Videó

A Bizony, Isten! csatorna videója




Keresés a honlapon:


Dobos Marianne Karácsonyaim – Dr Susits Tamás interjú

 

 

 

 

Karácsonyaim1

 

Dobos Marianne: A magyar történelem sűrűsödik azon a városrészen, amelyet még mi is úgy tanultunk az iskolában: Vár-Tabán-Krisztinaváros. Mint Márai Sándor is mondta: világnézetet jelent az idetartozás. Dr Susits Tamás ügyvéd itt nőtt fel, gyökerei ide kötötték. És a forradalmi napokban az itt lakók bizalma őt emelte vezetőjükké. Nem kereste, de elfogadta a rábízott feladatot. És választóitól el nem szakadva, itthon nézett szembe ezt követően a megtorlással. Akkor találkoztunk, amikor emléktáblát állítottak a vár valahai védelmezőinek, mártíroknak és túlélőknek egyaránt. Megérhette a börtönéveket túlélő, utóbb Németországban letelepedett száműzött, hogy a forradalmat ünneplő emlékülésen megtarthassa a maga „tanácstagi” és Nemzeti Bizottság-beli elnöki beszámolóját. Az utódok, közöttük hivatali utóda, a kerület mai polgármestere tisztelettel hallgatták az előd emlékezését. Ez a találkozás adott alkalmat, hogy személyes sorsáról kérdezzem a valahai történelmi szerepet vállaló személyiséget. Könyvem címével kérdeztem: hogyan élte meg a forradalmat követő karácsonyt?

Susits Tamás: 1956 Karácsonya. Ugyancsak karácsonyi idő van. Igaz, azóta közel fél évszázad lepergett a homokórán. Most, amikor a magyar forradalom évének karácsonyát idézem, szeretném érzékelhetővé, megfoghatóvá tenni annak a különös, minden mástól különböző légkörét, hangulatát.

Alig két hónap választott el a forradalom kitörésétől. Még szinte tapintható közelségben volt minden: az örömmámor, a szárnyakat kapott törekvés a jövő felé, a remény szép szédülete, hogy most minden meg fog változni. Aztán még itt volt a keserű felébredés, a mindent eltipró terrorhatalom ökölcsapása. Még itt érződött a november 23, az első hónapforduló, amikor délben öt percre kiürültek a pesti és budai utcák, s egy leigázott város milliónyi lakosa némán és csendben, visszahúzódva az utcákról, emlékezett. Mikor leálltak a villamosok, autóbuszok, az emberek erre az öt percre behúzódtak a kapuk alá. A pesti utcák, amelyeket egy hónappal ezelőtt betöltött a diadalmas forradalom üdvrivalgása; -- az utcák, ebben a déli órában, üresek voltak, némák és kihaltak. Egy város emlékezett megtiport, meggyalázott és elárult diadalára.

Vajon ki emlékszik még erre a néma tüntetésre?

Vagy arra a december 6-ára, mikor szájról-szájra, titokban terjesztett sztrájkfelhívásra a géppisztolyos pufajkások válaszoltak. Otthonukból terelték a munkásokat, mint a vágóállatokat, a munkahelyekre. Villamoson, autóbuszon pedig az elnyomó hatalom megtestesítőjeként minden járművezető mellett ott állt a géppisztolyos őr.

Ki emlékszik még ezekre a napokra? Hiszen fél évszázad távlatában ezek a képek már elmosódtak, elvesztették kontúrjukat. Ahogyan a történelemben lenni szokott: a nagy -események meghatározó, erőteljes vonalaiban az epizódok elmosódnak, feloldódnak.

Pedig sokat jelentett akkoriban ez a két nap. Alig valamivel a durva, fegyveres elnyomás legelső és legdermesztőbb napjai után. Egyfajta csakazértis volt ez. Nem erőfitogtatás, csak csendes, szívós, kitartó ellenállás. Csakazértis.

1956 Karácsony.

Még friss volt minden seb. Még szinte fizikailag fájt az elnyomatás. Az emberből még nem irtódott ki az aggodalom. Igen, a félelem mindentől, ami az otthon falain kívülről jöhet.

Lakásunk szobaablakai tágasan és nagy táblákkal nyíltak az utcára, a Gellérthegy és a Déli-pályaudvar irányába. Az ember úgy érezte, szabad céltáblák minden lőfegyver, minden támadó szándék számára; s ugyan hol nem lehetett akkoriban támadó szándéktól tartani?

A karácsonyfát tehát a hallban állítottuk fel. Abban a helyiségben, aminek nem nyílt ablaka az utca felé, hogy a fény ki ne szűrődhessen. Főként a szelíd, kis gyertyák fénye; hiszen ez lett volna – így éreztük – a leggyanúsabb.

