Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Vadas Tibor: A vers keletkezésének és leképezésének nyilvánvalóságairól

Sok kérdés, sok válasz és állítás hangzott el az elmúlt több mint tíz évben a versekkel kapcsolatban a Dokk Irodalmi Kikötő felületén. Vagy akár szemezgethetnék az elmúlt hónapok beírásaiból, akadnak kérdések a mostani időkben is bőven. Kérdések, amelyek érintik közvetlenül a költészet mibenlétét, megjelenési és megfogalmazási módjait, az érthetőség témakörét, a költészet eszköztárainak időszerűségeit, és sorolhatnám még hosszasan az aktuálisan szóba került területeket.
A következő dolgozatom, amelyet hozzávetőlegesen öt éve írtam, bár kapcsolódik a felsorolt kérdésekhez, mégsem ad mindegyikre korszerű válaszokat, megírása közben nem is ez volt a célom.
Írásom közvetlen előzménye, levelező ismerősömmel, Viga Vendellel, folytatott rövid vita volt, az azóta már megszűnt Férc-művek elnevezésű internetes verses portálon.
A vita, amely a versek érthetőségével kapcsolatban zajlott le közöttünk, a későbbiekben inkább motiváció lett számomra, és ezért súlyában nem reprezentálja születő dolgozatom átfogásait, viszonylag rövid szakaszban térek ki rá.
Mégis ennek a párbeszédnek a bensőmben tovább zajló folytatásából rajzott ki belőlem az a kíváncsiság, ahol a válaszokat keresve, egy átfogó válasz-koncepciót tudtam építeni, miközben a téma megközelítésénél olyan utakon igyekeztem magamnak csapást vágni, amelyek az adott szerkezetben még járatlannak voltak mondhatók.
Dolgozatom megírása után nagyon szerettem volna tovább lépni, főleg, hogy az esetleges hibákon javítani tudjak, azonban ehhez vitára és ellenvéleményekre lett volna szükségem. Ez azonban akkoriban nem jött össze.

 

A vers keletkezésének és leképezésének nyilvánvalóságairól

Eredeti szándékom szerint a vers olvasó általi leképezéséről, újratermeléséről szerettem volna gondolataimat összefogni. Az egymás mellett sorakozó szálak egybefonására, virtuális ismerősömmel folytatott rövid vitám bensőmben való továbbélése és részletesebb kifejtése adott lehetőséget. Ahogyan haladtam előre, egyre jobban tudatosult bennem, hogy nem lehet a vers leképezésének összefüggéseit vizsgálni, ha kiragadom abból a természetes környezetből, amelyben magától értetődően helyezkedik el, mivel a kész vers elválaszthatatlan kapcsolatban van életet adó alkotójával és az alkotói folyamatokkal. Ezután a kényszerű kiegészítés a cím egységét hozta, ahol a leképezés eseménye kiegészült azokkal az előzményekkel, amelyek az alkotói folyamatok végén majd szövegként kínálják fel magukat a leképzés aktusához. A következő oldalakon a vers fogalmát általános gyűjtőfogalomként használom, azokat a megtestesüléseket értve alatta, melyeknek előhívására a költészet hivatott.
Mivel a vers művészi teljesítmény eredője, ezért létrejöttének motivációi, létrejötte, és maga a léte is, sok hasonlóságot mutat más művészi teljesítményekkel, más művészetek produktumaival. Ezekre a párhuzamokra dolgozatomban több helyen építkezem.

