VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Miszlai Gyula: Párbeszéd az epikureus és sztoikus halálfölfogásról
Párbeszéd az epikureus és sztoikus halálfölfogásról
„Ajánlatos elgondolkodni a halálról” Epikurosz
I.
GYÖRGY: Üdvözöllek barátom, örülök, hogy látlak és beszélhetek egy izgalmas szellemi élményemről, amiben a napokban volt részem.
ANDRÁS: Én is köszöntelek, és hasonlóképp mesélnék találkozásunk óta ért szellemi benyomásaimról és egy érdekes könyvről is, de kíváncsian hallgatlak előbb.
GYÖRGY: Ismeretlen társaságba vitt el egy barátom. Ők rendszeresen találkoznak, eszmét cserélnek egy előre megbeszélt témáról. Igyekeznek felkészülni előtte, s páran közülük referálnak a vitaanyagról. Ez történt legutóbb is.
ANDRÁS: Mi volt a beszélgetés témája?
GYÖRGY: Előtte még elmondom, hat-nyolc állandó személyt jelent a kör. A kemény mag évek során jegecesedett ki. Barátomtól tudtam, szívesen fogadnak vendégeket, de tapintatosan próbának teszik ki őket, így aztán némi szorongással indultam el. Az esték programját személyes életükből merítik: így beszélgettek már önismeretről, a meggyőződésből vagy szokásból fakadó erények különbségéről, de vitatkoztak a káromkodásról, a tv-nézés hátrányairól is. Az utóbbi két disputa témája a halál, a halálfélelem, a gyász okozta fájdalom feldolgozása volt. Az első alkalommal ezek mindennapi gyakorlatát járták körül és a vallások tanításait vették sorra. Legutóbb két tag az ókori filozófiai iskolák közül a sztoikus és epikureus halálfölfogást ismertette, s ehhez tartott fölvezető beszédet a házigazda. Miután akkor láttam mindkettőjüket először, azt hiszem nem bántom őket és az ókori auktorok iránt sem leszek tiszteletlen, ha egy-egy kevésbé ismert epikureus, illetve sztoikus gondolkodó után nevezem az egyiküket Philodémosznak, a másikat Hekatónnak a továbbiakban. A beszélgetést magnókazettára vették, erről van egy másolatom, lejátszom most, ha nincs ellenedre.
ANDRÁS: Kíváncsian várom.
GYÖRGY: Kár, hogy nem láthatod a zömében fiatal lányokat, fiúkat, ahogy csillogó szemmel, feszülten hallgatják a két előadót, mintha nem is halál lenne az előadások témája, hanem egy afrikai szafarivadászat. Halljad hát ezt az újmódi tusculanumi beszélgetést.
II.
HÁZIGAZDA: Abban a reményben próbálom vázlatosan összefoglalni a görög filozófiai gondolkodók halálról vallott nézeteit Platónig, hogy ezzel könnyítem az utánam szólók jobb megértését, s így az általuk mondottak nem kerülnek üres történeti térbe. A múlt alkalommal beszéltünk a történelem hajnaláról ránk maradt írásos emlékekről, -eposzokról, dalokról, szertartásszövegekről-, melyek mutatják, az általuk megőrzött tapasztalat milyen elementáris része a halálról szóló tudás. Gondoljatok a Gilgames eposzra, a tibeti Bardo Thödálra, a Si Kingre, Mózes I. könyvére, az egyiptomi Halottak Könyvére, vagy akár a görögök gazdag halálmitológiájára, az eleusziszi misztériumokra. Kultúrantropológusok némelyike a halottkultuszokból eredezteti a vallásokat is, mivel szerintük az élet bevégzettsége, a halál véglegessége fölött érzett sokk feloldására irányuló igény vezet a test - lélek, anyagi - szellemi minőségek szétválasztására, amely az elvont gondolkodás kialakulását segítve túlvilági istenképzetek születésébe torkoll. A primitív népek után itt maradt tárgyi emlékek a fejlettebb kultúrájú népek után maradottakkal együtt arról tanúskodnak: a halál tudata átjárta mindennapjaikat, sorsuk része volt, így elmondható: homo moribundusként élték életüket.
A mítosztól részben önállósuló filozófiai gondolkodás első ránk maradt töredéke Anaximandrosztól való, „A létezők szükségképpen abban (az elemben) pusztulnak el, amelyből keletkeztek, mert számot adnak az idők során egymás ellen elkövetett jogtalanságaikról és megbűnhődnek érettük.” Ez a gondolat Görögország őslakóinak túlvilágról vallott nézeteire hasonlít, akik szintén a halottak szellemének megbűnhődéséről beszélnek. A szöveg homályossága több értelmezésre ad lehetőséget. Egy valószínű magyarázat szerint a létezésért kellett a halállal bűnhődni, mivel a keletkezés „az örök élettől való emancipáció, mely büntetendő, mint valami jogtalanság, amiért pusztulással kell fizetni.” (Nietzsche). Az igazi létező meghatározhatatlan, „apeiron”, nincsenek tulajdonságai, melyek elpusztulnának, ezért örökkévaló, nem végtelensége miatt. A létezők sokaságában az egységtől elpártolt, pusztulásukban, halálukban levezekelendő büntetést látott Anaximandrosz. Empedoklész az egy arkhé helyett a mindenség négy gyökeréről beszél, melyek keveredéséből áll össze a sokféleség, „nincs születés és nem vég az átkozott halál, csak keveredés van és az elvegyült anyagok kicserélődése.” (1) mondja a természetről szóló töredékében. Ugyanitt az emberről: „Életükben kicsiny részét tapasztalják az életnek, gyorsan halók, füst módjára lévén összeállítva elszállnak.”(2) Parmenidész létfilozófiájában nem tud mit kezdeni az egyedi emberrel, az elmúlással, mivel a létező egy, folyamatos, romolhatatlan, egyedül elgondolható, kimondható. Nem született; „Mert, ha keletkezett nem létezik, s akkor sem, ha ezután akarna keletkezni. Így hát hiányzik a keletkezés és nincs tudás a pusztulásról.”(3)
Továbbiakban Püthagorasz és Hérakleitosz halálképe ismertetését Platónéval együtt teszem. Ő mintegy vízgyűjtőként szűrte át magába az addigi iskolák áramlatait. Visszaemlékezés tanában kimutathatóak az az előző két gondolkodótól átvett elemek. A halálról szóló írását, a Phaidónt föllapozva, a következő kérdéseket találjuk: Halhatatlan-e a lélek, ha igen, ez miképp bizonyítható? Milyen lesz az élete a halál után, miért a legjobb a halál utáni lét? Hogyan tehetjük lelkünket késszé erre? A haláltól nem kell félni Szókratész szerint, mert a másvilágon a legnagyobb jóban lesz részünk, bátran abban a hitben kell készülni rá, hogy a leghívebbet itt láthatjuk a valóságot. Lélekkel szemlélve eszmélünk a dolgok igazi mivoltára, hiszen itt már mentesek vagyunk a test megismerést zavaró apparátusától: látástól, hallástól. A halál voltaképp a lélek eloldozódása, megtisztulása a testtől, mely a börtöne volt. Ez valószínű püthagoreus, orfikus gondolat.
A halál akkor jó, ha halhatatlan a lélek. Hogyan próbálja ezt Püthagorasz, Hérakleitosz tanaira is támaszkodva Szókratész bizonyítani? Hérakleitosz még így ír: „...Az emberekre az vár haláluk után, amit nem is sejtenek és nem is vélnek”. (4) „Nagyobb halálrésszel (ugyanis) nagyobb osztályrész jut sorsul.” (5) És Platón: a Hádészban a meghaltak lelkei vannak, azok születnek újjá élőként, „Mert nem születhetnek meg újra, ha nem léteznének.”, ti. ezt megelőzően lelkeik „...az élők nem származnak sehonnan máshonnan, mint a holtakból.” (6) Hérakleitosz enigmatikus mondatai a platóni gondolatok előzményeként is érthetők. „Halál mind, amennyit ébren látunk, s mind: amennyit alva: álom.” (7) „Ugyanaz benne van az emberben ébren és halva és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva azok, s ismét átcsapva ezek.” (8) Utalni lehet itt még a püthagoreusok valószínűleg egyiptomi eredetű lélekvándorlás tanára.
A lélek halhatatlan. Miképp igazolja ezt az állítást? Minden ellentétes dolog a természetben s bennünk, az önmagával ellentétesből születik; pl. nagyobb a kisebből, lassúbból a gyorsabb. s.í.t.. Az ellentétek úgy is származhatnak egymásból, hogy egymásba alakulnak: ébren levő az álomban levőébe és fordítva, a halott az élő állapotba és fordítva. Itt megint emlékeztetek Hérakleitoszra. Ilyenképp Szókratész a tapasztalatból eredő gondolati formák közti analógiák, hasonlóságok segítségével következtet egyikből a másikra, s a szillogisztikus szigorral végigvitt gondolatmenet végeredményét így biztosnak veszi. Tanuláselméletét is a holtak felébredéséhez köti Platón, amely a híres visszaemlékezés tan. A tudás eszerint nem más, mint visszaemlékezés előzetes életünkben meglevő ismereteinkre. Ha az élők a halottakból származnak, akkor a léleknek halál után is kell léteznie, hogy újból megszülethessék. Milyen a lélek természete, melyik része lehet halhatatlan? Érzékszerveinkkel a látható dolgokat érzékeljük, értelmünkkel a láthatatlanokat fogjuk föl, melyek ugyanazok maradnak. Az érzékszervektől függetlenül vizsgálódó lélek tehát halhatatlan, feloszthatatlan, gondolkodással megközelíthető. Ami sokalakú, felosztható, az gondolkodással nem közelíthető; ez a test. Megint Hérakleitoszra gondolhatunk: „A láthatatlan illeszkedés erősebb a láthatónál.”, (9). Van egy árulkodó mondata Platónnak, ugyanis szerinte a láthatatlan lélek a láthatatlan Hádészhoz kerül (aidész: a.m. láthatatlan), s nem oszlik szét, mint ezt a legtöbb ember hitte. Az akkori átlagember nem vallotta a lélek halhatatlanságát, a túlvilági életet lélek nélküli, árnyéklétnek gondolta.
