Ujlaki Csilla: Ismerős-idegen tájak (G. István László: Választóvíz)
„Nem vezetlek ismerős tájakra, ígérem. Nem vezetlek idegen tájakra sem. A fogva tartott anyag legendája a formálódó vágy, a formálódó felejtés és a vágyból és felejtésből formálódó örvény három ciklusán át idegenné teszi benned, amit ismersz és ismerőssé kavarja azt, amihez nincs közöd” – szól a 2001-es Napfoltok című kötet bemutatkozó fülszövege. A 2011-ben megjelent legújabb kötet, a Választóvíz szintén ilyen ismerős-idegen tájakra vezeti olvasóját, amelyek egyszerre hétköznapiak, mitologikusak és egyetemesek is, miként e világokat átfogó tekintet is személyes és univerzális, időbeli távlatokat átfogó és nagyon mai is egyben. Jól tükrözi ezt a borító fémszerkezetű hídrészletének fény–árny kettősében megjelenő fotója, melynek a látványt és az életérzést tekintve inverz változata lehetne a kötetben szereplő mitikus áthallásokat hordozó Ezüsthíd, amely a maga átváltozó szimbolikájában már a vers felütésében az életút és az egyetemes létezés jelképévé is válik:
„Zúgó ezüstje, mintegy színpad / fonákja, ez a hely, ahol fellépni / nem lehet. Valami ortodox templom / lehetne épp, ügyetlen topogásod / az ikonok körül, acélfényük mint a / kiűzetés előtti szünet / a mindent / megértő fenyegetés. Mert ítéletet / nem mondanak, történik, folyósebes / szalagfény-zuhatag, nincs iránya, csak / zúg az ezüst, alsó szólam, aminek / akkordja vagy.” Ugyanennek az életérzésnek személyes létállapottá merevített haiku tömörségű felvillantása a Rembrandt című vers: „Akit a sötét vár belülről / parttalan beszakadásra, / annak tört jég a fény.”
Paradox módon G. István László költészetében nem az édenből kiűzött, hanem az édenben felejtett (vagy arra ítéltetett?) társ nélküli, romlott, homályos emlékezetű magányos ember tér és idő nélküli hiábavalósága, idegenségélménye, szorongása válik meghatározóvá: „...se holdja, se napja, nem vigyázzák / fentről, múlását félnék / figyelni. Valahogy fordítva / fekszik itt a kertben, csak megnevezni / tud, nem szolgál időt. Émelygése mélyén titokban forog / álmatlanul egy kerub. Nem készül / őt kiűzni.” A „fordítva fekszik” szószerkezet is mutatja az ember isteni részből való kiesettségét, s azt, hogy ebben a világban semmi sem az, aminek elsőre látszik. A minden másképp van érzése a Választóvíz című versben a személyiség kudarcának és megismerhetetlenségének keserű tapasztalataként összegződik: „Nem érdemelsz fényt. Valami / talán a sejt robbanásakor rendezte / úgy, hogy sötét víz maradjon / utánad, élethigany, megélik / helyetted, ami van, érdem / kimondani. Köröskörül pedig / derű és példa vagy, számítanak rád.” A fordítottság-élmény szintén a sötétség-motívumhoz kötve az Első Nap-monológban már alapvető létélményként, a világ démoni létállapotának felsejléseként jelenik meg: „A sötét udvarban a nézés fordítottan világlik, / nincs rá szavad, megsötétedsz, ha megérted.”