A költő és verse

Tanulságos viszonyrendszer alakul ki abban a négyes egységben, amelynek összetevői a következők: a költő - a költő verse - az olvasó - az olvasó által leképzett vers.
Már ránézésre látszik, hogy a felsorolt négy tényező az időben folytonos egymásra épültséget és egymásutániságot valósít meg. Nyilvánvalónak látszik ugyanakkor, hogy a négyesfogat kitapinthatóan két párosra építkezik, mint a költő és verse, másrészt, mint az olvasó és az általa leképzett vers. Az a nyilvánvalóság az alapja a négyes egységen belüli párosoknak, hogy a két csoport konkrét testekhez kötődik, mégpedig az időben és térben megjelenő két egyszeri létezéshez, amelyek a következőkben az egymásutániság szabályai mentén kapcsolatba kerülhetnek egymással akkor is, ha testüket több száz év választja el egymástól.
Nem kell megerőltetni magunkat annak a nyilvánvalóságnak a megállapításához, hogy a művészi termék keletkezésének és leképezésének folyamatában kiemelten meghatározó tényező a költő. Meghatározó jelleggel való bírása, bár alapjaiban soha nem kérdőjelezhető meg, mégis bekövetkezik a leképzés folyamatának az a sajátossága, hogy a leképező elsődlegesen nem közvetlenül a költővel, hanem az általa létrehozott tárggyal kerül egyszerűbb vagy bonyolultabb ismeretségbe. Fizikai kapcsolata nem a meghatározóval, hanem az általa létrehozott „tárggyal” alakul ki, amely tárgy ezután ellentmondást nem tűrőn helyettesíti és reprezentálja az őt életre hívó konkrét testet és szellemet.
Az alkotóművész, jelen esetben a költő, egy laza értelmezésben kettős indítékból hozza létre alkotását. Általában a kettős motiváció által gerjesztett hajtóerő elegendőnek bizonyul arra, hogy művészi végtermék, vagyis vers szülessen. A motiváció első ágának mögöttesét képező művészi inspiráció esetenként életszerűen szerteágazó és egyben mérhetetlenül szubjektív elemekből épülhet fel, bármilyen konkrét művész konkrét alkotói folyamatai mögött. A nem mindig látható, sok esetben árnyékban és takarásban maradó inspiráció lehet például: az önkifejezés vágya (ez vagyok én), az alkotás, teremtés vágya (ezt alkottam), a világban való megjelenés vágya (itt vagyok), az önmegvalósítás vágya a művészi alkotáson keresztül, a világ és az élet – a világunk és az életünk ábrázolásának vágya, megkeresett és megtalált összefüggések felmutatásának vágya, esztétikumok feltárásának, teremtésének és ábrázolásának vágya, önmeghatározás és a közösségből való kiemelkedés vágya, önmegerősítési vágy a művészi termékkel való szövetségben, a művész és a világ viszonyainak felmutatása, történések bemutatásának, elmondásának, kimondásának vágya, és mindazon érzelmek és tudattartalmak bemutatása, amelyek a felsoroltakkal kapcsolatban kialakultak a művészben. A művészi inspiráció eltakart mélységeiben ott rejlik egy igen ősi vágy, a szövetség vágya, az a késztetés, hogy a csoport tagjait a műtárgy megjelenése erősebb egységgé kovácsolja, mint amilyen volt a művészi termék létrejötte előtt. A művészi termék lehetőséget, kitüntető, sok esetben ünnepi alkalmat teremt a körötte való csoportosulásra, a gyülekezésre, a közös létezés valóságosan testi, valamint lelki misztikumában rejlő szövetség átélésére és megerősítésére.

A nemes, örök emberi értékeket képviselő inspirációk mellett ott vannak más örök emberi tulajdonságaink is, mint a magamutogatás, a hiúság, az erőszakos önérvényesítés, a különlegességre való törekvés, a pénz, siker, hatalom és dicsőségvágy. A felsoroltakon kívül természetesen még széles frontja lehet azoknak az erőknek, amelyeket a művészi inspiráció mögöttesének érzékelhető, figurálisan is konkrét személyhez kötődő vonalait adhatják. Szubjektív jellegüknek, a felsorolt és fel nem sorolt tényezők meglétének és hiányának keveredése, oly sokrétű egyedi esetlegességekkel terhelt, hogy a vers keletkezésének és leképezésének folyamatában egyszerűen eltekintek e sokszínűség részletekbe menő bemutatásától, és mindebből csak magát a tényt fogadom el, mégpedig azt a tényt, hogy az alkotóban benne foglaltatik egy vágy, amely arra irányul, hogy művészi produktumot hozzon létre.