Amelyik lélek salaktalanul, vágyak, félelmek nélkül válik el a testtől a visszalevő időt az istenekkel tölti. Ide csak azok jutnak, akik filozófia által tisztították meg magukat, hiszen „akik helyes módon foglalkoznak a filozófiával nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak és halottak lesznek.”(10) A bölcsességet kedvelőt vágyai nem kötik a testhez, csak az igazságot követve cselekszik, így lelkét olyan békéssé, zavartalanná tudja alakítani, hogy nemcsak, hogy nem éri meglepetésként a halál, de vágyódik rá, hogy az istenekkel együtt a legtisztább tudásnak, a lelki értékeknek lehessen boldog részese. Mi lesz a többi halandóval, mondhatnám ironikusan: velünk? A kép nem biztató. A testiséggel átitatott lelkek nem oldódnak el a látható világtól, árnyakként látszana. míg vissza nem születnek valamilyen testbe. A falánkok szamarakba, az igazságtalanok farkasokba, héjákba. Az államügyekkel foglalkozók még lehetnek méhek, darazsak. Püthagoraszra nem is kell utalnom most. Tudnotok kell, hogy a Phaidón szereplői Szókratész halála előtt néhány órával a siralomházban beszélgetnek a halál utáni életről, ez a tény megemeli a párbeszédek hangnemét. Különös dramaturgiával a halálba menő tanítása az őt siratók, menekülésre biztatók vigasztalása lesz. Mielőtt a méregpoharat kiinná vitatársainak még egyszer bizonyítani akarja a lélek halhatatlanságát.
Ha jól értettem, a következő gondolatmenettel: Azt keresi, mi az, ami nélkül a létező dolgok okai nem lehetnének okok. Ezek az ideák. A jó, a szép, a nagy, a páratlan s.í.t. ideái. A szép dolgok nem egyébtől, a Széptől szépek. Minden szép dolog a Szép ideájából részesül, a rútat nem engedve magába. Minden nagy a nagy ideájából és így tovább. Minden keletkezés a lényegből való részesedés általi. Ha egy kiindulópont helyes, s a belőle levont következtetések összhangban vannak egymással, akkor igaz tételekhez jutunk. Ha dolgok létrejöttének, létezésének okai az ideák, akkor abból a tényből, hogy léteznek fogalmak (mint osztályok, minőségek, ideák), minden egyéb attól kapja nevét, hogy részesedik belőlük. Az ellentéteket magukba foglaló dolgok, melyekről a beszélgetés elején volt szó, nem ugyanazok, mint az ideák, miktől nevüket kapták. Az így gondolt ellentétes dolgok közül egyetlen egy sem akar az ellentétévé válni, a nagy kicsivé vagy megfordítva. Ha egymásba nem hatolhat a nagy és kicsi, szép és rút, mert kitérnek egymás elől, nem keletkezhetnek soha egymásból. Ennek analógiájára; az halhatatlan, ami nem fogadja be a halált. A lélek (pszükhé) az, ami nem fogadja be a halált, így tehát a lélek halhatatlan. Ezért részesül az istenség létformájában a halál után az ember, s ezért kell nyugodt lélekkel elébe mennie. Természetesen ez a gondolatfutam feltételezi az általános fogalmak, az ideák romolhatatlan létét. Miként az Állam befejező részében, itt is mitikus nyelven ír a lélek túlvilági sorsáról. Ezt szép kockázatnak mondja ő, amit varázsigeként kell énekelni. Azt hiszem kimondhatatlan jelenségek leírásánál nem bemutatni, nem helyszínrajzot akar adni Platón, hanem láttatni, vágyakat ébreszteni, látomást kelteni.
Végül, mielőtt nektek adnám a szót e hosszúra nyúlt bevezetőt hadd fejezzem be egy személyes élménnyel. Talán húsz éve is lehet, hogy olvastam egy sajtóhírt, ami a Svéd Akadémia Szókratész életéről szóló pályázatáról szólt. A különdíjat egy nyolc éves kislány kapta ezért a szövegért: „Szókratész bölcs volt. Az emberek közé ment, hogy tanítsa őket, mire azok megölték őt.” Szókratész hosszú ideig példát mutatott; miképp kell szépen élni és lehet szépen meghalni, ha az erényes élet már nem tartható fenn. Derűs lélekkel várni a véget, megnyugvással, szinte örömmel hajolni oda hozzá. A haldokló Szókratésznak még gondja volt rá, hogy figyelmeztesse tanítványát, Kritónt; áldozzon egy kakast Aszklépiosznak, kinek a felgyógyult betegek szoktak így kedveskedni. Utalva arra, az ő halála az életből való kigyógyulás.
III.
PHILODÉMOSZ: Valóban Szókratész máig a bölcs ideáltípusa, aki halálában is folytatni tudta életét, megmutatva; könnyebb a halállal megváltani a szabadságot, mint szolgasággal az életet. Azt hiszem a platóni hegyóriást a jelentősebb iskolák közül egyedül az epikureusok kerülték ki. Az ő tanaikon nevelkedettnek csábító kísérlet lenne az általad mondottakat kritikával illetni még akkor is, ha nem lehet elvitatni a gondolatok lenyűgöző egymásba szövődését, ahogy a halálra készülődést, a lélek halhatatlanságáról szóló tanítást, tanuláselméletét összekapcsolja ideatanával, de sajnos akkor a mi témánkra nem kerülne sor.
HEKATÓN: Javaslom, mielőtt ki-ki a maga anyagát elővenné, mondjunk pár szót a hellenizmusról, próbáljuk megkeresni azokat a társadalmi okokat, személyes szükségleteket, melyek a két iskolát létrehozzák, s jó félezer évig életben tartották vezető filozófiai irányzatként. Majd azokat az okokat is, amik az annyira eltérő tanok központi problémájává tették a halált.
PHILODÉMOSZ: Úgy gondolom a legszembetűnőbb jelenség, az egyén helyzetének a megváltozása. A hagyományos polisz méretei, belső szervezettsége, piaci viszonyai, segélyező rendszere, közigazgatása részesévé, a szó valódi értelmében alakítójává tették a szabad polgárokat. Büszkék voltak drámaíróikra, olimpiai győzteseikre, szobraikra, épületeikre, kicsit, mint saját művükre, a városra, amit ha kellett saját életük árán is megvédtek. Szophoklész nekik írta darabjait, naponta vitatkozhattak Szókratésszel az agorán, ők maguk választották politikai feljebbvalóikat.
Minden ligetnek, forrásnak volt jószerével egy istene, de ez a bensőségesség pillanatok alatt megszűnt. Nagy Sándor i. e. 323-ban hal meg, az addigi világ legnagyobb birodalmát és torzsalkodó hadvezéreit hagyja maga után. A hellenizmus legáltalánosabban elfogadott záróéve i. e. 30., mikor Augustus elfoglalja Egyiptomot. Érdekességként megemlítem a hellenizmus szó a hellénisztai kifejezésből származik a múlt századból, s az elgörögösödött zsidókat jelölték vele. Az elfoglalt barbár területeket görög telepesek, katonák, kereskedők, tisztviselők hellenizálták. Sakktáblaszerű városok épültek Ázsiában is, azonos pénzgazdálkodásra tértek át, koiné görögöt beszélték a birodalmakban, kulturális egység részese volt minden hellén, aki azonos szokásokat vett fel, hasonló életmódot folytatott. A helyi sajátosságok, tradíciók, kultuszok, -főleg a városok mellett - megmaradtak vagy átalakultak, szimbiózist alkotva a jövevények kultúrájával. Ez a világ az oikumené, ami akkor a lakott világ nagyságát jelentette. E birodalom nehezen átlátható, idegen lakókkal, tradíciókkal kevert univerzum lett.
HÁZIGAZDA: Az új monarchiák, városok gyors gazdasági fejlődésnek indultak, de nőttek az alsó, felső társadalmi rétegek közti különbségek. A falu város közti ellentét gyakran a megszállók elleni háborúkba torkollt. A háborúk általában is gyakoribbá váltak.
HEKATÓN: Az igazán fontos ügyek a poliszon kívül játszódnak le, az átlagember ezeknek nem alakítója, nem részese közvetlenül, kiszolgáltatottá válik az átláthatatlanabbá, idegenebbé vált eseményektől. Úgy érzi, jobban ki van téve a sors, a szerencse szeszélyeinek. Nem véletlen, hogy az istenek nemzetségében is átrendeződés folyik le. Például Tükhé, a szerencse istennője a legelőkelőbbek társaságába avanzsál.
„Értelmetekről mondjatok le, emberi értelmetek nincsen már ezentúl, csak Tükhé.”
-írja Menandrosz, majd később id. Plinius Fortunáról:
„Minden jót és minden rosszat Fortuna számlájára írtak a halandók.” (11)
Az egyéni értékek megvalósulása válik fontossá, ha már a poliszért hozott áldozatoknak -mivel annak formái részben szétestek, átalakultak- nincsenek valós szükségletei. A boldogságot az individuum szabadságában, a személyes sorsban való megnyugvásban, halállal történő megbékélésben látták. Ezért olyan fontosak a korban a misztériumvallások, melyek a síron túli életért akarják kiengesztelni az isteneket. Burjánzanak a babonák, mágikus praktikák is. A másik karriert befutott isten Szerápisz, alvilági isten, az egyiptomi Oszorápisz hellénizált alakja, ki az időszámítás előtti első századokban az egyik legnépszerűbb églakó. Az e korra jellemző vallási szinkretizmus a legkülönbözőbb vallásokat akarja egyeztetni. A hellenista ember a kozmosz polgárának tartja magát, világkultúra, világvallás képviselője.
