Keresés a honlapon:

Dobos Marianne: Karácsonyi látomás – Interjú Mezei Andrással

 

 

 

 

Karácsonyi látomás¹

Interjú Mezei Andrással²

 

D. M.: Mezei András látása befelé fordul, elfelejtkezik mindenről, ott él, amiről éppen beszél. Visszamegy az időben, és újraéli a valahai veszélyeztetettséget. Közben tudja, hogy túlélte. Ő túlélte. Ezért szenved, azokért, akik nem élhették túl. Látomása szinte műalkotássá formálódik, amint felidézi az általa megélteket.

M. A.: 1944 karácsonyát a gettóban töltöttük édesanyámmal. A Nyár utca 18. és a Kisdiófa utca 16. sz. alatti átjáróházban egy két szoba összkomfortos lakásba rendezte be Szigethy bácsi a légó főparancsnokságot. Szigethy bácsi tulajdonképpen csak félig zsidó, nem tudom melyik ágán a családjának, nagy, magas ember, folyamőr volt. A fia is folyamőr. Be kellett jönnie a gettóba. Együtt laktunk annak idején a Szövetség utca 38-ban, s engem felfogadott segéd légó futárnak. Ha valahol bombatámadás ért egy házat, akkor én voltam az, aki odarohantam, intézkedtem, már amit intézkedni lehetett. Vittem a híreket, hoztam a híreket, és közben meglehetősen szörnyű dolgokat éltem át az utcán. Emlékszem – ez decemberben történt, karácsony előtt, vagy karácsony után, nehezen tudnám megmondani –, de ahogy rohantam az utcán, kétoldalt már romok voltak, és halottak feküdtek. Igyekeztem úgy nézni, hogy látásom csak érintse a néha papírral valamiképpen letakart, vagy pedig födetlenül heverő holttesteket. Futottam is tovább, hisz a hírrel futni kellett.

Hogy mi volt a karácsony? Azt nagyon nehéz megmondani, hiszen a Rákóczi úton – és hogyha az Erzsébet körút felé néztem, akkor az Erzsébet körúton – már mindenütt lángokat lehetett látni, a lángszórók lángjait, és durrogásokat lehetett hallani, gépfegyverropogást, ágyúdörgést. Természetesen állandóan bombáztak is. Elég frivol dolog: mintha a karácsony fényeinek ördögi mását, visszáját láttam volna. Azt is nehéz mondani, de bármilyen nehéz, tulajdonképpen bele volt bújtatva mindezekbe az a várakozás, az a remény, hogy átmegy felettünk a front és utána csönd lesz, béke lesz, implicite – ahogy mondják – a csendnek, a békének, a karácsonynak valamiféle elvárása még akkor is, hogyha a zsidók a gettóban voltak. Mert asszimiláns zsidók voltak a gettóban jobbára és sokan voltak olyanok is, akik kikeresztelkedtek. De a kikeresztelkedést az akkori törvények nem vették tekintetbe. Eléggé frivol dolognak érzem még ma is, hiszen, ha akkori kisgyerekkoromba visszalifteztetem magam, akkor előttem az a karácsonyfa, amit Rózsi néninél, családom egyik tagjánál, Dániel Rózsiéknál mindig láttam. És a karácsonyfa alatt nekünk, nekem is voltak ajándékok. Olyan messzire tűnt el számomra az a karácsonyfa és a Stille Nacht dallama, szövege, zenéje, mintha gúnyolódott volna velem. Valahogy úgy éreztem, hogy az a nyugodt, szép karácsonyi csönd, a hóesés, a fenyőfa és a béke az a keresztényeké és nem a zsidóké.

D. M.: Persze most, itt a háborúban az övéké sem.

M. A.: Idegenné tették számomra a karácsonyt még akkor is, hogyha nálunk, a zsidó házban – hiszen neológok voltak a szüleim – karácsonykor volt egy pici kis karácsonyfa, amit cserépbe ültettek bele. Talán azért is volt, mert majdnem karácsonykor születtem. Születésnapom december 23-án van. De hogy mégis mi történt velem karácsonykor, miközben – gondolom – a gettón kívül a városban, pincékben vagy lakásokban, néha emeleteken is az emberek valamiképpen mégis csak karácsonyoztak, és hogyha nem volt mit enni, akkor is valami jelképes dologgal ünnepeltek?

Emlékszem, 23-a, vagy 24-e lehetett, nem tudom, azt tudom csak, hogy a születésnapom volt, de a gettóban születésnapot ünnepelni se gondoltunk, hiszen minden pillanatban, minden 10 percben csak azt a 10 percet, csak azt a félórát, csak azt az órát, csak azt a napot szerettük volna túlélni, hogy életben maradjunk.

