VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
“Énnek maradni komoly életprogram.” — Köves Istvánnal Bak Rita beszélgetett
“Énnek maradni komoly életprogram.” Köves István interjú
Mikor érezted először, hogy az irodalommal szeretnél foglalkozni? Hajajj, régen születtem, sokat éltem, sűrűn, messziről kell kezdenem, de igyekszem rövidre fogni a választ. A magam besorolásával sosem foglalkoztam, de két emléket is őrzök arról,gyermek-és ifjúkoromból, hogyan helyezték mások homlokomra a babérkoszorút. Iskolás koromat, a háborút követően, felzárkóztató osztályban kezdtem. Ez azt jelentette, hogy azokat a gyerekeket, akik a háborús években valamiért nem járhattak iskolába, egybeterelték ebbe az osztályba, voltunk vagy harmincan, a legkülönfélébb évjáratból, s megpróbálták őketengedelmességre szoktatni. Írni-olvasni mindenki tudott, úgy, ahogy, számolni is, összeadni és kivonni hibátlanul akár milliókig is, szorozni-osztani már csak nagyon kevesen. Minden tantárgyat Edit néni tanított, lelkesen, de nem nagy hatékonysággal. Imádta az irodalmat, a költőket, legfontosabbnak a versek ismerését, tudását tartotta. A módszere az volt, hogy kétnaponta meg kellett egy-egy újabb versszakot tanulnunk a soron következő költeményből, azt mondogattuk lelkesen, s ő félrehajtott fejjel, átszellemült mosollyal hallgattaprodukciónkat. Igazán nem volt túl nehéz feladat ez, mert könnyen tanulható Petőfi-, Arany-versek voltak, meg népdal szövegekre is emlékszem. Egy alkalommal úgy esett, hogy egy hosszabb vers mondogatásának a végére értünk volna, a legtöbben értek is, de én valamiért az utolsó két versszak bemagolására valahogy nem találtam időt az előző este. Megdöbbentem, amikor kedves emlékű tanítónőnk ezt nem sejtve, engem szólított ki, szavalnám el azt a gyönyörűséges szép verset hibátlanul, mindannyiunk örömére, de mást nem tehettem, kiballagtam az osztály színe elé, s belefogtam, reménykedve a csodában, majd csak lesz valahogy a vége is. És akkor az lett, hogy belezökkenve a vers ritmusába, az utolsó két versszak tartalmát valahogy összeraktam a magam szavaival. Aztán csak álltam ott. Örvendve, hogy csak befejeztem. Nagy csönd volt. Aztán Edit néni odalépett, lehajolt hozzám, megölelt, és azt mondta, imádlak, te gazember, nagy költő leszel – hétfőre tanuld meg az igazi végét, az eredetit! És az osztály is, kiskamaszok és frontot megjárt nagykamaszok, megtapsolta a produkciómat. No, ennyi csak a költőség, gondoltam nagy büszkén, akkor hát gyakorolgassuk, szorgalmasan, s nekiláttam. Másodjára, ifjúkoromban meg úgy esett, hogy vagy harmincad magammal egy Fő utcai cellában találtam magam, igencsak megrettenve, mert elég barátságtalan volt a fogadtatásakkoriban arrafelé, zakóm egyik ujja leszakadva, orromból lassan szivárog a vér, körülöttem a csupasz földön kuporogva hasonló állapotú ”előállítottak” szipogtak, nyöszörögtek, káromkodtak egész éjjel. Amikor bevittek, a motozásomkor a ballonkabátom belső zsebéből előkerült egy összehajtogatott füzetlap is, rajta kék tintával egy vers, amit egyik osztálytársam füzetéből másoltam ki magamnak. Maradjunk annyiban, hogy nem a kommunizmus építésére lelkesítettek a rímei, hivatalosan éppen elég volt az izgatás tényállásának megállapításához, így is került később a jegyzőkönyvembe. Amikor a kihallgatóm elolvasta, magasba emelve a papírlapot rám förmedt, ez a maga írása? – egy pillanat alatt átláttam, hogy ki nem magyarázhatom magam, hogy amit ott lobogtat az ugyan az én kézírásom, de nem az én versem, nem én írtam, én csak lemásoltam valakiét, ezért azt kellett válaszolnom