Ezzel a lesimító, talajegyengető általánosítással visszatérek a négyes viszonyban szereplő első pároshoz; a költőhöz és a költő verséhez. Azt mondom ezek után, hogy a költőt kettős köldökzsinór köti a verséhez, az első, amelyet egy általánosítás után kitárgyaltam, tehát, hogy művészi terméket produkáljon, a második, hogy e művészi termék kapcsolatba kerüljön azokkal, akik a leképezésére hajlandóságot mutatnak, akik a leképzést elvégzik majd. Nem tudom, hogy szükséges-e bizonygatnom, és egyáltalán megerősítésre szorul-e az a nyilvánvalóság, hogy a művész, jelen esetben a költő, alkotása révén a megszólító szerepéhez jut. Ő lesz az a személy, aki megtöri a hallgatás csendjét, aki egy eljövendő kapcsolatot életre hív, és aki ezáltal aktív és kezdeményező félé válik. A kapcsolat, a versnek az olvasót célzó irányulásában realizálódik, abban a törekvésben, hogy a költői termék maga az a tárgy, amely a leképezését, újratermelését, második születését kéri az olvasójától. A vers megszületése, a művészi termék létrehozásának vágya, minden esetben egyúttal szándék és akarat a befogadó megszólítására. Ellentmondani látszik ezzel az a felvetés, amely azt állítja, hogy vannak esetek, amikor a művészi késztermék létrehozói szándéka közt erősebbnek és uralkodóbbnak látszik az a késztetés, amely magát a művészi alkotás életre hívását tűzi ki feladatául, és ezután másodrendűnek, kevésbé meghatározónak tűnhet, hogy a csend megtörése egyben megszólítást, mégpedig az olvasó megszólítását célozza. Ezek szerint tehát a művésznek sok esetben fontosabb, hogy művészi alkotása, a személyesen megértett és személyesen képviselt művészi színvonalnak megfeleljen. Úgy néz ki ilyenkor, hogy az alkotó igazi célja, az alkotás általa preferált és általa jónak tartott minőségi paramétereihez kapcsolódik, és látszólag ügyet sem vet a megszólított félre.Jó esetben úgy érzi, hogy olyan jártasságot, színvonalat, művészi elmélyedést képvisel, amelyhez olvasójától hasonló színvonalú jártasságot feltételez, igényel vagy diktál. Elismerem, példák tömegét lehetne hozni, amikor a költő kevésbé látszik törődni azzal a kapcsolattal, amelynek ő a kezdeményező fele, de ezek után is azt mondom, hogy ez csak látszat, ami azért tud életszerűnek mutatkozni, mert a nyilvánvalóságok fontos része takarásban maradt. A költő azon vágya, amely az olvasó megszólítását célozza, a kettős köldökzsinór második ágaként akkor is eredendő marad, amikor az alkotói folyamatok összetettsége miatt nem látszik a szembetűnősége. Bizonyításképpen arra hivatkozom, hogy a költői végtermék, a vers előhívásában egy általános emberi praktikum jelenléte figyelhető meg. Ez a praktikum: a használati érték teremtésének vágya.A vers keletkezése bár korántsem azonos a termelés ipari folyamataival, de hasonlóságokat és hasonló tendenciákat azért felmutathat, egyazon égbolt feszül felettük. Ilyen módon a vers, leképezése és újratermelése során immár nem gazdasági, hanem művészi értelemben értendő használati érték létrehozását célozza. Használati értéket pedig egyetlen folyamatban képviselhet eredményesen, mégpedig az olvasója által végzett leképezés és újratermelés folyamatában. Ha definícióban foglalnám össze az utóbbi részt, akkor az a következőképpen festene:
A költőt versei létrehozására kettős motiváció indukálja. Az első, amely a művészi termék létrehozására irányul, és a második, hogy ezzel a művészi termékkel aktív és kezdeményező félként egy ezidáig nem létező új kapcsolatot teremtsen az olvasó megszólításával, aki a vers leképezésekor jól vagy rosszul, másodszor is megteremti a verset.


