Keresés a honlapon:

Fűkő Béla Csak fúj szelíden

 

 

 

 

Csak fúj szelíden

 

 

A pillanatnyi élményre épülő gondolati modell

 

Egy belső képet, egy mentális élményt megragadni, mintegy elcsípni, megörökíteni, lefixálni – akár egy fényérzékeny papírra vetült pillanatnyi fényhalmazt – nem is olyan könnyű, mint azt gondolnánk. Illékony és ugyancsak törékeny pillanatok ezek, és ha nem is tűnnek el, mert bevésődve már jelen vannak az alkotó tudatában - arról a feltételezésről nem is beszélve, hogy ősképként elképzelhető, hogy mindig is tudatunk mélyén voltak amolyan diapauza állapotban -, azért a megvalósítástól még igencsak messze vannak, akármilyen művészeti folyamatról is beszéljünk. Nem véletlen, hogy a diapauza fogalmát használtam, hiszen több esetben is felmerül a keleti filozófiai irányzatokban, hogy a tudást valójában nem megszerzi az ember, hanem mindaz már eredendően benne lakozik. Tudatfejlődésünk során, pontosabban tudatos befelé nézéseink tapasztalásainak folyamán, az éppen aktuális fejlődési szakaszunkban, mikor eljön az ideje, a mentális kép, az IDEA – mely belénk vésődött egykor – egyszer csak megmutatkozik. Az állatokhoz hasonlóan még a legelviselhetetlenebb feltételek között is képesek vagyunk arra, hogy ha nem is a megmaradás végett, de hosszabb-rövidebb ideig nyugalmi állapotba tudunk kerülni. A változó körülmények varázslatos módon befolyásolták törzsfejlődésünket. A diapauza kis túlzással olyan, mint egy ritmusszabályzó, ami a kellő időben adja meg a kellő impulzust.

