VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Bene Adrián: Sorseseményhorizont – Halmosi Sándor: Napszálkák című kötetéről
Sorseseményhorizont (Halmosi Sándor: Napszálkák. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020. 78. o.)
Halmosi Sándor új kötete több ponton kapcsolódik előző könyvéhez, ám a Lao-Ce szenvedélyében is megfigyelhető intellektuális jelleg itt egzisztenciális lírává mélyül, ennek minden monologikus komorságával. Filozófiai költészet, megélt-megszenvedett személyességgel: az én, a létezés, a szeretet, a transzcendencia, a nyelv és a költészet a reflexió, vagy inkább reveláció tárgya. Kiindulópontja a sorsesemény tapasztalata, amelyben megrázkódtatást élünk át, amely más megvilágításba helyezi egész életünket. Ez hirtelen megy végbe, megtörténik velünk, utána pedig egy időre kívül kerülünk addigi önmagunkon, az élet hétköznapi rendjén; egy időn kívüli kegyelmi pillanatban szétnézünk, csalás nélkül, könnyedén. A Tengelyi László filozófiájában középponti sorsesemény fogalom uralhatatlan értelemképződést jelent, ami teljesen váratlanul következik be és lényegében formálja át saját önazonosságunkat. Annak megtapasztalása, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, saját életünk megkonstruálásának, rettenetes angyalszárny suhintásaként döbbent rá világba-belevetettségünkre, radikális kitettségünkre. Ez az önmagunkon kívülre kerülés, ek-sztázis adja meg az alaphangját Halmosi Sándor hét nap alatt megírt kötetének. Erre a szédítő, önmagunk feletti lebegésre, a hétköznapiból az isteni sorsszerűségbe való bepillantásra utal a Pilinszkytől vett mottó („Mise ez. / Utolsó átváltozás.”), ahogyan a címben a „szálkák” és a kötet harmadik ciklusának címe (Apokrif). Az újjászületés magától értetődősége, az új értelem-összefüggésben megjelenő saját élet revelációja határozza meg a kötet első ciklusát (Olyan erős). Az evidenciaérzés egyszerre triviális és különleges: „Szinte mindent kimondtak már, alig lehet / közlekedni a sok taposóakna között, mégis / becsukott szemmel is át lehetne rohanni.” (Semmiért egészen) A transzcendencia jelenléte matematikai fogalmak allegorizáló emberhez közelítésében nyilvánul meg a Sorvezető című versben: „Fölötte nulla mértékű, sűrű halmazok, / alatta kontinuum. Derékig gázolsz / benne, de megtalállak az eredőben.” Ezt az „angyalsűrű” léttapasztalatot fejezi ki az Olyan erős, amelyből érdemes hosszabban idéznünk: „Hallod, érzed? Olyan erős, olyan hangos, és olyan megkerülhetetlen a jelenlétünk, a gondviselés jelenléte, és olyan közeli a szorítása, hogy nem is érzékeled, azt hiszed, nincs itt senki, egyedül vagy, magadra hagyott az Úr, ha létezik egyáltalán, és csak ő van itt.”
Szerelem, szakítás, halál képes így kifordítani magából az embert, húsát a létnek és a semminek nyomva, hozzádörzsölve, „karóbahúzott csendben” (Vagy, aki vagyok). A csend visszatérő motívuma mellett általában ott áll a szóé is, az értelemadásé, többnyire költői önreflexióvá általánosítva (Egy molekula; A 10. elem; Dobogó kő). Az önmagunkból való kilépés, test és lélek, káosz és értelem viszonya mind egyazon tapasztalat összefüggésében jelenik meg (Megszállottnak kell lenni). A személyes élmény társas vonatkozását jelzik a megszólító versek, „idill” és „gyalázat” szembeállításának feszültségével. A kapcsolat, tágabban az emberi viszonyok kritikáját, az összhang hiányát allegorikusan is érthető kifejezések („Hangzavar. Tátogás.”) mellett a József Attila-i intonációjú sorok („És ma már a lányok is perselyeznek.”) jelzik. A kegyelmen túli lélektisztással (Ilyenkor mindig) ellentétben a világban szentek helyett legfeljebb ministránsok, visszaélés, erőszak vesz körül minket. „A gyónás, mint mindig, elmarad.” (Mint egy randevún) A Napszálkák ciklus ezeket az emberi viszonyokat („szeretetlenség, mulasztások”) helyezi morális-szakrális dimenzióba, a testet elhagyó lélek perspektívájából (Szentképek és ikonok között; Napszálkák; Purgatórium). A kötet címadó versei kitűnik nem csak szemantikai összetettségével, hanem iróniájával is. A világteremtés bibliai mítoszának és a megváltástörténetnek egymásra montírozásával egy apokaliptikus, megváltatlan világ víziójába kerülünk: a másik szemében a szálkát kereső, a másikat a magasabb rendű, isteni részétől megfosztó emberi korlátoltság és kegyetlenség poklában. Ezt a látomást fogalmazza át a Purgatórium életen és szerelmen túli hideg, dologszerű csendje. Az így körülhatárolt tisztás (amelynek szabadja Heidegger szerint is a fény előfeltétele), a lét általi megszólítottság adja az alapzatát a ciklus további verseinek – amelyek azonban önmagukban nem annyira kifejezik, mint inkább kommentárként követik az alapélményt. A Purgatóriumig tartó ívet az Apokrif ciklus folytatja (Apokrif; Kegyelem), a transzcendenciát fokozatosan annak keresztény koncepciójára korlátozva (a buddhista utalásokkal együtt is). A felvállalt Pilinszky-hatásnak megfelelően továbbra is egzisztenciális lírával van dolgunk. A világ hitványságával szemben megőrzendő morális értelemben vett autentikusságot így fogalmazza meg Halmosi a Hogy ne őrülj meg című darabban: „meg kell tartanod karbantartanod a lelked, / naprakészen az érzékenységed, nem kitérni / semmi elől”. Ebben az olvasatban a létezés esetlegességét, a sorseseményeknek való kitettséget, a folyamatos újratervezés és önújradefiniálás kényszerét szólaltatja meg a Készenlétben: „Nem tudod a napot az órát, bármelyik pillanatban megtörténhet. És ha megtörténik, meg fog történni még egyszer. És sokszor, akárhányszor.”
Az utolsó, Omszk fölött az ég című ciklus nyitóverse egy, az eddigiekhez képest rátekintő, metareflektív pozícióból vizsgálja a költészet, a nyelv, a narratív én kérdéseit, azáltal értelmezve is a kötet verseit. Alapos elemzés helyett itt csupán jelezzük az alapgondolatot, saját értelmezésünk szerint. „A szimbolizmus kora lejárt. (…) Mindenki önmagával azonos.” A valóság látszata mögötti titkos összhang helyett profán, világba vetett létezők vannak, csenddel elválasztva, amelyet csak a költészet képes újra megtölteni valami magasabbrendűvel. Ez a témája a ciklus több versének (Deconstructio; Dichotómia; Tüskék). Végül, mintegy illusztrálva tételét, az angyalszárnycsapás örvényének nyomasztó vákuumából kiszakadva, levegőhöz jutva, a költő megenged magának némi játékosságot, elidőzést, szemlélődést – hogy aztán visszakanyarodjon a magányhoz és a megváltatlan világhoz. Mert hisz a szépségben és a szeretetben, de nem csinál úgy, mintha.
Megjelent: 2020-12-01 20:00:00
|