HEKATÓN: A klasszikus kor emberének céljai egybeestek a polisz céljaival. Visszatérő gondolat a sztoikusoknál; a világegyetem egy nagy város, amelynek minden lakója egyenlő, s valóban világpolgár. Szemléletes rövidséggel írja le ezt az átalakulást T. S. Eliot: „Az ember nem válik eggyé a világegyetemmel, amíg van valami egyebe, amivel eggyé válhat. Azoknak az embereknek, akiknek részük lehetett egy virágzó görög városállam életében, volt valamijük, amivel a világegyetemnél érdemesebb volt eggyé válniuk, akárcsak a kereszténységnek. A sztoicizmus az individuum menedéke a közönyös vagy ellenséges világban, mely túl nagy számára, ez az állandó alapja a 'fel a fejjel' attitűd számtalan változatának.”(12) Érdekességként jegyzem meg, az is jelzi, mennyire a kor filozófiája volt a sztoicizmus, hogy szinte valamennyi képviselője a perifériákról; Szíriából, Észak-Afrikából, Kilíkiából, Kisázsiából került Athénba, a sztoa vonzáskörébe.
PHILODÉMOSZ: Különös ellentmondás, míg a kozmopolitává lett hajdani poliszlakó kiszabadul a városállam mindenhatósága alól, addig jóval kiszolgáltatottabb lesz azoktól a körülményektől, aminek alakításához egyre kevesebb a hatalma A városállamhoz kapcsolódó kötelékei eloldódnak. Figyelme magára irányul. Az individuális értékek megjelenése nyomon követhető az irodalomban, a művészetekben. A filozófusok a dolgok lényegének elemzése helyett az egyén boldogulásáról értekeznek, morális kérdések kerülnek előtérbe. A városállam szabadsága után most nő a személy szabadsága utáni vágy. A kor embere atomizálódott érzéseit jól fejezi ki az i. e. 3. sz. - ban élt költő, Leonidasz verse. Fölolvasom, mert minden sorát jellemzőnek és kifejezőnek érzem.
„Végtelen, ember, a kor, mely hajnalodat megelőzte, s végtelen az, mely rád vár halálod után. Mekkora hát ez a lét, ami megmarad? Oly kicsi kis pont, még kicsi pontnál is, hogyha lehet, kevesebb. Kurta kis élet lett a tiéd, és még e kevés is gonddal telt, szomorúbb tán a halál se lehet. Ily csonthalmazból áll össze az emberi lény, s még törne magasba, föl a légbe, a fellegekig. Lásd be, hiábavaló, ember, hisz a szálnak a végén egy soha meg nem szőtt, össze se vont szöveten ott ül a mindennél, a kiszáradt pók teteménél szörnyebben meredő, puszta kopasz koponya. Napról napra keress hát, ember, minden erődből, csöndes, alantjáró, egyszerű életet itt, s el ne feledkezz róla, míg élők között leszel élő: nem vagy más, csak e rossz polyva, mit elfúj a szél.” (ford. Somlyó György, Görög Antológia, VII. 472.)
HEKATÓN: Jellemző a korra a specializálódás, új tudományok alakulnak: filológia, mechanika, irodalomtörténet, földrajztudomány. A szakembereket, a hadi mérnököt, az építészt, orvost jobban megbecsülik. Megnő a részletek szerepe a művészi ábrázolásokban, először utánoznak mindennapi jeleneteket, mintáznak gyermeket. Feltalálják a gőzgépet is, de holmi játék gyanánt használják, rabszolgamunka léte ugyanis elképzelhetetlenné tette alkalmazásukat. Jellemzi még a kort a monumentális létesítmények létrehozása: ekkor épül a pharoszi világítótorony, ami 120 m magas lehetett, az alexandriai nagykönyvtárban 700 ezer tekercset őriztek, ugyanitt építették a legnagyobb hajót, hússzor nagyobb volt Kolumbusz Santa Mariajánál, kétezer evezőhellyel bírt. Főképp a római korban, több tízezer km úthálózat épül ki.
A hellenizmus utolsó éveiben új hatalom tűnik fel a Földközi-tenger mentén: Róma. E századnak, a császárság első évszázadának története háborúk, politikai belvillongások, palotaforradalmak története. A kor emberének még inkább nő a kiszolgáltatottsága a külső erőktől. A punokat legyőző rómaiak az akkori világ uraivá válnak. Róma történelmi elhivatottságát két sztoikus filozófus: Panaitiosz és Poszeidóniosz fogalmazza meg. A rómaiság, a romanitas már nem azonos a hellén szellemmel. A haza, az állam iráni szeretet nem ismeri a kozmopolitizmust. Az ősi virtust jelentő tulajdonságok; a szigorú, puritán erkölcs, a kötelességek haza iránti mindenek előttisége más emberideált adnak, mint ami a hellenizmus eszménye volt. Id. Cato idejében még dicsekedni lehetett a görög kifinomultság, nőiesség, puhányság megvetésével és illett szégyellni a kultúrájuk keltette rajongást.
A köztársaság bukását, s ezzel a hagyományos értékek részbeni pusztulását is sokan a második pun háborútól eredeztetik. A felsőbb osztályok mérhetetlen meggazdagodnak, a parasztság kiszorul földjéről, kialakul a falusi proletariátus. A köztársaságot a földkérdés megoldatlansága szüntette meg. Az optimaták és a populárisok – akik durván az előbbi két osztály képviselői- félévszázados viszályának az augustusi principatus vet véget. Sikerül megőriznie a diktatúra és köztársaság kompromisszumának látszatát. De a béke szélcsendje nem mutatkozott tartósnak. Rövid életű császári uralmak, belviszályok váltják egymást. A fényűzően élők és a cirkuszt, kenyeret követelő néptömegek idején gyakoriak a megvesztegetések, a besúgások a közéletben, a szenátus nem ritkán szolgalelkű talpnyalók gyülekezete jobbadán. Néró öngyilkosságba kényszeríti nevelőjét, Senecát. Így jár egy másik sztoikus, Thrasea Paetus is, aki nem hajlandó a császár körüli bohózatban részt venni. Miután ereit felvágta így szólt környezetének: „Áldozzunk a szabadító Jupiternek! Jól figyelj ifjú, és az istenek távoztassák el ugyan a rossz jelet, de olyan időkben születtél, amikor jó megerősíteni lelkünket állhatatos példákkal.” (13)
IV.
PHILODÉMOSZ: Remélem, sikerült érzékeltetnünk, mi az a keret, amiben megszületett és élt a két filozófiai iskola, és azt is, miért kerülhetett tanításaik homlokterébe a halálproblematika. Így jobban elképzelhető a következő gondolatok „sitz im leben”-je, életbeni helye.
Miért nem kell félni a haláltól az epikuroszi bölcselet szerint? E kérdés lesz a következőkben zsinórmértéke mondandómnak. Mint tudjátok a Mester tanítása arra irányul, hogy megszüntesse az istenektől és a haláltól való félelmet.
HEKATÓN: Cicero szerint azért foglalkozott annyit a halállal, istenekkel, mert ő ezektől félt a leginkább.
PHILODÉMOSZ: Ha hihetőnek tűnnek most következő mondataim, akkor azt cáfolat gyanánt is fölfoghatod. Úgy gondolta, nem lehetünk boldogok anélkül, hogy ne pusztítsuk el félelmeinket. A boldogság kritériumává az érzékelés mellett az okosságot teszi, mivel a boldog élet céljának a test egészségét, a lélek zavartalanságát tartja. Ehhez kerülnünk kell a fájdalmat és törekednünk kell a gyönyörre, megismerve a vágyak és a fájdalmak határát. A lélek nyugalmához először az istenfélelem megszűnése szükséges. Az istenek boldog, romolhatatlan lények, az emberek gondjával nem törődnek:
„természetük olyan finom, s oly távol is esnek Érzékünktől, hogy csak sejtheti őket a lélek.” (14)
Örök életre szóló lakosztályuk van a világok közti térben, méltatlan lenne hozzájuk, ha emberi bajokon tőrnék a fejüket, a véletlennek, sorsnak kitett dolgok folyásába próbálnának beavatkozni. Egy nyugtalan isten különben sem lehet boldog. Nem kell tehát félni az istenektől, kik nem a világ teremtői, nem gondolnak ki semmit előre, gondtalanok, a jövőnkből semmi sem tartozik rájuk.
HÁZIGAZDA: Ha valódi létezőnek azt veszem, ami hatásaiban van jelen, akkor okkal mondhatnám, a ti istenetek nem is létezik.
PHILODÉMOSZ: Epikurosz szerint a természet oltotta belénk az istenek képzetét. Minden emberi elképzelés megegyezik erről. Ebből is látszik, hogy vannak istenek, hisz igaznak kell lenni annak az ismeretnek, amivel természetünknél fogva egyet értünk.
Az iszonómia törvénye szerint mindennek meg van a maga párja a világegyetemben, így a halandók tömegével arányos a halhatatlanoké is. Mielőtt áttérek voltaképpeni mondandómra -miért nem kell félni a haláltól-, előtte beszélek a lélek milyenségéről. Mesterünk szerint két valóság van a mindenségben: az űr és a zuhanó atomok. Az atomok pengével sem vágható, végső állagai a kozmosznak, amiből keveredés, összekapcsolódás révén keletkeznek a világ dolgai. Atomokra az ún. első minőségek jellemzők: súly, alak. A másodlagos minőségeket - színt, hangot, ízt, meleget s.í.t. - kombinációik eredményezik. A lefelé zuhanó őselemek önsúlyuktól félrecsapódnak, összekapcsolódva más-más alakzatokba, e deklináló mozgásból ered például az ember szabad akarata is. A többféle elem gomolyszerűen sűrűsödik. Lucretius Carus érdekes példát hoz a De rerum natura-ban: ahogy a betűkből a különböző értelmes szavak, mondatok kialakulnak, azonképp a dolgok mélyén levő közös ősi elem véges kombinációiból jönnek létre a testek, az élőlények. Mintha valamilyen genetikai kód parancsaira tennék. A más-más élőlények különböző fejlődésnek indulnak, az elemek így nem csupán véletlenszerűen keverednek egymással. A lélek (az elme) a test atomjaival együtt létezik csak. A lélek testszerű: hő, levegő, szellő és egy ismeretlen negyedik anyag, ami a lélek lelke, s ami az érző mozgást kelti. A lélek kapcsolja össze az életet is. A természet ismerete öli ki belőlünk a halálfélelmet.