Amikor a pillanatra felvillanó képekről szólok, mindig ott ólálkodik alattomban bennem egy gondolat, ami Rácson túl I-II-III. című festményeim készítésekor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még erőteljesebben felszínre kívánkozott. Az alkotás legfelszabadultabb pillanatai mögött is akarva akaratlan feszült belső folyamatok zajlanak. A zajlás, akár a befagyott tó felszínén, érzetek, érzelmek, gondolatok jégtábláit préseli egymásnak, látszólag mindenfajta rendezői elv nélkül. Kiváltságos esetben minden kreatív tevékenység folyamatában egyfajta befelé figyelés megtapasztalható. Ami a kezünk között megnyilvánul, esetemben tárgyiasul, mindaz, mindeközben a tudatban is lejátszódik. Kiváltságos esetben a letisztult elme saját belső folyamataira is rálát. A tudattalan börtönének ajtaját felrúgják a tudatosulni akaró képek, érzelmek. A festmények és a szobrom készültekor is mindvégig foglalkoztatott az, hogy az emberi én és a mentális kép-forma kibontása milyen azonosságot mutat. A belső kép kibontása, mintegy felmutatása, úgy érzem, stációiban olyan, mint az én élmény összetevőinek feltárása. A kép én vagyok, én pedig a kép által létezem. Érdemes mindezen elmélkedni, ugyanis ha a képet vagy a formát a tudat kivetülésének tartom, akkor élmény szinten el kell gondolkodnom azon, hogy mi az, mit vetítek. A mozigépész tudja a film címét és tisztában van vetített filmjének végével is, arról már nem is szólva, hogy tudja a közönség tetszésnyilvánításának pontosan időzített megnyilvánulásait. Legalábbis volt idő, amikor a sok filmszakadás közepette is tartott az élmény. Hangos beszólások, nevetések, poénok, és minden működött. A film lement, a közönség boldog volt, mert érzelmei együtt áradhattak egy álommal, egy illúzióval; a mozi pedig túlélésre játszva, újra és újra játszotta a pofonokat, a cowboy virtusokat, és az elmaradhatatlan könnyes szemű ölelésekben gazdag snitteket, a rafinált dekoltázsú dívákról már nem is szólva. Az élmény rögtön összeállt. A jó, a rossz, a csúf, ármány, édeskés szerelem, szerető, némi pénz, és a film valósággá nőtte magát. Sőt mi több, tovább élt, rögzült, és mi több, szinte külön életet kezdett élni, mint emlék. Látszólag független egy falu vagy egy kisváros közösségének kulturális hétköznapjaihoz hozzátartozó mozi nyújtotta, filmkockákra bontott élmény anyaga énem élményének stációjától, és látszólag semmi köze szobraimhoz vagy képeimhez. De ne feledjük, érzelmekkel telített emlékkép, melyeknek létezése nem más, mint hangulatoknak, érzelmeknek a folyamata. Egy kép, mely tele van talán nem is létező érzelmi töltések sokaságával, amit környezetünk akarva akaratlan átír. A lényeget tekintve azonban olyan a megfestett, a megfaragott, az egyáltalán általunk megkreált világunk, mint a tudatunk. Olyan a tudatunk, a testünk, amilyen a lelkünk. Amikor Fény-mag című szobrom kőrácsait hosszan eltartó kézi csiszolással összehangoltam, megbizonyosodtam róla, hogy igenis összehasonlítható az emberi én és a mentális kép-forma kibontása. Felismerni magam az alkotási folyamatok vívódó stációiban olyan, mintha magamat operálnám. Mireisz László buddhista filozófus előadásaiban, könyveiben a pillanat tünékenységével és törékenységével sokat foglalkozik. Lehet, hogy az én-élmény és a szobrászok által oly sokszor mentális kép-formaként, formaélményként aposztrofált, mint lezárt folyamat igen közeli felismerést takarnak. A pillanatnyi valóságra visszatérve „az a meglátás, hogy az én pillanatnyi élmény, amely a következő pillanatban elmúlik, és helyet ad egy újabb pillanat én-élményének, azt eredményezi, hogy nem az énről kell beszélnünk, hanem azon folyamatokról, melyekből az összetett.”¹ Ahogy az ént nem tudjuk megragadni, mert tudati folyamatok összessége, ugyan úgy nem lehet a mentális kép-forma víziót sem állandóságában megragadni. Rögzíteni persze képes az agyunk, hasonlóképpen rögzülnek forma tapasztalataink, vagy mélyen belénk ivódott álomtörténéseink. Az analógia, mely képeim esetében, de elkészült Fény-mag című szobrom esetében is foglalkoztatott nem más, mint az a felismerés, mi szerint részfolyamatok összessége határozza meg az emberi ént és a tapasztalásban megjelenő külső tárgyi világot. Megjegyzem, nincs ez másképpen a befogadónál sem. Az összetevők az ő esetükben sem másak. A formának a megtapasztalása feltételezi annak érzelmi megközelítését, és gondolatilag nem lehet csak úgy elmenni az érzelmi jelzések mellett. Az akarati rész pedig tudattalanul alakítja cselekvésünket. A benyomások (vászana) itt vannak felhalmozva, a jelentőségük pedig abban áll, hogy a felismeréseinkhez elvezessenek. Természetesen az analógiára épülő gondolati modellem csupán a letisztult, finom összefüggésekre szeretné felhívni a figyelmet. A dolgok mögötti tudati folyamatok egymást feltételező összességére. Önmagában semmi nem megragadható. Mind a buddhizmus, mind a taoizmus, mind tagozódásaik tanításainak kontextusában érdemes egy-egy alkotás tudatos és tudattalan tartalmait górcső alá venni, a tisztánlátás végett.

 

Rácson innen

 

Mondhatnám most Pécsen a Nádor Galériában kiállított gondolatkörre azt, amit kedves barátom H. Pulai Éva költőnő írt szobromhoz és képeimhez, aki mindig meglep a formák világában való jártasságával, és számomra meglepő mód érzi az alkotásaimban a pillanatnyi valóság rezzenéseit, hogy íme, a „rácsok, amik bennünk feszülnek és feszítenek”.