Eldugott, kis karácsonyfa volt, satnya, ritkaágú fenyő. Amilyet akkor nem kis nehézség és szaladgálás árán keríteni lehetett. De a fehér kis gyertyák mindegyikére kicsi, piros-fehér-zöld szalagcsokrot kötöttünk. Az eldugott, kis karácsonyfa így valamit hirdetett, amit akkor olyan durván megtiportak. A közönséges, harsányan agresszív vörös színnel szemben a három szín szelíd és biztonságos harmóniáját hirdette; a zöld fa ágain, fehér gyertyákon, nemzetiszínű kis szalagcsokrok. Ajándék? – Hát néhány tétova apróság, valami magunk-csinálta kis tárgy, ami hasznos lehet még: kötött zokni, sál, kis sapka…

Álltunk a karácsonyestén a fácska előtt elszorult szívvel, telve aggodalommal és félelemmel a jövőtől. A fiatal, szép kis asszonnyal, a négyéves, apró emberkével és az idős szülőkkel. Egyikünk sem tudta, mit hoz a holnap. Egy volt csupán bizonyos: jót, békességet biztosan nem. Álltunk együtt, s szorongó félelemmel gondoltunk a holnapra. Ez a szorongás ott és akkor nem csupán egy, a közösségért való szorongás volt. Nem csupán egy megtiport, meggyalázott nemzet közös szorongása. Ezen a karácsonyestén átderengett a legközvetlenebb, legszemélyesebb sorsért való rettegő aggodalom. A kis gyertyák pislákoló lángja felett a család szétszakításának, az egyéni szenvedéseknek eljövendő árnyéka sötétlett fel. Visszakísértett a közelmúlt, s fenyegetően tornyosult fel a még ismeretlen, kegyetlen jövő. Lesz-e még együtt karácsony? Lesz-e még – bármilyen pici és satnya, de zöld ágú – kis fenyőfa, lesznek-e még apró, meleg lángocskák a jövő sötét éjszakájában?

D. M.: Hogy és hol is kezdődött hát mindaz, ami ehhez a szorongó érzésekkel teli karácsonyhoz vezetett?

S. T.: Itt születtem, itt nőttem fel, ebben a városrészben. Itt éltek a szüleim, a nagyszüleim. Ugyanabban az elemi iskolában tanultam a betűvetést, mint annak idején az édesapám.

Vár-Tabán-Krisztinaváros. Így hívták hivatalosan ezt a városrészt. Békés, csendes, hagyományokkal teli polgárváros volt ez. Annyira polgári volt, annyira telítve a nyugodt, kiegyensúlyozott élet levegőjével, hogy ide a háború után az új rend urai nem telepedtek le. Itt nem voltak fontos kormányhivatalok. Amik voltak valaha, őrizve valamit a múlt méltóságából, azokat elsodorta a háború. Ide nem telepedtek be urizáló proletárvezérek. Vörös hangoskodásuknak ez a csendes környezet nem felelt meg. Ők a Rózsadombot keresték. Talán éppen ezért volt gyanús ez a városnegyed a vörös hatalom számára. Azt hiszem, ők is érezték, hogy ez a parázs mindig izzani fog a hamu alatt, amit a háborús pusztítás ráterített. Hát ezt iparkodtak eltaposni, jó durva bakancsokkal. Ezért került ide -- mintegy harsogó jelképeként a proletárhatalomnak -- tanácselnökül egy veterán, a pártközpontban nagyhatalmú ember, egy munkás-tábornok tanulatlan felesége és a nagyhatalmú fővezér, Rákosi Mátyás egyik helyettesének öntudatos, vörös-harcos felesége. A „népi demokrácia öklét” pedig egy ÁVH-s százados, mint rendőrkapitány, képviselte. Ilyen környezetben éltünk, budapesti első kerületi polgárok.

A történések teljességéhez hozzátartozik még egy előzmény. 1954-ben, mint fiatal ügyvédet, lakókörnyezetemben igen jól ismertek az emberek. Mikor ősszel az úgynevezett tanácsválasztásra került sor, tartottak a közeli leánygimnáziumban egy gyűlést. Itt mutatták be a Népfront (ez a kommunista pártirányítás alatt működő politikai egyesülés volt) helyi tanácstagjelöltjét, egy asszonyt. Hadd jegyezzem meg, hogy ez volt az első olyan tanácsválasztás, ahol tulajdonképpen nem volt választani való, hiszen a kommunista befolyás alatt álló Népfront egyetlen jelöltjére lehetett szavazni. A jelöltet a körzetben tartott úgynevezett lakógyűlésen jelölték; -- pontosabban a helyi pártmegbízott itt mutatta be azt a személyt, akit a pártbizottság erre kiválasztott.

Mint mondottam, esetünkben ez egy asszony volt, az egyik utcánkbeli ház házfelügyelője. A dologhoz tartozik, hogy a ház eredetileg Horthy István tulajdona volt, úgy is hívta az utcabeli köznyelv, hogy Horthy-ház. Házmestere pedig -- ez az asszony -- állítólag valamikor a Horthy-családnál volt szobalány. Igaz-e vagy nem -- nem tudom. Beszélték.