Este – 23-án, vagy 24-én –, ültünk a szobában. Ennivaló nem volt, én épp az ágy alól másztam ki, és senkinek az ég-világon nem mondtam meg, hogy mit találtam az ágy alatt, a rengeteg pormacska között. Találtam egy fél kis zacskó árpakávét, és ott az ágy alatt beletömtem a számba és ropogtattam és egyrészről valami hihetetlen boldogság fogott el, hogy én azt megtaláltam, másrészt pedig feltámadt bennem a lelkiismeret furdalás, hogy anyámnak nem adok belőle és megeszem az egészet. Ha lenne gyónás a zsidóságnál, akkor elmondanám az előzőt is, hogy előző napokban egy másik házba mentünk be légósisakban, mint a légó-főparancsnokság küldöttjei és valaki – már nem tudom ki – bevezetett bennünket egy olyan helyiségbe, ahol stelázsikat láttunk. A stelázsikon pedig befőttek voltak. Barack-befőttek, baracklekvár, és más finom dolgok. Elámultam. Mivel hosszú nadrágom volt, a hosszú nadrágom zsebe mindig ki volt tépve, minden eshetőségre, hogyha találok egy szem krumplit, vagy egy hagymát, vagy bármit, akkor szépen belesüllyesztem a zsebembe, és akkor az lemegy oda, és megmarad. Boldogság fogott el ilyenkor. Mikor senki nem látta, a stelázsiról leemeltem egy üveg baracklekvárt. Kis, hosszúkás üveg volt – emlékszem rá –, a tetején a szokásos celofán körülkötözve spárgával. Aztán mikor valahol egyedül maradtam, elbújtam valahova, beböktem a celofánt és a mutató-ujjammal az utolsó kenetig kimertem és kinyaltam az üveget. Az a baracklekvár elmondhatatlan, hogy milyen gyönyörűséget okozott. Minden sejtem örült, valami olyan csodálatos, majdhogy hangja, zenéje volt, amely nagyon hirtelen szakadt meg bennem az üres üveg láttán. Anyám ott éhezik a másik házban, és megint csak nem vittem oda neki a fele üveggel. A gyerek rettenetesen önző. Mai napig ilyen zsidó gyónásaim lennének, hogyha valahol gyónni tudnám ezeket.

D. M.: Édesanyád úgyis odaadta volna neked, hogy edd meg te az egészet.

M. A.: Valóban, anyám sok mindent odaadott nekem, csak én nem tudtam, hogy ő nem evett. Ebben igazad van. De mindezt aközben éltem át, amikor kimásztam az ágy alól, és egy óriási nagy döngést hallottunk. Úgyhogy a szoba, a ház is beleremegett. Azután a nagy, hatalmas döndülés elmúlt. Akkoriban, hogyha el is akadt a lélegzetünk, annyi robbanást hallottunk, annyiszor sivított el fölöttünk ágyúlövedék, vagy hallottuk a bombák sivító zuhanását, láttuk a villanykörtét benne az árammal, ahogy a robbanás valahol lecsapott, robbant egy bomba és akkor eltompult a fény, aztán ismét kigyulladt, hogy az a nagy döndülés, ami közvetlenül az ablakunk előtt történt, az elmúlt, és aztán nem is gondoltunk semmire. Mondom, ez történt december 23-án, vagy 24-én. Az oroszok először a pincén keresztül jöttek be. Azután kimerészkedtünk a hólepte utcára, és át az udvaron láttam, hogy ott fekszik egy orosz katona, a válla ki van szakadva és a kiszakadt vállával a válltömés is még egybeállt. Kimentem az utcára, és az utcán is ott feküdt egy orosz katona ugyanúgy, ahogy át akart futni az úttesten, akkor érhette a lövedék. Föl akartam nézni az ablakunkra, akkor vettem észre, egy óriási nagy légiakna hevert közvetlenül az ablakunk előtt, amely minden bizonnyal úgy csapódhatott be, hogy nem a hegyére esett, hanem az oldalára. Ez okozta a nagy döndülést és hát tulajdonképpen az életünket is – többek között – ez mentette meg. Nagyon sokszor voltunk életveszélyben, de köszönhettük ennek a karácsonyi légiaknának, amely volt olyan kegyes hozzánk, hogy nem a hegyére esett, mert akkor az egész ház, sőt több ház is összeomlott volna. A lapjára esett légiaknát még nagyon sokszor kellett megkerülni, amíg elszállították.

Karácsony volt-e, vagy már a karácsony utáni napokban történt, azt nem tudom, de éjszaka döngették a kapunkat. Mindig féltünk, hogy betörnek a nyilas csapatok és elhurcolják az embereket. A közeli Wesselényi 44-46-ba sikerült a kapun bemenniük, hogy a házmester nyitotta ki, vagy ők maguk törtek be, nem tudom, de az egész pincét lemészárolták, kiirtották. Nálunk mindenesetre az történt, hogy a házmester, aki nem volt zsidó, nem engedte őket be. Egy ideig döngették a kaput, próbáltak a nehéz, nagy, vastag tölgyfa kapun bejönni, aztán feladták és továbbmentek.

'44 karácsonyán a gettóban a legnagyobb öröm az volt, hogyha egy vérengzés elmaradt. Mi volt mégis talán igazibb öröm? Egy boltív jelenik meg, csönd van lenn a pincében. Mindenki ül a légópadon. Ekkor édesanyám, aki nagyon tudott spórolni a gyertyával, s aki minden pénteken békében is, háborúban is gyújtott két kis gyertyát, most is tudott gyertyát gyújtani. Elővett egy lepedőből varrott hátizsákból egy kis gyertyát. Kettévágta. Az egyiket meggyújtotta. Először a kisgyertya alját a gyufalánggal megmelegítette, beletette a gyertyatartóba mind a kettőt, aztán gyufát gyújtott, meggyújtotta a két kis lángocskát, fejére kendőt tett, behunyta a szemét, a két tenyerét a láng fölé tette és elmondta a péntek esti áldást. Ez az asszonyok tiszte volt mindig a házban, akkor is, amikor körülültük a nagy asztalt még otthon, amikor nagyapám ült az asztalfőn. Ő volt tulajdonképpen a családfő akkor, hogy úgy mondjam, a rabbi.