 

 

 

Azt gondolom, ilyen tiszta és nemes egyszerűséggel én nem tudnék saját alkotásaimról véleményt mondani. Nem is érzem mindig feladatomnak felderíteni, hogy hol is feszülnek azok a bizonyos húrok, és miért. Nem akarom minden esetben megtudni, hogy rácsaim védenek-e, vagy éppen ellenkezőleg elzárnak valamitől. Ha már a folyamatok összehasonlítását oly fontosnak vélem most készített alkotásaim összetartó erői miatt, ahol a dolgok összekapcsolódnak és egymást feltételezik, akkor bizony a tisztánlátásunk végett érdemes elgondolkodni Karátson Gábor kínaiból fordított kommentárjainak az általam ide illőnek vélt jel konstellációján. Mégpedig a szun kua dinamikus energiastruktúrájának megkettőződésén.

A 57. a Szelíd, az átható, Szun a szél hexagrammjának második szinten történő változója pedig igen- csak közel áll húsba ágyazott bordáim mögöttes tartalmának felismeréséhez. Már csak azért is, mert az elfogadott művészeti szcéna alkotásokat megközelítő mechanizmusát ismerve, és nem megkérdőjelezve tudományosan is alátámasztott metodikáját, nagyon időszerűnek érzem, hogy más aspektusokból is szemlélni tudjunk művészeti jelenségeket. Az alkotások a Ji-king több ezer éves tudásának kontextusában mintegy energetikailag feltérképezhetők. Mind a taoizmus, mind a konfucianizmus világképének kontextusában meg kell vizsgálni a tárgyiasult mentális képeket. Egyszerűen szólva tudatunk kivetüléseiért felelősséggel tartozunk.

Az 57. a Szelíd, az átható, Szun a szél hexagramm 9-2 változójának fordítását.

9-2

Szél fúj az ágy alatt

De segítenek krónikások

varázslók

sok más efféle

gyülekezet

Jószerencse

Nincsenek

rossz előjelek

(Zavaros társaság

csupa jóság

A középpontban létező

valóság)²

Ahogyan Mireisz László fogalmaz a Taoizmus és a ji-king című könyvében ezzel az általam kiemelt jellel és változójával kapcsolatosan:”Behatolás a legtitkosabb szegletekbe, papok és mágusok, nagy üdv!”³ Teljesen egyetértek vele, pontosabban hasonlóképpen éreztem, amikor képeim rácsain dolgoztam. Tudtam, hogy be kell bújnom a legtitkosabb szegletekbe is, hogy a felszín mögé tudjak látni. Ahogy az ő interpretációja pontosan rá is világít a jelen belüli változó lényegére. Mégpedig arra, hogy igenis fel kell fedni a rejtetten dolgozó romboló folyamatokat, ami valójában papi feladat, mindezeken felül meg is kell szüntetni, ami pedig már mágikus feladat. Véleményem szerint a művészeti tevékenység mágikus feladat, talán ezért használják terápiaként is, de az én tárgyiasult gondolatköröm, mely a kiállításon látható volt, mindettől távol áll. Közel sem volt célom korlátaim megismerése, ne adj isten felszámolása, sokkal inkább szándékomban állt a Fény-mag című kőszobromban feszülő erőterek, erővonalak formán belüli elrendeződésének lehetőségeit a festészet eszközeivel is megmutatni.