Nem kell félni a haláltól, mert a halál önmagában fájdalommentes, nem kíséri érzékelés. Az őselemek helyzete lesz más, mikor elakad az életet adó erő, megszokott rendjük bomlik fel. A testnyíláson ilyenkor gyorsabban illan el a lélek, mint köd, füst oszlik szét a levegőben. Gyorsan mozgó atomjai a gondolatnál is sebesebben észrevétlen párolognak el a térben, ahogy bort elhagyja zamata, kenőcsöt az illata. A lélek test nélkül nem létezik, miképp a lélek elválását sem éli túl a visszamaradó test – írja a római költő. Állandóak az űrben a pusztuló és nemző, növelő mozgások; egyenlő mértékkel folyik az őselemek harca, azonos arányú a pusztulás, születés le-föl mozgó libikókajárása. Az egyénnél öregedéssel nő a pusztuló mozgás, betegséggel, elfáradással egyre több atom hagyja el a testét, végül a testszövedék a halálban bomlik szét teljesen. A test és a lélek élete születéstől összefonódott, a test betegségeinél a lélek is megroppan és fordítva; a test pusztulását nem éli túl a lélek. Lucretius szerint a halott teteme azért bűzlik, mert a lélek elillanásával megrendült az alapja.
A halál nem félelmetes, a halál pillanata olykor még gyönyörűséggel is járhat. Nem kell félni a haláltól azért sem, mert a lélek halandó, így a halhatatlansághoz kötődő vágyaink elvesztésével nem veszítünk semmit. A lélek változik az életkorokkal együtt, csak ami nem mulandó, annak nem alakulnak át részei. Halandó mivolta abból is látszik, mennyire függ a test állapotától a saját állapota. Ez kiviláglik például bénuláskor vagy csonkulásakor, mikor a test érzőképességét részenként veszti el. Ilyenkor a lélek nem szorulhat vissza, mint valami hátráló hadsereg, hisz így sűrűsödnie kéne, érzőképességének növekedni. A lélek halandóságáról árulkodik az is, hogy ellenkező esetben vissza kéne emlékezni előző életére. Ilyet még nem produkált senki, és különben is: hogyan lehetne ez a lélek különböző alanyokban. Nem lehet halhatatlan a lélek, hiszen akkor nem háborogna távozáskor a haldoklóban, a halál után pedig csak úgy tudna érezni, ha az öt érzékszerve is megmaradna, melyek a test által működnek csak. A túlvilág képzete feltehetően az álmokból származik. Elhisszük, amit látni vélünk ilyenkor: a már meghaltakat. Zsibbadt érzékkel, lankadt emlékezettel nem tudjuk cáfolni e képeket.
Nem kell félni a haláltól, hiszen a halál, ha nem fontos, a félelem marad csak félelmetes. Epikurosz szerint, ha nem okoz kínokat, mikor elérkezik, nem okozhat kínokat akkor se, ha várjuk: „A halál tehát, amitől legjobban rettegnek egyáltalán nem érdekel bennünket, minthogy, ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak pedig már nincsenek.” (15) Most lássuk milyen lelki zavarok lehetnek a halálfélelem okozói és milyen újabbakat idézhet ez elő? Sokan választják a gazdagodást és nagyra törően élik életüket, jóllehet a valóságban így akarnak menekülni halálfélelmük elől. Mások halálfélelmük miatt megutálják az életet, öngyilkosok lesznek, újabbak szüleik ellen fordulnak, hazájukat elárulják, semmilyen gazságtól nem riadnak vissza, csakhogy elodázzák halálfélelmüket. Vannak, akik életüket halálmitológiák útmutatásai szerint élik le, gyászruhában járják végig éveiket, valójában evilági gyengeségeiket proiciálják a túlvilágba: rossz lelkiismerettel a bűntudatukat tolják ki a halál utánra. Az is fél a haláltól, aki nem azért utasítja el sorsa bevégeztét, mert örömmel él, hanem mert az életet önmagáért szereti. Ilyenek azok az öregek, akik a legnagyobb járványok idején is gondolatok nélkül élnek bele a világba, ezer évig készülő épületek alapját rakják le, s nem is kételkednek halhatatlanságukban.
Nem félelmetes tehát a halál sem önmagában, sem a róla való balhitek, véleményeink miatt se. Ahogy nem szenvedünk a több száz évvel ezelőtti eseményektől, ugyanúgy az enyészet is közömbös lehet számunkra, mivel nem hat öntudatunkra és aki nincs, az nem érez, semmi sem számíthat neki. Az egészből álom lesz, pihenés, „s van-e álom, gondtalanabb a halálnál?” (16) A természet szavára hallgatva nyugodt lélekkel fogadjuk a végleges békét, s mint megelégedett vendég lépjünk ki az életből. Végtelenül nagy idő, ami a halált megelőzi és követi, életünk a természet nagy könyvtárában egy apró betű csak. Míg itt vagyunk csak balsorsunk hosszabbítjuk egyre, hiszen egy helyben járunk a vágyak körbeforgó mókuskerekében. A halál végtelen, s a nemlét annak se rövidebb, aki most hal meg, annál, aki korábban hullt a mindenség testébe.
„S éltünk megnyújtásával semmit se veszünk el Síron túli időnkből, mert ez nem rövidül meg.” (17)
Egy magyar matematikus szavai jutnak az eszembe, aki arra a kérdésre, miért pesszimista, azt válaszolta: „Mert keveset élünk és sokáig leszünk halottak.”. Az előbbiekben hosszabban vázolt sötét képet Lucretius festi le, ő beszél az örök körforgás ugyancsak reménytelen víziójáról is: a végtelen időben a sokféle mozgású elemek bizonyára létrehoznak testünk mostani állapotával azonos rendet, kombinációkat; valaha már léteztünk, s még létezni fogunk, de e korábbi létmódokra az emlékezést megakadályozza az érzékelés szünetelése, az öntudatvesztés hosszú ideje. Az élet, szerinte, abban is a halálra hasonlít, hogy jó részét álomban töltjük el.
Nem kell félni a haláltól praktikus következményei miatt se, például ha valaki egyszerű sírt kap. Hisz a halálban mind egyenlőek vagyunk; a pompázatos sírba jutó ugyanúgy elemekké esik szét, mint a sír nélkül maradó. Erről ír egy levelében Horatius gadarai születésű mestere, akit Athénban hallgatott. A „carpe diem” elvét valló poéta szintén a kert követője volt. Delliushoz írt ódája az elmúlásról epikureus életszemlélettel szól.
„Lelked nyugalmát el ne veszítsd, vigyázz rossz sorsban, és óvd bölcsen a jóban is túlzó örömtől, Dellius, hisz életed úgyis az elmúlásé,
akár mogorván töltsed a napjaid, akár szabadban dőlj a füvön hanyatt ünnepnapok során, s vidulj a drága falernusi bor tűzétől.
…..........................................................
Ős Inachusnak légy ivadéka bár s dús – egyremegy- , vagy légy nyomorult szegény pórsarj e földön – martaléka lész a könyörtelen Alvilágnak.
Mind arra tartunk. Lent valamennyiünk urnája fordul, mígnem előbb-utóbb sorsunk kijő; s véget nem érő száműzetésre megyünk a sajkán.” (ford. Bede Anna)
Engedjétek meg, hogy végül az említett gadarai mester levelére hivatkozzam. Halálról szólva túllép elődei véleményén; az ember egynapi teremtmény voltáról beszél. Ez akkor is így volna, ha a gigászoknál hatalmasabb lenne. Majd az elkövetkező pillanatok sötét és bizonytalan voltáról ír, „mert a halállal szemben mindannyian védtelen várost lakunk.” (18) Így csodának kell tartani a hosszú életet, az öregséget kivételes adománynak. Ha nem vagyunk felületesek, nem tarthatjuk váratlannak, értelmetlennek a halált. Az okos ember tudja, miképp lehet megteremteni a boldog élethez szükséges függetlenséget és nélkülözhetetlen javakat, s az ilyen „élete hátralévő részében halotti lepelben jár, minden napját örökkévaló nyereményként számolja el.” (19) Nem panaszkodik, ha a vég közelít hozzá, az idő növésének örül és hálás a dolgok ilyen folyásáért, s úgy veszi, mintha különös szerencse érte volna. Az okos emberek a vég várását kísérő bizonytalanságot mikor gyógyítják; tudják mindent elértek, s hamarosan az érzéketlenség hatalmába kerülnek s ezt olyan nyugodtan teszik, mintha soha nem kerülte volna el e gondolat figyelmüket.
V.
HEKATÓN: Érdeklődéssel hallgattam nagy lendülettel végigvitt előadásod, emiatt nem akartam megszakítani, jóllehet pár kérdés föltorlódott bennem. Az epikureusok azért szeretnék a halhatatlanság utáni vágyat megszüntetni, hogy eltüntessék a halálfélelmet. Ám nem lesz-e így nagyobb a félelem, hisz önmagában is szörnyű a halál a mindennapi tudat számára, még a kiváló, bölcselettel fölfegyverzett elméknek is.
PHILODÉMOSZ: Azt hiszem a túlvilági élet hiányának borzalmait nem természetünknél fogva érezzük, inkább a keresztény gondolkodásmód, szokásrend kondicionálta belénk. Egy üres sírgödör mellett úgy állunk, mintha az vagy az üdvösségre vagy -ha nem is a kárhozatra- a semmire nyíló kijárat lenne. A végső öntudatvesztéstől idegen lesz a mindenség számunkra, ha nem kecsegtet személyes létünk meghosszabbításával. Hisz csak a parmenidészi értelemben vett romolhatatlan lét van, mondanám csak a Van van, ha ez nem lenne túl általános, tautologikus. Ugyanis nem kettéosztható, nincs egy rettegés révén kikönyörgött égi mása, épp azért nincs szerepe a keletkezésnek, pusztulásnak. S hogy az általam bemutatott iskolákról is beszéljek, ahol hallottátok, az atomok és az űr léte az igazi valóság. Ezt elfogadva belátjuk: atomok szabályozott sorozatának átalakulása eredményezi az élet megszűnését. Lényeges milyenségében semmi sem változik. Legkisebb részeink szétomolnak a mindenségben, ahogy egy ködfelhő szétoszlik a levegőben, s ez a kozmosz nem lesz idegen tőlük, hanem végső vonatkoztatási alapjuk, mintegy természetes állapotuk.