A vers közlekedő útjai

Miért pont a verset választja a művész, amikor egy művészi teljesítmény létrehozásával egyszerre tűzi ki az alkotás és a hatásgyakorlás kettős célját. Nyilvánvalónak tűnik az a lehetőség, hogy a teremtő erő azért részesíti előnyben a megjelenés versi formáját és módszerét, mert ez a forma és módszer reá hatással van, és ezek után úgy képzeli, hogy a forma és tartalom versi ötvözete mindenkinél, pontosabban másoknál is hasonló hatásokat vált ki. Ezen a kézenfekvő és kiindulási pontként tekintett alapmegoldáson túl, szinte lehetetlen felsorolni azon egyéni okok változatos tartalmát -amelyek bár mindig a kézenfekvőre épülnek-, de a kész költői életművek egymástól való különbségei eltakarják az egységes alapokon való építkezést. Továbbá egyszerű magyarázatnak tűnik, ha csak annyit mond a költő, hogy nem jó a hangja az énekléshez, nincsen érzéke a zeneszerzéshez, a zenei előadóművészetekhez, nincsen érzéke vagy adottsága a színjátszáshoz, szobrok és más képzőművészeti alkotások létrehozásához, a tánchoz stb. Ha nem a felsoroltakat citálja, mondhatja például azt is, hogy azért választotta a verset,mert a művészet ezen ága pontosan azokat a formákat és megjelenési módokat használja hatáskeltésre, amelyek számára belső megfelelést jelentenek. Kifejezési és megjelenési vágyai, ennek a művészeti ágnak jelképes formázókorongján tudnak anyagot és alakot kapni. Mindezeket általában nem sorolja fel a költő, a legtöbb esetben egyszerűen csak megcselekszi a verset, ahol a cselekvése hátterében a forma vállalásának ösztönös és tudatos jegyei a reá jellemző módon és szinten képviseltetnek. Maga a cselekvés, a vers megalkotása, ösztönös vagy tudatos azonosulás egy olyan művészeti ággal, amely a fent említett formázó korongjára a szavakat, fogalmakat helyezte fel.
A vers bármilyen konkrét és koronként meghatározható változó megjelenésében is, határozott különbségeket mutat más művészi ágakhoz képest és azokkal szemben. Komplexitásában egyedülálló és megkülönböztethető. Legfőbb jellemzője, hogy létrehozásakor és megvalósulásakor, a szavakat, a fogalmakat és a mondatokat, a leírt és kimondható emberi beszéd építőköveit használja művészi eszközként, felhasználva eszközének összes járulékos tulajdonságait.
A szavakon és fogalmakon keresztüli kapcsolat során az értelem prioritása tehát mindig megmarad, azokban az esetekben is, amikor a művész érzelmei és érzései vagy hangulatai átadását célozza meg versében. Az olvasó először az értelmével fogadja és fogja fel a kapcsolat létrejöttét, hiszen maga a kapcsolat sem más, mint az értelem cselekvő aktusa. Ezért először az értelem ellenőriz, s ha ez az ellenőrzés megtörtént, ha ezen már helyeselhető módon túljutott, akkor elfogadja a megvalósuló leképezés tartalmiságát, jelen esetben az olvasott vers érzelmeit és hangulatait. Amiről beszéltem most, az még nem versértés és értelmezés, hanem egyszerűen csak az adott jelrendszer mozgástereiben való eligazodás képességét jelenti, amely ezek után csak az esetek egy részében alakul át olyan versértéssé, ahol a hatáskeltés szintje, az általa keltett hatással korrelál.
Ha a fentieket elfogadtuk, közelebb jutunk ahhoz a lehetőséghez, amely a vers önálló műfaji besorolását teszi lehetővé és ezzel együtt megérthetővé is. A vers szavakban való megvalósulása, két következtetés levonásának alapjait jelenti. Az első következtetés, a szónak abból a sajátosságából adódik, hogy maga a szó nem más, mint a leképzett világ, és hogy kimondása és megértése során a leképzett világ újból megvalósul. A szónak jelentése van, ő maga a jelentés hordozója.
A második következtetés a szavaknak abból a tulajdonságából ered, amelyekkel a verstanok kielégítően foglalkoznak, hogy leírásuk, olvasásuk, és kimondásuk az időben valósul meg, mégpedig a csendet megszakító rövidebb és hosszabb folytonosságokban. Ezek a folytonosságok, időtartamaik és megszakításaik, magukban rejtik az ütem megjelenését és meglétét. A következő jellemzője a szavaknak, hogy hangokból épülnek fel, és hogy maguknak a hangok is különböző időtartamok alatt képesek megvalósulni, megjelenéseik hosszúsága és rövidsége azt eredményezi, hogy nem csak a szavak alkalmazott sorrendjének vannak ütemei, hanem magának a szónak is van belső üteme, mivel az ütemegységek elemi kezdeményeit foglalja magában. Ezek után beszélhetünk még a több szó egymásutániságának üteméről, a mondatok ütemeiről, valamint a bennük foglalt gondolatok és képek megjelenésének ritmusszerű megnyilvánulásairól is. A szavak betűvel reprezentálható hangokra épülnek, és nem csak az ütemek lehetőségét adják, hanem mélységük, magasságuk, dallamuk, zöngésük és zöngétlenségük, lágyságuk és keménységük alapján, sok formai és formával egybekötődő tartalmi változatosságot, játékot eredményezhetnek, összecsengéseket, látványokra épülő értelmi és érzelmi konvergenciákat és divergenciákat képesek megjeleníteni. Ez eszköztáruk alkalmazott része, de legalább is az alkalmazások konkrét lehetősége. A költészet hangsúlyosan és minden művészeti ágtól jobban használja a szavak fizikai tulajdonságaiból adódó jellegzetességeit.
Azok a leírt szövegek, amelyeket koronként versnek fogadnak el ítészei és olvasói, igen alapos és sokfajta változáson mennek át. A változásokra markánsan mutató példa, hogy egy ma nyomtatásban és irodalmi lapban megjelenő szövegre, ötven- száz éve akkor sem tudtak volna versként tekinteni, ha még csak nem is tartalmaz olyan kifejezéseket és gondolati képeket, amelyek elválaszthatatlanul jellemzik a mai életünket. Ez az értetlenség azonban visszafelé is működik, legtöbbször a művészi élmény szétfoszlásáról, de-aktualizációjáról beszélhetünk, amikor közömbösen siklunk át olyan szövegeken, amelyek egy előző korban mérhető hatással és olvasottsággal bírtak. A művészi hatás időben való gyengülésének sok oka van, ezek egyrészt a vers formaváltozásaival, az adott formákban való kiéltségével vannak kapcsolatban, másrészt az ábrázolt életérzések és kollektív tudat megváltozásával és meghaladásával, és még egyéb tényezőkkel is. Azt azonban láthatjuk, hogy vannak olyan versek, amelyek az értékeknek és együttállásoknak olyan szerencsés összetevőit tartalmazzák, amelyek képesek a változó időben is aktuális értékeket hordozó újratermelésüket kiváltani.
Ha célul tűztük volna ki a vers és a költészet önálló műfaji besorolását, akkor azt a következő, részben már az előzőekben megtárgyalt szerkezetben tudnám elképzelni. A vers függetlenül a koronként és nagyobb területi egységekben jelentkező konkrét megjelenési módjától, felismerhető és reá jellemző fundamentumokon nyugszik. Ez a fundamentum leginkább egy három pillérrel alátámasztott nyugvó tömegre hasonlít, ahol a három tartóelem szerkezetileg stabil megtartó erőt képvisel, hogy ezen a hármas egység birtokosaként a szöveg versként jelenhessen meg. A három tartószerkezetből kettőről már szó esett, ezekre inkább csak utalnék, és a harmadik pillérrel foglalkozom részletesebben.