Közel hatvan év után egybemosódnak a napok, egybemosódik minden, de az se lehetetlen, hogy nemsokára a pince másik oldalán, ahol volt egy átjáró, mert a pincék között ki voltak építve az átjárók, egyszer csak megjelent egy nagy kucsmás ember. Géppisztoly volt az oldalán. Lehet, hogy ez az ember csak később jelent meg, előtte jött egy sildes sapkás tiszt, antantszíjjal, revolver volt a kezében, de az is lehet, hogy őt is később láttam, mert legelőször, ami számomra új volt és egy picit meghökkentő, nagy tömött katonakabátos emberek, hátukon nagy spulnikkal jelentek meg, a spulnikon dróttekercsek, tekerték le a drótot, vitték a telefont és mentek előre, ezek voltak a hadsereg telefonosai. Emlékszem, anyámat cigarettával kínálta meg egy orosz tiszt. Anyám nem cigarettázik, de vett egyet, láttam, hogy Symphonia volt. Összekeverednek, nagyon keverednek ma már az emlékek, mert közvetlenül előttük viszont azt láttam, de ez már biztos januárban történt, nem karácsonykor, hogy egy sebesült honvédet – vagy sebesült magyar embert, lehet, hogy nyilas volt éppen – hoztak hordágyon és letették elébünk. Fájdalma volt, elég nagy fájdalma és vizet kért. Én ugrottam a kulacsommal, hogy adjak, de igyekezetemben egy picit meglöktem a hordágyat. Feljajdult. A mellette álló, biztos nem magyar katona, hanem nyilas keresztes karszalagos le akart lőni. De nem volt ideje, hogy engem megbüntessen. Közvetlen mögöttük már feltűntek az orosz katonák és nekik tovább kellett menni. Az utcai harcoknak voltunk végeredményben a részesei, áldozatai. Így ért véget számomra a háború.

'44 karácsonyán nem volt tűzijáték, illetve nagyon is volt, mert keresztül-kasul mentek az égen az oroszok ágyúlövedékei és a Citadelláról, amely még ezután is sokáig, meg a Várból, ahol még nagyon sokáig tartották magukat a németek, onnan viszont lőttek az oroszokra.

Még egy kép tűnik föl előttem. '44 karácsonyán, karácsonya körüli napokban, de nem éjszaka, hanem nappal, amikor fölnéztem, rengeteg piros pipacsot láttam az égen. Repülőgépek mentek, és az égen kinyíltak a piros pipacsok. Csak néztem, néztem, nem tudtam, mik azok. Aztán mikor lejjebb és lejjebb jöttek, akkor láttam, hogy ejtőernyők. Láttam, hogy az ejtőernyő végén valami hosszú lehet. Emberek talán? Kezdtem örülni, hogy oroszok, vagy amerikaiak jönnek és föl fognak bennünket szabadítani, de már az utcákon német motoros katonák esze-veszett iramban hajtottak a Vilmos császár – a mai Bajcsy-Zsilinszky – út felé, és minden felől lőtték ezeket a piros ejtőernyőket, amelyeket korábban pipacsoknak néztem. És ahogy ereszkedtek lejjebb és lejjebb, láttam, hogy nem emberek, hanem óriási nagy tartályok voltak rajtuk. Csak később tudtam meg, hogy ezek nem oroszok, nem amerikaiak, nem angolok, nem franciák, hanem a németek küldtek fegyvereket, különböző segítséget a harcoló alakulatoknak.

Az én drága nagyanyám, aki bábaasszony volt Tiszafüreden, nyolcvan éven túl bekerült a gettóban abba a házba, amelynek az ötödik emeletére én már csak december vége felé jutottam. Édesapám édesanyja, Meisler Mórné, született Bayer Julianna 86 éves volt, de rendkívül eleven és erős még. A lányánál, Dániel Rózsinál lakott az Erzsébet körút 22-ben, de a lánya betette őt egy Hermina úti úgynevezett szegényházba vagy szanatóriumba. Az épületet kiürítették, zsidótlanították és a pesti nagymamát is bevitték a gettóba. Egy olyan házba került a Wesselényi utca 44-ben, ahol csak öregasszonyok éltek. Ezt akkor tudtam meg, amikor hírét vettem, hogy ott van a pesti nagymama, hiszen közel, az Akácfa utca 32-ben lakott Meisler Józsi, édesapám testvérbátyja, és Elza néni, az én nagynéném. Ők mondták, hogy hol van a nagymama. Azonnal futottam hozzá. Nagy, masszív, erős ház, ha jól emlékszem, hiszen még ma is megvan, meg lehetne nézni, négyemeletes saroképület volt. Futottam végig az emeleteken. Mindenütt, minden szobában, ahová benyitottam, öreg, riadt néniket találtam. Talán volt közöttük egy-két zsidó ápolónő, aki fiatalabb lehetett. Ha jól emlékszem, mindenütt mosatlan tányérokat láttam. Féltem is egy kicsit a kirakott protézisektől. Rossz szagúak voltak azok a szobák, futottam át rajtuk, undorral, keresve a nagyanyámat. Valahol végre megtaláltam az egyik szobában, nem emlékszem magára a szobára, világosságot látok, fönt vagyok talán a negyedik emeleten. Ott is csupa tányér, evőeszköz. Rászáradt ételmaradék. Amikor visszagondolok a találkozásra, mindig az üres tányérokat látom, amelyekbe beleragadt a tejbegríz. Valamiféle ételmaradékokat látok és látom az öreg néniket, akik körülállnak engem, és úgy érzem, hogy egy kicsit irigylik is a nagymamát, a Juli nénit, akinek mégiscsak itt van az unokája, légósisakban, karszalaggal meg baltával az oldalán. Úgy néztek rám, mintha én mindent el tudtam volna intézni. Mondták is, hogy hozzak élelmet, hozzak ezt, csináljak ezt meg amazt. Én ott álltam és örültem, hogy a nagyanyám büszke lehetett rám. Légófutár voltam. Rém büszke voltam minderre. És akkor a nagyanyám, az általam jól ismert piros mintás slafrokban, azt mondja: – Jaj, kis unokám, hol van a piros bugyellárisom? Előveszi, kinyitja, azt mondja: – Kis unokám! Itt van neked egy hatos. Szaladj le már a cukorüzletbe, és hozzál nekem 20 deka savanyúcukrot. Mondtam: – Nagymama! Nincs cukorüzlet. Nincs semmi, se cukor, semmi. Nézett rám a nagy kék szemével, ugyanúgy, mint az Erzsébet körút 22-ben is mindig, amikor kisgyerekkoromban megbízott azzal: kis unokám, itt van egy hatos, menj le már a cukorkaüzletbe, a sarokra, és hozzál 10 deka savanyúcukrot. Rám nézett, és nem értette.

