VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Dobos Marianne „A valóság égető nyelve!”
„A valóság égető nyelve!”
„Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet.” (Czesław Miłosz)
Nagy Gáspártól kölcsönzött a cím, és kölcsönöztem a verse mottóját is. Ajándékba kaptam. Síron túli üzenetként. Éppen most, talán, hogy tovább ajándékozzam. Kinek? Kiknek? A 2010 végén megjelent remekmű szerzőjének, és valamennyiünknek, akik elolvassuk. Azoknak is, akik évtizedeket éltünk meg abból a századból, de a fiatalabbaknak, a fiataloknak is, hogy kellő tisztelettel fejet hajtva elődeik tragédiája előtt, tanulmányozzák az egyéniben az általánost. Ismerjék meg hamisítatlanul a világtörténelemnek egy borzasztó fejezetét. A PPKE BTK-n rendezett egyik konferencián előadásom Nagy Gáspárról szólt. A szervezők most állítják össze a konferenciakötetet. Aktuális lett a lábjegyzeteim megírása, vagy pontosítása. Gazsi köteteit lapozgatva kerestem újra a szóban akkor megidézett helyeit a verseinek. És akkor, azokban a napokban, abban a lelkiállapotban kaptam Konrad Sutarskitól a 2010 végén megjelent könyvét. Még aznap éjjel, többször megtörölve a szemüvegem, elolvastam. Folyamatosan egyszer. Azóta egyes részleteiben sokszor. Döbbenettel a költészet falát szétfeszítő dokumentumok valósága előtt. A könyv egyike a legmegrázóbb szépirodalmi műveknek, miközben egyike a legpontosabb, és egyben a legfontosabb dokumentumköteteknek. Legfőbb értéke ez a mind a kettő egyben, és kétnyelvű kiadásban: magyarul és lengyelül. Fiatal házaspár fogja jobbról-balról gyermeke kezét. A belőlük áradó büszkeség és boldogság tovább sugárzik fel az égig, és a gyermek arcának önfeledt ragyogásában, a járni tanulás izgalmas pillanatairól árulkodóan a levegőt, azért ne féljetek, csak így köztetek, de megy ez nekem is mozdulattal taposó egyik, és a talajt éppen csak érő másik lábacskán át a földig. Az idill pillanata. Ha egy ilyen képet látunk, mosolyra szalad az ajkunk, és mi mást is tudnánk elképzelni, mint egy napsugaras gyönyörű jövőt a fiatal párnak, és talán még szebbet a mosolygó kisfiúnak. Most mégis szívfacsaróan markol belénk a fájdalom, mert ez a kedves kép, 1935-ben a poznani Wilson parkban exponált felvétel, és a Katyńról íródott könyv borítóján látjuk. Az öldöklés áldozata körülbelül huszonkétezer internált lengyel katonatiszt, rendőrtiszt, határőr, akit oroszországi, ukrajnai, belorusz táborokban tartottak fogva, és mintegy másfél hónap alatt 1940 tavaszán gyilkoltak meg, rendkívüli kegyetlenséggel. Mégis: „Ez a bűntény a szovjet üldözések és vérengzések óriási jéghegyének csupán a csúcsa volt. A történészek megközelítő számításai szerint az üldöztetések, kivégzések, egész családok és néprétegek embertelen körülmények között történt elhurcolása, a Szovjetunió legkülönbözőbb területein szétszórt internáló- és munkatáborokban (lágerekben) uralkodó brutális bánásmód következtében a második világháború alatt mintegy 1,5 millió lengyel állampolgár vesztette életét.” A kommunizmus áldozatai. Húsz millióra becsülik szám szerint az elpusztítottakat, akiket, 1917-től a Szovjetunió területén gyilkoltak meg, vagy