Videó

A Várkonyi tanár úr csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kántás Balázs: Elhallgatott múlt, néma jelen – Bíró József egy verse, mint történelmi emlékmű / Balázs Kántás:Silenced Past, Silent Present – A Poem by József Bíró as a Monument of History

 

 

 

 

Elhallgatott múlt, néma jelen

Bíró József egy verse, mint történelmi emlékmű
 
Az esszét az idén 70 esztendős Bíró Józsefnek ajánlom.
 
 
BÍRÓ JÓZSEF
 
PAX VOBIS PAX VOBISCUM
- az 1956os forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékére -

röptet ... a szél ... kócpihéket

... - jegenyék csúcs – magasában - ...
festek egünkre – ... – álomi – kéket
... s - átkelni - … csónakot ... százat ...

cellája mélyén kushad ...
a NYÁR
... áristomában ... az ŐSZ is ...
EGYIKNEK ... - megváltó - golyó – halál
... MÁSIKNAK ... bitófa ... ( - kőris - ) ...

lelövetettek – ... – felköttetettek

... – : jeltelen – sírjaik ... sírnak ...

s ti ! ... ha kik gyertyát gyújtani mertek ! ?
… – : ... hány arca van még ... akínnak?

 

 

( 1986 )

 

 

Bíró József PAX VOBIS … PAX VOBISCUM - Béke nektek béke veletek - című verse a kortárs magyar közéleti költészet lenyűgöző, páratlan gyöngyszeme. Habár a szöveg 1986ban, az 1956os forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójának alkalmára íródott, az elmúlt harmincöt év nem erodálta, erejéből, aktualitásából mit sem veszített.

A vers nyitóstrófája első olvasásra látszólag nosztalgikus-idillikus képsort tár az olvasó elé, habár a kócpihék víziója a jegenyefák csúcsmagasában értelmezhető akár borús előjelként is – talán éppen az akasztásokhoz használt kötelek szösz-maradványait fújja a szél, a jegenyék pedig nem mások, mint akasztófák. Ez azonban nem egyértelműsíthető, így az interpretáció a mindenkori befogadóra hárul. A hihetetlenül tömör két kezdősor után szólal meg a lírai beszélő egyes szám első személyben: álomi kéket fest az égboltra, és csónakokat, az átkeléshez. Álomszerű kékség tételeződik a sötétlő (?) égbolt ellenpontjaként – itt maga a költői beszélő lép fel a tények / képek megváltoztatásának intenciójával. A csónakok nyilván a túlvilágra való (csendes) átkelés eszközei. A lírai beszélő kegyeletet gyakorolván lép be ezen sejtelmes, békés, második-harmadik látra azonban baljósnak tárulkozó létképbe – felülbírálja az áldozatok felett kimondott ediktumot, s afféle szentségtörő gesztussal, nem várt teremtőcselekedettel megadja nekik a már rég’ kijáró végtisztességet. Mintegy rehabilitálja őket. Megváltoztatja az előre kitervelt ítéletek gyalázata nyomán haragját mutató égszínt, s metaforikusan rendelkezésükre bocsátja a túlvilágra, a mennybe lehető átkelés szimbolikus eszközeit. A száz csónak megjelenítése tehát tovább sűríti az atmoszférát – tömeges kivégzéseket, tomboló vérengzéseket sejtet, ám a prédául dobottak, mert másként nem, hát a költői beszéd teremtőereje révén részesül(het)nek az idéző-gyász méltóságában.

Ha egyszerű referenciális olvasatra teszünk kísérletet, mondhatnánk talán kissé banálisan, hogy az 1956os forradalom és szabadságharc mártírhalált halt hőseiről van szó már a vers első strófájában is, hiszen a költő programszerűen kinyilatkoztatja, hogy művét nem titkoltan a forradalom harmincadik évfordulójára írta. Igen, ez az értelmezés természetesen helytálló a maga szintjén, de meglehetősen keveset mondana a vers, ha az interpretációs lehetőségek ennyiben kimerülnének. Azonban sokkal összetettebb, mélyebb üzenettel van dolgunk. Nem beszélve arról, evidensen más konnotációkat hordozott e vers a keletkezése idején, 1986ban, és attól részben eltérő, további fontos másodlagosságokat is magáénak könyvelhet el a rendszerváltozás (?) utáni értelmezési horizontban, immáron évtizedekkel a megírását követően.

Azonban –, hogy elmélyülhessenek az interpretációs lehetőségek, eme felvezetés után most lépjünk tovább, s vizsgáljuk meg, gondoljuk át, fejtsük fel a második versszak mondandóit.