Mondta ezt akkor, amikor már Budapesthez nagyon közel volt az ostromgyűrű. Mondta ezt akkor, amikor már a gettó házainak egy része le volt bombázva, amikor már a pesti zsidóság nagy részét deportálták, mondta ezt a Duna-part után, amikor már arra lehetett számítani, hogy esetleg a gettóba is betörnek a nyilasok. Mondta ezt akkor, amikor az utcára is veszélyes volt kilépni, mert állandó becsapódások, lövések veszélyeztették a járást, és természetesen tele volt halottakkal az utca. Akkor mondtam a nagymamának, hogy nagymama – és ezt komolyan gondoltam –, hozok neked ebédet. Visszamegyek, hiszen nem is volt olyan messze, ha meggondolom. Akkor mondhatatlan távolságnak tűnt a Wesselényi utca 44-ből visszajutni oda, ahol anyámmal laktunk, a Nyár utca 16-ban vagy a Kisdiófa utca 18-ban. Elhatároztam, hogy hozok valami élelmet az éhező nagyanyámnak. És elfogadtam tőle a hatost, hiszen egy régebbi korra emlékezett, abban az időben, amikor nagymamámmal beszélgettem, akkor már nem volt forgalomban a hatos, mint pénzegység, de azért mégis valamit jól tévesztett a nagymama, hiszen megjelentek a lyukas húszfilléresek, a lyukas vas húszfilléresek, 44 előtt, talán már 42-43-ban is. Ez emlékeztethette őt a régi hatosra. Tehát mondtam a nagyanyámnak, hogy: jövök nagymama. Elmentem. Akkor kezdődött meg, mikor kiléptem a kapun, a hevesebb ostrom. Az igazi ostrom, amikor már ágyúkkal intenzívebben lőtték Budapestet. Megkezdődött az általános támadás. Akkor már szó nem lehetett róla, hogy kimenjünk, fölmerészkedjünk a pincéből. Nem emlékszem rá, hogy két vagy három hét múlhatott-e el így, december végén, karácsonyt is beleértve, átlépve a következő évbe, az 1945-ösbe, anélkül, hogy emlékeznék arra, hogy megünnepeltük volna a Szilvesztert; holott biztos akadtak, akik gondoltak rá, és január 16-án, ha jól emlékszem, amikor felszabadultunk a gettóban, akkor már a front nagyon-nagyon messzire volt tőlünk, legalább három utcasaroknyira; akkor az első utam az volt, hogy felkeressem a nagyanyámat. Nem tűnt már olyan hosszúnak az út a Wesselényi utca 44-ig, mégis szörnyű út volt, mert tele téglatörmelékekkel, tele halottakkal, és én is tele félelemmel. Féltem az utcán járni. Úgy jártam – anélkül, hogy a szemem elé tettem volna a kezem –, hogy ne lássam a halottakat, úgy jártam, hogy az újságpapírral letakartakat se lássam, pedig hát emlékszem, hogy a Kazinczy utca azon a részén, ahol egy kicsit félköríves az utca, a Dob utca és a Király utca között kiterítve sorokban hevertek a fiatal tetemek egyik utcától a másikig. Talán 300-400 méter távolságban. És ott volt a verklis koldus, az a néma, akit gyerekkoromból ismertem, mert mindenütt találkoztam vele. Az Odeon moziban, a Damjanich és a Dob utcában. Féltem is tőle, keménykalapja volt, és furcsa ordítás tört ki belőle mindig, ha verklizett, és igyekeztem elkerülni őt. Ez a koldus ott feküdt, pontosan tudom a helyét. Mindig ott látom ma is, ha a Klauzál utcában visz az utam, mert van ott egy ház, amely a többi házaktól egy kicsit beljebb épült, egy beszögellés, ma is ott van az a telefonfülke – ha nem is ugyanaz a telefonfülke –, előtte hevert ez a koldus. Féltem az úton, mert féltem belépni ebbe a házba. Megpróbáltam én már ezt megírni. Meggyőződésem, hogy sohase sikerülhet megírnom tökéletesen ezt az élményemet, hiába is hasonlítottam az egyik könyvemben valamiképpen Dániel könyvének egyik apokaliptikus részletéhez, hiába is vettem segítségül Dániel könyvének apokaliptikus részleteit, hasonlatait, mert végül is nem adekvátak. Beléptem egy teljesen üres kapualjba. Nem láttam senkit. Végigmentem a kapu alatt, azzal, hogy valahol megtalálom a nagyanyámat. Nem azzal a tudattal, amivel már elmondom ezt a történetet, hiszen akkor még nem tudtam, hogy nem találom meg. Az első emeleten kezdtem. Végigrohantam az üres szobákon. Mindenütt már csak az ételtől beragadt piszkos, üres