Keresés a honlapon:

Dobos Marianne: Magyar műhely — Németh Magda halálára

 

 

 

Dobos Marianne: A Németh László. Életrajzi kronológia 1949–1975 című könyvében veje, Dr Lakatos István így foglalja össze a forradalmi események időrendjét:

Október 31. Németh László – az események hatására – kalandos úton Sajkodon át hazaérkezik Budapestre a Szilágyi Erzsébet fasori lakásba. Később arról írt, hogy a szigligeti tartózkodásból Budapestre való utazását két félelem irányította. „Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét… A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust… A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt”.

November 2. Az Irodalmi Újságban jelenik meg Németh Lászlónak Emelkedő nemzet című írása. Benne az alábbiak: „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett…közvetlen veszély, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni…Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit lehet itt elveszíteni”. Ugyanezen a napon az Új Magyarországban Pártok és egység címmel Németh László vezércikke lát napvilágot. Ebben olvasható: „Végzetes tévedés lenne, ha a feltámasztott pártokkal, nem kívánt kísértetjárásként az akkori pártélet szelleme is visszatérne… fontosnak tartanám, hogy …lehetőleg minden párt: közös nyilatkozatot adjon ki, amelyben a szocializmus néhány nagy elve mellett… hitet tennének”.

November 3. Az Igazságban Németh László Nemzet és író című írása olvasható. Benne a következők: „A történelemben igen ritka dolog esett itt meg, amit eddig csak elszigetelten parasztfölkelésekben láttunk: egy nemzet, amely magától föltámad, s maga keres ott a harc hevében pillanatnyi vezetőket magának… ebben az új helyzetben valóban nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet”.

November 4. Amikor a szovjet csapatok újból megjelentek Budapest utcáin, a lövöldözések zajára Németh László elhagyja a Szilágyi Erzsébet fasori lakását, és lányainál, ismerőseinél, tanítványainál húzza meg magát, miután a nap nagy részét a város romos utcáin tölti. Néha íróbarátaival találkozik.

November 4. után Németh László irkalapokra írt egy kis cikket, amelyet bujdosása egyik helyén, Mészöly Miklóséknál hagyott ott. – Az írás a Kádár-kormány nyilatkozatát bírálja, és a következő megállapításra jut: „A magyar nép, a történtek után, természetesen nem bízik ezekben az ígéretekben”.

November 16. Magda lánya férjével búcsúszó nélkül indul nyugatra. Némethy László a Csepeli Kohászati Művek főtechnológusa volt, s a Munkástanácsban aktív tevékenységet fejtett ki az októberi események alatt; névtelen telefonértesítést kapott esetleges letartóztatásáról.

November 26. Németh László – mielőtt vidékre utazik – Tamási Áronnak néhány kérdésben leszögezi álláspontját. 1. Az Írószövetségnek és az íróknak legokosabb hallgatni, de bajbajutott társukért álljanak ki, és erősítsék pozíciójukat az új Értelmiségi Tanácsban. 2. A parlamentarizmust levitézlett képződménynek tartja: a pártjaink 45–48 között, de október 23. után sem töltötték be hivatásukat. Az írók ne dolgozzanak tovább a pártokban, mert a párt csak vagy mint koalíciós párt, vagy mint illegális maradhat fent. 3. „Ilyen időben, érzésem szerint hallgatásra, az elszenvedés készségére, s a megmaradt erők csendes sündisznóállásba zárására van szükség. Erre tér át imponáló erejével a munkásság is, mi se handabandázzunk hát, hanem zárkózzunk fel mellette, s érjük be a képzett támogató szerepével.” 4. A Kádár-kormányt nem támogathatjuk, bár Rákosi visszatérésétől mentette meg azországot. Sajnos mi nem tudjuk, hogy milyen álláspontot kell elfoglalni egy ilyen kormánnyal szemben.

December Németh László egészségi állapotában romlás következik be, a vérnyomása általában 200 higanymilliméter felett van. Megkísérli ismét a munkát. Az Írószövetség feloszlóban van, irodalmi jövedelme nincs. Feleségét és Csillát arra akarja rávenni, hogy ők távozzanak nyugatra. Ő a „süllyedő hajót nem hagyja el”.

December 20. Németh László levelet ír Magda lányának Kanadába, ahol végül is a Némethy család letelepedett, s Magda gyermeket vár. Kellemes ünnepeket kíván nekik, majd így ír: „Az enyém elég rossz lesz; nem mert veszélyben vagyok, hanem mert reménytelen”.

December 24. A karácsonyfa alatt a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban összegyűlik a Németh család, csak Magda bizakodó levelének a felolvasása vigasztaló kissé, és az ajándékok csak a kis Lacit töltik el zavartalan boldogsággal. Csilla marad szüleivel a fasori lakásban, mert már Ágnes is férjével a nemrég szerzett zuglói lakásba távozik.