Az antropomorfizált, valamint tipográfiailag is kiemelt toposzok, a NYÁR és az ŐSZ stílszerűen cellában és áristomban kushadnak – az egyiknek golyó halál jut, a másiknak pedig bitófa … ( - kőris - ). A halál ez esetben, nem meglepő módon : megváltás. Bíró József költői beszélője nem magyarázza túl a dolgokat. Éppen annyit mond, amennyit kell. Két antropomorfizált évszak, két egyszerű költői toposz, a virágzást, újrakezdést, ifjúságot, reményt, kiteljesedést ígérő NYÁR és a lassú elmúlást, hanyatlást, befejezést, de legalábbis a folyamatok megnyugvását, lelassulását sugárzó ŐSZ, – mindketten halálra ítéltettek, és cellájuk mélyén várják a diktatúrákra (és persze a világtörténelemben tulajdonképp általánosan) oly jellemző két sztereotip kivégzési módszert, a kötelet és a golyót. És ehelyütt vonatkoztassunk el attól a referenciális olvasatot sejtető egyszerű ténytől, hogy az 1956os forradalmat történelmi ismereteink alapján köztudottan az ifjúság (NYÁR) robbantotta ki, az események ideje pedig októberre (ŐSZ) esett. Szó van erről is, hiszen a vers semmit sem véletlenül avagy találomra közöl velünk, természetesen a referenciális olvasat primer szintje ezúttal, amint másutt szintén, igaznak bizonyul. A szöveg mélyebb struktúrájában azonban szó van valami másról is: a két véglet, nem csupán két, a pőreségig egyszerű és elcsépelt toposz, de a generációk, nemes egyszerűséggel a fiatalok és öregek megtestesítője. Egy általánosabb, egyetemesebb szinten a szöveg antropomorfizált toposzai arra utalnak, a történelmi traumák terheinek elviselése nem csupán egyetlen nemzedék kitüntetett sajátja, – nem kizárólag egyetlen korosztály életétére, világlátására nyomja rá bélyegét, amiképpen az 1956-os forradalom bukása sem, feldolgozni pedig mái napig sem sikerült. Történeti perspektívából szemlélve a dolgokat, 1986-ban hangsúlyozottan más volt a helyzet, mint mostanság, – ám máig jellemző a teljességigénnyel kibeszélhetetlenség, ugyanakkor a történelmi emlékezet kipusztíthatatlansága és a még közöttünk élő hősök példája továbbra is aktuálissá teszik a hiteles megszólalásokat, kitörölhetetlenül a kollektív memóriába vésve azokat. A mártírium abszurd módon megváltásként értelmeződhet, ugyanis a forradalom leverésénél talán még súlyosabb történelmi tapasztalat volt, ahogyan a diktatúra évtizedei alatt torzítottak, hamisítottak, hazudtak. A vers történelem-olvasatában groteszk módon jobban járt, aki a harcokban, vagy akár később, halálraítéltként lelte végzetét, mint aki túlélte az üldöztetést, s idővel fogságából szabadulván, élete végéig arra kényszeríttetett, hogy másként lássa, értelmezze a személyesen megélt történelem adott helyen és időben igencsak világos összefüggésrendszerben értelmezhető eseményeit, ellentmondjon tapasztalatainak, emlékeinek. Többnyire csak azok maradtak, azok maradhattak makulátlanul tiszták és a teljes rehabilitációra érdemesek, akik meghaltak mindazért, amiben sokmilliónyian őszintén hittek.

Égre kiáltó bűn a forradalom és szabadságharc résztvevőit halálba hajszolók bűne, de nem elhanyagolandó azok sara sem, akik több mint harminc éven átívelően meghamisították a magyar történelmet, közönséges hazugságok elfogadására, el nem követett, meg nem esett cselekedetek bevallására kényszerítettek embereket. Mit sem számított az igazság, minden azon múlott, milyen megvilágításba kell helyeztessenek a történelem tényei. Természetesen egy percig sem kérdéses, ki(k)nek a kezében futottak össze a korabeli tömegtájékoztatás, továbbá az informális tájékoztatás pártállami szálai.

Olvastomban a vers a forradalom (külső segítséggel való) leverésén túl, az arról, mint nemzeti tragédiáról való puszta megemlékezésen is túl, erre a sokkal nagyobb szabású, ördögibb, befogadhatatlanabb tény-konglomerátumra is felhívja a figyelmet, s ez a több, mint emberöltőnyi időt meghatározó hazugságáradat, s az olajozottan működő diktatúragépezet óriási roncsolást végzett a kollektív emlékezetben. Végtére, nem pusztán az elítéltek egyéni sorsáról van tehát szó e pár veretes lírai sorban, – hanem arról hasonlóképpen, miként vették el a magyarságtól hősi halottai nyílt gyászolhatóságának esélyét.

Ezt az értelmezési lehetőséget – a legsúlyosabb szavakkal, mesteri költői fokozással – megítélésem szerint éppen a vers harmadik egysége, az utolsó négy sor tematizálja és konkretizálja. Vessünk hát elidőző pillantást a záró sorokra is, a lehető legközelebbről.

