Keresés a honlapon:

Suhai Pál: Mai Noé-bárkák, avagy levél egy könyvkiadóhoz

 

Kedves János [Madár János, a Rím Könyvkiadó vezetője, az Arcok és énekek című versantológia kiadója – SP]! Amit a minapi antológia-bemutatón mondtam, ma is állom. S hogy el ne felejtsd, le is írom. Ha körülnézünk s le a mélybe, alattunk és köröttünk új özönvizet láthatunk. De ne mondjunk erre rosszat, ne botránkozzunk meg rajta és ne siránkozzunk miatta. Mert özönvizeket az Úr szokott a földre küldeni. S mindig volt oka rá. Titka pedig oly magas, hogy mi ezt, halandók, halandó ésszel fölfogni úgyse lennénk képesek. Másrészt azért se (botránkozzunk, rosszalkodjunk és siránkozzunk), mert özönvíz nélkül Noé-bárkák sem létezhetnének. Olyanok, mint amilyen az általad ácsolt-barkácsolt is: az Arcok és énekek. Hála hát néked, aki összegyűjtöttél bennünket – harákoló, krákogó, károgó, miákoló, rikácsoló, pintyegő, mormogó és dürrögő vadakat-madarakat. Mi lenne velünk nélküled, jókor-készült, akácból-szantálból-vörösfenyőből faragott bárkád nélkül. Bizony semmi, talán már el is pusztultunk volna. De így, vitorlázva-evezve s vitetve is az árral, reménnyel nézhetünk még mindig a jövendőkre. S ezeken túl is vagy Te Noé, aki nemcsak összegyűjteni képes házanépét, de szereti a bort is és a nőket. Nélkülük pedig nincs élet, s ha jól tudom, költészet sem.

Most pedig egyik utasodról hadd ejtsek pár szót – s írom ezért is levelem. Wágner Zoltánról beszélek, aki a legszelídebb vadak egyike. Ha indulunk, jön utánunk, mint az elcsatangolt őzike. S ilyen a költészete is: szelíd vad. Vad csak annyira, amennyire szelíd lehet. Olvasván első kötetét (remélhetőleg későbbiek sorában az elsőt) [Szárnyak szállnak kék vizére…, Rím Könyvkiadó, 2013 – SP], mindjárt meglepett könyvének szerkezetével: a viszonylag kis terjedelmű versek nagyszabású kompozíciójával. Nem is verseket ír, hanem egyenesen kötetet. S mint Dante, az isteni, ő is háromszor harminchármat és egyet foglal egységbe. Csakhogy ezek nem eposzi énekek – miniatúrák, cizellált kis képek valamely régi-új fóliáns lapjairól (vagy lapjaira). Feltűnő homogenitásuk. Harminchárom külön bejáratú négystrófás, jambusok és anapesztusok lábain lejtő tercina-vers, harminchárom ölelkező rímű egypetéjű nyolcsoros, harminchárom pedig a szerelem: női nevek akrosztichonokba faragva. S végül a „maradék”, az egy, az első: más. Mottóvers. Első szava: „Szárnyak” – mint a kötet címéé is. Valójában azonban a kötet- és a mottóvers címe ölelkezik össze – egyetlen sorrá, így végtelenítve azt, amit a kötetszerkezet diszkrét egységei a föntiek szerint elkülönítettek (elkülönítettek volna!) egymástól („Szárnyak szállnak kék vizére… égi révnek szikrát szórva”).

S eme szikrázó boltozat alatt legelésznek a kötet már emlegetett vers-vadjai. Nem nagyvadak, nem fenevadak ők. Mindegyik simogatásra vár. Kedvesek, különösek, talán sosem-látottak. Még akkor is, ha a következők erről némileg mást állítanának. Mást és másképp. Mert róluk más kép (!) is eszünkbe juthat. A lebegőké, a léggömböt eresztőké, a léghajósoké. Mintha Gross Arnoldot vagy Szép Ernőt látnánk álmunkban megjelenni. Mintha ők úsznának el szemünk belső éjszakájában. Ezek a versek is levitálnak. El azonban nem szállnak soha. Megfogja őket szerzőjük keze s a valóságnak (vagy amit akartok!) a cérnaszála. Néha akár kötélzete is. A földig húzza őket a kosarak homokzsákja. De addig szállnak-lebegnek a képzelet jóféle levegőáramlataiban.

S ami meglepő még ebben a költészetben, a versek érzékletessége, rokokó bája (s hogy egy újabb nevet is említsek), a Csokonai-dalokra jellemző merész, de mindig finom erotika. Egyfajta szenzualizmus, mely a kötet változatosságát és képi gazdagságát is adja. A játékos kedv a gyermeki, a szabad alakításra. A fegyelmezett forma karámjában a fiatal állat játékos ugrabugrája, váratlan szökkenései. (Jutnak eszembe még a fiatal – de hisz fiatal volt haláláig, a pályakezdő Radnóti expresszív szókapcsolásai, tündérkedése és megjátszott naivitása.) S mindez az érzékletek örömében. Ilyen Wágner-sorokra gondolok: „Utolért a huncut, hosszú lábú zivatar, / s dundi zöldhagymákkal kezdte / dobálni a hátam.” Vagy hogy még egyet idézzek: „…szűz-illatu felhők megnyalogatják / a köldöködet, mert édes az élet.” Figyelemre méltó e logika csapongása – nem azért „édes az élet”, mert a „felhők / megnyalogatják a köldöködet”, hanem azért „nyalogatják meg”, mert „édes az élet”. Idill ez a javából.

Mutatja azt is, amit, úgy látszik, W. Z. barátunk ösztönösen is tud (ha nem szándékosan művel): hogy a műalkotásban a szellemi összetevő, az, ami igazán személyes, a formai oldalon mutatkozik. Úgy működik, mint a mágnes – képes magához rántani a neki éppen megfelelő „valóságdarabot”, a vasat. A vasreszeléket, à la Chladni, aki pusztán hegedűje megszólaltatásával tudta mintázatokba rendezni valamely rezonáns lemezen az amorf fémszemcséket.

Chladni vonóját látom Zoltánunk kezében is. Valóságos rezonanciákat ő is szellemi eszközökkel tud előidézni. Költészetével. S ez, fiatal korára és világunk átlagának „szellemtelenségére” gondolva, különösen feltűnő. Teljesítménynek sem utolsó, önmagában sem. Megérdemli, hogy (legalább magunk között) szóvá tegyük. Sőt, hogy előtte és neki is. De én nem rendelkezem a címével. Megkérlek hát, Jánosom, továbbítsd üdvözleteim és gratulációm a szerzőnek. Menjen tovább a megkezdett úton. Jó irányba visz az. Neked pedig köszönetem, előre is, a szolgálattevésért. Egy Noé szerepébe, remélem, ez még belefér.

 

2014. január 27.

 

Megjelent:

Lyukasóra, 2014. 1. szám,

Bábeli adottságok, Napkút, 2014

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-11 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.