VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Fűkő Béla: A PILLANGÓ SZÁRNYCSAPÁSAI – István László képzőművész Tájak, arcok, impressziók című kiállításának megnyitó beszéde.
A PILLANGÓ SZÁRNYCSAPÁSAI István László képzőművész Tájak, arcok, impressziók című kiállításának megnyitó beszéde. Köszöntöm a kedves jelenlévőket és nem utolsó sorban az alkotót István László grafikust, és akvarellfestőt, jubileumi kiállításán. István László akvarellfestő munkáival gyakran találkoztam kiállításokon járva, és minduntalan azon kaptam magam, hogy vissza-visszalépek egy-egy képének láttán. Engem, akit legfőképpen a kőszobrairól ismerhetnek a jelenlévők mindig is az anyagon túli világ vonzott, és a sziklában látom meg legtöbbször a valóság igazi arcát. Mégis azon kapom magam, hogy István László festményeit látván is felsejlik bennem egy másik valóság, egy képen túli világ. Az akvarell könnyednek, néhol már-már illékonynak tűnő technikája mögött ősi keleti gondolkozás rejtezik. A kép mindig többet mond, mint amit láttat. A keleti festészetre jellemző, hogy semmi nem az, ami a felszínen látható. Nem véletlen, hogy az akvarell technikájának nagy mesterei japánok és kínaiak. A képek szimbolikáinak hálójában könnyen elvész egy európai szemlélődni vágyó befogadó, akit ráadásul elméje rendszeresen becsap. A nyugalmat, amit egy világos áttetsző színekbe burkolt békés táj ábrázol egy zaklatott csapongó, még mindig a külvilág fényeitől megszédült elme képtelen mélységeiben átérezni. Az akvarell festmény színeit meg kell élni, át kell érezni, bele kell simulni a felszín történéseibe. Az elme nem hagy minket elmélyülni. Nem igazán jó barát. Azonban az akvarell könnyed szárnycsapásokkal pillanatok alatt képes átvarázsolni minket. Pontosan ezért a pillanatért lépek én vissza egy-egy kép láttán. A pillangó szárnycsapásait megérzem messziről. István László mestere a varázslásnak. Olyan Ő, mint a kétezer évvel ezelőtt élt kínai költő Zhuangzi, (Zhuang Zhou) aki egyszer azt álmodta, hogy pillangó, amely szabadon repked, és nem is sejti, miért is sejtené, hogy valójában ember. „Vajon Zhuangzi álmodta, hogy pillangó, vagy most a pillangó álmodja, hogy Zhuangzi?” A festészet színekbe burkolózó csendje olyan, mint a költészet. Az akvarellfestő mesterünk megálmodja, hogy a hangsúlyos fények hova kerüljenek, és előre meghatározza a színek helyét. Álom ez, akár csak a pillangó amely szabadon repked . A festő amikor felébredt, elgondolkodik, vajon álmodta-e a képet, vagy most a kép álmodja őt. A mű egyszerre maga az alkotó és nem utolsó sorban a befogadó. A filozófiai kérdés azonban ott van a levegőben. Hol húzódik a határ álom és valóság között. Mindenesetre mi szerencsés résztvevői vagyunk ennek a misztériumnak. A pillangó a zen hagyományban a pillanat tisztasága, a könnyedség megmutatkozása a természetben. Az akvarell festés technikája a tovatűnő élmények, megragadására tökéletesen alkalmas. Mesterünk pedig dinamizmust, spontaneitást és számtalan érzést kölcsönöz a képeinek. István László tájképben, arcokban, impressziókban képes megmutatni nekünk a pillangó szárnycsapásait. Az alkotó és a befogadó is átmegy a metamorfózis állapotain. A metamorfózis egy csendes folyamat. Nem feltétlenül történik meg valami. Inkább mi változunk meg attól, amit nézünk. A nyugalom nem történés, hanem egy mulandó lelkiállapot más hajnalban és alkonyatkor, vagy mint István László mester egyik képén láthatjuk egyszerűen csak árad napközben egy csendes tájon. Az emberi érzés és a természet közötti határ lassan elmosódik. A festő esetünkben nem csupán megfigyeli a tájat, hanem mintegy eggyé válik vele. A természet változásainak megragadása sok esetben nem is magáról a természetről szól, hanem a lelkiállapotról, amit az alkotó éppen megél. Ezért mondhatjuk azt, hogy olyanok a festő képei mintha élnének. Az én meglátásom szerint élnek is.