tányérokat, a felborult kis ételhordókat láttam, a bádogpoharakat, a szétdobált holmikat, a felforgatott ágyakat, és talán már azt a szörnyű szagot, ami még mindig az élet szaga volt korábban, talán már azt se ismertem fel, mert befújt a hó az ablakon. Az üvegek ki voltak törve, a parkettán magasan állt a hó. Az ágyakon jégdarabok és törmelékek voltak. De egyik szobában se találtam senkit, végig az első emeleten, aztán a másodikon, aztán a harmadikon. Hadd ne mondjam végig, mert hosszú idő volt, és csak arra a tántorgásra emlékszem, amikor jöttem lefelé, még mindig azzal a reménnyel, hogy: hát persze, elvitték a nagymamát. Nincs itt a nagymama, de valahol van. Kiláttam az udvarból az üres kapu alatt az utcára, ahol már babakocsikkal, kiskocsikkal, batyukkal tódultak az emberek kifelé a gettóból. Váratlanul valaki betévedt a kapu alá. A közelembe ért, megkérdeztem, nem tudom, hogyan kérdeztem meg, nem emlékszem a saját szavaimra, csak arra emlékszem, hogy ő az óvóhelyre mutatott, nem figyeltem fel, pedig valami jelentéssel mondta, hogy: ott vannak, de… Kinyitottam az óvóhely vasajtaját. Az udvarból levezető lépcsősoron boldogan futottam, hogy ott megtalálom a nagymamát. Lefutottam, befutottam az óvóhelyre, és úgy, ahogy a nappali világosságban a szem nem szokik hozzá azonnal a sötétséghez, nem képes átállni a homályban való látásra, egészen befutottam a padsorok közé. Hiszen emlékszünk, hogy milyenek voltak ezek az óvóhelyek: faragatlan fapadok voltak jobboldalt is, baloldalt is, középen volt egy folyosó, hogy minél több ember elférjen a menedékben. Amikor már messze beértem, és kezdett hozzászokni a szemem a homályossághoz, akkor tárult elém az a kép, amit láttam, amit elmondok, de lelkem legmélyén mintha azt hinném, hogy nem mondok igazat. Mert ott láttam hetven öregasszonyt pokrócokba beburkolózva, megkeményedetten, ülni a lócákon úgy, ahogy ülve meghaltak, éhen haltak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ott láttam meg közöttük a nagyanyám arcát, a nagyanyámat. Csak az apokaliptikus látvány maradt meg bennem, néhány arc, a tömeg egyöntetűsége, mozdulatlansága, teljes némasága. Valamiféle viaszszürkeség, s az az irtózat, ami mindig bennem van, amit szégyellek, hogy nem merek megnézni egy halottat, hogy nem tudok egy sebet igazán megnézni anélkül, hogy ne lennék rosszul. Az iszonyat maradt meg bennem mind a mai napig, hogy gyáván megdermedt ott a lábam, nem tudtam mozdulni, nem tudom meddig. Azután futottam, kiszaladtam, föl a világosságra, mintha víz alól futnék föl, mintha nem kapnék valahol levegőt, és másodpercen múlik, hogy ne maradjak ott én is. Amikor fölértem a világosságra, a fényre anélkül, hogy becsuktam volna az ajtót, futottam ki, ki a házból, nem tudom megmondani, hogy akkor hová mentem. Hogy az Akácfa utcába mentem-e a nagyanyám fiához, Józsi bácsihoz? Aki nemsokára meghalt, ő is a felszabadulást követő héten. Elza nénihez mentem-e? Anyámnak mondtam-e el, hogy láttam ott nagyanyát? Vagy elmentem Rózsi nénihez, tehát édesapám húgához, Meisler Rózsihoz, Dániel Rózsihoz, akinek a férjét, Nándor bácsit a Dunába lőtték, akinek a fia Oroszországban robbant fel egy teherautóval. Beestem hozzá. Már a régi üzletének a romjain ott állt, már újra a kalapüzletét akarta megnyitni, tehát a pultnál álltam, amikor elmondta Rózsi néni, hogy megerőszakolták, mégpedig heten az orosz katonák közül. Mellékesen mondta el. Nem tudom megmondani, hogy ebből az apokalipszisből hová futottam. Meg kéne nézni magam számára is egy kicsit jobban, hogy ebből az iszonyatból hová menekültem. Mert az is igaz, hogy loholtam a rokonaim után. Hogy is lehetne néhány szóval elmondani azokat az időket, amikor az ember, ha állt is, mindig futásban volt, mert keresett valakit. Mert amennyi, amilyen boldogság volt felszabadulni, annyira nehéz volt szembenézni azzal, hogy én életben vagyok, de ki maradt még életben.