Azt, hogy a folyamat ideje alatt valóban akarva akaratlan a szelíd, az átható, a szél módjára be kellett tekintenem a legtitkosabb szegletekbe is, ezt az alkotási folyamat ajándékának tartom. Az alkotások megismerése közelebb visz önmagamhoz. Míg a teremtés öntudatlan, a felismerések már igenis tudatos dimenziókat érintenek. A Ji-king aspektusából megfigyelt teremtő folyamat egy meglévő repertóriumból választ. Hatvannégy őskép kombináció egyenként hat változóval. Tudatunk kivetülései, örvénylő energetikai aurát írnak maguk köré. Csupa rezgés, mozgás, átalakulás. A kuák, trigrammok, ősképek felrajzolása akár festményeknek is nevezhetők, a festmények pedig ősképek, amelyek a művész „vak tapogatódzásának” köszönhetően öntudatlanul teremt. Egy Wang Wei nevű festő Kr. u 115 körül esszéjében mérhetetlen egyszerűséggel rátapint valami számomra igencsak sokat mondó dologra, miszerint: „A rajzolást és a festést hiba volna egyszerűen tehetség dolgának tekinteni; a festményeknek ugyanabból a szubsztanciából kell állniuk, mint amelyből a ji képei vannak”⁴A kozmikus jelentéstartalmak ott vannak a teremtményekben és kivetüléseikben.

Rácson túl

 

Mielőtt a festmények és a kuák finom struktúrájának revelációjáról tovább elmélkednék, fontosnak tartom, pontosan a bennünk feszülő rácsok általános megismerése végett, visszatérnem a bevezetésben említett analógiához, miszerint: az én élménye, mint folyamat és a felsejlő mentális kép-forma megvalósulásának folyamata rejtett összefüggések, felismerések mentén vezet el minket ismeretlen önmagunkhoz. Az, hogy valóban összehasonlíthatók-e a folyamatok, az számomra nem vitás. Mindenesetre, akár alkotási folyamatról vagy választékosabb megfogalmazásban gondolati alkímiáról legyen is szó, amikor egy érzelmekkel telített illuzórikus kép elindul a megvalósulásának útján, vagy az én pillanatnyi élményéről, ami a következő pillanatban már meg is változott, azt gondolom, vitathatatlanul megállapítható, hogy mindkét esetben jelen van a sok-sok pillanatkép folyamatából felépülő élményanyag. Amikor felteszem a kérdést, hogy ki is vagyok én valójában, akkor nem azt jelenti, hogy nem tudom ki is vagyok valójában, hanem azt, hogy az összetevők viszonylagosságában elvesztem némiképp. Mikor Jónás című kőszobromon dolgoztam, gyakran feltettem ezt a gyökerekig hatoló, irgalmatlan önleleplező kérdést. Azt gondolom, minden alkotó felteszi önmagának a gyötrő kérdéseit. Az elbizonytalanodás kétségekkel teli érzete valójában az alkotással, a kreálással, egyáltalán a gondolkodás misztériumával mindenképpen együtt jár. Blaise Pascal Gondolatai nagyon közel állnak az alkotó elme rácsait feszegető én kérdésköréhez. Egy végtelenül sokoldalú gondolkodó, aki az észérvek és a belső sugallatok dilemmája közepette csendesen, mindenfajta ki vagyok én felkiáltásoktól mentesen feltárja legtitkosabb vágyát, amikor azt mondja: „Íme, ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt csak homályt látok. A természet nem tár elém semmit, ami ne indítana kételkedésre és nyugtalanságra, és mivel túl sokat látok a tagadáshoz és túl keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok, és már százszor meg százszor kívántam, hogy ha ez a keresztény hit valóban Istenen nyugszik, akkor adjon róla félreérthetetlen jelet, hogy lássam, melyik oldalra kell állnom. Így azonban nem tudva mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erővel igyekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse; az örökkévalóságért semmit sem találnék túlságosan drágának.”⁵A dilemmája, azt gondolom, közel sem csupán keresztény hitbéli, sokkal inkább a rácson innen, rácson túl határához érkező elme vívódásának elkerülhetetlen csúcspontja. Fontosnak tartom őt, mint példát, mert hitbéli kétkedései a bizonyosság felé hajtották a kétkedő természettudóst. A részélmények sorozata szétoszlatja a rácsok, inak, csontok rendszerét. Leleplezi az illúziót.

