Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Bak Rita: Hepp Béla 60 – interjú

 

 

 

 

Hepp Béla 60

 

Hepp Béla, aLéb november 28-án töltötte be 60. születésnapját. A hatvan év apropóján Bak Rita faggatta.

 

Miért fordultál az irodalom felé? Mi motivált az írásra?

Nagyon sok lehetőségem volt gyerekkoromban mesékkel, versekkel megismerkedni, azokat színpadon előadni, és már akkor is csodáltam hatásukat, a szavak, a ritmusok, a versek erejét. Ezt nagyban köszönhetem az édesanyámnak, aki ha tehette, könyveket vett nekünk, irodalomtanáraimnak, akik minden szöveg mögé embereket, sorsokat, történeteket tettek, az irodalmi színpadok, énekkarok világának, ahol már gyerekként is megélhettem mindezt. Szóval ezek voltak az alapok. Aztán jött a kamaszkor, amikor azt gondolom, mindenki, vagy legalábbis köröttem nagy számban megpróbálkoztunk versek írásával, persze több kevesebb sikerrel, és volt, akinél fiókban maradtak ezek a korai irományok, volt, akinek szerencséjére, mint ahogy nekem is, sikerült akár iskolai, akár úttörőtábori körülmények között ezekkel a versekkel szűkebb közönség elé is kilépni. No és persze a szerelem, a legjobb múzsa, már korán arra vitt, hogy írjak. Ezek a (az egyszerűség kedvéért nevezzük így) versek ma is megvannak, egy nagy, piros naplóban. Még tartalomjegyzéket is írtam hozzá. Hogy mi motivált akkor? Először jópofa volt, aztán izgalmas, aztán olyanná vált, mint az úszónak a víz; nem létszükséglet, de az elemem lett.

 

Budapesten születtél és itt is élsz. Mit jelent számodra Budapest és megjelenik- e az írásaidban?

Kicsit laktam vidéken is, gyerekkorom meghatározó élménye volt, a csend, a korai esték, és persze a visszavágyódás Budapestre, de ez így visszatekintve csak valamiféle nosztalgia lehetett a leggondtalanabb időszakra. Mindig szerettem itt élni. Szerettem Zugló sokféle hangulatát, régi típusú bérházainak belső udvarait, kertvárosi részeinek utánozhatatlan tereit – a városban, és mégsem –, Kőbánya keményebb hangjait, a panelház örökké élő zajait és indokolatlan magányát, a külső kerületek nyugalmát, vidékies élettereit – és mindezt Pesten. Valahogy Buda mindig idegen volt, kirándulni, rokonlátogatóban, úgy persze izgalmas volt mindig, meg messziről látni a magaslatait, a tűzijátékot, de igazán otthon Pesten voltam és vagyok. A Duna nekem örök határ volt, féltem is tiszteltem is nagyságát, kérlelhetetlen nyugalmát.

Volt, hogy megjelent a város az írásaimban, de leginkább csak képeiben, felébresztett érzésekben, kapcsolódási pontként másokhoz, érzésekhez, a világhoz. Tér volt, ahol jó volt élni, ahol jó élni, amiért lehet tenni felelősséggel, vagy csak ki lehet használni mindazt, amit nyújtani tud. Persze én szívesebben tettem érte, így aztán egyfajta politikai színtérré is vált az életemben, ami nagyban képes a líraiságát rombolni. Így aztán az írásaimban méltatlanul kevés szerepet kap Budapest, pedig szeretem.

 

Ki volt az, aki annak idején hitt benned, biztatott?

Volt egy irodalom-tanárnőm, aki nagyon lelkes volt, hogy írok, ez nyolcadikos koromban történt, és mindenképp szerette volna, ha erre a pályára, valamiféle irodalommal kapcsolatos pályára fordulok, de nem így lett. Aztán a társaságom, az az irodalmi színpad, ahol sok éven át igazi, ma is élő barátságok mellett kaptam ösztönzést, egy-egy felbukkanó apróbb siker, vagy inkább pozitív visszajelzés a magánéletemben, egy-egy dalszöveg, közös élmény megverselése nyomán kapott elismerés, egy színdarab a sorkatonaságom alatt, egy verses mese-feldolgozásra kapott reakció. Szóval így takaréklángon gyűjtögettem, de soha el nem felejtve írtam, amíg nem lettek, és én is rá nem találtam irodalmi oldalakra a neten. Éppen igen mélyen voltam, ez nekem mindig segített jól írni, és az akkor született versekre nagyon jó megjegyzéseket kaptam, így aztán a versíró-társaim véleménye vitt sokszor előre. Mint ahogy ma is.

 

Hol publikálsz?