HEKATÓN: Néhány megjegyzésedre még a mondandóm olyan részein szeretnék rátérni, ahol a sztoikus nézetek összevethetők a tiéitekkel, Szólnék arról, miképp közelítettem meg a nekem szánt feladatot, mely első nekifutásra megmászhatatlan hegyóriásnak tűnt. E képnél maradva, örülnék, ha át tudnék adni azokból a pillanatokból, amiket a hegymászás fáradalmai között a kilátások nyújtotta öröm jelentett.
Következő módon tagolom az anyagot: Először beszélek néhány sztoikus alapfogalomról; természet, gondviselés, sors, erények, közömbös dolgok, s.í.t.. E fogalmi viszonyokban próbálom a halál mivoltát leírni. Ahogy a biológiai halált az élet jelenségeiből lehet megérteni, hasonlóképp a sztoikus halálfölfogást fizikájuk, erkölcstanuk fogalmi relációiban. E viszonyok dinamikáját jól ütemezve, a probléma helyes struktúráját kapjuk. Ezután beszélek a halálra készülődésről, öregségről, majd arról, mit tartottak az öngyilkosságról, exagógéról. Utolsó részben a gyászról, a halottakra emlékezésről, a vigasztalásokról, és a halhatatlanságról. Mondandómban nem ilyen élesen választom el e témákat, de az előbbi vázlat, azt hiszem, segít eligazodni. Főképp Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius és Cicero sztoikus, sztoikusokról mondott nézeteire támaszkodtam, más szerzők (Diogenész Laertiosz, Aphrodisziaszi Alexandrosz) mellett. A magam dolgát is könnyítendő, mivel sok árnyalatnyi különbség van tanaik közt, igyekeztem tanításaik legnagyobb közös osztóját megtalálni, s azt előadni, nem tagadva: Seneca, Marcus Aurelius hangja jobban kihallható e csöppnyi kórusból.
A sztoikusok szerint a kozmosz a létezők végső kerete, ami formátlan anyagból, s ezt alakító világértelemből áll. E Logosz foglalja egységbe a létezőt. A mindenség természete, működési szabályai más–más szempontból figyelhetők meg. E nézőpontokból adott magyarázatok nem semmisítik-, inkább feltételezik, kiegészítik egymást. Újkeletű fogalommal mondhatnám: komplementer viszonyban vannak. Eszerint a mindenségben Gondviselés (gör.: pronoia, lat.: providentia) munkál, mely a kezdetek kezdetén megalkotta a világegyetemet, s annak részeit. A mindenség azokért az élőlényekért támadt, akik értelemmel bírnak: vagyis az istenek, és a mi kedvünkért. Az emberért teremtette az állatokat, azokért a növényeket, az embereket pedig egymásért, s hogy az isteneket utánozni igyekezzenek. A gondviselő istenhez kérő-, hálaadó imákkal, áldozati szertartásokkal szólhatunk. A gondviselés nem működhet a Végzet, a Sors (heimarmené; fatum) ellenére. Imáinkban méltóvá kell tenni magunkat az istenek könyörületességére, mert kérésünk teljesítése csak így lehet összhangban a fátummal. A végzet az az oksági kapcsolat, ami az örökkévalóság kezdetétől a végtelen idők végéig mindent mindennel összeláncol. Végsó okként is beszélünk végzetről, mint a halandók életének utolsó pillanatáról. A sors és a végzet szavak árnyalatnyi jelentéskülönbsége a magyar nyelvben lehetővé teszi, hogy később a fogalom jelentésvariációiról is beszéljek. Eszerint igaznak hihetjük azt a későbbi korokból származó, szemléletes példát; ha egy porszemet a kozmoszból el lehetne tüntetni, akkor annak szükségképp össze kéne omolnia, vagy emlékeztetlek benneteket Pascal híres bon mot-jára; „ha Kleopátrának nagyobb orra lett volna, akkor a világtörténelem más irányba megy.” Ez is, az is a végzettől történt volna a maga elrendelt pályáján. Végül harmadikként a mindenség Természetként (Phüszisz, natura) működik. A mi természetfogalmunkhoz annyiban közelálló kifejezés, hogy a dolgok keletkezésének, átalakulásának, megszűnésének folyamatát, azok szerkezetét jelenti. A természetet önmaga ereje tartja össze, ezt az összetartozó erőt szümpatheianak nevezik. Ami végzetszerű, az természet szerint is való és megfordítva; a dolgok keletkezésének az oka, a fátumnak is oka. Minden egyes dolog természetét áthatja az istenség. Természeti törvény az bennünk, ami megparancsolja a jót és tiltja a rosszat, erről majd később. Boldogan a sztoikusok szerint az él, aki a természettel összhangban; „ a természet rendje szerint történő dolgok ismeretét alkalmazva” (20) él. A megszületett legerősebb késztetése saját léte fenntartására irányul. Ami kellemes számára, igyekszik növelni, ami fájdalommal járó, azt kerülni. Ezt önszeretetnek, önelsajátításnak (oikeiószisznak) hívják, s ez az ösztönszerű mozgás is végzet hatására történik. A világban történő tájékozódást segíti még ama képességünk, ami a bennünk a dolgokról kialakult benyomásainkat, élesen megragadott képzeteinket (az ún. kataleptikus képzeteket) igazként ismeri el. A természet elsődleges kívánalma idővel átalakul, az eszerint való élet lehetőségének a feltétele az erények gyakorlása lesz. A természet ösztönéből indul ki az a képességünk, hogy erkölcsi jóra-, rosszra osszuk a minket körülvevő-, meghatározó világot.
A vágyakat, mik szükséges emóciók voltak a gyerek-, ifjúkorban, kígyóbőrként kell levedleni, felnőttként fel kell ismerni a kozmoszban ható értelemet, s ehhez igazítva gyakorolni az erényeket. Az erkölcsi jó az ember igazi java, ami méltóságánál, lényegénél fogva kiemelkedik az egyéb javak közül. Ami erkölcsileg se nem jó, se nem rossz, azt erkölcsileg közömbös dolognak mondják. Hatását tekintve lehetnek előnyösek, mint az egészség, a hírnév, szépség, a jó közérzet; hátrányosak, miképp a betegség, a halál, a testi gyöngeség, rútság, s.í.t.. A fentiek ismeretében tudunk egy -talán el nem sietett- definíciót adni a halálról. Életünk azon végső eseménye, ami az erkölcsileg közömbös dolgok közül a hátrányosak közé tartozik. A kérdés: a természettel összhangban élve, belátásunkkal indulatainkon, szenvedélyeinken hatalmat szerezve, hogyan választhatjuk az erkölcsi jót?
HÁZIGAZDA: Ha az emberi természet a fátumnak van alávetve, tud-e emócióin, kedélyén úrrá lenni?
HEKATÓN: Valójában az ember természete és a fátum között száz százalékos korreláció van. Most utalnék a romantikus költő, Novalis egy gondolatára, ami egy álsztoikus mondat is lehetne: „Amilyen a kedélyed, olyan a sorsod.” A kérdés továbbra is: miképp tudok tetteket normává emelni, majd azok közt szabadon választani? Úgy, hogy az erkölcsileg jó cselekedeteink (még ha emócióink ellen is irányulnak) a mindenség értelmének, valódi természetének részesévé kell avassanak, s ne mondjanak a fátumnak ellen. Ez nem azt jelenti, hogy a személy habitusát, kedélyvilágát kikapcsolná, vagy értelmének közvetlen hatalma lenne felette, hisz azok megmaradnak a cselekvésekre ható késztetéseknek. Bizonyos habitusok erejét tanulással, szoktatással növelhetjük, másokét csökkenthetjük. Így az egyén közre működik a cselekvését befolyásoló körülmények alakításában. Ha a fátum okozta hatásoknak minden létező alá is van vetve, az értelem minőségétől, flexibilitásától függően ki tudja azokat kerülni. Amikor egy gömbölyű követ legurítunk egy lejtőn, annak mi leszünk az indítóoka, ám hogy miképp gurul, az függ a golyó tulajdonságaitól (gömbölyűségétől, súlyától, s. í. t.), így gurulási pályájának az lesz az alkati oka. E gyakorta használt hasonlat talán Khrüszipposztól, a sztoa megújítójától ered. Semmilyen végzetnek nincs tehát hatalma az értelem döntése fölött, ha az a természet kívánalma szerint történik, vagyis, ha azok a jóról, a rosszról hozott döntések.