A buddhizmus szempontjából a hörcsögmód mindent csak magamnak és senki másnak szemléletű, énközpontúan gondolkodó lényeket nem nevezhetjük fejlett személyiségeknek; az én összetettségét, a pillanatnyi valóságát elfogadó lényeket azonban annál inkább. A keresők nem rácsaikat rázzák kínkeservvel, hanem magukba tekintenek. Bátorság kell kivetüléseink lelki gyökerének megkereséséhez.

A szelíd, az átható, a szél rendíthetetlen természetétől sokat tanulhatunk. Csak fúj szelíden, és képes behatolni minden kis szegletbe. De miért is érzem olyan lényegien fontosnak az én összetettségének összehasonlítását a kép vagy tárgy létrejöttének gondolati alkímiájával? Az összetevők viszonylagosságát figyelni lehet tudatosan és tudattalanul is. A tudatos szemlélődés – azt gondolom – az üdvözítő és járható út szerzetesek és a bölcsességben, éberség gyakorlásában magasan állók mindennapjaiban, azonban a művész esetében szerintem öntudatlan részeredmények folyamatában jön el a felismerés.

Talán éppen ezért nem spórolhatják meg a szenvedéseiket. Olyan fejlett személyiségek, látnokok ők, akik vakon cselekszenek, és így válnak magasabb értelem kinyilatkoztatóivá. Karátson Gábor egy festő filozófus korokra rálátó gyanakvásával és humorával mintegy megerősíti a leírtakat, amikor A változások könyvének Kommentárok I. kötetében a vakon cselekvő öntudatlan éberek megemlítésénél zárójelben hozzá teszi, csak szabad művész esetében beszélhetünk kinyilatkoztatásról, „(…aki nincs kiszolgáltatva állami megbízóknak vagy magángalériáknak, és távol tartja magát, lehetőleg, saját elfogultságaitól is.)”⁶

Amikor rácson innen, rácson túl akár alkotóként, akár befogadóként egy művet intuitív módon megközelítünk, nem is olyan egyszerű a megismerés; azaz a felismerés folyamatát részeire szedni, és nevet adni neki. Fűnek hamva, kőnek pora című esszékötetemben a Belső tapasztalási világ és a külső tapasztalási világ, illetve az Alkotói tudat és a Befogadó tudat koordinátarendszerének felállításával, azt gondolom, minderre már részben megválaszoltam az ezzel kapcsolatosan bennem is minduntalan felmerülő kérdéseket. De jelen esetben nem szellemi evolúciós spirálom modelljéről szeretnék szólni, hanem az én élmény tudati összetevőiről, amiknek kibontása szerintem közelebb visz nem csupán magunkhoz, hanem a magasabb értelem alkotásokon keresztüli kinyilatkoztatásának felismeréséhez is. Az én élményt a tudat öt összetevője építi fel (szkandha). Rácson túl III. című festményem készítésekor Paul Klee gondolatai jártak a fejemben, miszerint „A művészet a legnagyobb dolgokkal tudva-tudatlan játszik.”⁷

 

Az én-élmény összetevői közül a legelső a forma (rúpa). A test, a külső tárgyi világ. Ide sorolhatók a törzsi művészetek rekvizitumai is, amelyek akár szakrális testként is közvetítethetik a szellemi örökséget. Gondolok itt az Közép-Ausztrália, csurungák álomidő leképződéseinek tárgyi megmutatkozására.

Az én-élmény második összetevője az érzékszervek és az ezekben megjelenő érzetek (vedaná). A tapasztalások megítélése. Hogy az analógiánál maradjunk: egyszer van egy emberi testünk, és van egy energetikai hálóval átszőtt matériánk – mondjuk egy kőszobrunk. Mi is történik a leírt rendszer szerint? Érzések és érzelmek alapján szeretjük, nem szeretjük, közömbösek vagyunk, vagy ami a legrosszabb, közönyösek irántuk. Az érzelmi energia hatóerejét le lehet becsülni, de tagadni vagy tudomást nem venni róla balgaság. Trendeket szolgáló koromat meg nem ítélhetem, hisz része vagyok, de épített rácsaiban látom a szorongó embert és tudatának utódképződményeit. Rácson túl I-II-III. című festményeim korom stációi is lehetnének akár.

