VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Zsávolya Zoltán: Recepciós olvasmányok
A 2014-es év elején megszerkesztettem és utószavaztam egy idegen verseskönyvet.[1] (Az üzemmérnöknek képesnek kell lennie arra, hogy alkalomadtán maga is odaálljon még az esztergapad mellé.) Habár nem kifejezetten a szerző ellenében jártam el (no, természetesen!), mindazonáltal olyan elveket is érvényesítettem munkám során, amelyek – legalábbis azzal a kontúrossággal, ahogyan felvetettem és aztán végigvittem őket – „áldozatom” eredeti elképzelései között nem szerepeltek… Ilyen körülmények között a kívülállónál valamivel személyesebb várakozásokkal nézek a kötet fogadtatása elé: ha már én alakítottam pontosan olyanná, amilyen lett, hát nem csekély mértékben a saját felelősségemet is éreznem kell recepciója alakulásában. Mintegy fél évvel az összeállítás megjelenése után átmeneti mérleget vonhatok most, különösen két recenzióra támaszkodva. Az egyik különösen rossz, a másik különösen kedvező értékelést ad a műről, művünkről. „Fellinger Károly Jancsi és Juliska című műve állítólag eposz – kezdi az Új Szó hasábjain megjelent ismertetését Szászi Zoltán. – Eposzi kellékeket a legnagyobb jóakarattal sem találtam benne.”[2] Hát, ugye, azokat nem is igen kellett volna keresnie a kritikusnak. Lévén Publius Ovidius Naso keretes költői elbeszéléseire emlékeztetve mindössze azt állítom az utószóban, hogy „afféle kvázi eposz a jelen mű is; csak keret nélküli, vagy ha »keretes«, hát az a keret a versek közötti üres helyek, az általuk megjelenített élettörténés hézagainak megannyi »kihagyása«, önkéntelen cezúrája”.[3] Ezek után pedig elgondolkozom a szövegi „keret” mint olyan mibenlétén, főleg az adott felhasználási kreativitás, értsd: szabadság (szabad alkalmazás) szükségletei és kihívásai szerint. „Keret: a versek együttese, cselekményes végig-hajt(ód)ása a lineáris olvasás folyamatá(ba)n – mint önmaga, a szöveg-összesség kerete…”[4] Mármost ha Szászi Zoltán nem találja azokat a fránya „eposzi kellékeket”, azért nem tudom vállalni a felelősséget. Az bizony az ő sara. Vagy a középiskolai tanáráé, aki az „eposzi kellékek” felsorolása mellett nem okította ki még a „kvázi eposz” kellékeinek felismerésére is! Persze, hogyan is gondolhatott volna a jámbor pedagógus arra, hogy jön majd egyszer egy Fellinger, mögötte pedig a szerző(jé)t ékként előre toló Szerkesztő-Zsávolya, aki évezredek irodalmi hagyományát fogja a feje tetejére állítani? (Amiként már maga Ovidius is Homéroszt egyébként, vagy nyolcszáz esztendő után.) Annyi tanulság mindenképpen legyen ebből, hogy a tanulást nem szabad a középiskola elvégzésével lezártnak tekinteni. S ha nem is egyetemen folytatjuk azt – amiként Szászi Zoltán nem tette –, azért létezik még az önművelés is. Vagy csak az egyéni tájékozódás. Esetleg a megbírált mű utószavába belepillantva. „Lírai vallomássorozat – teszi fel azután Szászi a kérdést –, egy elhagyott férfi vergődése?”