A szem—nézés–látás motívuma G. István első kötetétől feltűnő, de igazán hangsúlyossá és szimbolikussá a Kereszthuzat óta válik. Az érzékszervi tapasztalások közül (szaglás, ízlelés, érintés, hőérzet, amelyek szerepe szintén szembetűnő jegy e költészetben) a látás az elsődleges világérzékelés, fontosabb, igazabb a hallásnál és az ahhoz kapcsolódó beszédnél. A világról alkotott benyomások képekbe rögzülve örökké megmaradnak, bármikor felidézhetők, új fénytörésbe kerülve új értelmet nyerhetnek, még akkor is, ha a világot tudni vágyó tekintet csak „tükör által homályosan” láthat („foncsorhomály”, „az üvegházból szűrt fény, szinte álderengés szivárgott”). A szavak hiábavalók, félreérthetők, kimondhatatlanok (Episztola-Idyllicum), elfednek (A párkák szőtte arc) vagy fölöslegesek, eltűnnek: „Nem kellenek ezek a szavak. Ha elmosódnak, / annál jobb lesz árnyékomba érni. / Üresség ég bennem, új salak, fölösleges most értelemre lelni.” (Tizenhetedik Nap-monológ). A látás azonban fájdalmas felismerésekkel is járhat mind a világról, mind önmagunkról szerzett tapasztalatainkat tekintve, így sokszor a vakság képe társul hozzá: „Jó lenne vakulni kicsit, úgy hullni / mélybe, hogy szülessen új Nap, nem botorkálni / ég alján, mint a szűk sarkkörök körül / a meszes fény.” (Előhang). „A tó felszínén a hattyúk feje mellett a / tükörtűz felemészt, vakít, mint túlexponált / képeken az üres folt, ismerem magam, szinte / megvakít az önismeret.” (Második Nap-monológ) Ha a látás csak üres nézés, a vakság értékesebb lehet, hiszen egy kapcsolatban az ártatlanság és természetesség fokmérőjévé válhat: „Ne szembe nézz, mert ott / vagy máris, közelebb nézz. Vakságod / égjen, tanítson, védjen, / megalázzon. Ahogy a világtalant teremtik, úgy nézz, úgy szoríts...” (Megszorultság) A felszínen áthatoló tekintet azonban mindig megmutatja a dolgok fonákját, a lét ürességét és abszurditását. „Hasztalan nyílik az ököl / szétesik a tenyér. / A levegő magát kergeti / a kéz helyén” – szól a Szentlélek agóniája című lakonikus tömörségű vers felismerése. A Kilincs pedig már egyenesen a becketti iszonyatot idézi: „Nincs persze ennek értelme, / a terek sülnek, dermednek, akár / a zene, felsírni is kár lenne itt.” Ugyanez Beckettnél: „Az asszonyok a sír fölött szülnek lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.” (Godot-ra várva).
A fenti idézetek is jól tükrözik, hogy G. István László költészetének alapmetaforái a művészet nagy világalkotó szimbólumai: a fény és az árnyék, a Nap és a Hold, az ég és a föld, a kert, a híd és a folyó. Fontos szerepet játszik még a ház, amely hol a személyes élet (Egy rossz bódé, Függőketrec, Tizennegyedik Nap-monológ), hol a lét jelképévé válik (A kaszinó). Sokszor csak a zárt tér egy-egy részlete villan fel, de ezek a részletek is túlnőnek önmagukon, a hétköznapi látvány intuitív felismerésre késztet. A megvetett ágy a Pilinszky-féle páros magány („Az ágy közös./ A párna nem.”) helyszíneként tűnik fel (A legelső fázás), a fürdőszoba krómozott fényes csapjában tükröződő kar és a kiömlő víz látványa a szabadságérzetet kelti fel (Új Magnificat), a szoba kilincsének „izzó féme” pedig az ajtó mögötti világ rejtélyes iszonyatára ébreszt rá (Kilincs). Nem csupán a látvány, a hőérzet elemei is közérzet- és világképalkotó erővé válnak: a hideg-meleg ellentétpár leggyakoribb motívumai a fázás, láz, izzás, égés. Sokszor egyszerre vannak jelen, máskor szétválasztódnak. A Nap-monológok beszélője számára a hideg önfegyelmező erővel bír, kényszerű kötelesség, hogy a saját izzását mérsékelje és a kibillent létet egyensúlyba hozza: „...a hideg megfegyelmez, magamat megtartani / összpontosít -- hinnem, hogy holnap is leszek, / feladat, ha nem is nemesít. Utam csikorog, / mint salakon a szó.” De szétválasztható vagy szétválasztandó-e a dolgok természetes egysége, amely csak a nyugati ember számára ellentétpár?