akik belepusztultak az embertelen bánásmódba a börtönökben, vagy a gulág világban. Körülbelül négyszer többen vannak ők, akik nem haltak meg, de megnyomorodtak, és az életüket tönkre tették. Hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2000 júniusa és szeptembere között három lengyel katonai temetőt hozhassanak létre Harkov mellett, Katyńban, és Mednojéban. Földalatti harang szava jelzi, hogy teljesen elhallgattatni azokban az évtizedekben sem lehetett az áldozatokat. Az adott temetőben fekvők nevei a kapu-falon olvashatóak… A jéghegyből néhány csepp leolvadt… Olyan cseppek, melyek segítségével a hetven éve létező szovjet orosz hazugságok, ferdítések története végre a maga rettenetes valóságában feltárulhat, azzal a szörnyűséggel együtt, amit az igazság elpalástolása akkor, és azután a szövetséges hatalmak részéről jelent. A történelemhamisítás máig tart és sok-sok holnap utánig is hat. Szabad-e ilyennel, és hasonlókkal együtt élnie a világnak? Nem!, kiáltja Konrad Sutarski. Könyve mérföldkő, a sok évtizedig kimondhatatlan „nem”-ek sorában. „Az én Katyńom” cím személyes érintettséget jelez. Személyes a gyász, de a dráma nemzeti, sőt nemzetek feletti. A kisfiú a borítóról, „Apám emlékére”, Bogumil Sutarskira emlékezve írja könyvét, ami minden magyar és lengyel olvasójához úgy kell, hogy szóljon, ahogyan azt az apa, és a nagyapa az övéinek ajánlja. „Könyvemet Szabolcs fiamnak és unokáimnak, Csanádnak és Ámosnak ajánlom, hogy emlékezzenek arra, mennyi szenvedést, bánatot okozhat az emberi kegyetlenség és gyűlölet. Alig pár, ahhoz a naphoz valószínű hasonlóan gyönyörű év jutott hármójuknak. Mindössze hat évnyi gyermekkor a szülőkkel a felhőtlen szeretet, a család biztonságában. 1939. augusztus 29-én katonai mozgósítás, a tartalékos hadnagy édesapának el kell búcsúznia övéitől. Hogy örökre? Ez talán egy pillanatra sem jutott eszükbe. A fiatalok mindig optimisták. Az igaz szerelemben nincs még el sem kezdődött és máris vége. Az eddig tartott, a csak ennyi volt az elfogadhatatlan! Olyan nem lehetséges! „Holtodiglan”? Nem létezik! Élned kell! Élsz is! Csak azt nem tudom, hogy éppen hol! Hiszen nem adsz hírt magadról, és nem kapunk hírt felőled. Kereslek, kutatlak holtomiglan. Kereste is, és kutatta is. Eredménytelenül kérvényezte felkutatását a Nemzetközi Vöröskeresztnél. „Amikor pedig a németek világgá kürtölték a szörnyű híreket arról, hogy a szovjetek által lemészárolt és a Szmolenszk környéki katyńi erdőben eltemetett lengyel tisztek tömegsírjára bukkantak, a befolyásuk alatt álló sajtóban el kezdték közölni – lengyel nyelven – az exhumálás során azonosított tisztek nevét, összesen mintegy 2800 személyét. Naponta adtak közzé, heteken át, újabb és újabb neveket. Édesanyám – aki (más, hazafias gondolkodású lengyelekkel egyetemben) ilyen kollaboráns újságokat korábban sohasem olvasott – ekkoriban nagyon gondosan lapozgatta azokat, s próbálta megtudni, hogy édesapám nem osztozott-e az említett tisztek sorsában. Félelemmel, rettegve olvasta az újságokat, ugyanakkor azzal a hittel, hogy a számunkra oly drága nevet nem fogja felfedezni a listákon. És valóban egyiken sem szerepelt