A Digitoll portállal kezdődött igazán az a része az életemnek, hogy publikálok. Innen kerültem a Napvilág Íróklub portálra mint aLéb, majd egy év elteltével, 2007-ben a FULLEXTRA irodalmi portálra, ahol ma is jellemzően a legtöbbet vagyok, ahová fölteszem az új verseimet, amelyik alkotó közösségéhez alapvetően tartozónak érzem, vallom magam. Persze megfordultam Dunapart cafén, néha még megfordulok a DOKK-on, vannak verseim az A HETEDIK oldalon, és szerencsémre, talán személyes kötődéseim nyomán a Holdkatlanra is el- eljutok. De mondom, alapvetően a FULLEXTRA az irodalmi otthonom, ott a_leb névvel regisztráltam.

 

Mesélnél a könyvedről? Hol jelent meg és mikor?

A könyv. Óriási élmény volt, mikor a FULLEXTRA portál tulajdonosa, Lőrinczi L. Anna felkért, hogy egy könyv anyagát állítsam össze a verseimből, és a FULLEXTRA kiadja. Nagyon sokat dolgoztam vele, gondolom, mint mindenki, aki igyekszik a legszélesebben megmutatni magát egy könyv, saját KÖNYV lapjain. Válogattam éjszakákon át, rendezgettem, szerveztem, hogy az legyen, aminek elképzeltem, és nagyon nagy büszkeség volt bennem, mikor elkészült. Persze jó sok mindent belezsúfoltam, és tartottam is tőle, hogy milyen lesz a fogadtatása, de aki olvasta, azt mondta, nagyon kerek egész lett. Ha nem mondtak igazat, lelkük rajta. Én mindenesetre ha a megmaradt példányát a kezembe veszem, még ma is nagyon büszke vagyok rá a tartalma, a szerkezete, a külső megjelenése, az ajánlója miatt is, szóval nagyon a gyerekem. Lett volna lehetőségem szintén a FULLEXTRA jóvoltából, egy ott megnyert pályázat díjazottjaként újabb könyvre is, de nem éltem a vele, mai napig sajnálom.

 

Mit jelent számodra az írás?

Az írás nekem mindig belső utazás volt. Ez tökre közhelyes, de tényleg, százszor leírtam, elmondtam, nem naplót írok, hanem verseket, bennem megébredt, megébresztett érzésekre épített történeteket, emlékfoszlányokból kibomló, de önálló életre kelő verseket. Ha írok, egy másik dimenzióba kerülők, az ott megélhető fényekkel, illatokkal, képekkel, szereplőkkel, és sorolhatnám, mennyi elemmel. Szeretek írni megadott témára is, és hát nem utolsó sorban megadott formára, mert nagyon szeretem a klasszikus formákat, nem sorolnám, de a Fazekas enciklopédia Verstani lexikonja mai napig szinte kimeríthetetlen forrása azoknak a formai lehetőségeknek, amikbe bele tudok merülni. Ilyenkor mindig lenyűgöz a magyar nyelv sokszínűsége, rugalmassága, ezernyi színe, hangulata, a szavak ritmusa, a nyelvi és formai megoldások kombinációinak csodálnivaló lehetőségei. És hát nem utolsó sorban kikapcsol ebből a világból az írás. Kicsit oda visz, ahol lenni szeretnék. Sikerélmény is, ha valami olyat sikerül létrehoznom, ami nekem is tetszik, ami után úgy érzem, valami újat, valami eddig még meg nem valósultat írhattam meg. Az olvasók reakciói is nagyon fontosak, van lehetőségem szűkebb körben kicsit műhelymunkázni is, úgyhogy igyekszem tanulni a hibáimból, és igyekszem a véleményemmel én is segíteni másokat, akár írások alatti hozzászólásokkal, ritkábban elemzésekkel, átbeszélésekkel. Az írás, az írás szeretete azokat, akik írnak bevallva, vagy bevallatlanul, de ezer szállal köti össze, legyen az indíttatása bármilyen. Ez nekem is nagyon fontos.

 

Mivel foglalkozol mostanában, mik a terveid?

Dolgozom, és ez az időm és az energiáim jelentős részét, igen nagy részét elviszi, azt kell mondjam, szerencsémre és elégedetlenségemre egyaránt. Elégedetlenségemre, mert kevesebbet tudok foglalkozni azzal, amit a legszívesebben tennék, hogy írjak, hogy olvassak másokat, hogy mozogjak abban a térben, ami a szívemnek igazán kedves, de szerencsémre, mert a létfenntartás legalább nem okoz gondot. A tervem folyamatosan az, hogy többet és még többet foglakozzak az írással, mások műveivel, hogy tanuljak a versekről többet, hogy beleássam magam irodalmi pályázatokba, hogy mutathassak még valamit abból, ami bennem van. És le kéne végre festenem a kerítést…

 

 

  
  

Megjelent: 2021-12-24 06:00:00

 

Bak Rita (1974, Budapest) költő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.