December 29. Németh László állapota szükségessé teszi, hogy elfogadja a balatonfüredi Állami Kórház igazgatójának a hívását, és befeküdjön a kórházba, ahol az első vérnyomásmérés 230/120 higanymillimétert mutat, de egy hét múlva 270/180‑at. Mindez arról beszél, hogy Németh László számára az 1956‑os karácsony családja szétszakadását jelentette. Egyik veje feje felett már ott a letartóztatás Damoklesz-kardja, másik veje a biztos börtön elől állapotos feleségével éppen a Szentestén érkezik viharos repülőútjuk végeztével Kanada földjére. A szétszakítottság ellenében mégis munkál a remény, a Magyar műhely tervezése. E cím egyszerre utalhat egy meghatározó jelentőségű tanulmányra, az esszéista tervezett, háború utáni első tanulmány kötetére, valamint magyarázza a magyar és a világirodalom összehangolásának esztétikai és etikai programját.

Németh Ágnes: Amikor 1956 karácsonyáról beszélgetünk, úgy érzem, a megelőző eseményekről kell megemlékeznünk, hiszen annak a karácsonynak a hangulatát ’56 októbere, a forradalom határozta meg mindannyiunk számára. Családunkban a történelem viharán kívül külön jelentősége volt, hogy 1956. október 20‑án mutatták be a Galileit. Előzőleg már kétszer leállították a próbákat. Ez volt a harmadik alkalom, hogy a színház elkezdhette a próbákat, sőt végül el is jutottak a bemutatóig. Édesapám ezt követően azonnal leutazott a szigligeti alkotóházba, úgyhogy a forradalom kitörésekor nem volt Budapesten. Édesanyám hiába próbálta vele felvenni a kapcsolatot. Hiszen akkoriban telefonon vidéki számot csak meghívással, kapcsolásos rendszerrel lehetett elérni. De az interurbán hívásokat ekkor nem kapcsolták. Úgy gondoltuk, csak a magán telefonokra nem kapcsolnak vidéki hívást. Ezért október 31‑én édesanyám beküldött az Írószövetségbe, próbáljak hivatalos telefonon keresztül kapcsolatot keresni az alkotóházzal. Elindultam. Akkor csak gyalog lehetett közlekedni.

D. M.: A Szilágyi Erzsébet fasortól a Gorkij (ma Városligeti) fasorig, át a Dunán, nem lehetett könnyű utad.

N. Á.: Végül is eljutottam az Írószövetségbe, ahol persze senkit nem ismertem. Nagy szerencsém volt, mert ott találtam Szabó Lőrincet, aki rögtön pártfogásába vett, beajánlott a titkárnőknek. Meghívtuk a szigligeti Alkotóházat, és én ültem, és vártam és vártam és vártam. De nem történt semmi. Már kezdett szürkülni. Lőrinc bácsi megkérdezte: hogy fogsz hazamenni? Fogalmam sincs. Talán el kellene indulnom, de már elég sötét van, válaszoltam. Közben megérkeztek Déry Tiborék. Korábban soha nem találkoztam velük. Lőrinc bácsi beajánlott maga mellé a Déry-kocsiba ötödiknek. Ugyanis ők a közelünkben laktak. Félig- meddig az ölükben ültem. Közben kiderült, ők még nem mentek rögtön haza, hanem előbb a Parlamentbe, mert ott volt a rádió stúdiója, és Déry Tibor akkor olvasta be a nevezetes beszédét. Ott először azon kezdtek vitatkozni, hogy ki olvassa fel a beszédet. Böbe, a felesége, aki színésznő volt, vagy Tibor? A rendező azt mondta, hogy sokkal hitelesebb, ha az író maga olvassa föl a beszédet. Elvileg tehát élőben hallhattam a beszédet. Valójában csak egy részletét. A stúdió ugyanis egy kis szobában volt. Szegény Tibor ahányszor elkezdte, mindig benyitott valaki. Erre kiálltam az ajtó elé, hogy feltartsam a belépőket. Így a beszédet valójában csak később hallottam, amikor a rádióban elhangzott. Lőrinc bácsinak is volt egy szövege, de azt mondta, amíg Gyula (Dobos Marianne megjegyzése: Illyés Gyula) nem látja, addig ő azt nem olvassa fel.