Meggyilkolt emberek jeltelen sírjai. Ha ismételten a referenciális olvasatot szeretnénk először játékba hozni, hogy rajta túl mélyebb értelmet is feltárhassunk a szövegben, nos, közhelynek számító tudásként említhetjük, hogy a politikai okokból kivégzettek holttestét a kommunista diktatúra évtizedei alatt általában jelöletlen tömegsírokba temették. A jeltelen sírok, az áldozatok sírjai még évtizedek múltán is sírnak, azaz nem hagyják felejteni a tragédiát, éberen, ébren tartják az esendő emlékezetet. Az utolsó előtti sor ugyanakkor (s itt mindenképpen hangsúlyoznunk kell a keletkezés idejét: 1986) váratlan fordulatot tartogat. A költői beszélő egyszer csak szinte dühkitörésszerű aposztroféval él – megszólítja azokat, akik gyertyát gyújtani sem mertek a jeltelen sírokban nyugvókért. „ ti ! – ennyit tudunk meg róluk, az aposztrofénak nincsenek ennél konkrétabb címzettjei, referenciája. A névmás feloldása az olvasó feladata.

1986-ban, a forradalom harmincadik évfordulójának idején, s a jól érzékelhetően agonizáló rendszer számított óráiban ugyan nagyon óvatosan, de már lehetetett szót ejteni és emlékezni az úgynevezett ellenforradalomról, s kezdtek feltűnni, előrukkolni, akik a lehető változások előszelét megorrontva, az életüket eladdig meghatározó elveiket megtagadva, a diktatúrában vállalt szerepüket teljességgel semmisnek tekintve, szégyentelenül, gátlás nélkül, arcátlanul beálltak az emlékezők, ad absurdum a túlélő forradalmárok sorába.

Így aztán a rendszerváltozás hajnalán (itt bizony elengedhetetlenné válik a referenciális olvasat) hirtelen és gyanús mértékben megszaporodtak 1956 tisztelői, önkéntes örökösei, az eladdig különös módon sosem látott harcos hősök. Nekik, a jól megfontolt érdekeiktől vezérelten szentségtelenítőknek-álcásoknak adresszáltatik hát az indulatos, jogos számonkérés, egyúttal rezignált megszólítás. S ez az a sor, amely olvasatom szerint a vers keletkezésének huszonhét éves távlatából is kivételes átütőerőt, óriási aktualitást ad a szövegnek. E vers időket átívelőn beszél azokhoz, akiket már akkor is megszólított, – hiszen a 2020as évek Magyarországán is itt járnak közöttünk az affélék, régi motorosok, akik az 1956os forradalom és szabadságharc minden tekintetben való részeseinek, letéteményeseinek, rehabilitálóinak, újra-értékelőinek kiáltják ki magukat azzal párhuzamosan, hogy a hiteles tanúk, túlélők egyre kevesebben vannak, a vitathatatlan tények pedig mindinkább megfakulnak az emlékezések vásznán.

Bíró József verse a tisztán-láttatás és tiszteletadás igényén túl arra is figyelmez, hogy akár konkrétan 1956, de más sorsfordító események is, általánosságban mindig és mindenütt eszközzé tehetőek, hogy az egyesek a közösségekre kéretlenül ráterhelhessék privát érdekeiket, így legitimálván azokat. Ha illusztrálni szeretnénk a dolgot, elegendő csupán a 2006os hazai, igencsak ellentmondásos, az azóta is heves kirohanások által övezett utcai zavargásokra utalnunk és a rendőrség vitatott, brutális fellépésére gondolunk. No és persze arra, milyen politikai alakulatok, milyen ideológiai elveket vallók próbálták meg mindenáron párhuzamba állítani, az egyébként pont a forradalom ötvenedik évfordulóján elharapódzó zavargásokat magával 1956 szellemiségével.

A költői beszélő, verse utolsó sorában joggal teszi fel tehát a súlyos, viszontválaszra persze számot nem tartó kérdést: hány arca van még a kínnak ? Azaz: nem elég, hogy anno az események úgy alakultak, ahogyan, s nem elég tehertétel az emlékezés kínja, fájdalma sem? … – stb. Azonban amikor valahára valami aprócska esély mutatkozott a (valós) történések és az áldozatok rehablitációjára, egyesek ([nem is oly kevesek) számára a már megszokott természetességgel, egyértelműen előbbre sorolódott a múlt nyilvánvalóan érdekorientált manipulálása? Bíró József verse egyebek mellett ezt a kérdést is felvetette 1986ban, a rendszerváltoztatást megelőző időszakban, akkoriban persze paradox módon még mit sem lehetett látni a húsz-harminc év múltán elkövetkező jövőből. Eredeti intenciója (kérdés marad persze, szerencsés-e a szerzői intenciót bevonni az interpretációba, főleg ilyen, viszonylag nagy időbeli távlatból?) szerint a szöveg minden bizonnyal emlékezni akart akkor és ott, amikor a hatalom korlátozta mértékig, ám végre lehetőség adódott legalább főt hajtani, s csak másodsorban utalt azokra, akik már akkor és ott is a maguk kényére formálták, alakították a közelmúlt történelmét, mondjuk így, már akkor is „sajátosan értelmezvén azt”. Majd’ harminc év nagy változásokkal (?) teli távlatában, a mindössze tizenkét soros vers mégis jóval (már-már profetikusan) túlmutat a keletkezés idejének textuális önmagán. „ hány arca van még a kínnak ? ” – vetődik fel a kérdés itt és most, 2021ben, Magyarországon. Bíró József PAX VOBIS … PAX VOBISCUM című verse nem csupán merész megemlékezés-poéma az 1956os forradalom mártírjairól a rendszerváltás előtti esztendőkből, jól kimutathatóan nagyságrendekkel több annál. Kíméletlen kordokumentum, kérlelhetetlen őszinteséggel megszólaló költői (elő-)jegyzet az úgynevezett rendszerváltozás margóján, s érvényessége máig töretlen. Sőt, látva a históriai emlékezet hasadásait, kopásait, torzulásait és alkalmankénti tudatos (el)torzításait, illetve, az éppenséggel dokumentált, dokumentumokkal egyértelműsített események sajátos (újra)értelmezéseit, pillanatnyi, kérészéletű előnyökre konvertálását, a vers utolsó sorai, az érc-kemény aposztrofé és a megválaszolatlan-megválaszolhatatlan végső kérdés, bizonnyal mondhatjuk, talán fájóbb aktualitásokat hordoznak napjainkban, mint …

