Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Bene Adrián: Prófétás rezignáció – Halmosi Sándor: Neretva (Gondolat Kiadó, 2021)

 

 

 

 

Prófétás rezignáció

Halmosi Sándor: Neretva (Gondolat Kiadó, 2021)

 

Halmosi Sándor költészetében a Lao-Ce szenvedélye (2018) című kötet óta egyre inkább előtérbe kerül a közös emberi léttapasztalat egyszerre metafizikai és korkritikus megfogalmazása. Erkölcsi hangoltsága, az egyéni tapasztalatban általános belső mintázatokat kereső misztikus attitűdje maga után vonja a szolgálat prófétai ethoszát. A Neretva annak az „apokrif trilógiának” a második darabja, amelynek első kötete, a 2020-as Napszálkák egyértelműen kijelölt egy transzcendens-szakrális kérdésirányt, elsősorban Pilinszky örökségéhez kanyarodva vissza látásmódjában és dikciójában. Ennek megfelelően adódik a kétség, vajon mit lehet ehhez hozzátenni, illetve lehet-e új színeket, témákat, hangokat vinni ebbe a markáns bölcseleti-közérzeti lírába, olyan módon, hogy aztán egyfajta költői triptichonná álljon össze a trilógia. Az egyik lehetséges irányt a Napszálkák utolsó ciklusában megfigyelhető metareflektív pozíció által lehetővé tett esztétikai distancia kínálja, egy másikat a költészet befogadását kalanddá, felfedezéssé tevő játékos többértelműség beengedése a kijelölt tragikus-fennkölt költői mezőre.

A fenti várakozások mentén olvasva a Neretvát, elsősorban az egyértelmű kontinuitás jelei látványosak: a tömör, poentírozott mondatokból szőtt szaggatott versbeszéd apokaliptikus-meditatív hangoltsága, a tragikus pátosz és a rezignáció regiszterei, a szimbolikus kifejezésmód, az ismétlések, a mondatrészhalmozások, az ellentétek és paradoxonok erős kontrasztjai, valamint a Fábián István tervezte borító és a cikluscímeket kísérő grafikák. Ugyanakkor az általános érvényű, metafizikai ítéleteket helyenként személyes, hétköznapi élmények hozzák testközelbe, és teszik nem csak intellektuálisan megragadhatóvá, hanem átérezhetővé. A reménytelenség, a hiányérzet melankolikus monotóniáját – amikor már-már monomániásnak éreznénk azt – pedig megtöri egy-egy ironikus vagy többértelmű szójáték (pl. ideg/idegen A kisebb végtelenben), a megtartott esztétikai távlat jeleként.

A kötet apokaliptikus szcenírozása is folytatja az előző kötetekben felerősödő költői víziót; kulcsszavai a bűn, az ítélet, a vég, a mindig, az idő, a szabadulás, a bukás, az utolsó. Ember, világ, lélek általános érvényű kereteiben rajzolják fel Halmosi költői képei az élet és a halál, a fény és a sötétség alapvető összefüggését, „fény elvülésének” poézisét. Ez a pusztulástudat, ez a távolodásérzés nehezedik rá a személyes kapcsolatok (az elválás, eltávolodás az Aszúágban), a társadalmi jelenségek (mint a spektákulum iránti vonzalom, ld. Szeretik a népek), vagy akár a klímakatasztrófia megjelenítésére. Ezek a párhuzamok egy versen belül is megjelenhetnek, mint az Elenged című vers többértelműségében: „És nagy sokára eljön, kibontja haját, / Megsimogatja felső karodat, / És elenged. / (…) / És úgy mész el mellette, / Mint csontsovány jegesmedve mellett / Az utolsó bálnavadász.” Mert nincs már „te, vagy én, / ők, kedves emlékek, szavak, csak a /közös felelőtlenség van.” (Az első remeték)

A kötet alapértelmezett témája a létezés drámája, a rosszal és a pusztulással való folyamatos szembesülés és szembesítés – ez adja Halmosi apokrif trilógiájának gerincét. Ennek megfelelően a Neretvában is szerepel jónéhány vers, ami annyira jól illeszkedik a sokat csiszolt sablonba, hogy minden sebe, lélektrágyája, karcolása és horzsolása a Halmosi-féle egzisztenciális líra közhelyének hat. Ezek közé az egyébként, önmagában szemlélve erős, de jól ismert hatásmechanizmust működtető versek közé tartozik számomra az „Agapé” ciklus több darabja, köztük a Koponyák hegye vagy az Alatta, amit példaként érdemes egészében idézni:

 

A szörnyűségnek mindig két vége van,

és egy emberi teste. Hiába kenjük ördögre,

Istenre. És hiába keverjük bele

az angyalokat. Minden ami a létezést

karcolja, a mi ujjlenyomatunkat viseli.