1./ A vers anyaga a szó, amely jelentéssel bír, és amely a leképzett világ olyan része, amely alkalmas felidézni azt a világot, amelynek képviseletét magára vállalta.

2./ A vers anyagának, a szónak, fizikai megjelenése van. Ezt a fizikai megjelenést a költészet sokkal hangsúlyosabban használja fel, mint más művészeti ágak.

3./ A szavak és fogalmak gondolati egységeket, ezzel együtt és ezen túl, mondanivalót takarnak és jelentenek. A vers létrejötte után tartalma és mondanivalója elszakad alkotójától, valamint attól a fizikai valóságtól is mely létrehozását előidézte, elszakad az anyagtól és az időtől, tetszhalott állapotba kerül. Ebből az állapotból az olvasó újratermelése tudja kibillenteni, amikor újjászületik, hogy képviselhesse azt a világot, érzelmeket és gondolatiságot, amely megteremtette őt. Pontosan az elszakadás teszi képessé a verset az újraegyesülésre, ahol az olvasó vagy vershallgató a valóságok leképzett darabjaiból megpróbálja újból összeállítani azt a világot, amelyet most már közvetlenül nem érzékel, hanem a szavak jelentésének ismeretében megkonstruál. A kimondott szó megértése és újra kimondása, egyszerre intellektuális és misztikus élmény.Az intellektuális élmény maga a megértés, a misztikus élmény legmélyebb rétegeiben a megértést kísérő öröm és büszkeség helyezkedik el. Ez az öröm a gyermeki beszéd és beszédértés folyamatában egyedülálló dallamosságban jut kifejeződésre. A misztikus élmény, minden leírt és kimondott és megértett szöveg újratermelésénél jelen van, azonban a költészet az intellektuálissal összefonódott, és azon túli misztikus élmény bekövetkezését, az elragadtatást próbálja tudatosan a saját versi eszközei birtokában felerősíteni, fokozni és meghatározóvá tenni.
A vers és a költészet, mint önálló és minden más művészeti ágtól elkülönülő, egyedi sajátosságokat mutató művészet, tehát erre a hármas alapra építkezik, koronként, alkotóként, területi egységekként változó módon, sohasem pontosan meghatározható és mérhető mértékben nehezedve a hármas alap pilléreire. Mégis, amikor a hármas egység jelenléte érzékelhetővé válik, abban a pillanatban tudhatjuk, hogy ilyenkor semmi másról nem beszélhetünk, csak versről és költészetről.

A költő és az olvasó

Találkozási síkjaik alapösszetevőinek feltárásáról már az előző részekben szót ejtettünk. Hogy ez működőképes legyen, feltételezi azoknak a tényeknek az elfogadását, amely e viszonyrendszer alapjait képezve kitárgyalásra kerültek. Abból indultam ki, hogy a költő versének megalkotásánál kettős motivációnak engedelmeskedik, az első a művészi alkotás létrehozásának vágya, amely kimutatható elkülönültsége ellenére is összefonódik a motiváció másik ágával, hogy ez a műalkotás azért a nem titkolt kapcsolatért jön létre, hogy olvasójára vagy hallgatójára hatást gyakoroljon. Azt állítottam, hogy ebben a viszonyrendszerben a költő az aktív fél -ő az aki megtöri a csendet- és aki eszközeinek bőséges tárházából válogatva életre hívja a verset, és ezek után felajánlja, kéri és követeli a vers második megszületését a leképzés folyamatában. Amit ilyenkor a költő kínál, az tulajdonképpen egy közös játék, még akkor is ha tartalmilag és esetileg mellőzi a játékosság jellemző, jókedvű megnyilvánulásait. A vers, találkozásra ad lehetőséget, a költő, a költő által leképzett világ, az olvasó, és az általa újratermelt vers között. A közös játék lényege és tétje is egyben, hogy sikerül-e a költőnek annak a világnak, valóságdarabnak, gondolatnak, érzelemnek, esztétikumnak leképzésére rábírnia az olvasóját, amelyet szeretne. Sikerül-e olyan hatást kiváltania, amely a költemény második életét összeköti ez elsővel, vagyis hogy a hatás valós folyamodványa és eredménye legyen annak a versnek, ami létrehozza azt. Amennyiben bánatra, örömre, gondolkodásra vagy elmélyülésre született a vers, igen lényeges a költőnek, hogy az olvasójával azt a bánatot, örömöt, gondolatot vagy elmélyülést tapasztaltassa meg, amely benne is ott bábáskodott a művészi termékének létrehozása közben.Minden költő értő olvasóra vágyik, általános értelemben arra, hogy művészi terméke ne képzelt, hanem valós találkozást eredményezzen.
Magát a találkozást két különleges „eszköz” segíti elő, két tudatállapot, amelyek katalizátorként segítik az eredmény bekövetkezését. Ezek közül első az ihlet, amely sok esetben a vers keletkezését és annak művészi mélységeit jelenti, második pedig az olvasónak az a tudatállapota, amely leginkább a meditációhoz hasonlít, amely felerősíti és fokozza a vers gondolatiságának és esztétikai értékeinek befogadását. Izgalmas terület ez, főleg amikor láthatóvá válik az ihletett állapot elérését célzó tudatos küzdelem az alkotó részéről, valamint az alkotó azon küzdelme, hogy neve és művei felemlítése automatikusan váltsa ki az olvasónál azokat a jogokat, amelyben egyáltalán hajlandóságot mutat a befogadás tudatállapotára. Arra az állapotra, amely segítséget nyújt a vers gondolatainak és esztétikai élményeinek fogadásában és érzékelésében. Nem kell bizonyítani azt a nyilvánvalóságot, hogy egyrészt a szó fizikai megtestesülése, másrészt az általa képviselt tartalom leképezése, esztétikai értékek jelenlététének érzékelését teszi érzékelhetővé. Az is nyilvánvalónak látszik, hogy a szavak és a szavak együttesének esztétikai megjelenésformáit, összetevőire is bonthatjuk. Ha így tennénk, akkor külön címmel kellene ellátni a szavak kimondásakor, olvasásakor, megtestesülő esztétikumot attól az esztétikumtól, ami a gondolkodásban, az absztrakció és a megértés folyamatában tárul fel.
A költészetnek ez a hatásmechanizmusa, amellyel az elragadtatás élményét igyekszik felerősíteni, egyben fokozott elkülönülését jelenti legközelebbi rokonától, a prózától.