Úgy szólani valamiről, egy a megírás időpontjában elementárisabbnak tűnő, tiltott, látszólag élesebb aktualitást feltételező témáról, hogy a szöveget sokkolóan-súlyosabb, erőteljesebb jelentések gazdagítják a keletkezés filológiai tényét követően évtizedekkel, mint akár annak előtte, ez mindenképpen igen jelentős művészi teljesítmény. Tehát elemzői felelősséggel kimondhatjuk, az egyetemesség költői igényét mértékül állító, s egyúttal azt önreferenciális módon be is teljesítő irodalmi műről van szó.

Bíró József, a magyar neo-avantgárd poézis kimagasló alkotója. Észrevételem szerint ez az egyik legpontosabb, legszigorúbb, legátütőbb, hatalmas erővel visszhangzó szövege, amely évtizedekkel születését követően is teljes joggal formál igényt arra, hogy a 2020as években reneszánszát élő magyar (politikai-)közéleti költészet kiemelkedő alkotásaként olvassuk.

 

 

 
 
Silenced Past, Silent Present
A Poem by József Bíró as a Monument of History
 

I dedicate the present essay to the 70th birthday of József Bíró.

 

 

 

PAX VOBIS … PAX VOBISCUM

––– in memory of the martyrs of the revolution of 1956 –––

 

the wind … is blowing … flocks of tow

… – in the high sphere of fir – trees - …

I will paint our sky – … in daydream-blue

and – a hundred boats … to traverse …

 

in the depth of his jail … SUMMER is couching

and even AUTUMN … in his dungeon …

redeeming headshot … - for ONE of – them

for the OTHER … gallows … ( - ash-tree -) …

 

Those who were shot dead – … – and hung up

… –: their – unmarked graves … are crying …

 

and even you! … who now dare to light candles ! ?

… – : torture has … so many … faces …?

 

 

József Bíró’s poem PAX VOBIS ... PAX VOBISCUM – Peace to you ... peace with you is a stunning, unique gem of contemporary Hungarian public/political poetry. Although the text was written in 1986, on the occasion of the 30th anniversary of the Hungarian Revolution and War of Independence of 1956, the past thirty-five years have not eroded it, nor has it lost any of its power or relevance.

At a first reading, the opening stanza of the poem seems to present the reader with a nostalgic-idyllic picture, although the vision of the herringbone in the top of the eaglewood trees could be interpreted as a gloomy omen – perhaps the wind is blowing the remnants of the ropes used for hangings, and the eagles are nothing but hanging trees. This is not clear, however, so the interpretation is left to the recipient. After the incredibly concise opening two lines, the lyric speaker speaks in the first person singular: painting the sky into daydream-blue in the sky, and boats for the crossing. This dream-like blueness is posited as a counterpoint to the dark(ling?) sky – here the poetic speaker himself acts with the intention of changing the facts/images. The boats are obviously the means of (silent) passage to another world. The poetic speaker enters this mysterious, peaceful, but second-third vision of existence, which appears sinister, by exercising mercy – he overrules the sentence pronounced over the victims, and in a kind of sacrilegious gesture, an unexpected act of creation, grants them the final honour in death that they have for long deserved. He is rehabilitating them. He changes the face of the sky which has shown its wrath in the wake of the outrage of their premeditated judgments, and metaphorically provides them with the symbolic means of crossing over to the afterlife, to Heaven. The representation of the hundred boats thus further thickens the atmosphere – it suggests mass executions, raging massacres, but those who were thrown to the prey, because otherwise, through the creative power of poetic speech, are given the dignity of the memory and mourning.

If we attempt to conceive a simple referential reading, we might say, making perhaps a little banal statement, that the poem is already about the martyred heroes of the Revolution and Fight for Freedom of 1956 in the first stanza, since the poet programmatically declares that he has written his work openly for the thirtieth anniversary of the Revolution. Yes, this interpretation is of course correct on its own primary level, but the poem would say very little if the interpretative possibilities were exhausted here. However, now we are dealing with a much more complex and profound message, not to mention the fact that the poem had very different connotations when it was written in 1986, and that it can also claim other important secondary connotations, partly different from those of the poem, in the interpretative horizon of the present, 31 years after the change of regime in Hungary (?), decades after its writing.