Minden nyakon gallér.

Minden ing alatt dögcédula.

 

A drámaiság többszörösen is jellemzője a kötetnek. A versek jelenetezése, konfliktusossága, élet-halál dimenzió, mellett erősen drámai hatást váltanak ki a jellegzetesen elemelt szóképek („minden a magunk képére pirkad” és „lélekdarálás” a Dagadban, vagy a Pilinszky-áthallásos „szénmonoxid-magány a falakon” az Azt mondjákban, és sorolhatnánk). Mindezek egy ponton olyan töménységű oldatot alkotnak, amelyben a pátosz nehezen elválasztható a teatralitástól, a színpadiasság pedig a dagálytól. Az igazi belső feszültséget ebben a költészetben nem is az ábrázolt tartalmak vagy az ábrázolásmód stílushatásai adják, hanem a kettő közötti feloldhatatlan ellentmondás. Mert lehet-e, van-e értelme mindezt szavakba foglalni, valami értelmen és diszkurzív gondolkodáson túlit – nem fenyeget-e „üres beszédben dagály”, mindenen túl, teszi fel a kérdést a költő maga is az Azt mondják című versben. Ennek a nyelvfilozófiai és esztétikai dilemmának a dialogizálása olvasatomban a kötet alapszövete. Ennek a belső vitának a szólamaként is olvasható a Neretva című vers: „Te a szerelmet keresed, / én már csak a nagy metaforát. Csak, hogy ne kelljen / kimondanom. Csak, hogy mindig ugyanazt mondjam.” Ha akarjuk, beleolvashatjuk ebbe a vitába az Obsculta sorait is: „Tudom, hogy korlát minden, / semmi sem az, ami a képe, /és ez így is marad. Mégis, minden / odafordulás egy ősrobbanás.”

A nyelv elégségességével és a drámaiság fellengzősségtől való mentességének lehetőségével kapcsolatban talán kitérő válasz, de kétségtelenül jó megoldás költőileg a játék, az asszociatív ugrások, a többértelműség, az elliptikus-utalásos szerkezet alkalmazása. Az üres helyek, amiket a befogadónak kell kitöltenie, dialógusba bocsátkozva a szerzővel, nemigen hagynak helyet dagálynak. Ennek egyik példája a Tizenhét című vers, aminek első sorát is olvashatjuk ebben a hermeneutikai értelmezési keretben: „Ami megszólít. A tér, ami kitágul. Elejt.” Az egyszerre kihagyásos és asszociatív szerkesztésmód érvényesül a vers nagy részében, ami a negyedik részben kiegészül a válasz és a választás hasonló alakúságával és rokon értelműségével való játékkal: „Mert lebben a fátyol, / libben a szoknyaránc. / És kirojtozódik, összegabalyodik a kérdések vége, / és a válasz nem születik meg. / Választ a világ helyette mást.” A komor témához jól illik Halmosi sajátos tragikus humora, amelynek jellegzetes megnyilvánulása a következő szállóige-parafrázis: „Túl sok a ministráns. / És egyre kevesebb a szentség.” (Egyre kevesebb) Az ambiguitás és a fekete humor kombinációja pedig ilyen verszárlatot eredményez: „Messze zongorát hangolnak. / Nem fog sikerülni.” (Már a hangszíneknek is)

A saját költői programhoz való igazodás és a kiszámíthatóság elől való kitérés szempontjából talán a kötet utolsó ciklusa a leginkább kiegyensúlyozott. ’A belső eszkimó” versei közül kiemelkedik az Elapad, Az ismeretlen, A művészetek vége, a Siralomvölgy, legalábbis én ezekben érzem az ugyanazon mélység mellett azt a mindig mást, azt az életet és fantáziát, amelytől a vers a szabadság és a korlátok érzéki tapasztalatává válik az olvasó számára, pontosan jelezve a különbséget dagály és semmibe fogódzás között. A költői hármasoltár tornagyakorlatán a Neretva megugrotta a lécet, ami most még magasabbra került – felkészül a Katharok

 

 

  
  

Megjelent: 2022-02-22 18:00:00

 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.