A hölgy mindenesetre elkötelezett kommunista volt; legalábbis annak vallotta magát. Pártállása és osztályhelyzete mindenesetre predesztinálta őt a tanácstagságra ebben az osztályidegen városrészi környezetben.

Ezen a gyűlésen azonban egy nem várt fordulat történt. Valami, amire a pártkorifeusok nem számítottak.

Miután a jelöltet bemutatták, és mielőtt -- legalábbis látszat szerint -- szavaztunk volna felőle, szót kért egy asszony. Ennek az asszonynak utcánkban kis, egyszemélyes élelmiszer és fűszerkereskedése volt. Akkoriban, az államosítások és minden kis magánkezdeményezés erőszakos megszüntetése idején a helyi hatóságok mindent elkövettek ennek a szerencsétlen asszonynak a tönkretételére. Mint fiatal ügyvéd, sokszor voltam a segítségére -- mégha gyakran sikertelenül is --, és sohasem kértem vagy fogadtam el tőle fizetséget. Nos, ez az asszony szót kért, s körülbelül azt mondta, hogy a népnek olyan képviselőre van szüksége, aki az érdekeit védi, nem olyanra, akiről jószerivel azt sem tudják, kicsoda. Ezért ő engem javasol a megválasztandó tisztségre. A pártkorifeusnak nem volt mit tennie, szavazásra kellett bocsátania a két javaslatot. A többség -- méghozzá nem is kis többség -- mellettem döntött. Így lettem minden pártszándék ellenére tanácstagjelölt. Sőt, tanácstag is, hiszen akkoriban eleve csak egy jelöltre lehetett szavazni, ellenjelölt, konkurencia, választási lehetőség nem volt.

A pártirányítás a kerületben egyébként is hézagosan működött. Így kerülhetett be a tanácsba például Heltai Jenő író fia, egy nyugalmazott biztosítóintézeti vezető, egy patinás polgárcsaládból származó ügyvéd, és még néhányan, akiknek a nagy párthoz vagy a vörös vezetéshez nem sok közük volt. Arra aztán a nagy párt most már gondosan ügyelt, hogy az irányítás ki ne csússzon a kezéből, s a vezető hármas pozícióba beültette a saját embereit. Kilétükről már ejtettem szót. A korábban már említett tanácselnök ezidőtájt többször emlegette a híres lenini stratégiai elvet: „egyet lépünk hátra, hogy aztán kettőt léphessünk előre!”

Tanácstagi működésem nem bizonyult harmonikusnak -- már ami az ő elgondolásaikat illette. Egy alkalommal arra is vetemedtem, hogy a tanácsülésen leszavaztattam a nagyhatalmú tanácselnök egy javaslatát. Az ügy nem volt országos horderejű, csupán helyi vonatkozású. Ám ez elegendő volt, hogy az egyébként rendkívül hiú és öntelt embert most már véglegesen ellenségemnek tudjam.

Ilyen előzmények között érkezett el az októberi forradalom kitörése. Igaz, már a döntő napot megelőző események egyre sürgetőbbé tették bennem a kívánságot, hogy a magam helyén és hivatásom keretén belül azokhoz csatlakozzam, akik a különböző társadalmi megmozdulásokban egyre határozottabban a változás és változtatás irányában haladtak. Október 23-ának kirobbanó eseményei mégis bizonyos értelemben váratlanul értek: -- erre a robbanásra nem számítottam. Viszont azt is fel kellett ismernem, most már hol van végleg és visszavonhatatlanul az én helyem.

Nem sokkal 23-a után elmentem a tanácsházára, a Fő utcába. A tanácselnök fogadott, és rendkívül nyájas hangnemben közölte velem, hogy a forradalmi kormány (így mondta!) kívánságára meg kell alakítani a Nemzeti Bizottságot. Ezért arra kér, hogy minél szélesebb körben hirdessem meg, hogy másnap az Állami Népi Együttes Corvin-téri székházának nagytermében ebből a célból népgyűlést fogunk tartani. Visszamentem hát a mi utcánkba, ahol magam mellé vettem néhány segítséget, és amennyire tőlünk tellett, résztvevőket verbuváltunk -- élőszóval --, a Krisztinavárosban és a Naphegyen.

Másnap délutánra a meghirdetett helyszínen összegyűlt egy egészen tekintélyes tömeg. A nagyterem és az előtte levő folyosó zsúfolásig megtelt. Mint láttam, bőven voltak résztvevők az egyetemi kollégiumokból, és nemcsak a Naphegy környékéről, hanem a Várból, a Tabánból és a Vízivárosból is.

Az elnöki dobogót -- mintegy magától értetődő módon --, a tanácselnök foglalta el, az első sorban pedig ott ült az ő gárdája -- már aki nem bujdosott el már az első napon. Az elnök nagy magabiztossággal készült az ő bevált stratégiája szerint úrrá lenni a helyzeten. „Ha szükséges, engedünk, hogy aztán, ha a helyzet megszilárdul, visszavegyük” -- ezek voltak szavai, amelyeket párthíveivel váltott. Miután bejelentette a gyűlés célját, előhúzta -- jól bevált kommunista recept szerint -- a maga névsorát, láthatóan abban a reményben, hogy most majd megint fejbólintás lesz az ő saját listájára. Persze, hogy ezek kivétel nélkül a megbízható pártemberek közül kerültek ki.