 

 

Erich Fromm a szeretetről és az érzelmekről röviden, de annál velősebben írt a Szeretet művészete című könyvében. Teljesen egyetértek vele, mikor az alkotó személyiség cselekvő szeretetéről szól. Hatóerőnek hívja az adást magát. A pontosság kedvéért idézem. „Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent, ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat.”⁸ Egyszeri eredetiségünk kérdései fogalmazódnak meg Rácson-túl című festményeimben és Fény-mag című szobrom gondolatiságában. Olyannak kell látnunk magunk amilyenek rácson innen vagyunk, és Fromm gondolataival élve gazdagítanunk kell a másik személy „elevenségérzetét”. A rácson túl lehet, hogy zivataros vagy derült az ég, de egy biztos: a sarjadó búzakalász szél simogatta békéje ott van mindenkiben. Mindezzel saját „elevenségérzetünket” is mintegy stimuláljuk, de így tudjuk tisztán, hitelesen felmutatni az alagút végét másoknak; és mindeközben magunk is rátalálunk a kivezető ösvényre.

A harmadik összetevője az én élményünknek, megint csak az analógia végett, nem más, mint a gondolkodás (szamdzsnyá). A folyamat e része közvetíti az élményt a tudat mélységes mélyének rétegei felé. A Rácson túl címet viselő festmény ciklusok, melyek kihagyhatatlanul összefonódnak formai és kompozíciós szempontból is Fény-mag című szobrommal, és mindezen egységre mintegy természetes módon ráépül az installálás térhez és fényekhez való hangolása, és még ki tudja mi minden, amire az alkotói tudata nem is gondol. Mégis ott van a kiállító tér atmoszférájában tőlem, mint egy hangolt embertől függetlenül az a dolog, amit nem lehet tudni, csak érezni.

 

Eljut-e az üzenet a befogadóhoz? Mondhatnám hátra tett kezekkel, hogy valójában nem érdekel. Megcsináltam. Mosom kezeimet, innentől az általuk kiváltott érzéseken múlik minden. Persze, mindez feltételez valamifajta laboratóriumi közeget, ami korunk ármányokkal teli világában nem létezik, de azért feltételezni még lehet. Tehát a forma, mint tapasztalás adva, az érzelmi rész kikerülhetetlenül lecsap az intuitíven közeledő befogadóra. Ő megítéli az elé táruló „egység élményt”, a gondolati rész pedig feldolgozza az érzelmi impulzusokat. Az én élmény gondolati összetevője olyan, akár egy tudat mély tengerében élő halacska: felúszik és alábukik a forma felől hozzá eljutó érzelmi jelzésekkel.

A tudat negyedik szakaszában mintegy leülepszenek a benyomások (szamszkára). A mindent kévébe fogó kreativitás alakító erői a későbbiekben tetteinkben mutatkoznak meg. A tettek a vágyak iránytűjének megfelelően is vezérelhetik cselekedetünket. Jelen esetben lehet, hogy valaki csak annyit mond, hm…, mint költő barátom. Vagy felrémlik valakiben egykori vívódásainak mélypontja és felsóhajt. A lényeg valójában nem is az, hogy mit mond, hanem hogy a későbbiekben tudattalanul miként vezérli maga az élmény. Saját példámmal élve Zalán Tibor Fáradt kadenciák című verseskötetének érzelmi hatását figyeltem magamon: nem tudni miért, de nyugtalanság és békétlenség dúlta fel lelkemet, mikor újra és újra visszatérve olvastam sorait. Érzelmi viharaimat régmúlt érzelmi élmények okozták, amik tudatomban leülepedve már régen érzelmi energiájukat veszítve élték mélytengeri vaksi életüket, mígnem egy ártalmatlannak és érthetetlennek tűnő inger egyszer csak bele nem csapott a fenék letisztultnak vélt iszapjába. A démonaival küzdő költő, ahogy már azt említettem, öntudatlanul úgy rázza meg rontó erőktől irdalt rácsát, hogy a lázas magány érzése, a fájdalom, a valaminek vagy valakinek a hiánya izzadság cseppeket varázsol az intuitív érzékenységgel megáldott befogadó homlokára is. A művészet veszélyes mágia. Lám, a rácsok további rácsokat ráznak. A felismerésben ott a gyógyír. A rácson túl rezzenéstelen az ég. Vagy mégse. Azért most így utólag jelképesen egy rövid idézetet a költő Fáradt kadenciák című verséből képeim margójára felírok.