Nagy Sándor egyik hadvezérének a fia, Demetrius, mikor elfoglalta, földúlta Megarát, megkérdezte Sztilpónt, a filozófust: „Hiányzik-e valamid?”. „Nem, mindenem megvan, ami az enyém.” - mondta a pusztítás egyik kárvallottjaként. A történetet többször leírja Seneca, utalva a bölcs magatartásra, az amúgy ostobaságokra hajlamos korból. Mondtuk, a hellenizmus embere elvesztette a polisz világa nyújtotta biztonságot, támasztékokat. Javai közül csak a morális értékei maradtak meg. Szabadságának határa értelme által kijelölt választási határaival esett egybe. A sors hatalma csak eddig ért. Szerencsének, véletlennek átláthatatlan gazdasági-politikai erőknek jobban ki volt téve. Kiszolgáltatottabb, elidegenültebb lett, érthetően félt a létét elbizonytalanító csapásoktól, pusztításoktól, betegségektől, istenektől, haláltól. Balsors, jó sors szimmetrikus fogalmak, s hihetnénk, használati arányuk is egyenlő. A görög, római auktorokat olvasva szembeszökő e fogalmak jelentésárnyalatainak aszimmetriája. Míg a jó sors, jó szerencse alig-alig fordul elő a textusokban, addig a balsors epithanon ornansai kimeríthetetlenek: ingatag, engesztelhetetlen, rabló kezű, keserves, kapzsi, szeszélyes, rideg, vak, kaján, irgalmatlan, könyörtelen, szörnyű, igazságtalan, kegyetlen, vak-dühös, ádáz-dühű, bizonytalan, áthághatatlan, kényszerítő. Beszélnek végzetes sorscsapásról, forgandó szerencséről, sors-görgette jövőről, végzetről, mint halál-iszonyatról, fekete dögvészről, észveszejtő kínról. Seneca írja Oedipusában:
„A végzet űz. Végzeted éljed: Aggodalom nem váltja az orsó sors kiszabta célfonalát. Így bármit tűrünk, halni-hanyatlók bármit, ha teszünk az az égből jő S tartja a végzet orsaja – rendelt fonalát, zordon keze tekerve minden bizonyos mért utakon jár: első nap megszabja a végsőt, s azon isten nem változtathat,m mely nem oka-szabta útján ballag kész ez a rend és senki sirámira nem változhat. Soknak az árt, hogy féli a sorsát, sok, míg a sorstól, fél -menekül- épp így leli sorsát.” (ford. Jánosy István)
Nekem most a sztoikus halálfelfogásról kell beszélnem, mondhatnátok, igen, de mint mondtam, a fogalmaknak kölcsönhatásaikban, kapcsolataikban, egymással való szembesítésükben válik érthetőbbé jelentésük. Előre nézve a sorsra, olyan visszapillantó tükörnek észleljük, amiben láthatjuk a mögöttünk settenkedő halált. Mert életünk előrehaladtával az élet fogy, s a halál nő voltaképp. A természetben szükségszerűség van. S hogy bevégezzük életünk, az az oksági lánc egyik etapja csupán. Az örök élet tovarezgő eseményeinek eredője a halálod, minden tény, ok összefügg egymással, egyik sem kivehető, kitolható, megváltoztatható. Alakíthatod-e szabadon a tetteid meghatározó történéseket vagy szabadságod mértéke az lesz, hogy a körülmények által is kényszerítve, morálodban rendíthetetlen maradsz?Kihasználhatod-e, magad javára fordíthatod-e szerencséd, a véletleneket? S mi a véletlen, a szerencse, ha a sors játékában minden predesztinált? Hiszen a véletlen, a szerencse is a sors része. „A véletlen az emberi értelem számára nem látható ok.”, (21) mondja egy definíció. Továbbra is kihasználnám a végzet és a sors szavak jelentésének hangulatnyi különbségét, eljátszva: ha a végzet a Gondviselés által megírt forgatókönyv, amit a Természet rendez, akkor a Sors ennek általunk történő olvasata. Ha a sors olvasata hiányos, hiányoznak lapok, s nem ismerjük a természet nyelvét, mások cselekedetei rugóit, a saját legőszintébb szándékainkat, s azok következményeit se, akkor a véletlen, a szerencse a szövegértés zavarait magyarázó, föloldó segítség ilyenkor? Kell-e akkor búslakodni a halálon, ha tudjuk, amit véletlennek, szerencsének, sorscsapásnak hiszünk, előre volt megírva. Ha megmondaná egy szuperisten, mikor fogsz meghalni, kétségbe esnél, s halaszthatatlan dolgaid rendezni igyekeznél. Tervet készítenél a jövőre, próbálnád hasznossá tenni magad családod, mások számára. Ezért mondaná egy sztoikus, mindazok a dolgok, melyek a szerencse, sors jutalmai, büntetései nem érintik őt, mert az igazi javak az erények gyakorlásából erednek. Mikor helyes a halálról a vélekedésünk, milyen haláltudattal éljünk, egyáltalán: mi a halál? Ezeket a kérdéseket a továbbiakban előadásoddal vitázva mondom el.
Az epikureusok szerint, a halál, mert az érzékelés megszűntét jelenti; semmi. Mi nem azt mondjuk -lám máris a sztoikus szerepébe estem-, hogy a halál egyáltalán nem jelent semmit, hanem a halál: valami. Ti valóságot az érzékek kizárólagosságát elfogadva építitek fel, aminek logikus folyománya a halál negligálása. Mi az erénnyel való viszonyában értékeljük a jelenségeket, cselekedeteket, emiatt nem tudjuk a halált nem létezőnek tekinteni, de olyan valaminek igen, ami nem tehet kárt abban, aki a bölcs. Aki beéri lelkiekkel, vagyis önmagával. A halál nem vehet el tőle semmit, mert pusztító hatalma ezen túl van. Marcus Aurelius valóságszemléletének kulcsa volt: a dolgok, jelenségek nem jönnek felénk, azok lelkületünk küszöbe előtt vannak, akkor kezesednek hozzánk, ha a legszenvtelenebbül vallatjuk őket. Lemeztelenítve részeiket, keletkezésüket, pusztulásukat. Mintha szemhéj nélkül néznénk őket.
HÁZIGAZDA: Hogyan lehetsz szenvtelen, mikor magunkban hordozzuk énünkkel átitatott képüket?
VI.
HEKATÓN: Igen, a halál, nemcsak biológiai végpillanat, exitus, az élet végére kitolható kínos esemény. Naponta hordjuk magunkban, s az utolsó nap csak összegzi a többi halálnapot. Mert minden nap „egyre mélyebben megyünk le az élet halálgödrében.” (Faludy György) Epikurosz azt mondja, a halállal nem kell törődni, ehhez képest ő sok időt szánt rá. A sztoa tanítói szintén óvnak a halál túlértékelésétől, de attól is, hogy úgy éljünk, mint valami epikureus isten az intermundiumokban, kiknek semmi bajuk, csak lógázzák vértelen lábukat a világok felett, tökéletes megelégedettségben és unalomban.
PHILODÉMOSZ: Előrefutsz következtetéseidben Hekatónom. Azt ugye nem gondolod, hogy egy gyors filozófiai kurzus Epikurosz kertjében eme boldog és kívánatos állapotba juttassa a bölcseletre áhítozót. A bölcs ideáltípus, s több élet is kellene, hogy ebbe a helyzetbe kerüljön egy mégoly szorgalmas diák is. Technikákat, tanácsokat jelentenek azok az epikureus maximák, amik alkalmasak lehetnek a halálfélelem megszüntetésére, mikor azok hiábavalóságát bemutatjuk. Te miképp akarod a haláltudatot fenntartani anélkül, hogy a félelmét fenn ne tartanád. Hiszen a félelem akkor szűnik végérvényesen meg, ha a véghez, halhatatlansághoz tapadó képzeteink jelentőségüket vesztik. Vagy van szerinted a halálnak jelentősége akkor is, mikor a hozzánőtt érzelmeket lehántottuk róla?
HEKATÓN: Nem térek ki kérdésed elől, de messzebbről indulok, hogy hihetőbb választ adjak. A sztoikusok is azt mondják, a halál nem rossz, csak annak látszik. Meg kell tehát szüntetni a vele járó félelmeket, rettegést, mely újabbakat szül. Miért nem rossz a halál? Hogyan lehet megszüntetni a véghez kötő borzalmakat? Először ezekre válaszolnék. A természet műve, azon elemek bomlása, amiből minden élőlény összeállt. Mi még? „Az érzések közvetítette benyomásoknak, az ösztönök izgalmainak, az értelem tévelygéseinek, s hozzá még a hitvány test kiszolgálásnak a megszűnte” (22) Ti azt is mondjátok, ám a mi állításainknak mások az előzményei és a következményei. A halál nincs ellentétben a gondviselés mivoltával, alkatának tervszerűségével; a végzet rendelése a halál, amivel szemben tenni bármit hiábavaló botorság. Egy nagy egész részei vagyunk, aminek minden porcikáját, ízületét rejtélyes erő, a Logosz köti össze, amiben egy apró sejt megszűnte, hogy új szülessen a nyomán, nem lehet kárára az egésznek, amint tengeren hullámok keletkezése, múlása sem érinti annak lényegét. A sztoikusok úgy hitték: a kozmoszt tüzes lehelet hatja át, s minden ember egy lélekszikra ebből, isteni tüzes mag él benne. Ha ebbéli természete szerint él, akkor a halála csak olyan változás, ami után felszívódik teremtője alkotóerejében.
HEKATÓN: Azért lényegesek a különbségek is a két iskola között. Ha lehet így mondani: mi ketten ugyanannak a botnak másik-másik végét fogjuk. Míg a kozmosz minden ízében lelkes valóság, amiben a fátum mindenhatóságát értelem hatja át, addig az epikureusok azt mondják, a természet végső alapjának mennyiségi tulajdonságai vannak, s azon ugyanúgy osztozik a véletlen, mint a szükségszerűség. Ti a „Rejtőzködve élj!” elvét valljátok, s ez tanításotok lényegéből következik. A kert sövényétől védetten, szelíd nyugalomban készültök a végre. Nálunk a „a világ egyetlen élőlény, egyetlen anyag, egyetlen lélek (…), minden összefügg ennek egyetlen érzékelésével (…), ez mindent egyetlen belső lendületből csinál (…), s ebben minden mindennek együttesen oka.” (23) Mindezekkel lelkünket megerősítve élhetünk összhangban, a sors fölé emelkedve, a „lélek röptét” alkatunkba építve tudunk szembeszállni kihívásaival.
A halál természetét a Természet részeként belátva, e fölismerésből fakadó jó cselekedetek nem engedik, hogy ellazuljunk, föladjuk lelkünk szilárdságát, s már tudjuk, a halál nem az a kiméra, riasztó árny, aminek látszik, s amitől olyan sokan félnek, de nem is olyan káprázat, ami után csak a semmi marad. Nem kell lekicsinyelni a véget, de állandó szorongatottságban sem kell élni miatta. Gondolni kell rá naponta, előkészítve magunkat a nagy útra, ahogy utazó megy reménykedés és riadalom nélkül úti célja felé, tudva, odaérve semmi kárt nem szenved. Amiképp a középkori ikonok arany háttér előtt ábrázolják a szenteket, hasonlóképp a halált is tekinthetjük olyan háttérnek, amire a változó dolgok árnyékaikkal rávetülnek, alapnak, mire az élet jelenségei leképezhetők. Ahonnan megítélhetők cselekedeteink erkölcsi értékei. „az élet feladatainak egyike” – írja M. Aurelius, - hogy mégiscsak ehhez az utolsóhoz igazítsuk a többit. Így aztán állandóan velünk halandóságunk tudata. Megnyugtatva, mert belátjuk, a halál a természet parancsa, s ami nem károsítja az egészet, az nekünk se lehet rossz. Ez felébreszti bennünk a rokonszenv kötelékét az emberek iránt. Mi más az emberélet, mint halálok sorozata, az ifjúság halálát követi a felnőttkor, ezt az öregség. A gyerek tulajdonságainak nem kell-e elpusztulnia, átalakulnia, hogy ne maradjon valaki gyerekes akkor is, mikor már a bölcsességfoga kinőtt? Nem nevetséges-e az a hatvan éves, aki nem akar tudomást venni koráról, úgy téve; élete delelőpontján van? Miképp a gyümölcsöt a napfény, a szelek, a nedvesség, vitaminok, ásványok érlelik teljessé, az idős kor érettségét is azoknak a hatásoknak a feldolgozása jelenti, amiket életpályája egy-egy szakaszában magába épített. Az öregkor egyik jutalmáról szépen mondja Epiktétosz: „A szabad ember mindent értéke szerint imád”(24).