However, in order to explore the interpretative possibilities in more depth, after this introduction, let us now move on to examine, reflect on, and unravel the second stanza.

The anthropomorphised and typographically highlighted topos, the SUMMER and the AUTUMN are stylistically in a cell and in an dungeon – one is executed with a bullet, the other with gallows (made of ash-tree). Death in this case is, not surprisingly: a type of redemption. József Bíró’s poetic speaker does not over-explain things. He says just as much as he needs to tell. Two anthropomorphised seasons, two simple poetic topos, SUMMER promising blossoming, new beginnings, youth, hope, fulfilment, and the AUTUMN, that is, the slow passing, decline, completion, but at least the calming of the processes are both sentenced to death and await in the depths of their cells for the two stereotypical methods of execution that is so characteristic of dictatorships (and indeed of world history in general): the rope and the bullet. Here we must disregard the simple fact which suggests a referential reading, that the Revolution of 1956 was broken out, as we know from our historical studies, by mainly the Hungarian youth (SUMMER) and that the events took place in October-November (AUTUMNK). This is also the case, since the poem does not tell us anything by chance or by accident, and of course the primary level of referential reading is as true here as elsewhere. However, the deeper structure of the text also tells us something else, something more: the two extremities, not just two simplistic and well-known toposes, but the generations, the young and the old are also embodied in the noble simplicity of the text. On a more general, universal level, the anthropomorphised toposes of the text suggest that the burden of the historical trauma is not the exclusive preserve of a single generation. That is, it is not the exclusive stamp of on the lives and worldviews of a single generation, just as the fall of the Revolution of 1956 itself was not, and still is not, dealt with in the way as it should be. Viewed from a historical perspective, the situation in 1986 was radically different from that of today, – but the inability to talk about it in its entirety is still a characteristic feature of the present day, while the ineradicability of historical memory and the example shown by the heroes still living among us continue to make authentic speeches topical, indelibly etched in our collective memory. Martyrdom can be absurdly interpreted as a type of redemption, because perhaps the historical experience of distortion, falsification and lying during the decades of dictatorship was even more traumatic than the fall of the revolution itself. In the poem’s interpretation of history it was grotesquely better for those who faced their fate as revolutionaries or even later as prisoners sentenced to death than for those who survived the persecution and, after being released from captivity, were forced to see and interpret the events of their personal history which can be interpreted in a very clear context at a given time and place, in a much different way, and were forced to contradict their experiences and memories. In the majority of cases, only those who died for what millions of people sincerely believed remained pure and deserved rehabilitation.

The sin of those who hunted the participants of the Revolution and the War for Independence to death is still a crying sin, but the sin of those who falsified Hungarian history for more than thirty years, forced people to accept vulgar lies and confess to uncommitted acts should not be neglected. The truth did not matter, it all depended on the light in which the facts of history were to be placed. Certainly, there is no question for a moment in whose hands the threads of the mass media of the time and of the informal intelligence system of the Communist party state were intertwined.

In my interpretation, the poem draws attention to this much larger-scale, more vicious, more inadmissible conglomerate of facts beyond the mere commemoration of the Revolution and its fall as a national tragedy, and this flood of lies which has defined more than a lifetime, and the well-oiled dictatorship apparatus have done enormous damage to the collective memory of Hungary. After all, these few minimalist lines of poetry are not only about the individual fate of the victims, but also about how the Hungarians were deprived of the chance to openly mourn the deaths of their heroes.

This possibility of interpretation – in the most emphatic words, with a masterly poetic intensification – is, in my opinion, thematised and concretised in the third stanza of the poem, that is, in the last four lines. Let us then take a moment to look at the final lines as closely as possible.

The unmarked graves of murdered persons. If, once again, we want to bring the referential reading into play at first, in order to explore a deeper meaning and message beyond it in the text, we can mention as common knowledge that the bodies of those who were executed for political reasons were usually buried in unmarked mass graves during the decades of Communist dictatorship. These unmarked graves, the graves of the victims, are still crying decades later, that is, they do not let the tragedy be forgotten, they keep the memory of the victims awake and still alert us. However, the penultimate line (and here we must emphasise the date of its creation: 1986) contains an unexpected twist. Suddenly, the poetic speaker uses an almost furious apostrophe - he addresses those who dare to light a candle for those who lie in unmarked graves. “You!” – that's all we learn about them, and the poetic apostrophe has no more specific addressees or direct references. It is up to the reader to resolve the meaning of the pronoun.

In 1986, at the time of the thirtieth anniversary of the Revolution, and in the calculated hours of a dictatorial regime that was clearly agonising, it was possible to speak of and remember the so-called counter-revolution, but very cautiously, and they began to emerge, to come forward, those who, chafing at the prospect of possible change, denying the principles that had hitherto defined their lives, considering their role in the dictatorship to be absolutely null and void, unashamedly, uninhibitedly, brazenly joined the ranks of those who remember, ad absurdum, the surviving real revolutionaries.

