verseiben töretlen marad. Ha megkíséreljük értelmezni a kötetcímet, ugyancsak a beszélő egyedül való létezéséhez és az őt körülvevő világtól való elidegenedettségéhez jutunk vissza. Az álom érzelmeket, vágyakat felidéző szó, mely a metafizikai tartományba vezeti az embert, a bunker ellenben rideg, lélektelen, totális érzéketlenséget sugalló, háborús asszociációkat keltő katonai létesítmény, mely a maga halott anyagiságában csupán funkcionális szereppel bír. A költői beszélő, talán a csalódások és traumák okán, a világ visszáságaitól visszahúzódva álmaiból emel bunkert maga köré. E bunker pontosan ugyanolyan holt tér, mint amilyenekben Evellei Kata verseinek beszélője elhelyezi önmagát, fő funkciója ugyanakkor a védelem. A magány, önmagunk világból való visszavonása korántsem idillikus állapot, ám megvéd a további lehetséges csalódásoktól. Ha jól megnézzük, Evellei Kata első kötete szerves folytatása annak a kortárs magyar lírai tradíciónak, melybe nemzedéktársai közül többek között Áfra János, Deres Kornélia, Ayhan Gökhan, Szőllősi Mátyás, Lázár Bence András, Korpa Tamás, Izsó Zita, vagy a valamivel idősebb generációból példának okáért Krusovszky Dénes költészete illeszkedik. Kiindulópontja alapvetően alanyi, ám az alanyon kívül szinte nincs is más a világban – a holt terek poétikáját megteremtve teszi versei világát egyszerre szélsőségesen személyessé és személytelenné, s bár kellő távolságban, de e holt, egyszerre személyes és elszemélytelenedett versterek mögött ott érezhetjük Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György vagy Lator László, az újtárgyiasság lírikusainak hatását is. Evellei Kata nem tipikus kortárs költőnő abban az értelemben, hogy bár bizonyos szövegeiben megjelennek a nőiségre való utalások, a versek többsége nem gender-szempontból olvastatja magát; nem a nőiség tapasztalata, annak biológiai vagy társadalmi aspektusai képezik a kötet elsődleges tematikáját. Alapvetően intellektuális lírával van dolgunk, ahol az érzelmek is meglehetősen háttérbe szorulnak, s inkább a leíró-analizáló hangvétel dominál, ugyanakkor a szövegek nem mentesek a finom, visszafogott iróniától sem. Az Álombunker meglehetősen ígéretes pályakezdés, melynek szerzője saját generációján belül meglepően érett hangon képes megszólalni, ugyanakkor látszik e költészeten a nemzedékre oly jellemző élményvilág intenzív jelenléte, illetve bizonyos poétikai eszközök, hangulatteremtő képi megoldások következetes használata. E versek illeszkednek egy bizonyos nemzedéki poétikai tradícióba, már ha beszélhetünk ilyenről, s a jövő zenéje, hogy a szerző egy esetleges következő kötetben képes lesz-e valamivel egyénibb, a generációs hagyományhoz immár kevésbé szigorúan kötődő hangnemben megszólalni. (Budapest, PRAE.hu, 2013, 80 oldal)
Megjelent: 2014-09-23 16:00:00
|