Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Kis Pál István: Lírai portré Szatmári Juhos Lászlóról

 

Lírai portré Szatmári Juhos Lászlóról
egy kicsit más megvilágításban

A rólad bennem kialakult képből leginkább a háttér, a személyiség kialakulásának időszaka, a gyermekkor, a koraifjúság képsora hiányzik. Azt persze tudjuk, hogy Romániában, a magyarlakta Szatmárnémetiben születtél 1947-ben, hogy kézműves szülők gyermekeként kerültél Marosvásárhelyre, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba, meg azt, hogy fiatal felnőttként települtél át Magyarországra, ahol aztán a Képzőművészeti Főiskolán (ma Egyetemen) szobrász diplomát szereztél. Ennyit és alig többet. Van valami különös oka, hogy ritkán, és keveset szólsz erről az időszakról?

No, igen, mert én a gyerekkori dolgoknak nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget. Éltem a kortársaimmal közös mindennapokat, semmi különös. Kit érdekel az ilyesmi? Ami abból az időből fontos, az ott van műveimben. Egyébként meg nem voltam csodagyerek, a családi környezet se nagyon ösztönzött. Apám, igaz, műbútorasztalos volt, de nem művelte a mesterséget. Állítólag a pénztelenség miatt.... Szerintem inkább csak kielégítette a csipkegyári munkája, ahol a gépekhez rózsákat, virágokat, illetve e formákhoz vezérlő lyukkártyákat tervezett. Ha igazán akarta volna, akár téglánként és szerszámonként is összeszedegethetett volna egy műhelyt. Azokat a – babáit, cérnaorsóit, hosszú horgait különös táncformákban forgató ­– gépeket egyébként, ha olykor bemerészkedtünk az üzembe, bizony én is megcsodáltam. Bár a család egy vályogházban élt, folytonos pénztelenséggel birkózott, ő nem vágyott többre. Műszak végén megivott egy sört, legfeljebb sétált még egyet a városban. Anyám meg parasztlány volt, földműves családból. Különös tehetség, amit talán örökölhettem volna, egyikükben sem mutatkozott, meg aztán törekvés se nagyon. Én csak olyan ügyes kezű gyerekként rajzolgattam mindenféléket. Többnyire persze az iskolai órák alatt, és olyasmiket, amik a tanult anyagról eszembe jutottak. Aztán, ha kilógtunk a Szamosra fürödni, ott a vizes homokból lovakat meg nőket formáztam, azokra ugráltunk meztelenül, mert, hogy ki ne tudódjon a lógás, a gatyáinkat szárazon kellett tartanunk.

Azért ez az állandó rajzolgatás csak feltűnhetett valakinek, mert azt az utat egyengetni kellett. A szerencse ugyan fontos, de mindent nem lehet a véletlenek kizárólagos egybeesésének tekinteni.

Már felső tagozatos voltam, amikor jött az iskolába egy művésztanár, Csató Sándornak hívták. Ő akvarellezett, sokszor előttünk. No, igen, ott már volt valami művészbeütés, merthogy nem csak az a szokványos feladat volt, hogy rajzold le a házatokat, az udvart, vagy a saját szobádat, hanem kitett egy csendéletet, hogy azt rajzoljuk, fessük, aztán, hogy miként álljunk hozzá, megmutatta. Nekem az úgy tetszett, de folytatása nemigen volt, maradt amolyan érdekesség. Az iskolában mindenki tudta, hogy szeretek rajzolni, hiszen minden füzetem tele volt, mert a jegyzetelés helyett is rajzoltam, de ennek akkor még senki nem tulajdonított jelentőséget. Utolsó éves voltam az általános iskolában, amikor megjelentek a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumból felderítéssel meg toborzással megbízott tanárok. Nagybánya és Szatmár környékéről ugyanis nem jártak oda diákok, merthogy messze volt és nem is tudtunk semmit az iskoláról. Így jutottak el, hozzánk, a környék négy-öt iskolájának egyikébe. Az igazgatónő persze tudta, hogy mi van, mindjárt odahívatott engem is próbarajzolásra. Én mondtam, hogy nincs papírom, hát adtak. De ceruzám sincs, azt is adtak. Átmentünk a kollégiumba, ott diáklányokat kellett rajzolnunk szemből meg oldalról, ki hogy tudta. Voltunk ott vagy húszan a városból. Mondták, hogy írjuk fel a nevünket és címünket a rajz hátuljára, ők azt elviszik, elbírálják, és aki arra érdemesnek látszik, azt behívják felvételire. Aztán jött is az értesítés, pont – az ott egyébként kötelező – iskolai záróvizsga napjára. Előre vettek a sorban, hogy a repülőt még elérjük az édesanyámmal, akinek megmondta az igazgatónő, hogy csak azért engedtek át román nyelvből, hogy felvételizhessek. Ennyi hasznom azért lett a dologból.