N. Á.: Elég későn értem haza. Nagy örömömre édesapámat már otthon találtam. Közlekedés nem volt, elég kalandos úton, Sajkodon keresztül jutott fel Budapestre. Ettől a pillanattól kezdve nálunk megpezsdült az élet, emberek jöttek-mentek, terveztek, szerveztek, és édesapám a néhány nap alatt, ami negyedikéig eltelt, hét cikket írt. Három meg is jelent. Az első, az Emelkedő nemzet az Irodalmi Újságban. Ebből szeretném én is azt a mondatot idézni, amelyik így szól: „Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett”. Emellett még megjelentek a Pártok és egység és a Nemzet és író címmel írt cikkei. Hogy a többi néggyel mi történt, azt nem tudom. Az érzésem az, hogy odaadta újságoknak és azoknál úgy, ahogy voltak, elvesztek. A Negyven évben szerepel, hogy ő hetet írt, tehát a forrás biztos, de a cikkekről a továbbiakban nem tudunk. Édesapám akkor úgy érezte, hogy olyan kivételes történelmi esemény van, amikor nem a nemzetnek kell a költőt követni, hanem a nemzet mozdult meg és a költőknek, íróknak kell utánuk menni és erősíteni őket. Aztán jött november 4‑ének reggele. Emlékszem, ahogy a budakeszi úton, a Szilágyi Erzsébet fasoron át jöttek be a tankok. A morgásra ébredtünk föl, rohantunk a rádióhoz, és akkor hallottuk Nagy Imre felhívását. Édesapám azonnal fölöltözött és eltávozott. A közeli Városmajor utcában lakó Mészöly Miklósékhoz ment, és pár napig ott is maradt. Nemes Nagy Ágnes, aki szintén ott volt, és Polcz Alaine is leírja a történetet.

D. M.: Alaine tervezte úgy, hogy mind a négyen, Ágnes és Balázs, valamint ő és Miklós egyként írják le a történetet. Ezzel az emlékezéssel szándékozott Alaine a haldokló Ágnes figyelmét lekötni. Emlékszem, barátnőm, Baranczó Katalin, a Kortárs volt titkárnője, aki jól ismerte Nemes Nagy Ágnes írását, viharos sebességgel tisztázta a kéziratot, hogy még életben találja a költőnőt, hiszen neki még át is kellett javítani a szöveget. Mi voltunk a postás Alaine és Katalin között. Végül csak a Mészöly Miklós szövege nem készült el.

N. Á.: Apu náluk egy füzetlapon fogalmazta meg véleményét a helyzetről, amit otthagyott, és ez utóbb Béládi Miklósnén keresztül visszakerült hozzánk, István, a férjem aztán közölte is a szöveget a Hitel 1990‑es első számában, Németh László – 1956 november címmel. Egy mondatot szeretnék ebből is idézni: „Mint a magyar nép becsületének őrei, úgy érezzük, hogy kötelességünk kijelenteni, hogy azokat a tényeket, amelyekkel Kádár János kormánya létét és a szovjet csapatok állítólagos behívását igazolja, mi nem tapasztaltuk”. A továbbiakban pedig azt írja, hogy a forradalmat a Rákosi-korszak visszaélései okozták, tehát a forradalom jogos volt, és a nép nem fog bízni a Kádárék ígéreteiben. Az oroszok bejövetele ellenére a szervezkedések tovább folytak. Lakásunk is nyüzsgött az emberektől, írták a különböző felhívásokat, pontokat fogalmaztak. Kik jártak ott? Farkas Ferenc ott volt, Illyés is, Veres Péter szintén. Rájuk biztosan emlékszem. Dehát én sem voltam mindig otthon, az egyetemen szervezkedtünk, nem tudom pontosan. Az Írószövetség is aktívan működött. Édesapám, aki régebben nagyon ritkán ment oda, most eljárt ezekre a gyűlésekre.

D. M.: Tömegközlekedés ekkor sem igen volt.

N. Á.: Ennek dokumentuma is van. Egyszer ő kísérte haza Szabó Lőrincet, mert nemcsak apu járt el, hanem Lőrinc bácsi is, akitől igazán senki nem kívánta, hogy betegen ott legyen. De mindenki úgy érezte, hogy ezek nagyon lényeges dolgok.

D. M.: „Tavaly novemberben egyszer én kísértem haza az Írószövetségből. Senki sem kívánta tőle, hogy ott legyen, megtegye a hét-nyolc kilométernyi utat – gúnyolódva hallgassa a beszédet, amely szóködként folyt el a tudata előtt. De ő elment, hazafelé jövet egy ismerőshöz tértünk be pihenni, aztán a Nitromintet szedtük be a Hattyú utca kapaszkodóján, közben arról beszélt, hogy lassan elfelejti a nyelveket is… Szóval, hogy is voltak azok a pontok, derengett föl benne két tabletta közt a riporteri kötelességtudat, hogy abból a sok zavaros beszédből, amiben ott négy- öt órát ült, a lényeget Lócinak – vagy ki tudja, az emberiségnek – rossz agyával mégis megjegyezze” – írja nem sokkal az események után, 1957‑ben.