Választóvíz – ezt a címet választotta G. István László új kötetének, s a kémiában jártas ember tudja, hogy a választóvíz a salétromsav népies neve. Az elnevezés onnan ered, hogy a salétromsav az ezüstöt oldja, de az aranyat nem, így a két fém elválasztható egymástól. A szétválasztás egyrészt mindig az egység megbontása: Ádám társtalanná lesz Éva nélkül (Képzeld Ádámot), a Nap (jelképe az alkímiában az arany) „izzó sebbé” válik a Hold (ezüst) nélkül (Előhang), az élet értelmezhetetlen a halál nélkül (Nem láttam füstjelet). A szétválasztásra mégis szükség van, hiszen Isten szavából csak így teremtődhetett meg a világ, énünk csak a világról való leválás után válik felismerhetővé és járhatja be önismereti útját. Némi alkímiai ismeret birtokában talán ebből a szempontból is értelmezhetőek a kötetcímadó vers záró sorai is: „Arany lehessen, / ami most higany. Nőne belőlem / hús és csont.” A választóvíz tiszta állapotban színtelen, szúrós szagú folyadék, ám fény és hő hatására rozsdabarnára színeződik, ezért sötét üvegben tárolják. Ennek tudatában a kötetcím akár költészettörténeti és- elméleti értelmezést is nyerhet, a konnotációk gazdag változataival. A költészet a XIX. század óta szerepét vesztve (ld. Berzsenyi „néma hattyu”-ja) láthatatlanná vált (színtelen), hatását tekintve azonban még mindig szívbe markoló lehet (mar, éget). A művész a világ jelenségeiből válogatva alkot, a makrokozmosz elemeit mikrokozmosszá sűríti (ld. József Attila „világegész”-e), így a rozsdabarna szín az érettséget is jelölheti. A teremtődő alkotások csiszolgatása és a kész művek kötetbe rendezése tudatos alkotói munka eredménye: az értékest el kell választani az értéktelentől vagy a kevésbé értékestől, miként az aranyat az ezüsttől. A költő maga így magyarázza kötetének címét a Bárka folyóiratban egy vele készült interjúban: „A választóvíz a tisztánlátás metaforája – az a lelki maróanyag, amely a másiktól függés és a másikért érzett felelősség kettősségének sorsát tisztázza. Ha jól értem, amit írok, a választóvíz motívuma egy mózesi ima kontextusában jelenik meg: „választóvizet fakasszon Mózes az én sziklámban. A másik helyét belülről marja ki" – vagyis a maróanyaggal nem rendelkezem, a maróanyagért fohászkodom.”
A beszélgetésben megfogalmazott költői tanúságtétel alapján a tisztánlátás mindig viszonyokban és viszonylatokban alakulhat ki. A kötet három ciklusa a három fő relációt mutatja be: az első (I.) az én és a külvilág kapcsolatát (ezek a magány látleletei), a második (II.) az én és a másik viszonyát (ezek a József Attila-i „Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat” gondolatkör körüljárásai), a harmadik pedig (Nap-monológok) az univerzummá vált, vagy abban feloldódott, személytelenné lett én archaikus-mitologikus istenbeszédei. A három ciklus tematikai szempontból önkereső, létértelmező útként is felfogható (Nappá, azaz arannyá vált higany?), de összeköti őket a közös szimbólum-és motívumhálózat is, mely a három viszonylatot tekintve egyszerre jeleníti meg a profanitás és a szakralitás világát. A fent említett jelképeken kívül – miként az ókori filozófusoknál és az alkimistáknál egyaránt – hangsúlyosak a négy őselemhez köthető képek, metaforák. A vízhez az eső, gőz, pára, köd, jég, tó hullám, a földhöz a homok, por, sár, nyílás, üreg, sír, a tűzhöz a Nap, láng, égetés, izzás, láz, hő, füst, a levegőhöz a szél képe társítható. (Az alkimistáknál oly fontos – G. Istvánnál szinesztéziákban felbukkanó – fémek jelenléte is feltűnő.) Ezekről a versekről is elmondható, amit az 1998-as Merülő szonettek kötetről Legeza Ilona írt könyvismertetőjében: „A lelki szituációk és állapotok filozofémákat hordoznak, metafizikai sejtelmeket nyilvánítanak meg, enigmatikus voltuk ellenére tulajdonképpen tiszta vonalvezetésű létanalízisek.” A költészet titokzatos, rejtvényszerű voltáról G. István egy Szepesi Dórának adott interjújában így vall: „Az enigma szerintem a legtöbb vers lelkének kulcsa. A talányosság a vers természetéből adódik – ahhoz, hogy a szövegek második-harmadik-ezerkétszázadik olvasásra is új értelemmel gazdagodhassanak, a kibeszélhetetlenség, a megfejtetlenség erőterét kell létrehozni.” Célja sohasem a didaktikus tanítás, hanem egyik példaképét, Weöres Sándort követve a vers mindig „valamiféle mintázatra való rádöbbentés”, „az önmagunkba nézés modellje”: „Mutass rejtjelet, homokban lábnyomot, / amit szél és vihar elegyenget – csak / olyan élet kell, ami után a / sivatag tükre elsimul, nem / marad benne se dűne, se völgy – szabadíts meg, szomjazom, / a szótól, hogy végre arcom legyen.” (Nászi ima).