Az idősnek, ki lélekben fiatalos, s az erények gyakorlásában fáradhatatlan maradt, több a lehetősége, hogy szabadságban, bölcsességben növelje magát. A természet elapasztja azokat a szükségleteit, amik indulatossá, féktelenné, szenvedélyek martalékává tehetnék. Megőrizheti a közjóért, a tudományok szeretetéért érzett vonzalmait. E korra jellemző erény az okosság; s bátrabban képes megvetni a halált, ha azt a természet által előírt állomásnak tekinti. Az ilyen ember nem érzi a korát, de különben is: „Csak a bűnök, s a bűnök szolgái öregednek meg”(25), mondja Seneca.
Jobban kell örülni a lassú halálnak, ám vannak helyzetek, mikor muszáj önként megválni az élettől. Nem szabad rosszul élni, ha meg tudunk halni szépen is. A természet egyik nagy adománya, hogy minden helyzetben megadja szép halál lehetőségét. Szókratész példát mutatott erre. Már idős fejjel követett el öngyilkosságot a sztoikus iskolát megalapító Zénón, Kleanthész, s a „csarnok legerősebb oszlopa” Khrüszipposz is. A köztársaság utolsó, a principatus első évtizedeiben az öngyilkosságnak külön esztétikája lett. A hadvezéreket, mint valami tábori papok, filozófusok kísérték, s a döntő csaták előtt a halálról, a lélek halhatatlanságáról beszélgettek a sátrakban, tudva; vesztesként másnap az ellenségtől vagy saját kezüktől esnek el. Ismert: Marcus Cato öngyilkossága estéjén a Phaidónt olvasta; Otho, mikor végzett magával, öngyilkossági hullám tizedelte a katonáit. Néró idején az elítélésre számítók, vacsorákat rendeztek, fürdőt előkészítve várták az öngyilkosságra parancsot hozó questort. Honnan volt bátorság, lelkierő ezekben a férfiakban, hogy -látszólag- ilyen könnyen meg tudtak válni az élettől? A katonai élet veszélyekkel teli, önfeláldozást követelő, dicsőséget áhító erkölcséből is eredhet, s segítséget adott az öngyilkosságokhoz a sztoikus tanítás is. Fontos momentum volt e korban, aki ítélet nélkül, önkezétől halt meg, annak családja elkerülte a vagyonelkobzást, a proscriptiot.
Aki a legnagyobb félelmet, a halálét legyőzi, az már nem fél annyira a többitől se, egyéb csapásokat könnyebben visel el. Seneca, szinte élvezettel írta le az exagógé morális előnyeit. A bölcs csupán „addig él, ameddig élnie kell, nem ameddig élni tud.” „Egy bejáratot adott a természet a létbe, de több kijáratot”(26), mondja a 70. levélben. Semmiben sem úgy a lélek kedvében járni, mint a halál megválasztásában. Néró nevelője praktikus tanácsokat is ad az exagógéra, így: szelíd halálnem után érdemes nézni; az első alkalmat meg kell ragadni, ha az nem jön, több lehetőség közül lehet választani. Azt, amelyik leginkább szabaddá tesz. Az exagógé mindig jelenlévő vészkijárat a szabadság felé. A sors akaratának ellenszegülhetünk, viaskodhatunk pankrátorként vele, kitérhetünk előle, ám ha vagyonunknak csak a morális javakat tekintjük, úgy sértetlenül megőrizhetjük személyünket. Az exagógében hatalmunk lesz a halál felett, s a sors tehetetlen velünk szemben, Az exagógé erkölcsi tett, nem a gyengék suiciduma, bátor, önfelszabadító cselekedet.
PHILODÉSMOSZ: Különös a ti Gondviselésetek. Mindent jól elrendezett, az ember szolgálatába állította természetet, s mégis a halandóknak néh a szükségük van az öngyilkosságra, ha hasonlítani akarnak az istenekhez.
VII.
HEKATÓN: A halál elodázása rosszabb, mint az erény elvesztése, a Gondviselés tulajdonságait az erények segítségével látjuk meg, de elesünk ettől egy szolgasággal eltöltött élet meghosszabbításával. Végül rátérek utolsó témámra, a halottakra emlékezésre. Az egyén a maga végessége tudatát éli át, ám mások keserűsége, gyásza felett is úrrá kell tudni lennie. E fájdalmak kezelésének külön műfaja volt az ókorban; a vigasztalások. Mi volt azok célja? Értelemmel akarták a gyász okozta „kétségbeesés fölöslegét” kiirtani. Ahogy a halál természetét megismerve a róla való félelem is eloszlik, a gyász eseményeiről is le kel választani a -többnyire hamis képzetekből álló - véleményünket, hogy ne hatalmasodjon el rajtunk a fájdalom. Honnan vehetünk segítséget? „A természet megadta az erőt annak elviselésére, aminek elviselhetővé, tűrhetővé tétele csak a te ítéletedtől függ.” inti magát Marcus Aurelius. Mértéket kell tartani a gyászban is, nem szabad a fájdalomnak kiszolgáltatni magunkat, hogy a sok sírás, jajgatás, panaszkodás eltorzult vágykiéléssé fajuljon. De nem szabad elfojtani sem, vagy érzéketlenné tompítani lényünket iránta. Ekkor a kegyelet összeegyeztethető olyanképp a józan ésszel, hogy egyszerre tudjuk a bánatot érezni és féken tartani. A meghalt képét beépíthetjük az életünkbe, eleven társsá tehetjük az emlékezetünkben, hogy mindig szívesen gondoljunk rá, Az eltávozott szeretteim úgy legyenek „jelenvalók, mintha egyszer el kellene őket veszíteni, és hogy elvesztettem őket, úgy tetszik, még mindig jelenvalók”. A természet kívánalma a rövid gyász: az állatok is csak rövid ideig siratják a kölykeiket vagy az anyjukat. Az elnyújtott gyász gyűlöletté, képmutatássá is alakulhat, azért az okos ember előbb hagyja el fájdalmát, mint az hagyja el őt. A római törvények például 10 hónap gyászidőt hagytak az özvegyeknek, hogy így korlátozzák a véget nem érő siralmakat.
Milyen tanácsokat adnak a vigasztalások, consolatiok a gyászolóknak? Először is, ha belátjuk, hogy a halál a természet akaratának a megnyilvánulása, nem tűnik már olyan szörnyűségesnek szemünkben. Ártatlan mindenki a halálban, de sérelem, igazságtalan csapás sem éri a létből elmenőket. A természet, amikor kölcsönadta az életet, ismertek voltak a feltételei. Üzleti, kereskedelmi életből vett kifejezéseket is használnak a lét ideiglenességét, átmenetiségét hangsúlyozó sztoikusok. Ajándékba, letétbe, megőrzésre kaptuk sorsunk irányítását, amivel el kell számolni. Ami fölött csak rövid ideig rendelkezünk, ez is tele van betegségekkel, veszélyekkel, fájdalommal, száműzetéssel. „Az ismerd meg önmagad!” parancsa azt is jelenti, hogy tisztába jöjjünk létünk esendőségével, alkatunk törékenységével, avval, hogy mennyire a vakszerencse játékszerei vagyunk. Így a halál jutalom lesz, hisz megszabadít a bűnös lét nyűgeitől.
A vigasztalásokban ellentmondásokat is találunk. A halál egyszer balszerencse, sorscsapás, amivel szemben föl kell vértezni magunkat, máskor adomány, minek örülni kell – ez a gyászhoz fűződő ambivalens érzésekre mutat és arra, mennyire nincsenek szavaink, mondataink e jelenségre, azok mennyire a némaságba vannak temetve. A sors változásaira fel kel készíteni magunkat, -miképp a készenlétben levő birkózót- hogy ütései ne érjenek váratlanul. A barátainkat újakkal lehet pótolni, mégis egy szeretett lény elvesztésekor úgy érezzük, kiüresedett, ki lett fosztva a világ; a tárgyak, a felhők, a dombok megszűntek úgy létezni, mint azelőtt voltak. Azt hiszem a gyászbeli szomorúság, a bánat egy szükségszerű folyamatnak a része, annak, ami az elveszett társ, barát hiányára beállítja a lelket, s ha mi nem tudjuk meggyorsítani múlását, maga az idő hamvasztja el, mert a célszerűen működő természetnek már nincs rá szüksége. Sokszor a hozzátartozók gyásza miatt külön helyt kell állnunk, példát mutatva nekik a lelki erőből. A gyászoló hajlamos az önsajnálatra. Platón írja, Szókratész halálakor nemcsak őt siratták, hanem a barát elvesztése miatt magukat is. A meghaltakat jelenvalóvá teszi a folyamatos emlékezés, ahogy a számunkra kedves tulajdonságaikat felidézzük vagy körülvesszük magunkat az ő tárgyaikkal, ami örömmel tölt el minket. Főként szellemi munkával, kötelességeit gyakorolva, kell lekötnie magát a gyászolónak...
VIII.
GYÖRGY: Sajnos a kazettára csak ennyit tudtam felvenni, de itt már majdnem véget is ért az előadás.
ANDRÁS: Miről volt még szó a továbbiakban?