Gondolom, nagy volt az izgalom. Ekkor már nyilván gondoltál a művészpályára, meg a megnyíló lehetőségekre. Egy karnyújtásnyi közelségben, hogy a firkálgatásból valami nagyobb dolog következzék!

Nem nagyon lelkesített a dolog. Én is, mint a többi hasonszőrű gyerek dolgozni készültem, nem művészpályára. Nem is nagyon tudtam, mi az. A felvételi azért sikerült. De mindjárt hátrányból indultam, mert a többségükben művészeti iskolából érkezett társaim már tanultak és tudtak rajzolni. Én persze láttam a rajzokon a különbséget. Amikor hazamentem megkerestem azt a bizonyos művésztanárt és mondtam neki, hogy bár felvettek, én nem megyek, mert ekkora hátrányt nem fogok tudni ledolgozni. Ő mondta, csak menjek, majd segít. El is jártam hozzá egész nyáron, ingyen és bérmentve foglalkozott velem. Ilyen előtanulmányok után kerültem be az iskolába. Voltunk néhányan ilyenformák, de a harmadik év felére utolértük, majd le is hagytuk az alaposabb előképzettséggel indulók többségét. Aztán érettségiztünk, szakmából is, jómagam az általam választott szakiránynak megfelelően, szobrászatból Mindenki portrét csinált, de én az iskola által felkínált modell helyett jártamban keltemben egy zöldséges boltban találtam egy szép lányt, és megfűztem, hogy jöjjön el modellnek. Két hétig dolgoztam a vizsgaportrén és sikerült, jeles lettem belőle.

Ez már azért igazi lökés lehetett a művészpálya, a művészeti tanulmányok folytatása felé. Bizonyára számos alkalmad nyílt megbarátkozni a művésszé válás gondolatával. A tehetségedet illetően már aligha lehettek kétségeid. Szóval, irány a Főiskola?

Egy fenét, irány Szatmárnémeti, mondván, hogy befejeztem a művészeti tanulmányokat, gyerünk dolgozni. Persze csak úgy feketén. Az én osztályomat ugyanis érettségi előtt valahogy elfelejtették besorozni, aminek én örültem, mert nem fűlött a fogam a katonásdihoz. De ha akkor hivatalos munkát vállaltam volna, azonnal besoroznak. Amolyan maszek munkára beszegődtem egy román fickó műhelyébe, ahol fémet martunk, tüskéket vertünk alumínium lemezbe, lemezt domborítottam, mindenféle fémmunkát végeztem, olyanokat, amit az iskolában tanultunk. Volt egy kiváló tanárunk, Hunyadi Lászlónak hívták, nagyon jó szobrász volt, aki beengedett a műhelyébe, tőle sokat tanultam. A többiek meg az igazgató, Izsák Márton műtermébe jártak követ faragni, a nagy szobrok készítésénél az agyagot az állványon le-föl cipelni, remélve hogy számtanból, fizikából. románból vagy történelemből átmennek majd. A számtannal meg a románnal nekem is gondom volt, de a tanári konferencián az igazgató azt mondta a számtantanárnak: hagyjátok már azt a gyereket, ez szobrász akar lenni nem matematikus, nagyon jó szobrász lesz, hadd menjen. Azért románból többször is pótvizsgáznom kellett, de végül abból is átmentem.

Volt benned valami különös ellenszenv vagy elhatározott ellenállás a román nyelvvel szemben, hogy ilyen nehezen ment?