Thus, at the dawn of the change of the regimen (a referential reading becomes indispensable here) and the evolution of Hungarian democracy, there was a sudden and suspicious proliferation of admirers of 1956, of voluntary heirs, of self-proclaimed heroes who had never been seen before. It is to them, the desecrators and the sacrilegious, guided by their well-considered interests, that the impassioned, justified account is addressed, and at the same time the resigned address. So this is the line which, in my interpretation, gives the text an exceptional power and actuality, even now, thirty-five years after the poem was written. This poem speaks across time to those whom it addressed even back then, since in the Hungary of the 2020s, too, there are still among us people who proclaim themselves participants, depositors, rehabilitators and reappraisers of the Revolution and War for Freedom of 1956 in every respect, while at the same time, the number of authentic witnesses and survivors is decreasing, time does not mercy anyone, this is the nature of human life and history, and the indisputable facts are necessarily fading on the screen of remembrance.

József Bíró’s poem, in addition to the need for clarity and respect, also warns us that the events of 1956 in particular, but also other fate-transforming events in general can always and everywhere be used as a means for individuals to impose their private interests on communities without being asked, thus legitimizing them. To illustrate the point, one need only refer to the controversial street riots in 2006 in Hungary which have been marked by violent debates since then, and the controversial, brutal police action. Of course, politicians did their best to put the violent events that took place on the 50th anniversary of the Revolution in parallel with 1956 itself, and history is always used as a basis of contemporary political ideologies…

The poetic speaker in the last line of his poem rightfully asks the serious question which, of course does, not require a reply: torture has so many faces? In other words: is it not enough that events unfolded as they did, and is the pain and anguish of remembering not enough of a burden? ... – etc. However, when there was a slight chance of rehabilitation of the (real) events and the victims, for some ([not so few]) the obvious manipulation of the past with the usual naturalness clearly took precedence over the obvious self-interested manipulation of the past? Among other things, József Bíró’s poem posed this question in 1986, in the period before the regime changed, when, paradoxically, it was still impossible to see the future and foresee what was to take place twenty or thirty years later. According to its original intention (the question remains, of course, whether it is fortunate to include the author’s intention in the interpretation, especially from such a relatively long perspective of time), the text certainly wanted to remember then and there, when power was limited to a certain extent, but it was at least possible to make a general statement, and only secondarily referred to those who had already then and there shaped and formed the history of the recent past to their own convenience, so to say, ‘interpreting it in their own way’. In the perspective of almost thirty years, full of great changes, the poem consisting of only twelve lines goes far (almost prophetically) beyond the textual self and the time of its creation.

‘Torture has so many faces?’ – the question arises here and now, in 2021, Hungary, in the present, contemporary Central European reality. József Bíró’s poem entitled PAX VOBIS ... PAX VOBISCUM is not just a bold commemoration of the martyrs of the Revolution of 1956 in the years before the change of the regime, but it is demonstrably much more than that. It is an unrelenting historical document, a poetic (pre-)note of honesty on the margins of the so-called change of the regime, and its validity, power and actuality remain undiminished to this day. Moreover, seeing the fissures, abrasions, distortions and occasional conscious (distortions) of the historiographical memory, and the peculiar (re)interpretations of events documented and clarified by sources, and their conversion into momentary, personal and political advantages, the last lines of the poem, the stone-hard apostrophe and the unanswered-unanswerable final question can certainly be said to carry perhaps more painful topicality today than …

To speak about something, a subject that at the time of writing seemed more elementary, forbidden, seemingly presupposing a more acute topicality, in such a way that the text is enriched with more shockingly serious, more powerful meanings decades after the philological fact of its creation than even before, is certainly a very significant artistic achievement. We can therefore state with analytical responsibility that this is a literary work that sets a standard for the poetic claim to universality, and it at the same time fulfils it in a self-referential manner.

József Bíró is undoubtedly an outstanding artist of Hungarian neo-avant-garde poetry, and in my opinion, the above analyse poem is one of his most precise, penetrating and powerfully resonating texts which decades after its creation still has every right to be read as an outstanding work of Hungarian political/public poetry, which is otherwise experiencing a renaissance in the 2020s.

 

 

BÍRÓ JÓZSEF KRITIKAI RECEPCIÓJÁNAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA / SELECTED BIBLIOGRAPHY OF THE CRITICAL RECEPTION OF THE WORK OF JÓZSEF BÍRÓ

 

Archleb-Gály Tamara, Kísérlet a kísérletezésre, Irodalmi Szemle, 1989/9, 751-753.

 

Archleb-Gály Tamara, Szlovákiai kísérlet a kísérletezésre, Művészet, 1990/2, 60-61.

 

Archleb-Gály Tamara, Az alternatív művészet alternatíváiról, Irodalmi Szemle, 1991/3, 323-329.

Baán Tibor, Fűre lépni szabad – nem szabad. Bíró József: Vénusz légycsapója, Új Forrás, 1990/1, 108-111.

 

Baán Tibor, Pamuttartalékaink ürügyén. Bíró József: Szájzár, Pannon Tükör, 1999/1, 79-80.

 

Baán Tibor, Fűre lépni szabad – nem szabad. Bíró József: Vénusz légycsapója, in uő, Fények a labirintusban, Budapest, Hungarovox Kiadó, 2000, 226-232.