Az olvasó és olvasata

A költő - a költő verse - az olvasó - az olvasó által leképzett vers viszonyrendszerének második két összetevőjénél, a második személyhez kötődő párosánál, kevesebb terhet kell cipelni. A páros első fele ez esetben is konkrét személy, magán viselve a konkrétság és egyediség reá jellemző összes ismérveit. Adott technikai és civilizációs tudással rendelkező történelmi korba születik bele, adott társadalmi helyzetbe és azok viszonyainak öntőformái közé, adott családba és mikrokörnyezetbe, adott testtel és képességekkel rendelkezik és miután ezekkel önakaratán kívül felruházkodott, ezek után már csak a képességeit többé vagy kevésbé tükröző egyéni szorgalma, tanulmányai, kíváncsisága, ügyessége, küzdeni akarása, szorgalma, jelleme, kitartása, szerencséje vagy szerencsétlensége, valamint véletlenek sorozata, amely életének, gondolatvilágának, cselekedeteinek, vágyainak, történéseinek összességében nyilvánul meg. Olvasói minőségét az előbbiekben felsoroltak keveredése, egymásra hatásai adják. Ezen belül alapvető az a nyitottság és érdeklődés, amellyel a versek felé fordul, amely magában hordozza a szándék nyújtotta lehetőséget, hogy készen áll a befogadásra és a közös játékra. Mint olvasó általában két úton jut el a vers leképezéséhez; először és meghatározóan iskolai tanulmányai során az irodalmi kánonba bekerült költök műveivel való ismerkedés folyamatában, és másodjára valamely önkéntesen vállalt és választott közeledéssel. Az önként vállalt olvasás, meghallgatás és érdeklődés biztosan jelzi annak a tényét, hogy az olvasó hajlandó részt venni abban a közös játékban, hogy újratermeli a verset, létrehozza saját olvasatát. Ténynek látszik, hogy a különböző történelmi korokban, viszonylag szűk az a réteg, amely joggal érdemli ki az olvasói státuszt azoknak a cselekedeteinek összességével, amelyekkel aktívan és érdeklődve fordul a költészet felé. Ez a tényt azonban egy nála összefoglalóbb tény részeként szabad csak értelmezni, mivel ez más művészeti ágakkal is hasonlóképpen van. Sok ember az élet reális kényszerítéseinek engedelmeskedve úgy éli le életét, hogy sem a tánc, sem a dal, sem a zene, sem a festészet, sem a szobrászat, sem a színjátszás iránt igazi és alapos érdeklődést és vonzódást mutatna. Jelenleg legnagyobb tömegbázisa a zenének (így általában) a filmnek és a színjátszásnak és a prózai műfajok közt, a regénynek van. Ezek a hangsúlyok koronként változóak, -változást mutathatnak-, és a kínálati oldalon megjelenő alkotások sok esetben alulmúlják a művészi értékelhetőség küszöbértékét. Ezek után mondhatjuk, hogy zenét hallgatunk, amely nem zeneművészet, filmeket nézünk, amelyek távol állnak a filmművészettől, festményeket vagy szobrokat látunk, amelyek nem érik el a művészi színvonalat, regényeket, szépirodalmi alkotásokat olvasunk, amelyek sorozatgyártásra és tömegtermelésre specializálódott műhelyekben készülnek. Egy titokzatos területre nyílik ez az ajtó, magára a művészetre való rákérdezésre a szórakoztatással való kapcsolatán belül, hogy tulajdonképpen hol húzódik az a láthatatlan hullámtörő, amely látható választóvonalát jelenti az alkotások megítélésének. Azonban most hátat fordítok a kérdésnek, mivel érdeklődésem középpontjában az olvasóknak az a rétege áll, aki aktív és szerető érdeklődéssel fordul a versek, a költészet felé.
