Keresés a honlapon:

Ködöböcz Gábor: „…ki csillagról csillagra száll”

 

Utassy József boldog-szomorú stációi

Utassy József költészete ’45 utáni líránk egyik legeredetibb és legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Az 1941-es év tavaszán Ózdon született költő esztétikai magatartását a recepció sok-féleképpen jellemzi: „boldogságkereső” és „démonokkal csatázó” költő, „az elemi össze-függések” és „a verssé vált indulat” költője, „a dalba oltott irónia” és „a csillagfegyelmű ének” költője, a „gyönyörű helybenjárás” és „a küzdelem költője”, a megtorpanásaiban és újrakezdéseiben saját transzcendenciájára és növéstervére figyelő „korszerű romantikus”. És mindezek foglalataként –akárcsak az örök példa Petőfi- a legfőbb életértéket és legnagyobb kihívást jelentő szabadságszerelem költője is ő.

Utassy az Elérhetetlen föld című antológiában mutatkozott be kilencedmagával, 1969-ben. Az értő kritika már akkor is az artemiszi tisztaságú és titáni indulatú művészt köszöntötte benne. Aligha véletlen, hogy a friss és üde hangvételével, szókimondó bátorságával unikumként ható lírikus az ifjúság körében is gyorsan ismertté és népszerűvé vált; mindenekelőtt a Zúg Március gyújtó módonprotestáló, illetve a Magyarország! sorsvállaló, nemzetféltő költőjeként.

Már-már irodalomtörténeti közhely, hogy Utassy emberi hűségével és tisztességével egyedül csak művészi fegyelme és alkotói igényessége vetekedhet. Nemzedékéről adott epigrammatikus tömörségű látlelete (Kilencek) irodalomfelfogásáról és Nagy Lászlóra valló minőségeszményéről mindent elmond: „Különcök/ a / Kilencek?/ Hűek,/ mint a kivert eb!”.
A Székfoglaló hangsúlyos üzenete is erre rímel: „Magyar költő vagy, életed kiáltvány!” Mint-hogy Utassy legsajátosabb művészi gondjairól és törekvéseiről árulkodik, összes eddig szüle-tett verse fölé odaképzelhetjük a Kormos Istvánnak ajánlott Tengerlátó hitvallásszerű, prog-ramadó sorát: „Láttam a Tengert: nem hallgathatok!”. A költő legeszményibb vágy- és cél-képzeteit tükröző, szenvedélyesen szabadság-, magyarság- és emberérdekű magatartás külö-nösen emlékezetes, letisztultan transzparens megfogalmazása az Illyés Gyulának ajánlott Pohárköszöntő című versben olvasható: „egy mondatot,/ egy mondatot csak,/ csak egyetlen mondatot,/ egy árva mondatot ragyogj csak:/ EMBERNEK MAGYART,/ MAGYARNAK EMBERIT!”.

Utassy pályáján végigtekintve a döbbenet és megrendültség érzése az őszinte csodálattal társul, hiszen az apátlan árvaként fölcseperedő, majd az egyszem fiát idejekorán elveszítő, s mindeközben szörnyű idegbetegségével a poklok poklát megszenvedő ember helytállása olyannyira példaszerű, hogy mögötte „minden dicséret csak bicegve járhat”. Életének viszontagságait, művészi-emberi útjának stációit a kötetcímek is pontosan jelzik: Csillagok árvája, Pokolból jövet, Júdás idő, Ragadozó Föld, Irdatlan ég alatt, Keserves, Hol ifjúságom tűnt el, Fény a bilincsen, Kálvária-ének, Isten faggatása, Tüzek tüze, Farkasordító. A gyakran hivatkozott, emblematikus vers (Motívum) hangtompítós fájdalommal stilizált sorait –mintegy az életmű egészére kiterjedő érvénnyel– akár öndefinícióra törekvő vallomásként is olvashatjuk: „Küszöbén az estnek// csillagfakadáskor/ dalba fog az ember// ha már fáj a sorsa/ nagyon szépen fájjon// küszöbén az estnek/ csillagfakadáskor”.

Ugyanakkor a késő romantikus magatartás Adyra valló lebírhatatlan hitével és elnyű-hetetlen vitalitásával őrzi és erősíti magában a példaadó ősök értéktudatos cselekvésre ösztön-ző, konok helytállásra képesítő testamentumát: „Csillagok, virágok, kikeleti lányok,/ áprilisi fényes szél,/ hogy tündököl minden, suhog, csattog ingem,/ Isten, engem éltessél,/ éltess nyolcvan évig, hadd legyek vitéz itt:/ a szellemi végeknél!” (Ad notam: Balassi Bálint).

Utassy József költészetének pragmatikai kontextusát, tartalmi-tematikai irányultságát alapvetően két tragikus élettény határozza meg: alig kétéves, amikor édesapja elesik a Don-kanyarnál, negyvennyolc évesen pedig József fiát ragadja el a gyilkos kór. Két örökké sajgó hiány, két soha be nem gyógyuló seb, amibe közönséges körülmények csak belerokkanni lehet. Ha igaz a mondás, hogy Isten azt bünteti, akit szeret, akkor költőnk a maga keresztekkel és kegyelemmel teljes életében sokszorosan megtapasztalhatta a Fennvaló harangkondító és vigaszt hozó jelenlétét.