Én magam nagyon szeretem azt az elcsendesült történést, amit az akvarell könnyed ecsetvonásai árasztanak. Talán a műfaj technikájának köszönhető, hogy hihetetlen érzékenységgel képes megragadni a törékeny, az időben szinte megragadhatatlan impressziót. Volt, nincs. Illékony akár a pillangó szárnycsapásai. Az akvarell festmény akár tájról, akár portréról szól, éberséget kér és józan csendes jelenlétet az alkotótól és a befogadótól egyaránt.A színek pedig áramlanak gyorsan és szelíden a víznek nyomán és ott simulnak bele, vagy össze az akvarell papíron ahol az impresszió éppen megkívánja. Az impresszió lényege, hogy ha minden változik, akkor a JELEN PILLANAT NEM JELENTÉKTELEN. Éppen ellenkezőleg. A mulandósága miatt válik értékessé.Filozófiai szemmel nézve visszatérhetünk ismételve Zhuangzi mesterre, aki most akvarellfestővé avanzsálódott István László személyében. Az észlelési tapasztalattal kapcsolatosan újra felmerül a kérdés melyik az igazi nézőpont, az ember álmodja a pillangót, vagy a pillangó álmodja az embert? Tehát a kérdés az, hogy amit látunk az vajon maga a valóság, vagy annak bennük keletkező benyomása. István László grafikus mester természetesen nem az impresszionizmusról beszél, hanem egy olyan ÉSZLELÉSI TAPASZTALATRÓL, amely nagyon szépen összecseng azzal, ahogyan egy impresszionista mű rögzíti a pillanatnyi látványt, ami valójában egy benyomás. De nézzük, a benyomás milyen segítőtársak által rögzül a befogadó tudatában. A pillanatnyi látvány felépítésében a víznek óriási szerepe van. A víz maga a spontaneitás. A vízbe mártott tekintetek rajzolják az arcokat. A párába válik igazán sejtelmessé a táj. Az akvarell technikájában a víznek méltósága van és kiszámíthatónak tűnő kiszámíthatatlansága a szabadság illúziójával képes megajándékozni minket. Nem lehet igazán uralni, parttalanul tud áradni és ugyanakkor határt tud szabni a tintának. Kiszámíthatatlanságából születnek a kép legszebb részei. Az üres tér közel sem elhanyagolható jelentőséggel bír, Ő a csend, Ő az ég, a víz és a pára. Ő a nagy fehérség. Így válik segítőtárssá a fehér papír, ami maga is része a kompozíciónak. A fehér papír nem hiány, hanem fény. Amit pedig a festő nem fest meg az talán fontosabb, mint amit megfest. Most hagyjuk lélegezni a papírt, a vizet, a véletlent és hagyjuk, hogy a táj emléke, egy arc hangulata egy pillanat lenyomata Bennünk éljen tovább. A pillangók most mi vagyunk. A víz pedig továbbgondolja a vonalat. A szellemi evolúció spiráljának minden egyes pontján valamit továbbgondolunk. A kiállítás láttán elcsendesülünk, és egy pillanatra elfelejtjük a határokat ember és a táj, valóság és álom, látvány és érzés között. Minden kép egy impressziónak a lenyomata. És ha a kiállítás képei közül akár csak egyet is magukkal visznek, egy hangulatot, egy emléket, egy elcsendesült dallamot, egy érzést, akkor a képek tovább élnek. Önök pedig óhatatlanul is részei lettek egy szellemi evolúciós utazásnak. Köszönöm, hogy velem egyetemben egy rövid időre beléptek ebbe a valóságba. Pécs, 2026. augusztus 21.
Megjelent: 2026-09-10 20:00:00
|