A költészetet kedvelő és aktív olvasó érzékelhető és kimutatható módon, adott színvonalon olvas. A vers újratermelése során, a befogadói készsége és érdeklődése után, a műveltségének színvonala is szerepet játszik az adott olvasat milyenségében, de legfőképpen abban, hogy sikerül-e leképezni az adott alkotást olyan módon, hogy az olvasat sem túlértékelését, sem alulértékelését ne tartalmazza az adott műnek. Az olvasó egyéni jegyeinek fontossága egy eltúlzott és szélsőséges következtetést eredményez, amely abban a véleményben nyilvánul meg, amikor az adott vers olvasatáért kizárólag az olvasót magasztalja, illetve ellenkező esetben, marasztalja el. Gyakori vád ez, ami az értő olvasótól a nem értő felé száll, vagy amikor a költő nyilatkozik úgy, hogy neki csak a vers megírása volt a feladata, és hogy abban mi van és mi nincs, azt kaparja ki magának az olvasó. Ez a magatartásforma egy adott vers leképezési gondjaiért, esetleges mondanivalójának nem értéséért az olvasót okolja, és magától értendőnek tartja, hogy a költő egyéni asszociációs mezőit, a nyomkövető fáradhatatlanságával és kitartásával próbálja követni az olvasó. Költői elvárásként is megfogalmazódik az olvasó átlag feletti jártasságának igénye, főleg azon költők esetében, akik tudatosan a legkifinomultabb olvasói érdeklődést és olvasói felkészültséget célozzák meg. Szélsőséges előfordulási módjukban, a költő bonyolultságát már csak egy másik költő (vagy szerkesztő) tudja esztétikai élményként átélni. Legáltalánosabb értelemben ez a rétegköltészet egyik előfordulási módja. Sok esetben, nem az olvasói felkészültséget célozza meg a költő, hanem más olvasói rétegeket kiválasztva, világnézeti eszmerendszerek és hittételek vonatkozásában is hasonló hozzáállást diktál, vagy követel a sajátjáéhoz.A rétegköltészet kifejezés mégsem negatív kicsengésű minősítés, hanem hosszú előzményekkel rendelkező valós jelenlét a költészetben, és le, vagy felminősítése helyett legegyszerűbb hozzáállás a tudomásul vétele.
A rétegköltészet a következő vonalak mellett gyülekezik a leggyakrabban: világnézet, eszmerendszerek, vallási nézetek, politika, társadalmi osztályok és rétegek, valamint a szellemi felkészültség különböző rétegei.
A rétegköltészet, azon túl is, hogy a társadalom összetett életének valós és feltárható rétegeire épít, azok felé irányul, őket igyekszik megszólítani, természetszerűleg mégis csak elfordulást jelent az adott korra jellemző átlagos tudásra szert tett sokadalomtól.
A hatás folyamata ezután mindenképpen egy beszűkült keresztmetszeten valósul meg, abban az általános törekvés mögött álló dinamikus és ellentmondásokkal terhelt kapcsolatban, amelyben a művész valamely vélt vagy valós előnyökért lemond arról, hogy művészi hatáskeltése minél nagyobb tömegen legyen mérhető.
A vélt vagy valós előnyök kapcsolata a művészekkel és a művészek életének realitásaival, sokrétű és bonyolult. Jellemzője, hogy a felszínen megjelenő azonosságok, a háttérben kitapintható szándékok végtelen változatosságára épülhetnek. Példaként említem, hogy a világnézet vagy a vallási nézetek hangoztatása jelentkezhet adott költőnél a személyes fontosságú mély meggyőződésének kényszerítő kifejezési vágyából, egy másik költőnél pedig ugyanez a megnyilvánulás inkább az adott csoporthoz való csatlakozás felszíni formáit jelenti, ennek a szellemi szövetségnek megtartó erejére számít. A kialakult helyzetet tovább bonyolítja még a lírai én eltérése a reális éntől. Felesleges szabályokat keresgetni ezután, mivel a fő szabály, mégiscsak az, hogy az adott alkotás művészi színvonalról tanúskodjon. A vallás, a világnézet, az eszmerendszerek megjelenése a költészetben, bármikor kiválthatja saját és gyorsított devalvációját, a közösségi tudat tartalmában bekövetkező változásokkal együtt, vagy azok függvényében. Lényeges tudnunk, hogy minden művészet, ezen belül is a költészet is alapvetően szabad (legalábbis e szempontból) és szabadságjoga annyira erős, hogy magába foglalhatja annak önkéntes feladását is.