GYÖRGY: Beszélt még az általam Hekatónnak nevezett fiatalember a szellem emlékezete, illetve a lélek halhatatlansága kapcsolatáról. Az előbbi hiábavalóságát, a hírnév, dicsőség mulandóságát M. Aurelius írta le szemléletesen. Ahogy császárként Héraklész oszlopaitól a parthusokig át kellett látnia birodalmát, szelleme pillantásával hasonló nagy időterrénumot ölelt át. Birodalmak pusztulását észleli, a hírnév egypercnyi voltát. Az enyészet fölött érzett rezignáció, a romlással, rothadással szembeni tehetetlenség a Prédikátorral rokonítja. Még a pusztulás is része a vezérlő Világértelem akaratának, ezért önfegyelemmel veszi tudomásul a véget. Zénón és M. Aurelius szerint a lélek egy kis ideig él még a halál után, aztán szétoszlik, fölszívódik a mindenség alkotó szellemében. Kleanthész úgy gondolta a világégésben. Khrüszipposz csak az igazi lelkeknek tulajdonított halhatatlanságot. Seneca egyszer a lélek platonikus halhatatlanságáról beszél, ahol a holtak szennyezetlen lelke átszellemülve, dicsőülten az istenséghez jut, máskor a lélek megszűntéről.
Miután az előadások elhúzódtak, a téma megbeszélése a következő alkalomra maradt. Én nehezen tudnék dönteni a két iskola tanítása között. Különbségük azt hiszem a természetről vallott eltérő felfogásukból ered. Kíváncsi vagyok a véleményedre, neked hogy tetszettek a hallottak?
ANDRÁS: Számomra rokonszenvesebbek voltak a sztoikus nézetek. Ha a halál felől értékelem az élet tényeit, a halál komolyan vétele minősíti azokat. Az epikureusok az atomok szétszóródásának tartják a halált: az eleven organizmusok elemeikre, atomjaira esnek szét, úgy keringenek tovább a végtelen időben. Egyszer az újpesti temetőben sétálva, egy sírkőre pillantva szinte szó szerint ezt láttam fölírva. Eme igazságot elfogadva, bölcs egykedvűséggel, szelíden kell élni, mintegy üvegfal mögül vizslatni a történéseket, nem ártva magunkat azok folyásába. A sztoikusok -így értettem,- nem kisebbítik a halál fontosságát azáltal, hogy nem tekintik fő bajnak, természeti csapásnak, ami megingathatná lelki egyensúlyukat. Ők erényeiken keresztül kapcsolódnak a nem kaotikus, de értelmes valóságoz. A lélek feszültségével lehet közel jutni ehhez az univerzumhoz. Ennek minden apró szegletét a rend tartja össze, egy lángban álló gömb; ehhez kapcsolódhat már életében, s ebben oldódik majd föl halálában. Az epikureusok rezignációjával szemben náluk megmarad a helytállás méltósága.
GYÖRGY: Persze az epikureusi erkölcs sem azonos avval, amire alapozták. Igaz, minden érzékiségből hiányzik a tágasság.
ANDRÁS: Szerettem volna a helyedben lenni azon az estén. Azt gondolom, nem lehet elég korán az ilyen tabutémákkal való foglalkozást elkezdeni. Túl szemérmesen közelítünk hozzá vagy álságos kímélettel tartjuk távol tőle magunkat. Nemcsak belátásunk révén tudjuk megbékíteni a lelkünk a halállal. Számomra az emberélet vége olyan rejtély, amire csak újabb rejtéllyel tudok válaszolni. A filozofálás mellett a kultúra egyéb javai is segítenek: versekre, regényekre, halotti misékre gondolok; szertartások évszázadok alatt kialakult, hitelesített, intézményesített, halálhoz kötődő szokásaira, technikáira. Egy szeretted halálakor -ha le akarod győzni a kétségbeesésed-, nem elfojtani, hanem feldolgozni érdemes a gyászfájdalmat, akár más tapasztalataiból merítve erőt. Filozófusok jó tanácsai mellett hasznos lehet, ha ekkor elolvasod például a Kései siratót, vagy Ivan Iljics halálát vagy meghallgatsz egy requiemet. Megkönnyebbülsz azáltal, hogy mások művészetté öntött fájdalmán-, tapasztalatán át újraéled a sajátod. S végül te is elmondhatod a kisregény hősével: a halál meghalt. Egyfajta homeopátiás gyógymód ez. A fullánkot könnyebb egy begennyedt sebből kihúzni.
GYÖRGY: Érdekes, amit mondasz. Azt hiszem a filozófia nem a fölfokozott érzések újra-, de a haláltudat gondolati átélésében, „lereagálásában” segít. A belátáson alapuló megbékélésben, a halál más perspektívába-, szélesebb összefüggésbe helyezésekor. Ehhez úgy gondolom kell Oedipus „minden jól van!”-t kimondó tudása. Másképp: e belátáshoz szükséges képesség nem nélkülözhet egy előzetesen megszerzett harmóniát, a világ dolgaival való összhangot, vagyis: egyfajta bölcsességet.
Paks, 1990. március
Idézetek forrásai:
(1) Empedoklész: A természetről; 8. tör.; Parmenidész és Empedoklész a Természetről, (ford. Budapest, Gondolat, 1985. (2) Empedoklész: i. m., 2. tör. (3) Parmenidész: i .m. 20. tör. (4) Hérakleitos múzsái vagy a Természetről. (ford. Kerényi Károly), XVI. tör., Helikon, Budapest, 1983. (5) Hérakleitosz. i. m. XVII. tör. (6) Platón: Phaidón: 70. c. 15. (ford. Kerényi Grácia), Platón Összes Művei I. köt.; Európa Kiadó, Budapest, 1985. (7) Hérakleitosz: i. m. CXII. tör. (8) Hérakleitosz. i. m. CXIII. tör. (9) Hérakleitosz: i. m. XCVIII. tör. (10) Platón: i. m. 64. a. IX. (11) Anna Swiderkowna: A hellenizmus kultúrája, 200. o., Budapest, Gondolat. 1981. (12) T. S. Eliot: Shakespeare és a senecai sztoicizmus, 181. o. in. Káosz a rendben, Budapest, Gondolat, 1981. (13) Tacitus Összes Művei XVI. 35. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. (14) Titus Lucretius Carus: A természetről, V. 135. (ford.: Tóth Béla) Alföldi Magvető Kiadó; 1957. (15) Epikurosz: Levél Menoikeuszhoz (Simon E.: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény) (16) Titus Lucretius Carus: i. m. II. 970. (17) Titus Lucretius Carus: i. m. III. 1085. (18) Philodémosz: Aus der Schrift über den Tod, 251. o. (ford.:Vida István), in. Wilhelm Nestle: Die Nachsokratiker; Jéna, 1923. (19) Philodémosz: i. m. 251. o. (20) Aphrodisziai Alexandrosz: Uralkodókhoz a fátumról. 429. o.; Sztoikus etikai antológia (szerk. Steiger Kornél), Budapest, Gondolat Kiadó, 1983. (21) Aphrodisziaszi Alexandrosz: i. m. (22) Marcus Aurelius: Elmélkedései, VI. 28, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975. (23) Marcus Aurelius: i. m. IV: 40. (24) Epiktétosz: A szabadságról, 98. o.; Sztoikus etikai antológia, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. (25) Lucius Annaeus Seneca: Vigasztalások. Erkölcsi levelek. 23. lev. 237. o.; Gondolat Kiadó, Budapest, (26) Lucius Annaeus Seneca: i. m. 70. lev. 335. o. (27) Marcus Aurelius: i. m. X.3. (28) Lucius Annaeus Seneca: i. m. 63.lev. 331. o. (29) Anna Swiderkowna: i. m. 44. o.
Felhasznált irodalom: Marcus Tullius Cicero: Istenek természete, Helikon Kiadó, Budapest, 1985. Marcus Tullius Cicero Válogatott művei, Európa Könyvkiadó, 1987. „Míg élők közt leszel élő” Epigrammák a Görög Antológiából (ford. Somlyó Zoltán), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. Robert Graves: Görög mítoszok, I. köt. 5-181. o. (ford.: Szíjgyártó László), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981. Epiktétosz: Kézikönyvecske (ford.: Sárosi Gyula), Európa Kiadó, Budapest, 1978. Epikurosz: Alapelvek (Simon Endre: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény, I. köt. Tankönyvkiadó, 1962.) Epikurosz levele Hérodotoszhoz (Simon E.: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény) Epikurosz levele Menoikeuszhoz (Simon E.: Filozófia történeti szöveggyűjtemény) Horatius összes művei (ford. Bede Anna), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. Kunt Ernő: A halál tükrében, Magvető Kiadó, Budapest, 1981. A. H. M. Jones: Augustus, (ford: Gődény Endre), Gondolat, Budapest, 1976. L. Caecilius Firmianus Lactantius: Az isteni gondviselésről, 103-157. o., (ford. Adamik Tamás), Helikon Kiadó, Budapest, 1985. Titus Lucretius Carus: A természetről (ford. Tóth Béla), Alföldi Magvető Kiadó, Debrecen, 1957. Marcus Aurelius Elmélkedései, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975. W. Nestle: Die Nachsokratiker; E. Diederichs, Jéna, 1923. Friedrich Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. Pais István: A filozófia története, Tankönyvkiadó, Budapest, 1985. Platón Összes Művei, I. (ford. Kerényi Grácia), Európa Kiadó, Budapest, 1985. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I.-II. (ford.: Máthé Elek), Magyar Helikon, Budapest, 1978. L. A. Seneca tragédiái, Oidipus (ford. Jánosy István)), Európa Könyvkiadó, 1977. L. A. Seneca: Vigasztalások. Erkölcsi levelek(ford.; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. L. A. Seneca: A nagylelkűségről, (ford. Szőke Ágnes), Helikon, Budapest, 1988. Anna Swiderkowna: A hellenizmus kultúrája (ford. Murányi Beatrix), Gondolat, Budapest, 1981. Sztoikus etikai antológia (szerk. Steiger Kornél), Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. Publius Cornelius Tacitus Összes Művei. II. köt. (ford. Borzsák János)., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980.
Megjelent: 2020-05-02 14:00:00
|