Ezúttal azonban csalódnia kellett. Alig néhány szót mondhatott, kitört az elemi felháborodás, amely először lesöpörte őt az elnöki dobogóról; majd valaki bekiáltotta az én nevemet, s ezek után a tömeghangulat engem kívánt a továbbiakban a gyűlés vezetésére. A jelenlevőkkel azután abban egyeztünk meg, hogy tegyenek javaslatokat a Bizottság tagjainak személyére, megválasztásuk felől pedig egyenként szavazzunk. Ez meg is történt, s így alakult meg a Nemzeti Bizottság, amelynek tagjai még a helyszínen megválasztottak engem elnökül, majd átmentünk a közeli Tanácsházára, átvenni a közigazgatás vezetését. Felkerestük dolgozószobájában a tanácselnököt, összehívattuk vele vezető beosztottjait, s itt közöltem velük, hogy állásukból őket egyelőre felfüggesztem, s további intézkedésig a tanácsházán ne mutatkozzanak. Nem akarom itt a részleteket elmondani, csupán egy valamit, ami ezekről az órákról élénken megmaradt bennem: milyen meghunyászkodó, gyáva szűköléssel távoztak el ezek az emberek, nemrég még élet-halál urai; -- jóllehet senki velük szemben agresszíven nem viselkedett, s bántódásuk a későbbiek során sem esett... De bezzeg, mikor visszajöttek egy hét múlva, lihegtek a gyűlölettől és a bosszúvágytól...

D. M.: Így kezdődött tehát a tevékenysége, ami a forradalom ideje alatt, november 4-éig, a szovjet lerohanás napjáig, Budapest I. kerülete, a Vár-Tabán-Krisztinaváros közigazgatásának vezetését jelentette. Mit jelentett ez a tevékenység?

S. T.: Ügyvédi diplomás, jól képzett fiatalember voltam, családi otthonomból és neveltetésemből is körültekintő képességet hoztam magammal. Tisztában voltam adottságaimmal is, miként lehetek legjobban hasznára hazámnak, a forradalom ügyének, azon a poszton, amit nem kerestem, de amit sok polgártársam bizalma rám ruházott.

Tudtam -- s ez volt tevékenységem vezérelve is --, hogy a jövőt sok olyan probléma, gond, nehézség megoldása útján kell felépíteni, ami a rendezett közélet, nem utolsósorban a közellátás, közbiztonság, egészségügyi ellátás és közlekedés megszervezését teszi szükségessé. Ehhez állt rendelkezésre az addig működött tanácsi apparátus közigazgatási szervezete és a kerületi rendőrkapitányság. Mindenkit a képességei szerint a legmegfelelőbb helyre kellett állítani. A vörös uralom tudatlan, osztálygyűlölő kis diktátorait kellett hát elsősorban kicserélni. Így leváltottuk nem csupán a tanácsi igazgatási szervezetben a pártembereket, de kicseréltük a kerületi rendőrkapitányt is. A Nemzeti Bizottság tagjai között számosan akadtak, akik jó áttekintőképességgel, odaadó közreműködéssel ebben segítségemre voltak. Ezeknek a feladatoknak a megoldása állt tevékenységem középpontjában. Tudtam -- hogyne tudtam volna --, hogy a forradalom fegyveres harca is folyik, hogy sokan a „fronton” harcolnak az új rendért. De énrám a „hátország” biztosításának feladata jutott, ennek kellett megfelelnem.

A személycseréket gyorsan és határozottan hajtottuk végre. Sikerült a közellátás ügyét is előremozdítani; -- hogy legyen kenyér, hogy lehessen a legfontosabb élelmiszereket bevásárolni, hogy ami szállítóeszköz, üzemanyag rendelkezésre áll, az a közellátás biztosítását szolgálja. Törekedtünk arra, hogy a rászorulóknak fedelet tudjunk nyújtani, s arra, hogy az orvosi ellátás mielőbb hiánytalanul megfeleljen a követelményeknek.

A napok teltek, az események egyre gyorsabban követték egymást. Sajnos, egyre inkább felsötétlett a háttérben a nagy terrorhatalom, a szovjet fegyveres erejének árnyéka. Olykor, ha mindennapi teendőim közepette, azt a napi két-három órát otthonomban töltöttem, nemigen tudtam aludni. Aggodalmam nőttön-nőtt, s rémülten kezdtem érezni a szovjet világhatalom rémisztő jelenlétét. Minek tagadjam: -- elég pontosan tudtam, hogy a fegyveres erejével jelenlevő szovjet óriás az osztrák függetlenséghez fogvicsorgatva történt hozzájárulása után újabb engedményt aligha fog adni. Ez a szorongásom, sajnos, bizonyossággá vált, amikor az Egyesült Államok elnöke -- akinek segítségébe akkoriban annyi bizalmat helyeztünk --, egy nyilatkozatában azt mondotta: „imádkozom a magyar nemzetért!”