Nem, dehogy. Egyszerűen, az atya úristennek, nem ment a fejembe. Igyekeztem volna én, de nem ment. Lehet persze, hogy a sok lógás is közrejátszott. Érdekes, hogy a francia, az igen, talán a tanárnő miatt, vagy mit tudom én valami miatt kedves volt nekem, az ment. Harmadik év végére már szabadon beszélgettünk, mondjuk egy alapnyelvi vizsga szintjén. Amikor később Párizsban jártunk, egészen jól ment. Ma már ritkábban járunk arra.

Gondolom, egy idő után a maszekolás nem elégített ki. Egyáltalán, hogy határoztad el magad végül a Főiskolára?

Először visszamentem az általános iskolából ismert tanáromhoz, Csató Sándorhoz. Kérdeztem tőle, nem tud-e valami nekem való munkát. Ő művész létére amolyan ezermester is volt. A nyomdai vésnöki munkától a propellertervezésig mindennel foglalkozott. Hát van, volna – mondta –, a Szatmári Színház aranyozott ornamentikáját kellene felújítani. Leszedni az eredetit, a még ép részekből rekonstruálni a hiányzókat. és újra díszíteni az egészet. A díszítés alapanyaga aranyozott papír volt, én a forma és negatív készítéshez értettem, így elvállaltuk, illetve ő elvállalta, én meg továbbra is maszekolva bedolgoztam neki. Akkoriban a színházban senki nem kérdezte, hogy hivatalosan dolgozok vagy se. Jó munka volt, másodmagammal végeztük. Én még azért visszajártam a román fickó műhelyébe is dolgozni. Aztán jöttek a papok, hogy fessek nekik templomi zászlókat. Hozták az anyagot, a mintát, én elvállaltam és megcsináltam. Így húztam ki egy évet. Aztán gondoltam, csavargok egyet és visszalátogattam Marosvásárhelyre, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba. Ott futottam össze egyik volt tanárommal, aki kérdezte, hova járok? Kolozsvárra vagy Bukarestbe. Mondtam, sehová! Hogy-hogy? – kérdezte. Hát se pénzem, se hátterem, úgy gondoltam abbahagyom. Meg vagy te őrülve, mondta, egy egyetemistának nem kell pénz. Arra van az ösztöndíj. Menj csak el felvételizni, már gimnazistaként olyan munkákat csináltál, mint a másodéves főiskolások, neked ott a helyed. Szóval, fölpiszkálta az agyam. A színházi munkával amúgy is végeztünk. Gondoltam, elmegyek felvételizni. Úgyse fog sikerülni, de legalább megpróbálom. Közben ismeretség révén felvettek egy bútorgyárba, úgy mondták, tervezőnek. Valójában propagandaanyagokat, fénykép után képeket kellett festenem. Mindegy, munka volt. Két hónapja dolgoztam ott, így szabadságot még nem kérhettem. Hogy a csudába menjek el a felvételire? Egy orvos haverommal kitaláltuk, hogy vírusos tüdőgyulladással kiír betegszabadságra. Elmentem hát felvételizni. De türelmetlenségemben, mondván, hogy biztos nem sikerült, meg se vártam az eredményt. Otthon a volt rajztanárom persze kérdezte, hogy miként sikerült? Én nem tudom, mondtam, nem vártam meg az eredményt. Meg vagy te bolondulva, mérgeskedett, azt azért csak meg várja az ember. Aztán fogta a telefont és néhány perc alatt kiderítette, hogy sikerült. Az nem lehet, hitetlenkedtem. De bizony sikerült. Akkor aztán irány vissza Kolozsvárra, beiratkozni. A bútorgyári kollégák, amikor visszamentem, kérdezték, hogy miként vagyok, meggyógyultam-e? Én aztán bevallottam, hogy nem is voltam beteg, de mivel szabadságom nem volt, csak így tudtam elmenni a felvételire. Ha nem sikerült volna, maradnék, de így, hogy sikerült, hát mennem kell. Te nem is voltál beteg? – hüledezett a főnök. Ha mondod, elengedtünk volna, így meg mindent fertőtleníteni meg sterilizálni kellett, nehogy továbbterjedjen a nyavalyád! Mondott hozzá néhány cifrát, aztán persze jót nevettünk a dolgon.