Édesapámat nem tudtam, mikor vitték el, mert már nem éltek együtt anyámmal, külön éltek. Én mindennap jártam édesapámhoz, mindig megtaláltam őt a Magyar Színház kávéházban, ahol mindig volt annyi pénze, hogy vett egy vekni kenyeret, feketén, természetesen, és akkor boldogan vittem haza anyámhoz, hogy van két kiló kenyerünk. Apám pedig, aki, ha nem dolgozott, akkor kávéházakban töltött nagyon sok időt, apám, mint ahogy utóbb megtudtam, a Bucsinszky kávéházba mehetett le, ahol razzia volt. A németek razziáztak, és lévén, hogy apámról kiderült, hogy zsidó és nem visel csillagot, elvitték. Én már csak egy levelet őrzök tőle, egy levelet, amelyben írt nekünk. De bocsánat, ez a levél, amit őrzök, ez egy későbbi állapot, mert arra emlékszem, hogy apámat kerestem, nem találtam az albérletében, a Jósika utcában, ahol lakott, és nem tudom megmondani, nem emlékszem rá, hogy mondták-e nekem, hogy hol van apám, hova vitték apámat, mi történt apámmal. Arra emlékszem csak, hogy már csillagos házban vagyunk, már nem szabad kimenni az utcára, már kijárási tilalom van, tehát rendelkezésünkre áll, azt hiszem, délelőtt 11 órától délután 3 óráig, 4 óráig néhány óra, hogy bevásárolhassunk, ha van mit vásárolni, de abban az időben bizony már alig volt mit vásárolni az üzletekben, de valami kis mozgási lehetőség, és egyszer csak kijárási tilalom után jön az apám. Látom őt, látom a barna fejét, le van sülve, magas, szikár alakját, és egy idegen barna ruha van rajta, nem az ő ruhája, de mintha jól állna neki. Látom, hogy a kezén egy öltöny van, a másik kezében pedig egy hatalmas zacskó, és jön mihozzánk. Én, aki mesterkedtem évekkel ezelőtt, hogy összehozzam apámat anyámmal, én, aki úgy mesterkedtem a pesti nagymama – tehát apám anyja – felbujtására is, hogy apámnak azt hazudtam, hogy anyám akar vele találkozni, anyámnak azt hazudtam, hogy apám akar vele találkozni, és mikor apám följött hozzánk és szembe találták magukat, akkor én elfutottam a hátsó lépcső felé és onnan néztem őket és nagyon-nagyon nagy keserűség maradt a szívemben, amikor ez a – idézőjelbe teszem – „cselem” nem sikerült, mert hiába imádkoztam minden este, hogy „én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem...” és „add édes jó Istenem – mondtam az ima végén –, hogy az én édesapám meg édesanyám újra szeressék egymást, és újra, újra együtt legyenek”, hiába mondtam ezeket az imákat, mert elváltak. Mikor rájöttek, hogy becsapták őket – illetve én becsaptam őket –, akkor elmentek, és ha nem is tettek nekem szemrehányást, de nem sikerült összehoznom őket. Ezek után valami hihetetlen boldogság fogott el engem, megfeledkezve természetesen az életveszélyről, mindenről, hogy lám, jön haza apa mihozzánk, mert hova jött volna? Hova jött volna, hazaengedték a koncentrációs táborból egy órára. Hogy hol lehetett, nem tudom. Lehet, hogy Csepel szigetén volt egy rögtönzött koncentrációs tábor, lehet, hogy Békásmegyeren. Azt tudom csak, hogy mikor fölért hozzánk az emeletre, akkor letett az asztalra egy nagy-nagy zacskó nagyszemű, csodálatos cseresznyét, amit útközben vett. Borzalmas volt nekem, hogy ő, aki fogoly, nekünk hoz még… Volt a kezén egy öltöny. Ahogy később tudtam meg, hát persze, onnan hozta az öltönyt szegény, ahol nagyon sok öltöny gazdát cserélt, tehát mindazok a talán tehetősebb emberek, akiket elhurcoltak, azok esetleg vittek magukkal értékeket, amelyek értelmüket veszítették és apám nyilván valakitől kapta azt az öltöny ruhát, amit ajándékba hozott, amiből aztán anyám 44 után csináltatott magának kosztümöt és egy kis mellényke abból az anyagból még mindig megvan, amit őrizhetek. Emlékszem arra az egyetlenegy órára, hogy a kis cselédszobában apám anyámmal és velem beszélgetett, emlékszem az apám mérhetetlen naivitására, arra, hogy próbált bennünket meggyőzni. Valóban úgy, ahogy a Hatvan perc című novellámban megírtam, hogy végeredményben nincs mit félni gyerekek, a németek rendesek, elvisznek Németországba, ott dolgozni kell. Ha Németországba kerülnétek, mondjátok, hogy apátok már ott dolgozik, és akkor együtt lehetünk, nem lehet semmi baj. És akkor én könyörögtem, hogy: apa szökjél meg! Simogatta a fejemet, úgy mondta, hogy: fiam, nem lehet megszökni, mert úgy engedtek haza, hogy ha nem megyek