A vers testbeszéde

Az olvasó az esetek többségében nem általános értelemben vett költői életműveket olvas, hanem annak kiemelkedő; hírre, népszerűségre és ismertségre szert tett darabjait. Ez a szemcsés szerkezet korlátozott lehetőséget kínál, hogy a versek létrehozásának szándékaira összefüggő területként lásson rá. Márpedig ez előbbiekben szót ejtettünk arról, hogy például egy adott világnézetben elmerülő verset a másik hasonló verstől csak szándékaik alapján lehet megkülönböztetni, főleg abban az esetben, amelyre hivatkoztam, hogy az egyik vers csak a felszíni csatlakozást jelent az adott eszméhez, eszmerendszerhez, hithez, valláshoz, míg a másik feszítő erejű felismeréseket és kimondási kényszereket. Ebben az esetben a két vers hasonló felületet eredményez, és alapvető különbség inkább a versek megírásának a szándékaiban található. A költői életmű lezárása, amely után már nincsen módja kiegészítéseket és újabb szempontokat hozzáadni saját értelmezéséhez (pl. válogatott versek, vagy összes versei megjelenése), a versek rálátásának az a folyamatossága is felértékelődik, amely folyamatosságban jobban láthatók a költő általános versteremtő és a konkrét versei mögött álló szándékai. Az olvasó, ezeket a szándékokat megítélheti, és sok esetben a versek születésének szándéka iránti fogékonysága olyan meghatározóvá válik, hogy azonos vagy nagyobb súllyal képviseli magát a tetszés vagy nemtetszés megítélésének folyamatában, mint a vers más művészi értékei. Másokkal egyetemben vallom, az egyes versek, valamint a költői életmű létrehozása mögött szándékok fontosságát, ámde sohasem a rangsorolhatóságát vagy érték szerinti megkülönböztethetőségét.
A vers olvasásakor az olvasó a szöveg aktuálisan adott tartalmával és látványával ismerkedik meg. Ismerkedése egyszerre foglal magába racionális, intuitív és emocionális elemeket. Leképzése közben folyamatosan érzékeli a vers testbeszédét, azokat az árulkodó jeleket, amelyek a kommunikáció második vonalában helyezkednek el. Felfogja a vers adott tartalmát és látványát, miközben olyan ismereteket szerez a költőről, a témáról, és a téma megjelenéséről, amelyeket nem elsődlegesen közöl vele az adott szöveg. A vers testbeszéde közvetíthet például olyan információkat, amelyek kapcsolatban állnak a vers létrejöttének szándékával, a téma költő által képviselt fontosságával, az adott tárgyban való költői elmélyedés színvonalával, a művész megjelenítő erejével, általános felkészültségével, valamint a vers mondanivalóját nem elsődlegesen kísérő érzelmi, tudati állapotaival.
A vers testbeszédének érzékelése semmi többet nem jelent, mint azt, hogy a vers olvasása és leképzése közben bonyolult és sokrétű folyamatok zajlanak le az olvasóban, ahol a folyamatokban részt vevő elemek eseti szinten felértékelődhetnek, de akár érvényüket is veszíthetik, erősítve vagy gyengítve a valós találkozás mélységeit a költő alkotásával.
E bonyolult folyamatok eredményeképpen alakul ki a vers egyedi és közösségi olvasata, ahol ideális esetben a közösségi olvasat az egyedi olvasatok hasonló megítéléseit foglalja magába.

Befejezés

A vers keletkezésének és leképzésének nyilvánvalóságairól írt dolgozatomban a gondolatok kifejtéséhez olyan rendszert igyekeztem találni, amelyben az egymásra ható összefüggések könnyen felismerhetővé válnak. A költő, a költő verse, az olvasó, és olvasata, négyes rendszerében eltérő szerepekhez jutnak a résztvevő elemek, mint a téma más irányú megközelítésénél. A téma kifejtésének időszaka alatt érzékeltem, hogy egyrészt a felszínre került véleményeim, másrészt a véleményem alapjait képező látásmódom, ütközéseket és egyezéseket egyaránt jelent a poétikákban és líraelméletekben már kifejtett nézetekkel szemben, illetve azok mellett. Ezekről majd, egy másik alkalommal.
Dolgozatom alkalmat adott, hogy választ keresve egy igen régen feltett kérdésre, nyugvópontra leljek pár önmagam számára megfogalmazott mondatban. A leegyszerűsített kérdés lényege az volt, hogy mihez ért a költő? A válaszom erre a következő.
Egyetlen dologhoz kell értenie, mégpedig ahhoz, hogy részvételt, jelenlétet és megmérettetést vállaljon egy önálló, minden más művészeti ágtól különbségeket felmutatni tudó művészetben, a költészetben. Ezen belül jó, ha nagyon sok mindenhez ért, ha viszonya az élettel és a környezetét képező világgal művészi átéltsége révén összetett és egyedi, továbbá jó, ha ezt a viszonyt a hatáskeltés versi műfajában művészi színvonalon tudja az olvasó számára felmutatni. 

  
  

Megjelent: 2014-10-09 16:00:00

 

Vadas Tibor

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.