„Fekete selyem abroszra hó hull

Megtanítottam magam magányul

Bennem a semmi semmihez társul

Más hajnalában alszik el társam

 

Mert őszinte vagyok rám haragszik

boldogtalansága kitárva sarkig

Elhiszi amit elhinni akar

lelkében omlás fáradt zivatar

 

Reszkető habon dereng a hajnal

nincs rá esély hogy vele virradjam

Whiskymben lassan elolvad a jég

Vörös az ég alja elég — Elég”

A rácson túl valóban rezzenéstelen az ég? A festmény sorozat II. stációjában sárgásan imbolyog az ég alja, ahogy felénk tartja a népi megfigyelés, erős szél várható, ami akár viharrá is fajulhat.

 

Az én-élmény utolsó összetevője a szellemi tudatosság (vidzsnyána). Az eddigi folyamatok összességére mondhatnánk, hogy megérkeztünk. A folyamatok összességére elmondhatjuk, hogy „én”. Van nékünk egy én-tudatunk, de ne feledjük, minden változik, és érzeteink, gondolataink, cselekedeteink vezérlő motívumai én-élményünket folyamatosan alakítják. Tehát, van egy formatapasztalás, melyhez érzelmeket társítunk, mindezek hatására ítélünk. A gondolati rész segít az információk feldolgozásában, melyek a forma felől érkeznek, az akarati részben pedig minden a mély tengerek aljára száműződik letisztulás végett. Innen alakítják tudattalanul tettek, vágyak formájában cselekvéseinket.

Azt gondolom, érdemes most újra feltennem a kérdést, ami sokat foglalkoztatott munkáim kapcsán. Az én élménye, mint folyamat és a felsejlő mentális kép-forma megvalósulásának folyamata valóbban összehasonlítható-e? Szerintem mindenféleképpen, amennyiben komolyan veszem azon kijelentésemet, miszerint: a kép én vagyok, én pedig a kép által létezem. Az én testem mozgás, rezgés, csupa alakulás, hasonlóképpen mondjuk, mint a kő, szobraim matériája. Pontosabban matériájuknak tárgyiasult formája, amelyek az én tudatom sugallatok által való kivetülése. Az ő teste is burokban létező mozgások, rezgések, változások összessége, amik önmagukban nem valóságok, mégis valóságnak tűnnek egymáshoz való viszonylagosságukban. A dolgok önmagukban nem valóságosak, egymáshoz kapcsolódva léteznek csak. A kérdés, azt gondolom, már nem is kérdés. A tapasztalási forma (rúpa) nem csupán a testet és a tárgyi világot foglalja magába, hanem tőlük függetlenül lehet akár egy felvillanó látomás, egy mentális kép, egy szobornak a víziója. Létezik egy formai világ és egy egykori világ formatapasztalásának lenyomata. Egy biztos: szintén érzések, érzetek, érzelmek (vedaná) útján hozzák létre a gondolat csíráját. A gondolat (szamdzsnyá) formálódik, kavarog, néha átír mindent, sőt a megvalósítás folyamatát olyan, mintha gátolná. Az akarat (szamszkára) kreativitás azonban úgy alakítja, hogy tetteink vezérlő eszméje a megfelelő irányba haladjon. A tudatosság (vidzsnyána) pedig a folyamat összessége. Amikor létrejött a kép. A rezgések, mozgások, változások törékeny burka.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-10-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.