Az egyformán József névre keresztelt drága halottak, az apa és a fiú emocionális-egzisztenciális kisemmizettségként megélt és idővel kozmikussá növő hiánya eltérő intenzitással és különböző hangsúlyokkal a költő istenképét és Gondviseléshez fűződő viszonyát is meghatározza. Az érzelmileg, indulatilag magas hőfokú, jeremiádszerűen vádló, panaszló és pejoratív kitételekkel számonkérő versbeszéd a lírai alany ország- és nemzetszem-léletét is nemegyszer a negativitás fénykörébe vonja. A kínálkozó szöveghelyek közül emelek ki néhányat: „Anyámnak hősi halott a párja,/ méhe a szerelem hullaháza.// S hogy belefojtsák a szót a gyávák,/ ajkát iszonyú csókra zárták.// Megszült hát engem: forradalmat./ De nekem minden bordám kardlap!// S anyám –kit koldus hazámnak hívok/ mert a megváltó krajcár hiányzik:// kiül a gazdag világ sarkára,/ s homlokán sorsom harmonikázik” (Kit koldus hazámnak hívok); „…világíts, Papa, világítsd ki Te/ a temetőt, a bakatemetőt,/ mert ha egy öreg muzsik gyújt fáklyát,/ elfújja Isten annak a lángját,/ ha ő nem, elfújná a balti szél./ Sírról csak azok tudnak, kik ássák!/ Magukat gyásszal megkoronázzák,/ s lesznek egy halott helytartói és/ fekete trónra ültetett árvák” (Fekete trón).

Az árvaság keresztjét keservesen megszenvedő Utassy Józsefnek iszonyatos és megrendítő csapás volt, amikor 1989. januárjában szarkóma következtében húszéves fiát is elveszítette. A minden emberi mértéket meghaladó trauma nyomán az immáron szülőként is elárvult költő Istennel folytatott párbeszéde radikálisan megváltozik, a helyenként már koráb-ban is jellemző „eretnek hitvalló” magatartás pedig egy szenvedélyesen polemizáló, szarkasz-tikusan számonkérő és (kvázi) totálisan istentagadó partitúrában jut kifejezésre. A meghök-kentően újszerű, profanizáló nyersességtől, istengyalázó és káromló beszédformáktól sem mentes opusokban (Csillagközi csaló, Majd számolunk, Levél Istenhez, Mi lenne, ha?, 1989, A csillagsükethöz, Fölfelé a Koponyák Hegyére, Pogány ima, Zengi és gyalázza Istent) egyebek mellett a „csillagközi csaló”, az „otromba, bumburnyák”, a „kozmosz böhöm-nagy ökre”, a „drága Senkim”, a „vén róka”, a „gengszter”, a „kurafi”, a „vigéc”, a „csillagközi csibész”, a „kegyetlen”, a „dilettáns”, a „vérengző”, a „csillagsüket”, a „ragadozó”, a „zsarnokok zsar-noka” minősítéseket, illetve válogatott szitkokat aggatja a gyűlölt és látszólag minden szakralitástól megfosztott Istenre. A sokszor bántóan profán, az elsődleges jelentésszinten, tehát szövegszerűen isten-tagadó, deszakralizált versbeszéd mindazonáltal zavarbaejtő és legalábbis talányos, mert a jóvátehetetlenül hiányzó édesapa meg az idejekorán, tragikusan eltávozott fiúgyermek fájdalomesettségből fakadó és a visszaperlés szándékával történő gyakori fölemlegetése a költészet liturgiájában és kontextuális összefüggésrendjében –negatív előjellel ugyan– voltaképpen mégiscsak az Istenre való ráutaltság és a szakralitás sajátosan paradox értékszerkezet-be bújtatott művészi vetülete.

Ráadásul a Fény a bilincsen című vers egyik fontos gondolatához híven („Isten: első és utolsó metaforánk!”) ebben a lírai univerzumban a párbeszéd szükségszerűségére eszmélő, sztoikusabb nyugalmú, relatíve szelídebb és megbékéltebb hangvételével a kései József Attilát idéző versekre is jócskán találni példát. Olyanokra gondolva, mint az Istenért kiált, Vigyázd a tollamat vén vacsoracsillag, Isten faggatása, Vélem csak az időt, Levél Istenhez, Én édes derengőm, stb.). Az utolsóként említett vers néhány sorát idézem: „Mennyit, mennyit, mennyit,/ mennyit tűnődtem én,/ amíg rádöbbentem,/ hogy Isten költemény!// Ő a legelső vers,/ Ő az első dallam: félelmek fókusza,/ a növekvő agyban.// Mit tehetnék érted,/ mit is tehetek én?/ Vacogtat a bánat,/ remegtet a remény.// Hiányod fagyától/ a bazalt reped meg!/ Végzem fényes munkám:/ betűkbe temetlek”.

William Blake írja egy helyütt: „Akinek a homloka nem ad fényességet, abból soha-sem lesz csillag.”. Miközben a Tüzek-tüze összegyűjtöttverseket tartalmazó, 2001-ben meg-jelent kötet borítóján hosszasan nézem Utassy József portréját, arra gondolok, hogy a rezignált bölcsességet és illúziótlanságot kifejező mosoly azé a hihetetlenül sokat próbált emberé, aki –testben ugyan itt, lélekben tán amott– túl van már a földi hívságokon, s talán már csak a reményen túli remény szürkületbe takart esélye élteti. De fényességet adó homlokán ott a csillagtávlatú derengés.       

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 23:20:54

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.