Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Bene Adrián: Transzgenerációs traumák, költői próza – Várnagy Márta: Kapuzábé

 

 

 

 

Transzgenerációs traumák, költői próza

 

Várnagy Márta: Kapuzábé (Parnasszus Könyvek, 2021)

 

Várnagy Márta könyve nem hagyományos elbeszélő szövegeket tartalmaz, nem egyértelmű, hogy milyen olvasásmód számára működőképesek. Finom iránymutatásokkal azonban szolgál, ezeket érdemes fontolóra vennünk. Az első szövegegység, a Forgatás előhangszerű, a későbbieknek keretet adó [Filmszalag] című első fejezetében egy fotóalbum lapozgatása jelöli ki az értelmezés kereteit: hangsúlyozott intermediális viszonyok (kép, film, szöveg, ehhez a következő fejezetben kapcsolódik a zene), személyes élettörténet és történelem kapcsolata, a másik ember – ráadásul múltbeli – megélt tapasztalatához való hozzáférés alapvető hermeneutikai kérdése. A képen szereplő színésznő 1942-ben, a Cseres Tibor által a Hideg napokban megörökített razzia és tömegmészárlás idején éppen Újvidéken lépett fel, itt készült a fotó. Azután véletlenül szerepet kapott a Hideg napok filmfeldolgozásában. Anna, aki talán a színésznő leszármazottja, a felfedezett összefüggések nyomán további nyomozásba fog. Dokumentumokból, mások tapasztalásaiból és közléseiből megpróbálja összerakni a képet, belehelyezkedni rég halott emberek életvilágába, filmszerűen utánalkotni egy elveszett történetet. Belebújni egy figura bőrébe, átélni, egyben megalkotni a képzelet által az érzéseit, bűntudatát, félelmét – jól ismert kihívás az író számára. A történetmesélő széppróza egyik fő vonulata lényegében erre tesz fel mindent: hitelesen megmutatni, felmutatni egy személyes sorsot, egy élet igazságát. Ehhez a programhoz szükséges, de legalábbis praktikus a valószerűség konvenciója, a finoman felskiccelt valóságeffektek. „Az öltözőasztalon muranói üvegből készült gyűrűtartó fénylik tompán, a minden nap viselt jegygyűrű ide kerül, de a blauvájsz már az ékszertartóba.” A megidézett világ múlt idejéből azonban a konvencionális narratíva szabályait feszegetve időnként saját megszólalásának jelen idejű helyzetére ugrik az elbeszélő, jelezve a rekonstrukció lehetetlenségét, sejtetve a személyes érintettséget és elfogultságot. „Sétálok a Margit hídon. Kedden a közepéig gyalogoltam, ma végigléptem anyám kedvenc hídját, ami nincs, mert felrobbant negyvennégyben. Ő átért az előző villamossal, de a következő járat a híddal robbant a Dunába. A robbanás ott maradt anyám idegeiben, apám idegeiben.” Az ilyen részletekben sűrítve szembesülünk a történelem és a személyes sors egységével, a múltat és a jelent összefűző transzgenerációs traumák szerepével. A filmszerűség ezáltal inkább metaforikus szerkezeti elvvé válik, az eizensteini asszociációs montázst tekintve szerkesztési elvnek.

Az emlékezet megbízhatósága kapcsán adódik a fikció és a valóság viszonyának elbizonytalanodása. A kettő közelítésének egyik kézenfekvő eszköze a valószerű elbeszélésbe csempészett irodalmi vendégszöveg, miközben az intertextualtás faktuális hitelesítő szerepet is játszhat a fikciós szövegben. Erre példa a [Bűvészrevü] című fejezet, amelynek szövegét a szerző Rodolfo visszaemlékezéseiből veszi át, majd ezt lábjegyzetben jelzi is. A Forgatás egy családtörténet fejezeteit is tartalmazza, tele azokkal a személyes traumákkal, amikből a 20. századi magyar történelem összeáll: Budapest ostroma, orosz hadifogság, osztályidegen egzisztenciális kilátások, a szervilizmus országában az autonómiájukhoz ragaszkodó emberek sorsa, a tabuk, a hallgatás, az elfojtások. „Ha beszélsz, meghalsz.” Pragmatikailag nézve, a szöveg mint beszédaktus olyan időben és politikai térben, olyan aktuális kollektív pszichózisok kontextusában kerül olvasói elé, amelytől nehéz elvonatkoztatni, amikor ezt olvassuk: „Fontos, hogy mindenki tanuljon a kollektív emlékezetté összeálló egyéni életutakból.” A kijelentés a könyv mottója is lehetne, mindenesetre egyértelműen (illetve mint láttuk, ha akarjuk, nagyon is kétértelműen) jelöli ki az egyik lehetséges értelmezési keretet. A szöveg asszociatív logikáját illusztrálja, hogy az ezután következő fejezet (vagy a lineáris, zárt egészt alkotó narratívát sugalló fejezet szó helyett használjuk inkább a rész, esetleg az önállóságot hangsúlyozó darab kifejezést) címe [Késleltetett elműködés], utalva a fel nem robbant második világháborús bombák jelentette folyamatos veszélyre.

Visszatérve a fejezet, rész, darab kérdésére: ha minden egyes címmel ellátott szöveget prózaversnek tekintünk, akkor a nagyobb egységek (Forgatás, Szakadát, stb) ciklusokat jelölnek, így is olvashatóak. Itt vázolt olvasatomban azonban a kötet lazán kapcsolódó részekből álló kisprózákat tartalmaz, minden költői jellemzőjük mellett. Némileg önkényesen az említett nagyobb egységeket tekintem szövegnek, amely részei közös vonatkoztatási rendszert alkotnak.