a Bogumil Sutarski név.” De a kis család az augusztusi búcsúzáskor nem sejtheti még mennyire sötét a lengyel, és a világháború kitörésével az egész európai jövő. Néhány hónap és Janinát, az édesanyát a kisfiúval, egy decemberi éjszakán, fél óra alatt, több tízezer sorstársukhoz hasonlóan, deportálják a németek a Birodalomhoz csatolt területekről az általuk létrehozott Főkormányzóságba. Itt, egy Częstochowától nem messzi kis faluban letelepítve kapják a hírt az édesapáról, a nagyapán keresztül, hogy a szeptemberi hadjáratot túlélte, de nem sikerült eljutnia a déli határra, és fogságba esett. A lengyel haderő főparancsnoka, Rydz-Śmigły marsall, „általános érvényű parancsa” szerint ugyanis a katonaságot és a hadifelszerelést Magyarországra, és Romániába kellett visszavonni. Egy csapat katonával és tiszttel, egyenruhában próbált meg a határhoz jutni. Az egység német-szovjet harapófogóba került, majd a szovjetek fogságába esett. A sepetovkai átmeneti fogolytáborból kerül valamivel később a sztarobelszki tiszti fogolytáborba. Hiszen mit sem tudott arról, hogy hová kerültek közben az övéi, a minden bizonnyal a nekik, a szeretteihez szóló, a poznańi, otthoni címére küldött levelei hozzájuk soha meg nem érkezhettek. De nem érkeztek meg hozzá, a nagyapai híradást követően, a neki írt levelek sem. Visszairányították Sztarobelszkből az édesanya sorait, melyekhez a kisfiú karácsonyfát rajzol, és ír neki. Hat éves gyermeke első betűvetéseit – milyen büszke lett volna rá – az édesapai szemek sohasem láthatták. Azután véget ért a háború. Az életben maradottak számba vették halottaikat, de azokra, akiknek elhunytáról biztos hír nem érkezett, reménykedve vártak. A kisfiú 1956-ban 22 éves. Kezdő fiatal költő, de időnkint még mindig arról álmodik éjszakánként, hogy hazatér az édesapa. Az álmok valamelyes megerősítést kapnak ekkorában, mert az a hír járta, igaz, hogy nem katonatisztek, de voltak emberek, akik 1955—’56-ban a Szovjetunióból hazatértek. Megrázó esetet, ír le a költő. Valahol a gulágvilág valamelyik latrináján, egy lengyel fogoly, mielőtt másra használná, elolvassa a papírdarabkát. A Pravda rövidke hírére talál azon, hogy a helyi hatóság engedélyt ad a hazatérésre. Szerencsés ember. De hányan a szerencsétlenek, akikhez az információ még ilyen módon sem jutott el. Ők voltak többen, sose kerültek haza, övéik ma sem tudják melyik lágerben fejezték be életüket. (Hol tépték széjjel esetleg a farkasok, vödörnyi mésszel leöntött, a táborkerítés mellett ásott árokba dobott testüket.) A konkrét dokumentum szerint a Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1955. VIII. 22-én adta ki azt a dekrétumot, amely kimondja, hogy a Szovjetunió területén tartózkodó összes lengyel állampolgárt ki kell adni Lengyelországnak. A Lengyel Népköztársaság vezetésével egyetértésben eléggé esetleges repatriálási folyamat vette kezdetét ezzel. Ez a rendelkezés főleg a Kazahsztánba és Szibériába kényszerlakhelyre száműzött népességet érintette, némely esetben azonban a lágerlakókra is kiterjedt. Ahogyan azt Wojciech Roszkowski lengyel történész Historia Polski 1914-1990 című könyvéből idézte a szerző.