Az arc G. István költészetében – úgy, mint más versekben – mindig az önkeresés és önazonosság metaforája. Már a Napfoltok kötetben is feltűnt: „Összeáll, szétgurul, mintha gyöngyökből lenne / az arc.” (Összeáll, szétgurul) A párkapcsolatban egyszerre természetes és kegyelmi állapot, hogy az ember „arcát üresen viseli”(Akit szerettek, Rilkénél), vagy a közös felelősségvállalás folytán eggyé válik arca a másikéval (Függőketrec). Tudja azonban, hogy a másik tükrében mégis teljesülhet vágya, a saját arc felfedése és felfedezése (Fürdetnéd önmagadban, Nászi ima, A Párkák szőtte arc). A magány állapotából következő arcnélküliségből fakadó láthatatlanság, az arcvesztés és a mitikussá növesztett arc miatti nyomtalan eltűnés lehetősége viszont hol rezignációval, hol félelemmel tölti el: ”Istenkísértés homokba halni, úgy lenni, / arcot veszítve, tanú. Mintha / már nem lett volna arca, csak madár / tisztította csont. Én sem tudom, mikor / tévedek. A sivatagban, mikor felkelek, / mintha már nem lenne arcom. Észre / sem vesznek itt soha, én meg / semmit észre nem veszek.” (Tizenhatodik Nap-monológ). „Olyan a nézésem, mint az arc, ha megnő, / Úgy nőhet az arc, ha telik az esztendő. / Úgy telnek az évek, nem férek az égre. / Mögötte maradok, mikor elöl égne.” (Huszonötödik Nap-monológ) A „test-tematika” további elemei is fontossá válnak a versekben: az orr,-szem,-fül-és szájnyílások a koponya és csontok képeivel a halált idézik (A legelső fázás), de a nevető száj, az átható tekintetű szem a szorító kézzel-karral együtt a legforróbb és odaadóbb szerelem vágyának megidézőjévé is válhat (Megszorultság, Air).
A harmadik ciklus 29 Nap-monológja egy „kozmikus távlattalanságból”, egy fenti, általánosító, személytelen perspektívából próbálja összegezni az előző két ciklus személyes tapasztalatait. Néhány monológon átüt a személyesség, ezek vagy egyes szám második (1., 2., 7., 26., 29.) vagy többes szám első személyű megszólalásmódba váltanak át (5.). A monológok hangnemüket tekintve is igen változatosak: „Épp úgy előfordul becketti ütődött monológ, mint hétköznapi-sivár kelet-európai szcenika vagy mai hangra áthangszerelt Füst Milán-os borongás.” (Bárka-interjú) Egy körkörös pályájának örökkévaló csapdájában veszteglő, állandó izzásban égő, groteszk sorsú unatkozó Nap többnyire kiábrándult szólamai ezek, akit a valamikori isteni hatalom (Ozirisz-kultusz) sem emelhet már fel: „Mekkora marhaság. Hogy mennyi üresség / érik fényre bennem, micsoda vákuumot / kell szemem helyett viselnem, mikor / választalan hagyok minden imát – azt csak / én tudom.” (Tizenkilencedik Nap-monológ). Egykedvűen „botorkálva az ég alján” lát „üres szemű hattyúkat”(a hattyú-jelképhez Berzsenyi mellett ld. még Hölderlin), „hullafoltokhoz” hasonlító „lila harmatot”, padon ülő 56 éves csavargót, akiben félig-meddig magára ismer, „a gödörben sárrovátkák rajzát”, sivatagban meghaló embert, szegény családot, ahol „az ima is folyton... szedelőzködik”, szeméttelepet, melynek elhányt hulladékában szintén önképét fedezi fel: „Foszlott autógumi küllőtlen korongja / fekete tükörkép, mintha összeégtem volna.”