N. Á.: Mindenki abban a hitben élt, hogy az nem lehet, hogy ezt a forradalmat elnyomják, hogy a Nyugat ne segítene meg minket. Hát megtörtént. Én meg Csilla otthon laktunk, Magda és Judit időnként hazarohantak hírekért vagy hírekkel. Bekapcsolódtak az ott folyó életbe és társalgásba is. Így jött haza egy alkalommal Magda, ha jól emlékszem, november 15‑én. Tele volt a lakás emberekkel. Ahogy emlékszem, ott álldogált, időnként mondott egy szót, és mondta édesanyámnak, hogy anyu, én most elbúcsúzok tőled, és anyukám folytatta a beszélgetést, és mondta, hogy jó, Magdikám, menjél, majd holnap találkozunk. Nem tudta szegény, hogy csak hat év múlva fogja látni a lányát. Másnap nem felelt a telefonjuk, apu átszaladt a Karolina útra, a lakásukhoz, és kiderült, hogy egy órával előtte elmentek.Amikor két vagy három nap múlva megjött a sürgönyük, mindannyian sírtunk. Sírtunk az örömtől, hogy szerencsésen megérkeztek, és sírtunk a bánattól, mert úgy gondoltuk, hogy soha az életben nem fogunk többet találkozni velük.

D. M.: Erről maga Németh László tudósít, így ír a lányának küldött első levelében: „Múlt pénteken 9‑re odamentem hozzátok, mert a telefonotok nem felelt s féltem, hogy neki vágtatok a sajkodi útnak. Legalább Magdát szerettem volna lebeszélni róla. Nem találtam senkit ott; 11‑kor meghallottam,hogy már el is mentetek. Néhány nehéz napunk volt utána. Amikor a sürgönyötök megjött, mindaketten sírtunk… délután a boldogságtól sírtunk, hogy átértetek, most a boldogtalanságtól, hogy talán örökre elszakadtunk”. De folytasd a történetet!

N. Á.: A mi családunk ’44‑ben hullott szét először, de akkor egy Békés–Hódmezővásárhely–Budapest háromszögben éltünk, és tudtuk, hogy vannak közlekedési lehetőségek. Amikor Magdáék elmentek, akkor erre nem volt semmi kilátásunk. Különösen édesapámat viselte meg a dolog, ő Magdához mindig nagyon közel állt, ahogy anyu mondta, Magda volt a kedvence.

De amellett, hogy nagyon közel állt, úgy gondolom, az is nagyon sokat jelentett, hogy az ötvenes években, mikor Magda már asszonyként egyetemre járt, úgy kereste meg a zsebpénzét, hogy apunak volt a gépelőnője. A közös munka sokkal közelebb hozta egymáshoz őket. Nálunk ezek voltak az előzményei ’56 karácsonyának: egy elnyomott forradalom, egy cserbenhagyott ország, családok, ahonnan majdnem mindenhonnan hiányzott valaki. Abban az évben kétszázezer család tanulta meg, hogy hogyan lehet csonkán is örülni a karácsonynak és a szeretet ünnepének. Mi is úgy ünnepeltünk, mint az előző években mindig. A Szilágyi Erzsébet fasorban gyűltünk össze. Ott voltak a szüleim, Csilla húgom, Judit nővérem, az ő férje, akit akkor még nem börtönöztek be. Munkástanács-tag volt, és júniusban már őt is letartóztatták. Ott volt az egyéves Lacika és én a férjemmel. Meggyújtottuk a karácsonyfagyertyákat, elénekeltük a Mennyből az angyalt, kívántunk egy boldogabb karácsonyt mindenkinek.Természetesen az öröm forrása a kis Laci volt, aki csodálkozó arccal kocogott az ajándékok között és a sok játék között nem tudta, hogy melyikhez nyúljon, állandóan a csillagszóró csillagai után kapkodott. Édesanyám elővette Magdiék karácsonyi levelét, és odaadta apunak, hogy olvassa föl. Apu elkezdte olvasni, de nem tudta, elérzékenyedett, odaadta Juditnak, ő fejezte be az olvasást. Családi szokás volt, minden karácsonyeste a vacsora után édesapám a legújabb dolgaiból felolvasott valamit. Úgy emlékszem, hogy ezen a szomorú karácsonyestén is volt felolvasás, de nem tudok pontosan visszaemlékezni, melyik írását olvashatta fel. Talán a Magyar műhely című tanulmánya lehetett, vagy az előszó a Sámsonhoz. Ha a helyzetre gondolok, azt hiszem, inkább a Magyar műhely lehetett, hiszen ez a tanulmány volt az, amit az őszi események katalizáltak, annak a hatására jött létre. Ez lett volna az ő első háború utáni tanulmánykötetének a címadó írása. Akkor már tudtuk, hogy a kötet nem fog megjelenni, ahogy soha eredeti formájában nem jelent meg, de úgy gondolom, hogy ebben a reményvesztett hangulatban azért mégiscsak meg akarta mutatni, hogyan látja ő a magyar irodalom világirodalmi helyzetét.