vissza, titeket visznek el. Anyámban mondhatatlan nagy sértődés volt apám iránt, aki egy bohém ember volt és nyilván nem lett volna szabad feleségül mennie apámhoz, apámnak se lett volna szabad anyámat elvenni, hiszen tűz és víz voltak. Valahol nagyon megsérthette anyámat édesapám, és mondhatom azt, hogy soha, később se vettem észre, hogy anyám bánkódott volna azért, mert apám nem jött vissza. Sokkal erősebb volt benne a bántódottság, a sérelem. Anyám a haláláig nem tudta megbocsátani apámnak, hogy olyan volt, amilyen volt, egy bohém ember, aki a maga módján nagyon szeretett bennünket. Anyámnak azt nem tudom megbocsátani, hogy miért nem ajánlotta föl apámnak, hogy akkor mi is elbújunk, csak ne menjen vissza. De ez fel se vetődött anyámban sem, apámban sem. Káposztáslepényt készített gyorsan, mert volt otthon egy kis káposzta, volt tészta, utolsó kis maradék lisztecske. Nagyon jó káposztáslepényt sütött. Ma is emlékszem a szagára, az ízére, és emlékszem arra, amikor odatette apám elé, akkor édesapámnak az arca teljesen elváltozott és azt mondta, hogy: nem. Kérdezte anyám, hogy: miért nem? Azt mondta, hogy: mert vizet kell rá inni. – Mondtam, hát édesapám, igyál rá vizet. Azt mondta: de ott nincs víz, ahova én visszamegyek. És ottmaradt a káposztáslepény, amit aztán mi ettünk meg, lekísértem apámat a ház kapujáig, még a lépcsőházban visszafordult, olyan nagyon könnyedre vette, hogy: ugyan már, fiam, hát hogyha esetleg nem jönnék vissza – kitépte a katonaigazolványából a fényképét, odaadta nekem, és aztán nagyon sokáig néztem a kapuból, még ahogy ment. Kevés dolog van, amit az ember úgy ír le, ahogy történt, mert általában az nem mindig jó és nem mindig hatásos, ha az ember csak azt írja le, ami történt, ahhoz, hogy az történjen a regényben is, mint ami a valóságban történik, ahhoz valami többletet kell hozzátenni, azt valamiképpen nagyon sokszor másként kell megcsinálni. De az, ahogy néztem őt és láttam a fehér tonzúráját távolodni, és ahogy még láttam a magas alakját, láttam a barnára sült nyakszirtjét. Aztán végül már csak egy ezüst tonzúrát láttam belőle, és mire az Izabella tér órájához ért, ahol mindjárt befordult a Dob utcába, a körút felé, már csak egy tenyérnyi tisztaságot láttam a piliséből, és aztán már azt sem, és aztán többé nem láttam apámat. De még jött egy levél tőle, két-három sor volt rajta, hogy a Rökk Szilárd utcai iskolában vagyok, innen visznek bennünket tovább. Bandikám, hozzál be nekem szőlőt – nem tudom, miért kért szőlőt. És szappant kért. És nálam volt a levél. Meg kell, hogy mondjam, anyám nem nagyon reagált rá. Én kimentem a Millenárisra futballozni. Kis cserkésznadrágom volt, amit még évekkel ezelőtt apám küldött Nógrádmarcalba, mert az volt a vágyam, hogy legyen egy cserkésznadrágom és egy tőröm, és azt levetettem és az volt a kapufa, és futballoztam önfeledten, és gondoltam, hogy most már majd bemegyek apámhoz és kérek nagyanyától pénzt, mert nekem nem volt pénzem, és azért nem mentem be aznap apámhoz, mert nem tudtam megvenni a szőlőt és nem tudtam megvenni a szappant, mert anyámtól nem kaptam pénzt, de azért nagyanyámhoz elmehettem volna hamarabb, nagyanyámtól talán kaphattam volna pénzt. Mire elmentem, elment a nap. Most nem beszélek arról, hogy kilopták a briftasnimat a cserkésznadrágomból, abban volt az a kép, amit apámtól kaptam – soha nem lett meg. És mire másnap bementem a Rökk Szilárd utcai – ma is zsidó – gimnáziumba, odamentem a kapuhoz, mondtam, hogy édesapám itt van és levelet írt, és mikor mondtam édesapám nevét, akkor az az ember, aki ott volt a kapuban, rám nézett és azt mondta, hogy: már elvitték tegnap őket. – Hova vitték?! És akkor mondott valamit; Budakalászt mondta talán? Vagy Magyaróvárt? Nem emlékszem, hogy a kettő közül melyiket, lehet, hogy egy harmadikat, lehet, hogy azt mondta, hogy Békásmegyerre. Én tudom, hogy rohantam volna neki a világnak. Azt a hihetetlen megvertséget, amit a szívemben éreztem, és megint csak nem tudok mást mondani: a jóvátehetetlen bűn érzetét azóta se tudom magamról levenni, mert mind jobban él bennem az az édesapám, aki most már jóval fiatalabb nálam, fiatalabban halt meg, az az édesapám, aki várta, hogy bejöjjön a Bandi fia, és utolsó pillanatig se jött be az ő Bandi fia.