(Huszonharmadik Nap-monológ). Az utolsó monológ (Huszonkilencedik Nap-monológ) keretet alkot a kötet első versével (Képzeld Ádámot) az egyes szám második személyű önmegszólítás, az örök tér–idő, a teremtés-elmúlás képzetköre és a veszteségélmény okán. Az első vers semmiből teremtett édeni helyszíne után a semmibe hulló univerzum képével zárul a kötet, némileg rájátszva a mindenség immanens törvényét rezignáltan összegző Vörösmarty Éj-monológjának világképére: „És ha a korai, számtalan / körnek tükre lesz az utolsó kilobbanó / sejtcsomó után néhány milliárd évig / az új idő, akkor sincs végleg veszve / semmi. Az idő is lesz. Ha nem is / lesz benne semmi.”
Ami a kötetszerkesztést és az egyes versek építkezését illeti, a Választóvíz kötetben is feltűnő az a tudatos zenei szerkesztésmód, ami G. István eddigi verseire is jellemző volt, de szembetűnően a 2008-as Homokfúgában válik a címben is vállalt szerkesztőelvvé. A Választóvíz három ciklusa maga is megfeleltethető a fúga hármasra épülő szerkezeti felépítésének. A magány vezérszólamára épülő I. részt váltja fel a II. rész páros magányra épülő társszólama vagy felelete. A III. rész Nap-monológjai jelentik a kidolgozást és összegzést, amennyiben az előző két tétel egyes szám első és második személyű megszólalásmódjai összeolvadnak és visszatérnek a vezérszólam magánytematikájához. Bár a többszörös szólamismétlés spirituálisan felfelé haladni látszik, az Éntől a Te irányába, a földtől az ég felé, valójában önmagába tér vissza. Az egyes versek építkezésére azonban már nem jellemző ez a körkörösség: legyen az haikuszerű rövidebb vagy hosszabb szabad vers, a költemény jól láthatóan mindig valahonnan valahová tart, határozott íve van. Erről a leginkább Weöres Sándortól eredeztethető szerkesztőelvről a költő maga is vall: „Adott egy ideadallam – vagyis egy retorikai-ív, ami a lélegzéssel rokon, de érzelmi természetű, felépítendő kijelentés-tér. A zenei szerkezet ennek az ideadallamnak a lekottázásához szükséges...Fontos, hogy a szöveg nálam az utolsó kijelentéshez gravitál, vagyis pontosabban az utolsó kijelentés utáni csöndhöz. Ha súlyos csönd nyílik meg a letett vers utolsó sora után, akkor a szöveg erős, húzása lesz, újabb elolvasásra invitál.” (Bárka-interjú).
G. István költészete leginkább a hiányokból épített katedrálisra emlékeztet (ld. Katedrális című verse és ciklusa az Amíg alszom, vigyázz magadra kötetből), amely az ég felé, a teljesség felé tör, ám szűrt fénye, örökös derengései, árnyjátékai folytán inkább csak sejtet. A verseket valamiféle szigorúan megszerkesztett mértani zártság jellemzi, így nyitnak utat kozmikus távlatok felé. Dallamai egyszerre hordoznak homo-és polifóniát, csöndjei hol kiáltásszerűen rövidek, hol hosszan kitartottak és elgondolkodtatóak. Tájai a különös léptékű asszociációk, enigmatikus talányuk, izzó hidegségük miatt ismerősen is idegenek, ám személyes kudarcaink, a világ közönyének közös léttapasztalata és az irodalmi hagyomány finom áthallásai révén idegenül is ismerősek.
(Palatinus, 2011)
Ujlaki Csilla
(Műhely, 2012/3)
Megjelent: 2014-08-10 10:58:47
 |
|
Ujlaki Csilla |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