Németh Magda: Nagyon- nagyon távolról kezdem. 1952 áprilisában férjhez mentem Némethy Lászlóhoz, aki akkor és már előtte is hosszú ideje Diósgyőrben a Kohászati Műveknél volt korához képest elég magas beosztásban. Tíz évvel volt idősebb nálam. Laci Miskolcon, a református gimnáziumban érettségizett, árvagyerekként került be a soproni egyetemre, a kohászati üzemek ajánlásával és anyagi támogatásával. Sopronban diplomázott. De a támogatásnak az volt a feltétele, hogy tíz évet Diósgyőrben töltsön. Ezt becsülettel le is szolgálta, hiszen már mint egyetemista is ott dolgozott.Nagyon jó nyelvérzéke volt. Iskolában németet tanult, az angolt magánszorgalomból tanulta, és ’47‑ben kint járt egy szakmai úton a kohászattól Angliában. Pár hétig csak, de ezalatt teljesen belejött a beszédbe is. Oroszul is megtanult, mert rengeteg orosz jött a gyárhoz és azokkal direktben akart kommunikálni. Sok könyvet is fordított. Ezzel gyarapította a jövedelmét, hiszen családját is el kellett tartania. Én is így tanultam meg mellette oroszul. Férjem ugyanis elvállalt egy könyvet, de amikor kinevezték ’52 végén az új beruházás igazgatójának, ami borzalmas időigényes és idegigényes munka volt, nem tudta folytatni a fordítást. Azt mondta: most csináld te, és én majd átnézem. Bárha aputól egy kicsit már tanultam oroszul, végül is kohászati szövegen sajátítottam el a kellő szintet. Mint fiatalasszony lekerültem Diósgyőrbe. Úgy emlékszem, Pléh Sándor utcának hívták, ahol laktunk. A két család számára kialakított ház egyik felét anyósom testvéréék lakták, a másik felét pedig Laci az édesanyjával és kéthúgával. Én jöttem ötödiknek a két szoba hallos lakásba. A kisebb baj volt, hogy elég sűrűn kellett itt élnünk. De az egész diósgyőri hangulat annyira deprimált, hogy azt kimondani nem tudom. Mihelyst lehetett, elmentem dolgozni. Tekintve, hogy angolul, németül, kicsit franciául, kicsit már oroszul is tudtam, fölvettek a Kohászati Művekhez fordítónak. Laci napi 14–16 órát dolgozott, úgyhogy sokat nem láttam őt, de így, hogy én is elkezdtem dolgozni, sokkal könnyebb volt elviselni az ottani életet. Viszont úgy éreztem, hogy amit fordítok, azt szakmailag nem értem, úgyhogy egy fél év után beiratkoztam a miskolci egyetemre a Dudujka- völgyben, az Egyetemvárosban…