 

Baán Tibor, Avantgárd alkímia. Bíró József: Szájzár, in uő, Nagylátószög. Művek, utak, irányok, Budapest, Hét Krajcár Kiadó, 2010, 217-225.

 

Baán Tibor, Bevezetés Bíró József költészetébe. A hatvanéves Bíró József köszöntése. (előadás, kéziratban)

 

Baán Tibor, Kommunikáció. Bíró József költészetéről, Vár Ucca Műhely, 2011/4, 60-64.

 

Baán Tibor, Kommunikáció. Bíró József költészetéről, Búvópatak, 2012/11, 16-18.

 

Bakonyi István: Bíró József: Térérzés, Dunatáj, 1988/4, 73-74.

 

Bakonyi István, Bíró József: Vénusz légycsapója, Árgus, 1990/3, 91-92.

 

Thomas Berghuis, Performance Art in China, Hong Kong, Timezone 8 Limited, 2006.

 

Berkes Erzsébet, Azok a szép nagy verseskönyvek, avagy egy Normálhauptmann vallomásai, midőn az újabbkori poézissel találkozik. Vénusz légycsapója, avagy az ötlet fényei, Mozgó Világ, 1989/12, 112.

 

Bertha Zoltán, Magyar költői antológia Portugáliában, Alföld, 1986/4. 98-99.

 

Bodor Béla, Acélkaros aritmia, Irodalmi Jelen, 2008/10, 20.

 

Bohár András, Aktuális avantgárd. M. M., Budapest, Ráció Kiadó, 2002.

 

Bozók Ferenc, Bíró Józseffel Újpesten, a Petőfi-tanya étteremben, Pannon Tükör, 2013/3, 48-55.

 

Bozók Ferenc, Kortársalgó. Beszélgetések 21. századi magyar költőkkel, Budapest, Hét Krajcár Kiadó, 2013.

 

Csűrös Miklós, Bíró Józsefről, Somogy, 1989/6, 41-43.

 

Csűrös Miklós, Bíró József és a Szájzár, Életünk, 1998/10, 936-940.

 

Csűrös Miklós, Bíró József: Trakta – Asia, Műhely, 2006/2, 77-78.

 

Csűrös Miklós, Nagy(on) fontos (Bíró József: Kisfontos), Palócföld, 2013/1, 93-95.

 

G. Komoróczy Emőke, Ezer arccal, ezer alakban. Formák és távlatok Petőcz András költészetében, Budapest, Magyar Műhely Kiadó, 2015.

 

Gyimesi László, Három különleges fogás bíró József konyhájából. Bíró József: Trakta, Ezredvég, 2005/2, 116-118.

 

Gyimesi László, Tizennyolc kiáltás. Bíró József: Kisfontos, Napút, 2012/5, 99-101.

 

Gyimesi László, Bíró József: Backstage, Ezredvég, 2013/4.

 

Hekerle László, Jelleg-adó. A Ver(s)ziókról, Éeltünk, 1984/6, 589-591.

 

Hekerle László, A nincstelenség előtt, Budapest, JAK-füzetek 32, 1988.

 

Hushegyi Gábor, Studio RT 1987-1997. A Studio RT helye, szerepe és jelentősége a (cseh)szlovákiai művészetben, Kalligram, 1997/9, 81-93.

 

Juhász R. József, Studio Rt., Irodalmi Szemle, 1989/4, 751-753.

 

Kántás Balázs, A paradigmák fölé emelkedő költő, aki néven nevezi a dolgokat: Bíró József Kisfontos című verseskötetéről), Vár Ucca, 2012/2, 101-108.

 

Kántás Balázs, Fantomképek. Kötetkritikák a kortárs magyar irodalom paradigmatikus szerzőiről, Budapest, Napkút Kiadó, 2013.

 

Kántás Balázs, A paradigmák fölé emelkedő költő. Bíró József költészetéről három tételben, Dunaharaszti, NAP Alapítvány, 2013.

 

Kántás Balázs, Pontos pillantás a valóság mögé: Bíró József Backstage című verseskötetéről, Folyó, 2013/9.

http://www.folyo-irat.hu/aradas/recenzio/892-kantas-balazs-pontos-pillantas-a-valosag-moge

 

Kántás Balázs, A történelem mögöttes tartományai – akkor és most?: Értelmező sorok Bíró József PAX VOBIS... ...PAX VOBISCUM című verséhez, Agria, 2013/3, 205-210.

 

Kántás Balázs, Költő a paradigmák felett: Bíró József költészetéről három tételben, Kurázsi, 2013/12.

http://archivum.kurazsifolyoirat.hu/index.php/home/2013-december/339-kantas-balazs-kolto-a-paradigmak-felett-biro-jozsef-kolteszeterol-harom-tetelben

 

Kántás Balázs, Fordulópont. Esszék, tanulmányok, kritikák, Budapest, Napkút Kiadó, 2014.

 

Kántás Balázs, A szenvedés spiritualitása és rejtjelei: Bíró József Kontextus című verseskötetéről, Vár Ucca, 2015/2, 90-98.