Ebben a helyzetben jött a nagy kísértő. Egy nap felkeresett egy hajózási kisvállalat forradalmi tanácsának elnöke, és közölte, hogy a Bem-rakparton kikötve áll a kishajójuk; felfűtve, az éjjel még útnak indul Bécsbe. Kivihetnének családostul -- mondta. Akkoriban a menekülés útja úgyszólván mindenki számára nyitva állt még. Ilyen tágasra nyitott kaput azonban nemigen kínáltak. Iszonyú kísértés volt. Négyéves kisgyerek, fiatalasszony -- nem utolsósorban pedig ismerősök, barátok a nyugat-európai világban -- (akikről később kiderült, hogy vártak bennünket). Aztán ezt gondoltam és válaszoltam: engem polgártársaim bizalma állított ide. Nem hagyhatom cserben őket. -- Nem menekültem el.

Később megfizettem érte. De ezt majd a maga helyén mondom el.

November 4-én hajnalban, mikor már Budára hallatszott a szovjet ágyúk dörgése, még egyszer, utoljára, bementem a Tanácsházára. Egy-két tisztviselő lézengett sápadtan, ijedten a hivatali szobákban. Gyorsan összeszedtem, ami írásos anyagot a Nemzeti Bizottság működéséről találtam, s befűtöttem vele a cserépkályhát. A titkárnő gyorsírófüzetére már nem került sor. -- Maradt legalább írásos bizonyítóanyag majdani bűnvádi tárgyalásomra! – A délelőtt folyamán megjelent egy szovjet őrnagy, és nekem szegezte a kérdést, hogy én vagyok-e itt a vezető? -- Igenlő válaszomra aztán atyailag megveregette a vállamat és közölte, hogy aztán vigyázzak a rendre. Ezzel eltávozott. Mondhatom, megkönnyebbültem. Nagyon örültem, hogy nem vitt magával!

D. M.: Mi történt ezután?

S. T.: Eltelt néhány nap, mikor a visszatért tanácselnök üzent értem. Felkerestem. Megint ő ült az íróasztalnál, s ezúttal nem sunyi, meghunyászkodó mosollyal köszönt, hanem fensőbbséges, gúnyos vigyorral. Körülbelül ilyesmit mondott: „Maga, Susits ügyvéd úr (ezt a két szót külön hangsúlyozta) most megtanulhatja, hogy ez nem a magához hasonló urak országa, hanem a proletároké!” Miután meggyőződött róla, hogy a céllövő kispuska, az üveg bor és a csomag kávé ugyanúgy ott vannak a páncélszekrényben, ahogyan ő otthagyta, -- kegyelemben elbocsátott. Nem álltam meg, hogy búcsúzóul azt ne mondjam neki: „Legutoljára vagy négyszázegynéhány évvel ezelőtt a török szultán alkalmazta azt a cselt Török Bálinttal szemben, amit most Tökölön a szovjeték Maléter Pállal szemben”. -- Ezt a mondatomat aztán vagy másfél évvel később a bíróságon, az ellenem folytatott tárgyaláson olvasta fejemre a tanácsvezető bíró.

Ezzel azonban tevékenységem még nem ért véget. Hiszen tanácstag voltam és maradtam. Ettől -- egyelőre -- még nem fosztott meg senki. Ezért november 14-én, azon a napon, melyre a tanácselnök az I. kerületi Tanács ülését összehívta, teljes jogú tanácstagként jelentem meg. De nem készületlenül. Mint képzett jogász, elég pontosan ismertem a kommunista államvezetés által 1954-ben megalkotott úgynevezett tanácstörvényt. Így ismertem természetesen azt a szakaszát is, amelyik lehetővé tette a tanács által a közigazgatás vezetésére megválasztott végrehajtóbizottság, annak elnöke, elnökhelyettese és titkára visszahívását a tanácsülés határozatával. Azaz a forradalomban eltávolított tanácselnököt és vezérkarát a saját rendszerük szabályai szerint vissza is lehet hívni, s helyettük újakat lehet választani. Élni kívántam tehát azzal a tanácstagi jogommal, hogy minderre javaslatot tegyek, sőt javasoljam is olyan személyek megválasztását a helyükre, akik a vörös uralomban nem kompromittálták magukat.

Ezt a javaslatot rövid felszólalás keretében meg is tettem. A hatásra magam sem számítottam. A tanácsülés -- amelyen a tagok több, mint kétharmada jelen volt --, javaslatomat egyhangúlag megszavazta. Érdekes, hogy ennek a tanácsülésnek a jegyzőkönyve az ellenem folytatott bírósági eljárás során nem volt előkeríthető. Állítólag elveszett.

Így következett be november 14-én, tíz nappal a szovjet lerohanás után, hogy a hatalomba visszatért vörösöknek Budapest I. kerületéből újra el kellett tűnniük. Először elsodorta őket a forradalom, azután besétáltak a saját törvényeik csapdájába. Nem is tértek vissza többé a Vár-Tabán-Krisztinavárosba...