D. M.: …Akkori nevén Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemre.

N. M.: …én is kohómérnöknek, esti tagozatra. El is végeztem, azt hiszem, egy évet. De közben állandóan rágtam Laci fülét, hogy próbáljunk meg Pestre fölkerülni. Apu is többször lent volt látogatni minket ebben a kis lakásban, és ő is érezte, hogy számomra az volna a megoldás, ha fölkerülhetnék a családom közelébe Budapestre. Laci jól ismerte a Csepeli KohászatiMűvek műszaki főnökét, vele sikerült elérni, hogy kikérték őt Diósgyőrből és ’54 folyamán fölkerültünk Budapestre. Hiába született Miskolcon, lélekben nem volt igazán miskolci. Ő is örült annak, hogy Budapestre kerültünk. Persze lakásunk még nem volt, anyuéknál laktunk hónapokig. Én közben átiratkoztam a budapesti egyetemre, de már a vegyészkarra, szintén esti tagozatra. Dolgoztam is napközben, meg apunak is gépeltem, de egész napos munkám nem volt. Egy negyednapos munkám volt a Mezőgazdasági Könyvkiadónál. A következő évben megkérvényeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen a Vegyészmérnöki Kar nappali tagozatára való átvételemet, és ez sikerült is. Annyit különbözetiztem életemben, hogy azzal három egyetemet el lehetett volna végezni. Nagy nehezen egy szolgálati lakást is kaptunk ’54 legvégén vagy ’55 elején a Karolina úton. Anyósommal hármasban laktunk a két szoba hallos kis lakásban. Kezdett egyenesbe jönni az életem. Aztán jöttek a forradalmi események, amiket Ágnes már elmondott, és amikben Laci is részt vett. Az volt a benyomásom, bárhol is volt vezető beosztásban, a munkások nagyon szerették. Itt Csepelen is egy-két év alatt népszerű lett. A közlekedés persze leállt. Bárha a Karolina út nem volt közel, ő mindennap kijárt Csepelre. Megválasztották az acélmű munkástanácsaelnökének vagy vezetőjének – nem tudom, minek nevezték pontosan. Ezért aztán még inkább úgy érezte, hogy mindennap ki kell mennie oda. November 2‑án vagy 3‑án, erről utóbb vitatkoztunk, mert nem csináltunk följegyzéseket, Csepelről munkásküldöttség ment Nagy Imréhez azzal a kéréssel, hogy nemzetközi fórumokon járjon közbe, hogy az oroszok kimenjenek az országból, és mi csatlakozhassunk a nyugati blokkhoz. Ott többen voltak, akik fogadták őket, és Laci úgy emlékezett, hogy Kádár is ott ült közöttük. Aztán jött november 4‑e. Mi a Karolina út és annak az útnak a sarkán laktunk, ami a Balatoni úttól bekötött a városba. Úgyhogy hajnalban, 4‑kor arra ébredtünk, hogy rettenetes zúgás van az ablak alatt. Ezt megelőzően már voltak olyan hírek, hogy az oroszok be fognak jönni rövidesen. Kinéztünk és a tankok ott vonultak befelé. Több útvonalon jöttek be Budapestre, ez volt az egyik útvonaluk. Bekapcsoltuk a rádiót, hallottuk Nagy Imre beszédét, tudtuk, nagyon nagy baj van. Ettől függetlenül Laci továbbra is kijárt Csepelre. Múltak- teltek a napok, ők ott kint Csepelen szervezkedtek, de ennek természetesen sok eredménye nem lehetett. November 15‑én este ültünk a lakásban, Vargha Balázsék voltak nálunk, akik nagyon közel laktak hozzánk. Megszólalt a telefon és egy üzenet jött Lacinak: „Mérnök úr, holnap ne jöjjön be a gyárba semmiképpen, mert az oroszok le fogják tartóztatni. A nevemet nem mondhatom meg, de higgye el, ez a helyzet”. Balázsék azt mondták, ez után a telefon után ne is maradjunk ebben a lakásban, mert lehet, hogy ezt is lehallgatták. Átmentünk hozzájuk, számtalan gyerekük volt, mi is valamilyen gyerekágyon aludtunk. Másnap elmentem anyuékhoz, Laci elment az ő családjához. Ő megmondta nekik, hogy elmegyünk, én nem mondtam meg. Harmadnap, azt hiszem, 17‑én összeszedtünk egy kis cókmókot, némi élelmet, és kiálltunk az országútra azzal, hogy megpróbálunk átmenni Nyugatra, legalábbis addig, amíg itt stabilizálódik a helyzet. A tervünk az volt, hogy elmegyünk Sajkodig valamilyen autóval, amire fölkapaszkodunk és utána onnan biciklivel a határig. Sedlmayer Kurték, anyuék barátai ott laktak a határ közelében. Azt céloztuk meg, hogy odamegyünk el és onnan fogunk gyalog átmenni. Tényleg föl is kapaszkodtunk egy teherautóra, ami a Balaton irányában haladt, de amikor a Balaton északi csücskéhez értünk, azt tapasztaltuk, hogy a déli parton megy tovább. Hátul ültünk, nem tudtunk elég gyorsan kommunikálni a sofőrrel. Aztán sűrű kopogással kapcsolatba léptünk vele, kértük, hogy akkor legalább Szántódnál rakjon le minket, hogy a komppal átmehessünk. Késő délután volt amikorra odaértünk, novemberben korán sötétedik. Kimentünk a révhez, mondták, már napok óta nem közlekedik. Ott álltunk elkeseredve. Egyszer csak jött egy motorbiciklis, hozta a rév működtetőinek a fizetését. Mind a két oldalra. Emiatt átment a komp, hogy a fizetést átvigyék. Mi is átmehettünk vele. Csodaszámba ment. Onnan gyalog sétáltunk át, nem a falun keresztül, hanem a parti úton Sajkodra. Már teljesen sötét volt, amikor megérkeztünk. A mi kis házunk jéghideg volt, úgyhogy a szomszédos Oszter családhoz kopogtattunk be. Az ő unokájuk az ismert színész. Ott aludtunk egy szűk kis fekhelyen. Sejtették, miért jöttünk, el is mondtuk nekik. Reggel korán fölszedtük a két biciklit és elindultunk a határ felé egy elég rossz térképpel. Az utat nem részletezem, akkor már három hónapos terhes voltam. Ötévi házasság után jött ez a terhesség. Elég nagy veszélyhelyzet volt ilyen állapotban elindulni, de úgy éreztem, hogy az nem lehet választás, hogy Pestre visszamenjünk, ahol a férjem börtönbe kerül, mielőtt még a gyerek