Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt mini-esszéi

 

 

A kert önmagát álmodja újra

A bor ornamentikájában ne legyen semmi íz túl domináns. A fanyarság a száj belsejét szinte bevonja, elborítja. Az ízek kizárólag a nyelven telepednek meg. Ez az én nyelvem, uraim, amit használok jelenleg ezen a felületen. Érzik az ízét a szövegnek? A gondolat borát isszák. S amit illatban ígér a bor, vajon tudja –e  hozni ízeiben is? Ez a lényeg. Mondja a borász hölgy. Elfolyik az „írva levés”. Itt fekszik előttem az írás tiszta hústeste. Alvó gondolat-akt.  Álmában a könnye a combjára csurran. A dekonstrukció most a rések között beljebb csúszik. „Nem jól csinálják”. Suttogja az olvasólámpa. „A múltkor kagyló pozitúrát alkalmaztak és akkor hiánytalanul illeszkedhetett a csészealj és a mancs. Ettől a tradíció kötései még nem bomlottak fel.

Aromák, íz-jegyek

A mindenkinek rendelkezésre álló készség viszont szabad vegyértékek nélkül kiüresedett. Az elmélet a megmondás helyébe léptette a hallgatást. Az áttűnés frenetikus volt. De akceptálhatatlan. Átvérzett a lepedő. Mintha szélhámossággá aljasulna a bonyolítás a kánon kezén. Totálisan fragmentálódott világ jött létre az „egyesült” álmokban. Megbeszélték, hogy szerelmeskedés közben ugyanazokra a tárgyakra és személyekre fognak gondolni. Először a Dali festményre, majd a szőke filozófusnőre. Utána, körülbelül egy percig az üzekedő kutyákra a parkban, amit együtt láttak a nyáron a szökőkútnál. A szöveg öröme helyett kötelező gyakorlatokat gyártottak. És mégis tudtak élvezni.

 

A rítus bizarr

Vigyetek magatokkal beszédeket

Lassan múlik az időtlenség, nagyon keservesen. Menjetek a beszéd után! Észrevétlenül kövessétek őt az éjszakában. Még ha esik is az eső, kísérjétek el a házig, ahova belép. Majd az ablakon át meghalljátok a zenét. Eleinte elképesztően bizarr. Majd szembetűnővé válik a disszonancia mélysége s élessége. A nyelv klarinéton játszik. A fátum végig ott segédkezik a ceremóniánál, mint asszisztens. Csokornyakkendőben és kockás gatyában. És egy váratlan pillanatban levágja a menyasszony copfját egy szabó ollóval. A hajtincseket a hölgy tenyerébe gyűri. Senki nem tiltakozik. A rítus elszenvedője kacag. Viszont amikor a főhős imádkozni próbál, rögtön behálózza a többiek tekintete. Innen vergődés lesz a monológ. Ebben a kontextusban a hermeneutikáért nem Hermész kapja a jogdíjat, hanem Heimarmené.  A tudattartam, amit a szubjektum belül érzékel, valójában közölhetetlen. De most átadásra került.

A szöveg öröme

Fundamentális ontológia

    Az élmény becsapta az ajtót a továbbgondolás előtt. A szavak mélyén ott lappangott egy másik, kimondatlan világ. A megértés gyomra megtelt mellékmondatokkal. Ezek félreütések az emlékezés klaviatúráján. Az ösztönös szegmens meg se nyikkant, túlfolyt a panelek melengetése-merengése.

    Majd elodázhatatlanná vált a fény felszippantása, tűvel az idegekbe. Ez zajlik, amikor fölkel reggel. A miliő miatti figyelemelterelődés az emberi igazságtalanság reggelire megevett szomorúságból táplálkozik. A hírek rántottája sonka nélkül.

    Ott a kép. Az apostol összesűríti a pillanatot. Amikor ráteszi a kezét a matróz fejére, hadat üzen a tisztátalan szellemeknek. A létező ráfonódik a döglődőre. A kiszolgáltatottság kimozdítható a helyéből. Egyszerűen eltörpül a neheztelés, a hangra a test rezonál. A népszavazáson túl egy másik történet hallgat.  Csak egy törlés kell és a celebrált keserűség eltűnik. Mintha a tenger zavarná a sziget nyugalmát. Magára hagyja a kérdés a lelket.

A beszéd hozza létre a szót

Fatalista attitűd egybeforrasztva a moralistával. Reflektálatlanul szublimálódik. A gáttalan „maiság” fixa ideája. Mégis átremeg, átsugárzik belőle a hit. A halál idegösszeroppanása. Minél igazságosabb vagy, annál bűnösebb. A krisztusi Logosz egyenlő a kegyelem elfogadásával. Nem teljesítmény alapú regisztráció. Minden általa lett, az ige beszéde hozta létre. Ahogy beszélgetett az ige és a szél. E nélkül nem lett semmi. A kohézió horgolt terítő. A mintázat szimmetriája koherencia. Egy eldobott kavics a tóba esett. Süllyedőben még megcsillan belőle, ami a lényege. Írás a kő sima oldalán. Az elektronika beméri. Körültapogatja a múlt. Egy hal szopogatja a membránt. A partról nem látni a csendet. Alá kell menni. Belebújni. Ha másként élsz, levegőhöz jutsz. Hűvös kapszulák. Eredeti élet-por, magány. A gonoszságot most kiköpi a gyönyör. A vágy szájából kilóg a nyelv.

Koherencia, konzisztencia

Infiltráció

Kvantumfizika volt a szemináriumon, hermeneutikába szőve. Írásba gyűrt, tagoltság nélküli beszéd. Gyufa, kávé. Az a mozzanat, amikor a tó elnyeli az égboltot. És fejest ugrik a tér az időbe. Az elbeszélés körvonalai kirajzolódnak az allűrök mélyén. Játszmák. Koreográfiája van a megelevenedő szél monológjának. Énekbe bújt hal. Kagylók. Térdeplő, szúette lepke, bogár-váz. A tojásdad burok szétbontja a hideg egyeneseket. Egy-egy csillagkép elkószál. A száj zárójelében ott van a legtömörebb mondat. Mint egy páratlan szám.

Tűhegyes szó hatol a hallgatás szövetébe

A tudatfolyam, mint lepárolt, tiszta textus. Az önmagát begépelő tradíció. Gyors egymásutániságában ömlő, inspirált nyögdécselés. Dorrit Cohn írja a az Áttetsző tudatok című tanulmányában, hogy  a szereplők belső monológja általában spontán és illogikus, míg a magánbeszédek ezzel szemben retorikusak és racionálisak. A színtiszta hervadást. Bástyák és csikók futnak versenyt a márványasztalon, mint a dívák és a szubrettek. Egy felhő gombolja be az estet.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-11-17 17:00:10

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.