D. M.: De ezzel a maga sorsa is végleg meg volt pecsételve.

S. T.: 1957. március 12-én tartóztattak le először. Két géppisztolyos rendőr és két civil nyomozó jött értem éjszaka. Március 17-éig voltam a Gyűjtőfogházban -- akkor hivatalosan Budapesti Országos Börtönnek hívták --, hetedmagammal egy kétszemélyes cellában. A sarokban egy vödör jelezte a WC-t. Öt nap múlva bocsátottak szabadon, anélkül, hogy egy szót szóltak volna hozzám.

Április 4. előtt -- mert akkor már híre járt, hogy nemzeti ünnepekre a magamfajta gyanús elemeket begyűjtik, mint hajdan, nemzetközi vásárokon a nyilvántartott zsebtolvajokat --, szóval április 4. előtt eltávoztam otthonról. Éjjel érkeztem gödi családi házunkba, anyám nővéréhez, és ott töltöttem az éjszakát. Másnap reggel hírét vettem, hogy valóban kerestek, s feleségemet azzal fenyegették meg, hogy ha nem kerülök elő, őt fogják elvinni. Ezért hazamentem, és bevártam őket. El is jöttek, elvittek újra, ugyanoda, ahol már egyszer voltam. Május 1-én megint jöttek. Ekkor már felkészülten vártam őket, kis tarisznyám már össze volt csomagolva egy napi hideg élelemmel. Ám ekkor felvittek a rendőrségen egy ÁVH-s tiszthez, úgymond kihallgatásra. Ez abból állott, hogy röviden és egyenesen feltették a kérdést, hajlandó vagyok-e velük „együttműködni”? Ha igen, akkor most hazamehetek, ha nem, fogva tartanak. Mikor ugyancsak röviden és egyszerűen nemet mondtam, a jobb pszichikai előkészítés érdekében hazaküldtek, mondván, gondolkodjam rajta reggelig, s akkor jöjjek vissza.

Reggel aztán a kis motyómmal újra jelentkeztem. A rendőrtiszt édeskés mosollyal megkérdezte, mit határoztam. Rámutattam a tarisznyámra, s annyit feleltem: „láthatja”. Így vittek el harmadszor. Megint csak pár napra.

Amikor július 18-án éjjel ismét felkerestek -- holott ezúttal semmiféle nemzeti ünnep nem volt --, feleségem azt kérdezte: „Most hány napig leszel bent?” – „Sokáig” -- feleltem --, „most nagyon sokáig”.

D. M.: Ezzel kezdődött – Kazinczy szavával – a „fogságom története”?

S. T.: Negyedik -- egyben végleges -- letartóztatásom először egy hathónapos internáláshoz vezetett. Négy hónapig voltam Kistarcsán, két hónapig Tökölön. Ennek az évnek tavaszán egy ismerősünk rejtett utakon végzett közbenjárásával sikerült feleségem és a kisgyerek részére egy Nyugat-Európára érvényes útlevelet szerezni. Mikor feleségem első ízben tudott a kistarcsai internálótáborban egy tízperces beszélőre engedélyt kapni, közölte, hogy „ajánlottak egy szobát Balatonon a gyerekkel való nyaralásra”; -- gondolkodás nélkül azt feleltem: „Utazzatok le a gyerekkel, egyszer csak kiszabadulok innen, s akkor én is utánatok megyek”. -- Mindketten értettük ezt a virágnyelvet. Két nap múlva pedig a gyerekkel ketten már útban voltak Nyugat felé. Mikor pedig harmadnap a lakásunkon megjelent két zordon, bőrkabátos férfiú, és feltették feleségem édesanyjának a kérdést, hogy hol a lánya -- ő már nyugodt egykedvűséggel felelhette: „Alighanem már Bécsen túl!” A két kellemetlen látogató nyilván azért jött, hogy az útleveleket bevonja. Egy kicsit elkéstek.

Az enyéim így Düsseldorfban, Hamburgban és Koppenhágában töltötték el a következő hónapokat. Mintegy kilenc hónapot tett ki ez az idő.

Mikor azonban hathónapos internálásom után a Markó utcai börtönbe szállítottak, és megkezdődött ellenem a bűnvádi eljárás, feleségem úgy határozott, hogy a gyerekkel együtt hazatér. Az én sorsom akkor nagyon bizonytalan volt; nem lehetett tudni, hány esztendőt kell távol maradnom, s mi vár ránk azután. Ő pedig úgy vélte, hogy a legnehezebb és legkeserűbb élethelyzetben mellettem a helye. Hiszen -- mint mondotta --, arra tett esküt az oltárnál, hogy kitart mellettem „minden bajban és bánatban, amíg a halál el nem választ”.

Huszonhét küzdelmes, együtt átélt, nehéz év után, élete virágjában választott el tőle a halál. Ő volt a kitartó, szilárd, hűséges szeretet hőse...