„A Katyń és Magyarország” címet viseli a fejezet, amely olyan fontos dokumentumokat tartalmaz, amelyek ismerete nélkül tájékozatlanabbak maradnánk nemcsak a II. világháború történetének égbekiáltóan szörnyű eseményeivel kapcsolatosan, de az akkori és az azt követő évtizedekben is, a szövetséges hatalmak szintén égbekiáltó politika aljasságairól is sokkal kevesebbet tudnánk. XII. Pius pápát számtalan támadás érte, és éri, hogy nem emelte fel elégszer szavát a zsidósággal szemben elkövetett atrocitások miatt. Azok figyelmébe ajánlom, akik őt ezért támadják, gondolják meg, hogy a lengyelek és a szerbek megmentése érdekében szintén csendes és titkos diplomáciát folytatott, mert nem tehetett mást. A háború alatt abban a Rómában élt, abban a Vatikánban, ahonnan Hitler elraboltathatta volna, ahogyan megtette ezt a maga idejében Napóleon is. A városban, amely felett ötszáz amerikai repülőgép oldotta el bombáit. Neki nem volt hadserege, és nem voltak szövetségei, de mégis mikor Katyń híre eljutott hozzá, az igazság érdekében azzal kapcsolatosan is próbált cselekedni. Ez a fejezete a könyvnek, az én számomra azért is még különlegesebben fontos mint a többi, mert én ezt gondoltam át ismét mikor olvastam. Lehet-e azt mondani, hogy Őszentsége nem tett meg mindent, amit megtehetett volna, amikor Roosevelt és Churchill is (kényszerűségből?), de úgy járt el, ahogyan azt olvassuk. Katyń kérdése Magyarországon lényegesen ismertebb lehetett, mint Lengyelországban, mert a világháború idején a magyarok sokkal több információhoz juthattak azáltal, hogy 1944. március 19-ig az ország független volt, bár a tengelyhatalmak oldalán lépett a háborúba. A könyv óriási érdeme, hogy pontosan összefoglalja ezeket, az általa elért dokumentumok, és főként Ősz Gábor budapesti történész „A Katyń szindróma – az igazság és a politikai elkötelezettség kapcsolata” (Kézirat, 1999) című munkájában a „Katyń a korabeli magyar sajtóban” című fejezet nyomán. El kell olvasni, hogyan áll szemben még vészterhes korszakokban is az igazsággal a politikai elkötelezettség. Hol van a kis népek igazsága szemben a nagyokéval. Érdekeiknek megfelelően hány igazság van, és mikor melyiket hirdetik, fogadják el. A sajtóhírek színezete nemcsak aszerint változott, hogy a kiadvány melyik politikai erő vonzáskörébe tartozott. Erősen befolyásolta az is, hogy hogyan alakult, változott éppen a helyzet a lengyel emigráns kormány – Szovjetunió – Anglia – Egyesült Államok viszonylatban. Végig kell olvasnunk, és mint ahogyan az egész könyvet, úgy ezt a fejezetét sem olvashatjuk megdöbbenés nélkül. Mert az egészet ajánlom, nem szívesen, de úgy érzem, keveset mégis idéznem kell, azok kedvéért, akik a könyvhöz nem jutnak. Esti Magyarország április 13-ai cikkéből kiemelve: „Tízezer lengyel tisztet gyilkolt le a GPU” címmel. [Itt is, de más magyar újságokban is hibásan közölték a szovjet központi állambiztonsági elnyomó szerv – ’minisztérium’ – nevét. A GPU elnevezést 1922—’23-ban használták, majd OGPU-ra módosítva 1934-ig, amikor is, különféle közigazgatási átalakítások után, NKVD-re változtatták – K. S.]. Április 14-én – a 2. oldalon – „Még hét lengyel tiszti tömegsírt fognak feltárni” címmel jelent meg írás a következő alcímmel: „Lengyel bizottság a Katyńi erdőben”. Egy nappal később – szintén a második oldalon – ez olvasható: „A lengyel tisztek tömegmészárlásáról vallanak a szemtanúk”. Április 16-án ugyanez az újság – már az 1. oldalon, vezető címként – a következőket írja: „Summer Welles [amerikai államtitkár-helyettes – K. S.]: Amerika a lengyelekre kénytelen bízni [a szovjet és a lengyel kormány közötti feszültség erőteljes növekedése közepette – K. S.] a Szovjettel való alkudozást”, az alcímben pedig ez áll: „Az [államtitkár-helyettes] a csehek példáját ajánlja…” [akik Benes vezetésével ekkoriban egyeztek meg a Szovjetunióval Sztálin által diktált feltételek alapján – K. S.]