A kötet második szövege (Szakadát címmel) is a Forgatáséhoz hasonló értelmezésnek kínálja fel magát: a családtörténeten keresztül megtapasztalt kollektív történelmi traumák sorába illeszkedik az erdélyiség (székelység, szászság, örménység) a családok szétszakadása, a magyarországi/határon túli, a többségi/kisebbségi viszonylatok és a felekezeti különbségek mentén kirajzolódó jelentésmező. Többszörösen ingoványos a talaj ezen a mezőn. Eltekintve a politikai-ideológiai terheltségtől, néhány esztétikai tényezőt említenék. Az erdélyi táj szeretetteli ábrázolása, a természeti idill a szöveget helyenként veszélyesen közel sodorja az elkoptatott tradicionalista-nosztalgikus Erdély-romantikához. Ezt erősíti a személyes visszaemlékezésbe beleszőtt gyermeki perspektíva ugyancsak közhelyszerű álnaiv regisztere. Az ettől mentes részek érzelmi töltete, líraisága nem feltétlenül zavaró (ízlés kérdése), azonban felveti az azonosulásnak illetve az esztétikai distanciának a viccmesélés sikerkritériumával rokon problémáját.

A Hangalaktól kezdve a Szakadát darabjai tovább mozdulnak a líraiság irányába, érzés- és hangulattöredékek, emlékek, élmények, megfogalmazásukban is prózaversre emlékeztető, helyenként poétikusan elemelve. (A prózavers egyébként sem idegen Várnagy Mártától.) Prózapoétikai szempontból nézve viszont kiszorul mindaz a gazdag értelemösszefüggés, ami a Forgatásban intellektuálisan is megmozgatta a befogadót. Az érzelmi-hangulati hatást egy olyan, egyre inkább áttetsző narráció közvetíti, amelyet csak a részek közötti kapcsolat homályossága, egyfajta balladisztikus kihagyásosság ellensúlyoz, összhangban a kötetcímben szereplő tájszó indoklásául a könyv mottójaként szereplő székely népballada-részlettel. Talán nem véletlen, hogy a kapuzábé a Szakadát egyik darabjának a címe, mégpedig annak, amelyben az álomszerű-látomásos történet legközelebb kerül a balladisztikus kifejezésmódhoz. „A gyerekeim egymásba kapaszkodnak. Szilánkok szikráznak. Levágott fejjel, szakított belekkel, összetört csontokkal állok, és kavicsokat számlálok. Indulnom kéne, de nem nyílik a kapu, nem ismerem a nyitját. Küszöbök vannak előttem, kőből valók, fából valók, üvegből valók. Bámulom a hegyeket, nem jön belőlük erő.”

A kötet harmadik egysége a Jegyesoktatás címet viseli, alaphangját a tragikus veszteség, egy újabb, kisgyermekkor óta hordozott családi trauma adja meg: két rokon, Emma és Eszter halála a világháborús bombázások során. „A vonatból, az állomást elhagyva évtizedekig látta azt a bombatölcsért. Gyerekkorában, ha utaztak, anyja mindig mutatta, látod, ott haltak meg. (…) Húsodba íródik a történet.” Elemei között felbukkannak a korábban megismert családi történetek, tárgyak, helyszínek, apránként világítva meg az eddigi töredékek közötti kapcsolatokat, kiegészülve az újabb tragédiával, a gyermek elvesztésével. Vers és próza transzformációjának példája, ahogyan a szerző korábban megjelent versei (Jegyesoktatás; Sűrített paradicsom) prózaként tördelve épülnek be a szövegbe. (Kevésbé szokatlan, ahogyan a korábban – többek között a Holdkatlanban – megjelent rövidprózák szervesülnek a szövegbe.)

A negyedik Miért ne című szövegben/ciklusban a családtörténet anyai ágának felidézése erőteljes stíluselemként alkalmazza az élőbeszédszerűséget, a fonetikusan leírt dorozsmai tájnyelvi kiejtést. A szociografikus jelleg és a helyrajzi, településtörténeti beszámolók, dokumentumok Szilasi László regényét, a Szentek hárfáját, Térey János Boldogh-ház. Kétmalom utcáját, a Bertók László Mintha örökké élnél című „feljegyzéseit”, vagy éppen Szilasi Katalin kisregényeit juttathatja eszünkbe. A fikciós történetmesélés itt átadja a helyét a család- és helytörténeti beszámolónak, és ez a dokumentarista jelleg tulajdonképpen igazodik a múlthoz való hozzáférés eredetileg kitűzött céljához. Az olvasó pedig vagy elfogadja a fikciós történetmesélő és a tényközlő regiszterek keveredését befogadható és élvezhető szépirodalomként, vagy leteszi a könyvet.

Tematikus összefüggései ellenére nem egységes kötet Várnagy Mártáé; az első fele mást és másként ad, jó eséllyel másnak tetszik, mint a második fele, különösen a Miért ne dokumentumai. Alkalmat ad ezáltal arra, hogy a szövegek figyelmes olvasója a műfaji konvenciókon felülemelkedve elgondolkodjon a történet, a szereplő, a próza és a líra kategóriáinak hagyományos felfogásán, a fikció szépirodalmi szerepének szükségszerűségén vagy esetlegességén. Az intermedialitás és a szerző saját szövegeit játékba hozó szövegközi kapcsolatok, transzformációk mellett Várnagy Márta írásmódjának feltűnő vonása prózájának erős költői karaktere. Ennek fő szervezőelve a cím által megidézett balladai karakter, a maga tragikus sorsszerűségével, kihagyásos-utalásos előadásmódjával, kollektív érvényével. Mindez együtt rétegzett, inspiratív irodalmi alkotássá áll össze, amely szerkezetének köszönhetően helyet hagy az értelmezésnek, egyedi olvasmányélményt kínál.

 

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.