beletörődve, hogy igen, az enyém. Már vittek és löktek is be a nagy cellába az előzetesek közé. Reggel folytatódtak a kihallgatások, egyenként szólították a behozottakat és hurcolták föl őket újra a vallatóba, hozták vissza vörösre pofozva, vitték a következőt. Már dél felé járt a vánszorgó idő, amikor sorra kerültem. A kihallgató tiszt a lépcsősor tetejéről kiáltotta le a köztünk bizonytalankodva válogató két verőlegénynek, hogy a költőt hozzátok, s akkor egyenesen rám mutatott. Első sikerültebbnek gondolt remekeimet Kálnoky Lászlónak mutogattam, az ő akkori versei álltak hozzám a legközelebb, amúgy meg nagyon művelt, segítőkész ember volt, hallgattam rá, okosan tapintatos tanácsaira, ő választotta ki az Ella Fitzgeraldról írott versemet is, mondván, ezzel már előállhatsz, s elküldte ajánlásával Pécsre, Csorba Győzőnek. Meg is jelent Ella hamarosan a Jelenkorban, nagy örömömre, szokatlan feltűnést is keltve az „irodalmi közéletben”, s attól kezdve minden lapnál szívesen fogadták beküldött verseimet.
Milyen műfajokban alkottál, alkotsz? Erre tényleg röviden felelhetek: minden műfajban alkotok, de igazán drámaírónak gondolom magamat – rövidebb színműveimet többnyire versek formájában adom közre.
Mely írók, költők voltak Rád hatással? Könnyebb lenne azokat sorolnom, akik nem -- volt olyan szakasza életemnek, amikor annyira nyitott, érdeklődő és befogadó voltam, hogy szinte mindenki hatott rám, akitől valami jótolvastam, de élni aközben két filozófus segített írásaival: Rotterdami Erasmus és Vajda Mihály. És mondjak két költőt is: Francois Villon és Fernando Pessoa. Meg sok magyar is, Kálnokyt már említettem, de ott volt például Simonyi Imre is a kedvenceim között. Meg Sarkadi Imre! Meg Petri György! Meg Moliere és Mozart! Látod, lehetetlen fölsorolni, akármeddig is mondanám, mindig kimaradna még valaki. És nem kérdezted a zeneszerzőket meg a festőket – pedig hát engem azok is ugyancsak formáltak.
Mely írásokat tartod a legfőbb műveidnek és mik voltak a legfontosabb mérföldkövek az irodalmi pályafutásod során? Elsőként kell mondanom a Kuplerájban nincsen szűzlány című regényemet, azért is, mert másik regényt nem is írtam, ez meg két kiadásban is elfogyott, és ugyancsak hangos fogadtatása volt – ez a válaszom most kicsit tudálékosra sikeredett, sebaj. Költészetem olyan, amilyen, olvasottságom, elismertségem szerény, mint jómagam, de nem panaszkodom rá, mert a kedvelőim tábora egyrészt minőségi, másrészt folyamatosan növekvő – még a mai ínségesnek mondható időben is. Mérföldkövek a pályámon? Voltak kövek, amiken botladoztam, szép számmal, de hogy melyik volt közülük mérföldkő? Fene se tudja! Talán az, amikor Berkes Erzsébet a Magyar Ifjúság nevezetű hetilap irodalmi szerkesztője azt mondta verseimet olvasgatva: Fiatalember, maga kurva tehetséges, ebbe akár bele is dögölhet, de kell az magának? Menjünk le inkább, ebédeljünk egyet, meghívom, most kaptam egy kis pénzt, tegeződjünk össze, aztán majd meglátjuk! Vagy amikor Gyárfás Miklós a Színművészeti Főiskolán megölelt a folyosón, és vigasztalni kezdett: Most mit van úgy oda, a darab, amit írt, remek, higgye el nekem, de csak nem gondolta, hogy be is mutatják?! Maga csak folytassa, írjon még jobbat, s ha majd azt se fogják bemutatni, az sem számít semmit, mert az a fontos, hogy maga megírta! Életem mérföldkövének azonban egyértelműen ezerkilencszázötvenhat bizonyult, az én ötvenhatom, ami, tudjuk, ugye, teljesen más, mint bárkié, s az olyan volt, hogy alapvetően meghatározta az irodalmi pályámat is. De ez már egy másik történet, tudom, nem ezt kérdezted.