D. M.: Mi várt a családra, mikor találkozhattak?

S. T.: 1956 Karácsony. Akkor aggódva néztem a jövőbe, lesz-e még karácsony így, együtt? -- A családdal. Azokkal, akik hozzám tartoznak, akikkel egy az életem? -- Akkor erre gondoltam. Az elkövetkező évek meghozták a választ.

1957 Karácsony.

Tököl, internálótábor. Terjedelmes barakk, nagy helységében százötvenen vagyunk, háromszintes vaságyakon. A terem közepén, kis szabad térségen vaskályha. Ez az egyetlen fűtés. Körülötte dideregtünk naphosszat. A barakk két ilyen teremből állt, emebben mi voltunk, politikai rabok, a másikban „csövesek”, zsebtolvajok, csavargók, kis betörők -- a valódi alvilág egy darabja. Egymással nem volt szabad érintkeznünk. Azt hiszem, nem minket féltettek a valódi alvilág káros hatásától. Inkább fordítva. Nehogy esetleg téves ideológiai tanainkkal a csavargók egyébként tisztességes politikai lelkületét megfertőzzük. Ők legalábbis így vélték.

A rab is csinál magának karácsonyt, ahogy tud. Mi úgy tudtunk, hogy folytatólagos „mesélést” rendeztünk. A barakk intézményes tétlenségében ez volt az egyetlen menekvés. Felváltva mondtunk el történeteket, idéztük vissza kedves olvasmányainkat. Aki mesélt, felült az egyik emeletes ágy tetejére, a hallgatóság pedig alant kuporgott. Karácsonykor rajtam volt a mesélés sora. Két álló napon keresztül. Az ügyeletes rendőr -- ez volt részéről a karácsonyi jóindulat jele --, engedélyt adott a szomszédos csavargóknak, hogy aki akar, átjöhet hozzánk mesét hallgatni.

Mark Twain csodálatos remekművét, gyerekkorom egyik kedves olvasmányát, a Koldus és királyfit idéztem fel.

Többen jöttek át a csavargók közül. Nekem ott, az ágy tetején ülve feltűnt egy barázdált arcú, deres hajú, idősebb csavargó, aki az ágy előtt kuporgott, s szinte tátott szájjal, odaadó figyelemmel kísérte minden szavamat.

Mikor a történetnek ahhoz a részéhez értem, hogy a kóbor lovag, Miles Hendon magára veszi a kis koldus-királyfira kirótt vesszőcsapásokat, s ő tűri el a kalodába zárva a gyerek helyett a verés fájdalmát: -- akkor láttam, hogy az én öreg csavargómnak könnyes lesz a szeme, s ahogy áhítatos figyelemmel lesi a történetet, a két vaskos könnycsepp lassan gördül végig barázdált arcán...

Azt hiszem, soha, senkinek: -- színésznek, előadónak -- ilyen sikere nem volt. Én úgy gondolok vissza erre a képre, mint életem egyetlen, igazi sikerélményére...

1958 Karácsony.

Gyűjtőfogház, Kőbánya. Csupa politikai elítélt, csíkosruhás, számozott rabok. Kettesével -- esetleg hármasával --, cellánként. Három emelet, mindegyiken folyosóőrök.

Már reggel, amikor a kutyaetetőnek nevezett kis nyíláson bedugták a reggelit (fél csajka barna lötty, 30 deka kenyér) nyomatékosan beszóltak minden cellába: „Aztán csend legyen egész nap, semmi mozgolódás, különben baj lesz!”

Eljött az este, sötétedett. Akkor az egyik cellában harsányan felhangzott: „mennyből az angyal...” -- Aztán egy másikban is, egy harmadikban is, rövidesen csak úgy zengtek a folyosók. A börtönfolyosó visszhangjából sosem lehet tudni, melyik cellából jön a zaj. Az őrök tehát fejvesztetten szaladgáltak, nyitottak be egyik cella után a másikba. Csakhogy valahányszor valahová benyitottak, ott éppen nem énekelt senki.

„Mennyből az angyal”. -- A Gyűjtőfogházban azon a karácsonyon így jött le hozzánk. De lejött.

 

* * *

 

Május volt, mikor szabadultam. Szép, verőfényes májusi reggel. Azóta tudom, hogy Kőbányán, a Köztemető és a fogház előtti téren a vadgesztenyefáknak rózsaszín virága van...

D. M.: Az egyes ember sorsa, a vele megtörténtek, ugyan mit jelentenek történelmi méretekben?

S. T.: Semmit. Az egyén szerepe, sorsa elvész a nagy egészben. De ahogyan egy csepp tengervízben benne van az óceán egészének vegyi összetétele: -- ezek a kis sorsok, az enyém is, visszatükrözik a korszakot, amelyben éltünk.

Most pedig, mielőtt bevégzem az emlékezést, még valamire emlékeznem kell.