megszületik. Nagyon erős visszaütésre gondoltam, attól féltem, akik munkástanácsi vezető szerepben voltak, azokat elviszik Oroszországba. A háború után volt erre példa. Tovább indultunk. Két teljes napot bicikliztünk, amíg leértünk a határhoz. Mikor odaértünk a faluba, ahol Sedlmayerék laktak, közölték, hogy ők már elmentek nyugatra, de itt él egy unokahúguk. Vele megtárgyaltuk, hogy melyik irányba induljunk. Délután, sötétben, hat-hét óra tájban indultunk. Eleinte csúszva, kúszva, mert mindenfelé őrök mászkáltak. Lövöldözés hallatszott. Aztán bejutottunk egy erdőbe, ahol már felegyenesedve is mehettünk. Majd bokáig érő sárban kellett tovább haladnunk. Fényeket láttunk és kutyaugatást hallottunk. Elmentünk abba az irányba. Azóta én ezt jól megnéztem térképen, mi levágtunk egy sarkot Magyarországból és visszaértünk egy ugyanolyan magyar településre. A falu határában állt egy traktor. A házakon csak számok voltak, mondtuk, nézzük meg, hol készült a traktor, abból majd kiderül, hol vagyunk. Sajnos rá volt írva, hogy Traktorgyár, Budapest. Férjem örök optimista, azt mondta, sok traktort gyártottunk Ausztriának is. De azért óvatosak voltunk. Úgy éjféltájban lehetett. Két házban volt még világos. Az egyikbe bekopogtunk. Egy idős néni, egy fiatalabb lány és egy fiú babot válogattak. Elmondtuk, hogy át akartunk jutni a határon, de eltévedtünk, visszajöttünk Magyarországra. Megkérdeztük, tudnának-e segíteni. Azt mondja a néni, a vőm, holnap készül át a határon a vásárra, azért válogatjuk a babot, ő határőr, úgyhogy jól ismeri a helyzetet. Ennek persze nem tudtunk maradéktalanul örülni. De nagyon rendesek voltak, adtak egy ágyat, amibe ketten lefeküdtünk. Aludni ugyan nem mertünk. Reggel ötkor átmentünk ezzel a fiúval a határon. Minden magyar pénzünket odaadtuk neki. Felsőpulyára, azaz Oberpullendorfba halálosan kimerülten érkeztünk. Csak az iskola volt nyitva. Fekhelyek nem voltak, csak székek és sajtos szendvicseket osztottak. Mondtam Lacinak, én itt összeroskadok, nem bírom tovább. Elmentünk a rendőrségre, és megkérdeztük, volna-e valami lehetőség, hogy valahol egy fekhelyet kapjak. Azt válaszolták, ilyen lehetőségük nekik nincsen, hacsak nem megyek be egy cellába és ott lefekszem.Állt ott egy hölgy, aki éppen valami feljelentést akart tenni. Erre megszólalt: csak nem fogja az első szabad éjszakáját rendőri cellában tölteni, jöjjenek el hozzánk. Nagyon kedves osztrák házaspár volt, kis gyerekekkel, magyarul nem is tudtak. Náluk töltöttünk 3–4 napot. Az valami fenséges dolog volt, tiszta ágyba lefeküdni. Közben bécsi barátokkal fölvettük a kapcsolatot és pár nap múlva fölmentünk Bécsbe. Laci szakmáját figyelembe véve három ország jöhetett számításba. Ausztriában nem akartunk maradni, az túl közel volt, és attól féltünk, hogy az oroszok esetleg lerohanják. Szóba jött Svédország, Kanada és az Egyesült Államok. Ez utóbbi nagyon lassan intézte az ügyeket és én azt akartam, hogy minél előbb olyan helyre kerüljek, ahol a gyereket nyugodtan tudom megszülni. Azt is hallottuk, hogy bizonyos méreten túl már nem vesznek föl a repülőgépre. A svéd és a kanadai állás körülbelül párhuzamosan futott, és egyszerre is jött be. A kanadait választottuk. December 16–17 körül kivittek minket Schwechatra, ott vártuk a repülőgépet, amelyik majd átvisz a tengeren. Állítólag az akkori amerikai alelnök, Nixon pont azzal a repülőgéppel jött át Európába, ami minket vitt volna. Várakozni kellett. Végül egy kimustrált kétmotoros harcigépen indultunk el. Azt hiszem 21‑én. Ennek a gépnek minden lehetséges helyen le kellett szállni, mert állandóan javításra szorult. Körülbelül három napig utaztunk. A fűtési rendszer ezalatt nem működött rendesen, nem volt automatika, kézzel kellett kapcsolni. Vagy megfagytunk, vagy túlzottan melegünk volt. A stewardess ha elbóbiskolt pár percre, akkor vagy nagyon lehűlt a gép, vagy majdnem megfőttünk. Montrealba kellett volna megérkeznünk. A bécsi ismerősünknek ott volt ugyanis kapcsolata és az ottaniakkal telefonon meg is beszélte érkezésünket. Üzenték, szeretettel várnak. Közben megérkezett Ausztriába anyunak az unokahúga, Eggenhofer Kati a férjével, Lacival. Nekünk is nagyon jó barátaink voltak. Korban anyuék és köztünk vannak félúton, hál’ Istennek még élnek. Velük is megbeszéltük, hogy Montrealban találkozunk. Már alig vártuk, hogy leszálljunk, amikor a pilóta bemondja, hogy sajnos Montrealban olyan hóvihar van, hogy nem tudunk leszállni. Visznek tovább Torontóba. Teljesen váratlanul ott kellett leszállnunk, december 24‑én este. Ahogy szálltunk le a géppel, kivilágítva az egész város, nagyon szép látvány volt. Aztán bevittek egy menekülttáborba, ahol szétválasztották a családokat. Külön részbe vitték a férfiakat, külön a nőket, és mindenkinek át kellett esni még azon az éjszakán az orvosi vizsgálaton. Nem bizonyult jó kezdetnek. Az összes nő sírt. Kegyetlen dolog volt ez Szentestén, hogy mibe kerültünk mi itt bele. Karácsonyi hangulatnak nyoma sem volt. Egy ismerős házaspár, akikkel még Schwechatban találkoztunk, gyerekorvos volt. Ők ismerték az ottani gyerekkórházban Sass- Kortsák Bandit, aki szintén gyerekorvos volt. Bandi közölte, hogy vagy tíz orvos szívesen vendégül lát magyar orvosokat, ha tudnak legalább egy kicsit angolul. Pozsonyi Jóska útitársunk jelezte, hogy ennyi orvos nincs a társaságban, de van egy mérnök házaspár, ők jól tudnak angolul és félidős terhes az asszony.