[5] Mint az anyagot elég jól ismerő (ha nem is annyira, mint maga az alkotó), azt felelhetem erre, hogy ilyesminek nyomát sem találtam. A líra, persze, „vallomás”-tartalmú dolog is, főleg azonban csak abban az értelemben, ahogyan azt Szászi Zoltán középiskolai tanára elképzelhette. Vagy ahogyan talán Szászi Zoltán, a költő a maga szépírói gyakorlatában elképzeli. Az „elhagyott férfi” attitűdjéről pedig végképp nincsen itt szó. Úgylehet, Szászi Zoltán „tud” valamit Fellinger Károly magánéletéről a szlovákiai magyar irodalom, illetve irodalmi élet kis nyilvánosságában? De ez olyasmi, amivel sem irodalmárnak, sem szerkesztőnek nem kell hogy dolga legyen, és ami a mű interpretációs szerkezetében nem képeződik le. (Valójában nem is szabad leképeződnie – bizonyos értelmezési dogmák, és nem a legrosszabb dogmák szerint.) Szászi a következőképp folytatja kötözködését: „a szerző (önállóan vagy szerkesztői segítséggel?) megkísérelte átformálni a már nyomtatásban eddig megjelent verseket, hogy más szerkesztésű, alkalomszerű ötlettől vezérelt átirat legyen? Nem tudom.”[6] Nem tudja, és mégis túlságosan sokat akar „tudni”… Mit neki egy Goethe elképzelése a vers mindenkori „alkalmi vers” mivoltáról, mit neki, hogy Ezra Pound ezzel a felszólítással él: „Make it new, make it alien!” Neki már az törvénytelen, jogtalan, hogy korábban is megjelentek már nyomtatásban a most kötetbe gyűjtött versek! Még inkább, ha már kötetben is esetleg. Az, hogy erről deklaráció szól – mint szerző és szerkesztő közösnek tekinthető nyilatkozata az együttesen végzett munkáról –, nem jut el a tudatáig. Csak vádol. Pedig csak egyértelmű, hogy a bejelentett szerkesztő ténylegesen szerkesztési munkát is végez?! „Fellinger Károly kötettervét – közlöm volt – két variációban kaptam meg […]. Egy úgymond »bővebb« változat az Alulnézet, egy »szűkebb« pedig a Sorslavór címet viselte, miközben anyaguk gerince lényegében azonos volt. Mindkettő indokolhatónak tűnt fel ugyan előttem a tematika meg az írásokat összességében működtető szemlélet felől, én azonban mégis egy harmadik félét javasoltam szerzőnek és kiadónak. A Jancsi és Juliska felirat kifejezi, azazhogy átfogja a kötet legfontosabb és legnagyobb számban szereplő (alapvető) témáját, hordozza legtöbbször és legmarkánsabban előbukkanó alakját (főalakjait), s ezen felül játékos-provokatívan rájátszik a magyar nyelvű költészeti hagyományra. Sőt, a Hagyományra.”[7] Megkockáztatom, hogy annál erőteljesebb megrágásra, visszaforgatásra, átvizsgálásra, új összefüggésbe helyezésre ritkán kerül sor egy mai magyar verseskötet esetében, mint amit mi Fellinger Károllyal végrehajtottunk. Mint az utószóban is írom: „A szerkesztés során […] valamennyi eddig elkészült, nyilvánosság elé került, ide sorolható darab átment a kezemen – miként magának a szerzőnek a kezén is, újrarostálva –, és úgy a folyóiratközlésben, mint a már kötetben megjelentek közül is kerültek még ide szövegek az eredeti kötettervben szereplő jánososak mellé. Előfordul, hogy más címet kap most egy-egy vers, annak megfelelően Hát igen! Pontosan itt merül fel a szerkesztői felelősség kérdése. Voltaképpen nekem kell(ene) „elvinnem a balhét” az ötlet miatt, ha már annak az érvényesítését szorgalmaztam. Hiszen „koncepciója hibás – állapítja meg a könyvről Szászi –, a versek női vagy férfi princípiumhoz csatolása ötletszerű, logikátlan. Gondosan figyelve a