. Április 22-én – a 3. oldalon – olvasható Balás Károly „Lengyel sírok” című kommentárja, valamint a Lengyel Vöröskeresztnek a genfi székhelyű Nemzetközi Vöröskereszthez írt levele. A Függetlenség című napilap április 13-án ír első ízben Katyńról a külföldi politikai eseményekkel foglalkozó 5. oldalon egy „Tízezer lengyel tisztet gyilkoltatott meg a GPU” címet viselő nem túl terjedelmes cikkben. Másnap „Újabb részletek a GPU szmolenszki vérengzéséről” címmel látott napvilágot hasonló tartalmú írás. Április 15-én a katyńi hír már az 1. oldalra került, mint a vezető címek egyike: „Újabb megdöbbentő részletek a GPU szmolenszki tömeggyilkosságáról”, az 5. oldalon pedig megjelent maga a cikk „Folytatják a szmolenszki GPU-áldozatok tömegsírjainak feltárását” címmel. Hasonló volt a helyzet másnap is, a „Lengyelország maga alkudjék meg Moszkvával” kezdetű információ viszont fontosabb hírként a 2. oldalra került április 17-én. Úgy látszik, a magyarokat megdöbbentette az amerikai államtitkár-helyettes kegyetlen őszintesége, amiről, egy nappal korábban, hírt adott a már említett Esti Magyarország. A Függetlenség a következő napokban és hetekben ugyancsak gyakran és részletesen foglalkozott magukkal a még június elejéig folyó katyńi sírfeltárásokkal csakúgy, mint azok nemzetközi politikai következményeivel. Vegyünk sorra még néhány jellegzetes címet: „A szmolenszki tömeggyilkosság a háború egyik legborzalmasabb bűntette – állapítja meg a finn sajtó” (április 22-én a 3. oldalon), és alatta: „Londonban és Washingtonban kínosan kerülik a vitát”; később (április 28-án a 2. oldalon) ezt olvashatjuk: „A Szovjet megszakította a londoni emigráns lengyel kormánnyal a diplomáciai összeköttetést”; (április 29-én az 1. oldalon főcímként) „Az angolszász táborban egyre nagyobb bonyodalmakat okoz a szovjet-lengyel viszály’; (április 30-án, az 1. oldalon, főcímként:) „A londoni emigráns kormány a Szovjetbe hurcolt lengyel állampolgárok szabadon bocsátását követeli”, az alcímek pedig: „A lengyel nyilatkozat olajat öntött a tűzre” (tudniillik az, hogy a lengyel kormány a Nemzetközi Vöröskereszttől kérte az ügy kivizsgálását), valamint: „Angol lapok Churchillt okolják a szovjet-lengyel viszály kitöréséért” (mivel nem akadályozta meg a lengyel kérés elküldését a Vöröskereszthez). A május 5-ei számban jelent meg első ízben dr. Orsós Ferenc magyar tudós neve. Ugyanitt (az 1. oldalon) főcímként olvashatjuk: „Közzétették a nemzetközi orvosi bizottság megdöbbentő megállapításait a katyńi tömeggyilkosságról”, és alcímben hozzáteszik: „Magyar részről Orsós professzor vett részt a vizsgálatban”, a 3. oldalon pedig az újság ismerteti Orsós professzor katyńi vizsgálatait, valamint egy hazatérése után vele készült interjút is közöl a „Nyilvánosságra hozták a lengyel tisztek katyńi tömegsírjainak megvizsgálásáról szóló jegyzőkönyvet” című cikkben.
Itt abba is hagyom a korabeli sajtó idézését. Mert záró soraimban, nyomatékosítani szeretnék még valamit, ami mára már Katyńnal kapcsolatosan, azt hiszem a legfontosabb: A katyńi gyilkosságokat, soha el nem évülő, emberiség elleni bűntetteknek kell tekinteni: „Katyń ügye nem csupán azt jelenti, hogy Lengyelországnak – és a meggyilkoltak családtagjainak – hiteles információt kell kapniuk a kivégzések és az eltemetések helyszínéről. És nem is azt, hogy valamiféle kártérítésben részesüljenek. Oroszországtól bármiféle anyagi, pénzbeli elégtételt kapjanak, amelyet az orosz állam egyébként sem lenne képes megfizetni. Itt elsősorban a bűntény jogi besorolásáról van szó. Lengyelország, a lengyel nemzet számára a több mint 22 ezer lengyel hadifogoly – az ország háború előtti értelmiségének színe-virága – ellen elkövetett katyńi bűntény ’emberiség elleni bűntett’, amely nem évül el.”
Megjelent: 2023-05-16 20:00:00
|