Nagyon jó lenne, ha őket is fogadnák. Így kerültünk egy dr. Normann Park nevű kanadai orvos családjához, egy gyönyörű villába. Rendkívül kedvesen fogadtak. Jóval idősebbek voltak nálunk, ma már egyikük sem él. A barátság fenn is maradt életük végéig. Végül is csak december 24‑től 27‑ig voltunk a táborban. Mindjárt elkezdtünk állás után érdeklődni. Voltak magyarok, akik azzal segítették az újonnan érkezetteket, hogy olyan helyekre fuvarozták őket, ahol azt gondolták, hogy álláslehetőség adódhat. Torontóhoz legközelebb Hamilton van, a legnagyobb acélgyártó város Kanadában. Először odamentünk. Ott kapott Laci egy ajánlatot. De tudta, hogy egy Welland nevű helyen van egy nemesacélgyár. Kérte tehát, hogy vigyék el oda, hátha ott is lesz alkalma állást kapni. Ott is ajánlottak egy jó mérnöki állást, úgyhogy január 2‑án meg is kezdhette az Atlas Steelsnél a munkát. Ezzel zárult a mi kinti első karácsonyunk.Rettenetesen hiányzott a család, volt sírás, volt szomorúság. Az első igazi örömet az okozta, amikor megkaptuk apu beszámoló levelét. Ez több lépcsőn keresztül jutott el hozzánk. Egy kis részletet szeretnék felolvasni belőle, ami apu hozzáállására jellemző. Tudtam, hogy neki milyen nagy csapás volt, hogy én elhagytam. Mégis így reagált minderre: „Ha fiatal és egészséges lennék, én is megtalálnám odakinn a feladatomat: a szétszórt magyarság, az új magyar diaspóra összefogását – hisz közel százezer ember ment ki, jórészt értelmiségi, akik az okt. 23. forradalom tanulságával a hátukban egész másként nézhetik az emberiség dolgait is. Tinektek persze a szakmai továbbképzés, az elhelyezkedés, beilleszkedés, a gyermek nevelése lesz a fő feladatotok – de azért ne feledkezzetek meg soha arról az új magyar szolidaritásról, amely itt alakult ki s ott kinn sem szabad megszakadnia. Mi vagyunk most már a világ 20. századi zsidói, az emberiség új hivatástudatának az erjesztői.” Az „új magyar szolidaritás” – ez a fogalom a kintieknek nagyon sokat jelentett.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-11-21 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.