motívumokat, azt tapasztaltam, hogy azok át- és szétcsúsznak, önmagukat cáfolva…”[10] No hiszen! Szászi és a „gondos figyelés”! Legfeljebb ha titkosszolgálatilag… A „szétcsúszást” kikérem magamnak. És Fellingernek is. Az „átcsúszást” viszont igenis vállalom, mégpedig tervszerű „átcsúsztatásként”, átcsúsztatási programként. Átcsúsztatási aktusok sorozataként vagy egyenesen: tűzijátékaként! Ami egyébként Szászi elmosódóan felismerhető irodalomfelfogásával is összevághat. Mert amennyiben tulajdonképpen csak az alanyi költő van, mint Sz. Z. „univerzumában”, úgy minden szólam és perspektíva és személyiség és „princípium” egyetlen gyűjtőpontba igazodik. A szerző a legfőbb, vagy, ha tetszik, a voltaképpen „egyetlen” figura és vélemény és felfogás és perspektíva. A Szerző, igen. No és a Szerkesztő – akár azonos a Szerzővel, akár különbözik tőle (mint ebben az esetben). Ezt mintha elviekben el is ismerné a kritikus, de csak elviekben, a gyakorlatban nem. „Az utószóban azt olvasom – méltatlankodik ugyanis tovább Szászi –, hogy volt szerkesztési logika. Ha volt, azt várná el, hogy bevegyem, amit kínál, elfogadjam a tévesen besorolt jancsi-motívumú verset női szerepre húzva. Míg néhány oldallal előbb vagy hátrább ugyanez a szerepkör és érzésvilág a férfié. Vagy besorolatlan, jelöletlen. Sem a Jancsi-, sem a Juliska-versekhez nem kapcsolható. Jelezve, ezek a jelöletlen poémák a szerző igazi énversei.”[11] És mi van, ezenfelül, ha a nő és a férfi mellett, vagy: helyett, „férfias nő” illetve „nőies férfi” megszólalási pólusok merülnek fel itt? Ha tehát éppenséggel ERRE VOLT GONDOLVA, amellett, hogy – miként attól Szászi rögeszmésen képtelen szabadulni – „Jancsi vélhetően a szerző alteregója.” Aki „monologizál”. [12] Akár, persze. S „a költő ezt próbálja meg két hangra szétírni, szétbontani”.[13] Nem kívánok ennek átláttatása és elfogadtatása érdekében a gender szerteágazó elmélethalmazára hivatkozni, ennyi teória ugyanis bízvást megárthatna Szászinak. Nem, inkább csak megint egy Goethe: pusztán a Wahlverwandschaftenben is, miként arra már a Krisztusban boldogult, jó Balassa Péter is figyelmeztetett, elég és érdemes megnézni: ki férfi, ki nő, ki mennyire és milyenféleképpen ez vagy az (valójában)? Szóval, ha minden végeredményben egy nézetre és szólamra hullik vissza? Minden oszcilláció és széttagozódás?! Akkor mi van? Az van, hogy Szászi Zoltán rosszindulatú akadékoskodásának nincsen, nem lehet igaza! Persze, akkor kinek van igaza? Talán nekem sincsen, természetesen, mint ahogyan senkinek sem lehet teljességgel. Amikor tehát azt írom: „A jancsis hangütés, szemlélet, perspektíva, gondolkodás- és élményvilág nagyon eredeti, értékes, poénos. Egyben komoly S annyira inspirálóan, hogy az újabb, elmélettel átitatott szemléletű irodalmárok egyik-másik képviselőjét egészen elragadtatott interpretációkra is sarkallhatják. Az ilyesminek jó példája Malek Ízisz munkája.