VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Kiss László: Monochrome – Schreck Mo kiállításának megnyitóbeszéde
Monochrome
Egy szó, ami elsőre egy technikai vagy stiláris döntést sugall: kevesebb szín, visszafogottabb eszköztár, erős redukció. Szeretem ezt a világot, de itt szerintem nem erről a monósításról van szó. A „mono” ebben az esetben egyszerre jelent egyet, és jelent egy nevet is: Mo. Ez a kettősség végig jelen van a képekben: egyszerre szűkítés és nyitás egy személyes térbe, egyszerre formai fegyelem és egy olyan egyedi, „monaurális” nézőpont, amely nem cserélhető fel senki máséval. Ezek a képek nem a forma teremtéséről szólnak, nem egy előre elképzelt látvány következetes felépítéséről, hanem inkább egyfajta ráismerésről, amelyben a világban talált, sokszor mellékesnek tűnő növényi részletek egyszer csak átbillenek egy másik állapotba. A világ tele van ilyen formákkal: elvékonyodó, áttetszővé váló levelekkel, elhajló szirmokkal, törésekkel, az elmúlás karakteres jegyeivel, amelyek önmagukban még nem kompozíciók, csak lehetőségek. Megtaláljuk őket, vagy folytatják létüket a lényegtelenségben. Itt azonban ezek a lehetőségek nem elvesznek, hanem egy új állapotba rendeződnek a fotográfia alakító ereje által. És ebben van valami enyhén zavarba ejtő. Ahogyan egy asztal mellé hullott, száraz levél – valami, amin általában átnézünk – egy értő tekintet segítségével egyszer csak kilép a jelentéktelenségből. Nem »életre kel« a szó látványos értelmében, hanem a fotográfia alakító ereje által más minőségben kezd el létezni: megszűnik puszta tárgynak lenni, hogy tiszta formaként szülessen újjá. Az egyik képen egyetlen növényi elem úgy hajlik vissza önmagába, hogy szinte saját tengelye körül kezd el forogni, miközben a felület finom rajzolata végig megmarad, és a kép egyszerre lesz konkrét és teljesen elvont. Ha hosszabban nézünk, megtörténhet az, hogy a tárgyi kiindulópont lassan a háttérbe húzódik, és helyette a mozgás válik hangsúlyossá. Nem tényleges mozgásról van szó, hanem egy olyan belső irányról, amelyet a formák ívei, visszahajlásai, egymásba forduló ritmusai rajzolnak ki. Egy másik fekete-fehér képen több különálló darab kerül egymás mellé, lebegtetve, és a köztük lévő távolságok, a fekete háttérbe nyíló üres helyek ugyanúgy részei lesznek a kompozíciónak, mint maguk a redukált formák. A színezett képeknél ez a folyamat egy további lépést tesz. A valóságos szín eltűnik vagy átalakul, és helyette egy olyan tónusrend jelenik meg, amely már nem a tárgyhoz tartozik, hanem a létrejött kép egészéhez. Ez a fajta színezés nem ráül a formára, hanem együtt mozog vele, követi az íveit, kiemeli a rétegzettséget, és közben egységesíti az egész látványt. MOnochrome. Így történik meg az, hogy a fellelt tárgy nem elveszíti a konkrétságát, hanem átlényegül: egyszerre marad anyag és válik jellé, egyszerre idézi fel a természetes eredetét és lép át egy absztrakt rendbe. Ebben az átmenetben van valami finoman érzékeny egyensúly. A kép nem szakad el a tárgyi valóságtól, de nem is marad benne. Valahol a kettő között tartja meg magát. Emlék és érzelem. És talán itt jelenik meg az az egyediség, amit femininnek nevezhetünk – nem mint tematika vagy kijelentés, hanem mint egyfajta érzékeny működésmód, amely nem ráerőlteti a formát a tárgyra, hanem közel engedi magához, és hagyja, hogy az a saját belső rendje szerint egy tisztán nőies érzelmet bontson ki. Ezekben a képekben a megtalált formák gyakran egyfajta küszöbön állnak: nyílások és záródások, finom hajlatok, egymásba forduló ívek, amelyek egyszerre idéznek fel növényi szerkezeteket és valami ismerősebbet, nehezebben megnevezhetőt: egyfajta genetikus testiséget, amely nem azonnal válik konkréttá, mégis tapinthatóan jelen van. Ez a játék nem hangsúlyos, nem deklarált, inkább csak végig kíséri a képeket, és időnként, egy-egy fordulatnál vagy összezáródó formánál válik érzékelhetővé – mintha a természetes struktúrák mögött egy másik, intimebb belső világ is kitárulkozna. Nem állításként, nem jelként, hanem egyfajta finom rezonanciaként, amely inkább érzés, belső vibrálás és nem puszta jelentés. A Monochrome így nem a hiányról szól, hanem egyfajta sűrítésről, ahol a kép nem kevesebb lesz, hanem tisztább. Ahol a néző, ha hajlandó átadni magát ennek a lüktetésnek, nem egy kész jelentést kap, hanem egy olyan belső teret, amelyben a látvány lassan, rétegződve magához öleli – azzal az elemi, teremtő erővel, amelyet csak a női lélek képes ilyen eredeti anyagból életre hívni. És talán a címben is ott van ez a kettősség: a „mo” és a „no” egymás mellett, mint egy lehetőség a belépésre – vagy egy döntés ennek a törékeny, belső rezonanciának az elutasítására. Itt nem a tagadás történik. Ez egy határozott igen. A kiállítást szeretettel megnyitom.
Kiss László, fotográfus
Megjelent: 2026-04-28 20:00:00
|