Én még nem tudtam azt, amit anyám tudott, amit később a nagynéném mondott meg nekem. Mert hazajött édesapám egy villanyszerelő barátja, aki vele együtt volt, és nekem azt mondta, ma is emlékszem, hogy az Erzsébet körúti kalapüzletben, a Dániel Rózsi néninél voltunk az üzletben 45 után, amit a Rózsi néni kinyitott, ismét kalapokat készített, árult, és az ember megsimogatta a fejemet, kérdeztem tőle, hogy hol van apa. Ő azt mondta nekem, hogy tovább vitték Sziléziába. Akkor hallottam először ezt a szót, hogy Szilézia. Hol lehet Szilézia, és miért vitték tovább Sziléziába? És ebben éltem, hogy továbbvitték Sziléziába, de jön haza. Aztán jött a kiábrándulás és az Ida néni, apám nővére mondta meg, hogy apám nem jön többé már haza. És ma sem értem, hogy mondhatta el nekem azt a történetet, amit ez az ember mesélt el, aki hazajött, tehát ez a villanyszerelő, csak nem nekem mondta el, hogy apám a felszabadulás estéjén Auschwitzban vele együtt volt, és látta apámat, aki a sapkáját dobálta, micisapkáját az égnek, és azt kiabálta, hogy fölszabadultunk, fölszabadultunk! Hiszen látták mindannyian, hogy a szögesdróton túl már az orosz tankok húztak el a koncentrációs tábor mellett, és boldogan lefeküdtek este a priccsre, és mire reggel fölébredtek, apám helyét üresen találta, viszont kint megtalálta őt fölakasztva. Úgy látszik, fölakasztotta magát. Nem tudom, ma sem tudom megfejteni, nagyon sok emberrel, pszichológussal, ideggyógyásszal beszéltem, hogy miért van az, hogyan történhetett az, hogy aki mindent kibírt, életben tudott maradni a legszörnyűbb körülmények között is Auschwitzban, akinek volt életereje, holott harmad gyomra volt, hiszen az első világháború után apámat gyomorfekéllyel operálták, hogyan tehette ezt a felszabadulás hajnalán. Mitől tébolyodott meg, ha megtébolyodott? Egyszerűen ez olyan rejtély marad előttem, amit soha nem fogok tudni megfejteni; képzeleghetek, gondolhatok sok mindent, gondolhatok arra, hogy egy ember, aki minden igyekezetével, utolsó erejével tartja magát, mintha egy ajtót tartana belülről valaki, amire valami szörnyű tenger nyomása nehezedik, és amikor hirtelen megszűnik a nyomás, a teher, akkor omlik össze az ember meg az idegrendszere. Gondolhatok arra, ami nagyon sokszor előfordult például a Hortobágyon is később, az 50-es években, azokkal, akiket kitelepítettek, hogy bírták, semmi bajuk nem volt, csak, amikor már elmúlt a veszély, mikor már akár vissza is mehettek volna a kitelepítésből, tehát egy újabb életforma-váltással néztek szembe, akkor tébolyodtak meg, akkor követtek el öngyilkosságot. Sok mindenre gondolhatok, nem tudom elhessegetni teljesen azt a gondolatot se, hogy hátha apa nem önmagával végzett, van olyan gondolatom, hátha kápó volt apám. De nem tudom elképzelni, hogy az lett volna, mert kivételesen lágyszívű, jó ember volt. Az a Zoli bácsi, aki egy kicsit elszerette anyát apától, mesélte, hogy egyszer egy tömegverekedésben vett részt az apám, egy kávéházban vagy egy bálban voltak, ahol mindenki ütötte-verte egymást, apám felemelt egy szódásüveget, de lendület közben nem volt szíve fejbe vágni az illetőt, hanem csak a vállára ütött, és szerencséje volt apámnak, hogy az illető, akinek meg se kottyant az a vállütés, hátrafordult, és apám még idejében el tudott menekülni. Annak ellenére, hogy magas, erőteljes ember volt, jószívű volt az apám, nem tudom elképzelni, hát persze nem is tudhatom elképzelni, mint a fia, hogy esetleg más oka lehetett. Tény az, hogy nagyon-nagyon sokáig szerettem volna valamiképpen szabadulni valami által ettől az emléktől. Arra gondolok, hogy talán azért is akartam író vagy költő lenni, hogy valamiképpen épp a kimondás által szabaduljak olyan idegrendszeri, lelki terhektől, amelyek különben szétmarnák, szétrobbantanák az embert, de azt hiszem, hogy minden erőt meghalad ez a próbálkozás, hogy az apámnak, aki felakasztotta magát, mégis úgy állítsak emléket, ahogyan megtörtént azon az éjjelen. Nagyon sokat gondoltam arra, hogy az első úgynevezett művészi alkotások, ábrázolások szintén hiábavaló próbálkozásnak tűnhettek azok előtt, akik egy keresztre feszített embert próbáltak szoborban vagy képen ábrázolni, hiszen úgy tűnhetett, hogy egy test, egy fára fölszögezett test, amelyből folyik a genny, a vér, amit ellepnek a legyek, ami maga az iszonyat, mint látvány – ezt nem lehet, ezt egyszerűen lehetetlen ábrázolni. És lám, a művészet mit tesz? Kíntalanná és gyönyörűvé teszi, és a világ tele van fájdalmas és kínlódó Krisztus-testekkel, és gyönyörködni tudunk a művészet által elviselhetővé tett fájdalomban. A Legenda apámról című versemet végül is azzal a nekirugaszkodással írtam nagy sokára, hogy ezt a lehetetlent kísértsem meg.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-12-23 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.