Ha már említed 1956-ot, mesélnél erről bővebben? Arany Jánossal szólva: „Nem mese az, gyermek, így feddi az apja”! Ötvenhatról sok narratívát ismerek, egy időben makacsul gyűjtöttem azokat, de egyik sem egyezik azzal, amit én éltem át, amit én magamban hordozok. Azt, amit én tudok, én gondolok történelmünk akkori alakulásáról, azt őszintén, becsületesen leírtam a beszélgetésünk elején emlegetett regényemben. Nem örült neki mindenki, de még senki nem vitatta mindazt, ami ott olvasható. Itt most legyen elég annyi, hogy október huszonharmadika nekem máig néhány eufórikus nap gyönyörű, és barátaim értelmetlen önfeláldozó halálának szörnyű emléknapja. Gyászától és felelősségtudatától máig nem tudtam szabadulni.
Min dolgozol most, mik a terveid? Vagyok. Ez egy magamfajta erkölcsi lénynek, hidd el, napjainkban nem könnyű, makacsul munkálkodnom kell rajta. Énnek maradni komoly életprogram. Ezen dolgozom. Ezt tartom a legfontosabbnak a mai mi és ők világában a magam számára. Az ennek során szerzett élményeimet és tapasztalataimat aztán előbb-utóbb irodalommá nemesítem, többnyire versek születnek belőle. Hogy hogyan, azt ne kérdezd, legtöbbször magam sem tudom, néha egy látvány, néha egy dallam, néha egy különös hangzású szó is elég hozzá, no meg az a misztikus csoda, amit jobb híján ihletnek neveznek a nálam fölkészültebb, kedves elméleti szakemberek. Be kellett látnom, hogy a harangöntésről, vagy a sárkányrepülésről már végképp lemaradtam.De terveim? Vannak terveim! Hogyisne lennének? Meg sem tudnám számolni, hány kormány alattvalójaként az évek során megtanultam, terveknek mindig kell lennie! Hogy legyen mire gőgösen hivatkozni, aztán legyen mitől sunyin eltérni. De komolyan szólva, két tervem van, már-már elhatározásom, az egyik egy hosszabb utazás, mondhatnám körutazásnak is, fölkeresném újra azokat a városokat, amelyekben akár csak néhány napig is valamiért boldognak gondoltam magamat, azokat a városokat, azokat a tengerpartokat, azokat a sivatagokat, azokat a hegyormokat, erdőket, tóparti nádasokat, temetőkápolnákat, amik emlékeimben máig visszacsábítgatnak, azt remélve, találkozhatom azzal, amit egykor ottelhagytam fiatalkori önmagamból. Tudom, valójában az irodalommal kapcsolatos terveimről kérdeztél, a második olyanabb lesz:szeretném összeszedni azokat a novelláimat, rövidebb prózai írásaimat, amelyek az évek során a különféle folyóiratokban itt-ott megjelentek, hátha összerakható belőlük egy kedvemre való, szerény kötet. Azt még talán jó lenne egybegereblyézve láthatnom.
Megjelent: 2025-12-03 20:00:00
|