 

Kántás Balázs, „ … szolgálj mindazoknak … ”. Bíró József Trakta című kötetéről, Holdkatlan, 2015/43.

http://holdkatlan.hu/index.php/bemutato/kritika/3490-kantas-balazs-szolgalj-mindazoknak-biro-jozsef-trakta-cimu-koteterol

 

Kele Fodor Ákos, Figura Tanatologica. Bíró József: Halálom halála, Eső, 2009/4.

 

Koppány Zsolt, Bíró József, in uő, Az öreg tölgy és vastag ága, Budapest, Biro Family Kft., 2004, 173.

 

Nagy Pál, Az irodalom műfajai, Budapest, ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet – Magyar Műhely, Budapest, 1995.

 

Dorota Niedziałkowska, The Road to Self-Discovery is Paved with Mary Sues, in Graduate Student’s Conference. Conference Proceedings, ed. Kinga Földváry, Pázmány Péter Catholic University, Piliscsaba, 2013, 35-39.

https://btk.ppke.hu/uploads/articles/9088/file/IRUNUP%20Conference%20Proceedings%201127.pdf

 

Nyilasi Balázs, „Nemversek.” (Bíró József: Térérzés), Élet és Irodalom, 1987. I. 16., 10.

 

Papp Tibor, Kassák hatása a mai magyar irodalomra, MadiArt Periodical, No. 4, 91-96.

 

Papp Tibor, Avantgárd szemmel. Költészetről, irodalomról, Budapest, Magyar Műhely Kiadó, 2004.

 

Petőcz András, Szubjektív jegyzet a 80-as évek magyar irodalmáról, költészetéről. Egy előadás lejegyzett változata, in uő, Idegenként Európában, Budapest, Orpheusz Kiadó, 1997, 95-103.

 

Perneczky Géza, Egy európai művészkönyv-kiállítás. A művészkönyv lelke, vagy a „harmadik generáció”?, Mozgó Világ, 1988/6, 95-110.

 

Sebeők János, Születésnapodra, Magyar Nemzet Online, 2011. június. 21.

http://mno.hu/migr_1834/szuletesnapodra-191053

 

Sós Dóra, „A senkiföldjén levés állapota”. Beszélgetés Szombathy Bálinttal, Szépirodalmi Figyelő, 2014/2, 75-82.

 

Szepes Erika, Avantgárd szintetizáló humanizmus: Bíró József Trakta és Asia című öteteiről, Eső, 2005/4, 78-94.

 

Szepes Erika, Köszöntöm az 55 éves Bíró Józsefet, Ezredvég, 2006/5.

 

Szepes Erika, A szenvedés méltósága. Bíró József: Tükörmágia, Műhely, 2007/2, 78-82.

 

Szepes Erika, Az éltető oxigén. Bíró József: Stromatolite, in uő, Polifónia, 189-203.

 

Szerdahelyi István, Műfajelmélet mindenkinek, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.

 

Szigeti Csaba, Bíró József próteuszi operája, kézirat, 2014.

 

Szkárosi Endre, Mi az, hogy avantgárd?. Írások az avantgárd hagyománytörténetéből, Magyar Műhely Kiadó, 2006.

 

Szombathy Bálint, Küzdelem a nyelvvel. Bíró József költői törekvéseiről, Magyar Műhely, 1991/8. 60-61.

 

Szombathy Bálint, Húsz év után. A multimediális költészet magyarországi pályája, Alföld, 1992/1, 63-70.

 

Tarján Tamás, A parodizált Babits, avagy a paródia fogalmának változatásai, Tiszatáj, 2007/11, 63-68.

 

Tímár Katalin, A Studio RT harmadik fesztiválja. „Annyi baj legyen!” (Tsúszó Sándor), Belvedere, 1990/6-7, 35.

 

Vilcsek Béla, Haiku-varázslat. Ezer magyar haiku, Kortárs, 2011/5, 104-108.

 

Vilcsek Béla, Költőportrék, Rím Könyvkiadó, Budapest, 2013.

 

Zsávolya Zoltán, Tanulmánykötet a nyitottság felé fordulás jegyében. Lényegre törő bekezdések Kántás Balázs Fordulópont című tanulmánykötetéről, Kurázsi, 2014/04.

http://archivum.kurazsifolyoirat.hu/index.php/home/2014-aprilis/619-zsavolya-zoltan-tanulmanykotet-a-nyitottsag-fele-fordulas-jegyeben-lenyegre-toro-bekezdesek-kantas-balazs-fordulopont-cimu-tanulmanykoteterol

 

Zsávolya Zoltán, Ifjonti életmű?. Kapcsolódó tanulmány Kántás Balázs négy irodalomtudományi szakkönyvéhez, ÚjNautilus, 2014. november 09.

http://ujnautilus.info/zsavolya-kantas-negy-konyv

 

Zsávolya Zoltán, Gyújtópont. Válogatott tanulmányok, Budapest, Napkút Kiadó, 2014.

 

 

 

  
  
 

Kántás Balázs (1987) költő, műfordító, irodalomkritikus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.