[16] Aki megállapítja: „Fellinger Károly verseiben mindenekelőtt az a szerzői szándék érezhető a legjobban [sic! és kiemelés: Zs. Z.], mely a két figura közös életébe, gondolataikba és élményeikbe kíván bepillantást nyújtani az olvasónak. A szereplők tényleges életeseményei nem jelennek meg a szövegben, de a versek között jelentkező hézagokból, elejtett információfoszlányokból mégis megismerjük azt. A kötetben szereplő versek elsődleges célja a két szereplő egymáshoz való viszonyulásán keresztül való láttatás. Az olvasó nem kap a kezébe konkrét cselekményszálat, hanem Jancsi és Juliska egymásról és kapcsolatukról írott verseiből ismeri meg életüket.”[17] Aligha csupán a saját értelmezési ajánlatával lényegében egybehangzó megfigyelés kelti fel itt a szerkesztő szimpátiáját… Sokkal inkább a számára szimpatikus recepcióesztétikai dogma, amely, persze, annyira helytálló, hogy minden valamirevaló irodalmi alkotásra igaznak kell lennie: „a kötetben kibomló többrétegű szimbólumrendszer sokadszori újraolvasás után is újabb és újabb értelmezési lehetőségeket rejt”.[18] Ez a mondat a befogadáselmélet jegyében született bármely más könyvbírálatban is leíródhatott volna, aminthogy bizonyosan le is íródott már. Számtalanszor. Csakhogy… Csakhogy „Az értelmezői horizontot már a kötet első verseinek bibliai színezete kiszélesíti: Jancsi és Juliska Ádám és Éva alteregóiként, a bennünk élő örök emberi tapasztalatok archetípusaiként jelennek meg, hiszen mindannyian az erdőben bolyongó Jancsik és Juliskák vagyunk a bűnbeesés óta. Ez az útkeresés a felvázolt életszituációban és a versekben nagy hangsúlyt kapó, a transzcendenshez való kapcsolódás utáni vágyban mutatkozik meg.”[19] Northrop Frye mester lenne érvényes ilyen mértékben, avagy a Biblia valláserkölcse igazítaná lépteinket ennyire erősen még a mai, szekularizált korszakban is? Mindegy is. A fontos az, hogy Malek Ízisz félreismerhetetlen szakmaisággal: szakmai nyelven fogalmazza meg azt, ami emberileg, etikailag, egzisztenciálisan érvényes. Interpretációs szemináriumon: jeles! Hiszen mi többet várhatnánk irodalomtól és irodalomkritikától?! „Fellinger Károly Jancsi és Juliskája – zárja bemutatását az interpretátor – egy több szinten szerveződő, roppant sűrűszövésű mű, mely az Utószóban is részletezett határozott szerkesztési elven túl, egy néhol szétíródó, néhol újból összefonódó, [de] mindenképpen egyedinek nevezhető szimbólumrendszert rejt. Ez a fellingeri világ a meseirodalom hagyományait is magában rejtve az identitás elbizonytalanodásának létérzését és újraalkotásának történetét írja újra két alak […] megszólalásain keresztül.”[20] Nocsak! Gondoltam volna? Gondolta a fene. De gondolja most már – legalábbis valamennyire, ez a kihüvelyezhető „imperatívusz”, üzenet itten – maga Fellinger Károly is!
[1] Fellinger Károly, Jancsi és Juliska, Dunaszerdahely, AB-ART Kiadó, 2014, 150. [2] Szászi Zoltán, Képzavar, halmaz, elmélet, Új Szó Online, 2014, http://ujszo.com/napilap/kultura/2014/05/22/kepzavar-halmaz-elmelet [3] Fellinger, i. m., 141. [4] Szászi, i. m. [5] Uo. [6] Uo. [7] Uo. [8] Uo., 146–147. [9] Szászi, i. m. [10] Uo. [11] Uo. [12] Uo. [13] Uo. [14] Fellinger, i. m., 144–145. [15] Uo., 145–146. [16] Malek Ízisz, Egy identitás elbizonytalanodásának története, ÚjNautilus, 2014, http://ujnautilus.info/egy-identitas-elbizonytalanodasanak-tortenete [17] Uo. [18] Uo. [19] Uo. [20] Uo.
Megjelent: 2015-06-18 16:00:00
|