Márai Sándor írja a Füveskönyvben:

„Az emberi aljasság mértéke oly korlátlan, hőfoka oly égető, találékonysága oly eredeti és változatos, megnyilatkozási képletei oly meglepőek, hogy néha meghőkölünk s úgy érezzük, ez a legnagyobb emberi erő.

De később úgy tapasztaljuk, valahányszor az emberi aljasság támad, rögtön jelentkezik az emberi segítség is. Legtöbbször gyámoltalanabb a segítő szándék, mint az aljasság, bátortalanabb, tétovább. A segítség erejét bajosabb megszervezni. De jelentkezik, kérés és hívás nélkül, néha nagyon szemérmesen, s egyszerre látnod kell, hogy az aljassággal szemben az emberi szándék megszervezi a segítséget is. Néha későn. Néha tökéletlenül. De végül diadalmasan. Ezt tapasztaltam.”

Igen, ezek a kis, tétova emberi jóságok, segítőkészségek azokban az időkben is átütöttek a szervezett gonoszságon. Olykor megkönnyítették elviselni azt, amit a gonoszság rárótt az emberre. Olykor voltak pillanatok, amelyeket csak ezekért lehetett elviselni.

Szeretnék itt emlékezni azokra, akiknek ezekben az években ilyen pillanatokat köszönhettem. Akik emberek tudtak maradni az embertelenségben.

Az a rendőr, aki a kapitánysági fogdában őrzésemmel volt megbízva, s kihasználva, hogy a fogda nem a kapitányság új épületében volt, hanem még egy régi udvar végében: -- telefonon értesítette az édesapámat és lehetővé tette, hogy ő engem éjszaka, titokban felkereshessen.

Az a rendőr, aki vasárnapi szolgálatán egy doboz süteményt hozott nekem, amit a felesége sütött az én számomra.

Az a rendőr, aki mikor a szüleimtől az internálótáborban átvehettem a karácsonyi csomagot, az engedélyezett két kiló ellenőrzésére a nyilvánvalóan legalább öt kilós csomagot nem tette a mérlegre, hanem rám kiáltott: „fogja, és tűnjön el vele!”

Az a fogházőr, aki üzeneteket csempészett ki tőlem a családomhoz.

Az a bíró, aki amikor bilincsbe verve kísértek a törvényszéki folyosón, megkérdezte, mit tehetne értem, s mikor a fejemet csóváltam, legalább egy csomag cigarettát dugott a zsebembe.

Azok -- sose tudtam meg, kik voltak --, akik az Ügyvédi Kamaránál eldugták az irataimat, így letartóztatásom után másfél évvel még mindig aktív ügyvédként szerepeltem a névsorban.

Az a börtönőr-tiszt, aki megbízott, hogy csomagoljam be a karácsonyfát, amit a családjának vett, s közben úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy levágtam a csúcsát, s így nekem is volt a cellámban karácsonyi fenyőágam.

Igen, mielőtt ennek az emlékezésnek végére érek, szeretnék ezeknek az embereknek itt is köszönetet mondani. Azért, hogy emberek tudtak maradni, hogy hozzám jók tudtak lenni. Áldja meg őket az Isten!

 

* * *

 

A tabáni parkban, az Attila út és az Árok utca között, a Bethlen-udvar nyugati frontja előtt, bokrok közé eldugva áll egy kis emlékmű. Négyszögű, betonfalas cella, felül szögesdrót, belül, rácsos ajtaja előtt, háttal a szemlélőnek, magába roskadt, ülő alak. Rodin Gondolkodójára emlékeztet. A felirat ez: „Azoknak, akik nem haltak meg, de az életüket tönkretették”.

Sokak emlékezetére van ez. Mert milliók éltek ebben az országban, akiknek nem vették el az életét, de puszta vegetatív létezéssé tették azt. Ezek a milliók is áldoztak a hazájukért. Pontosan úgy, amilyen ez a kis emlékmű: eldugottan, szerényen, meghúzódva a sűrű bokrok között. Csak az vet rájuk futó pillantást, aki éppen ott halad el a villamosmegálló felé.

Ez az én emlékművem is.

 

* * *

Akkor is karácsony volt. -- Erre a mottóra mondtam el itt az emlékeimet. Néhány epizódot, ami annak az évnek, annak, a mi számunkra, magyarok számára, olyan nagyszerű évnek a történetéhez fűz engem személyesen és közvetlenül.

Most 2003 van. Karácsonyi idő. Elmúlt azóta majd fél évszázad. Az idő árja hömpölygetett hátán sok mindent: örömet, szenvedést, bánatot, jót is, rosszat is. Hozott egy nagyon maradandó, nagyon jóleső érzést is. Hogy semmi sem volt hiába. Mert ha évtizedekig tartott is, amíg megérett, de a vetés megérett. Ehhez pedig én is hozzátehettem a magam csekélyke részét...

 

1 részlet a szerző Akkor is karácsony volt, Bölcsészek 1956-ról című kötetéből (231-241 old),

I és É Bt. kiadó, szerkesztő: Kabdebó Lóránt. A részletet a szerző engedélyével közöljük.

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-11-23 20:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.