A főiskolai tanulmányok tehát Kolozsváron kezdődtek, majd Budapesten folytatódtak és végződtek. Ez így elég kalandosnak hat. Hogy is volt ez?

Közben azért folyt a levélváltás, ki is jöttem Magyarországra, láttuk is – lemeóztuk – egymást a kedvessel. Ez így persze rejtélyesnek hat. Pedig egyszerű a történet. Az egyik barátom betetette a nevét és a címét az Ifjúsági Magazinba, hogy Romániából magyarországi levelezőpartnereket keres. Jött is jelentkező bőséggel. A levelek egy részén jót mulattunk, de sok értékesnek tűnő kapcsolat kínálkozott bennük. Be is kapcsolódott az osztály nagy része, én vagy nyolc partnerrel leveleztem: fiúkkal, lányokkal, Szolnokról egy egész osztállyal. Őket például nagyon érdekelte a romániai helyzet. Amit erről írtam még osztályfőnöki órára is bevitte a tanáruk. Aztán szép lassan elfogytak a partnerek, csak ez a lány maradt. Az osztályból egyébként én voltam az egyetlen, aki úgymond, profitáltam a levélváltásokból, merthogy ebből szerelem, majd később házasság lett, meg áttelepülés. No, ez aztán egy iszonyatos hercehurca volt. Kaptam egy papírt, rajta 16 vagy nem tudom hány intézmény, hatóság, cég neve és címe, ahonnan nekem mindenféle pecsétes papírokat kellett szereznem arról, hogy nem tartozok senkinek, semmivel. Volt ovális, kör, négy és háromszögletű pecsét, meg minden. Én, mint egy buldog, nem gondolkodtam, csak mentem, mindenhova, ahova csak mondták. Úgy gondoltam, hogy először összeházasodunk, aztán majd lesz valahogy, egyszer csak végére érünk a papírozásnak. De a házassághoz is engedélyt kellett kérni az Államtanácstól, meg hozzá sok igazolás. Közben persze tanultam. Másodéves voltam 1971-ben, amikor jött az árvíz, a Szamos visszafoglalta a régi medrét, elöntötte fél Szatmárt, a mi házunkat is elmosta. A károsultak közül szociális lakást csak az kapott, aki társadalmi munkát is végzett. Anyám már nem tudott dolgozni, helyette én mentem, így egy év halasztást kellett kérnem. Őrizgettem a házat, mindenféle alibi munkákat végeztettek velünk a „szocialista szombatokon”, de végül megkaptuk a lakást. A házasságot már 1971-ben megkötöttük, hátra volt még a kitelepülés. Egy évig tartott, amíg az államtanácsi engedélyt meg a papírokat sikerült megszereznünk. A Kolozsvárra történt felvételemet követően persze azonnal besoroztak, de el nem vittek, mert tanultam. A katonai állományból való kivételről szóló igazolást némi csalafintasággal és szerencsével az utolsó pillanatban sikerült megszereznem. Így aztán a házasságkötés után egy évvel kezünkben volt az útlevél. A Magyar Nagykövetségen ugyan még kekeckedtek velünk egy kicsit, mondván, hogy előbb a befogadási okmányokat kellet volna beszerezni, s csak az után az elbocsátó iratokat, de végül a magyar vízumot is megkaptuk. Még hazamentünk elbúcsúzni Szatmárnémetibe, hogy aztán a frászt hozzák rám, mert behívattak a rendőrségre. Szerencsére csak a Ceausescu elvtárs fogadására készült tablót kellett feliratoznom, persze rohammunkában. A munkabérem egy szalonnázó kés lett, amit barátsága jeléül a rendőrfőnöktől kaptam Szóval így írtam ki magam Romániából. Olyan 15 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy én ebből az országból, mindegy hova, de elmegyek. Új ország, új család, új élet... elképzelhető az akkori lelkiállapotom?

Az életben szinte törvényszerű, hogy az ilyen eufóriákat a kényszerű kijózanodás követi. Hogy sikerült bejutni a főiskolára, beilleszkedni a magyarországi viszonyokba?

Akkoriban nem volt mindennapi a mi esetünk. Gyakran találtam magam járatlan ösvényen. A főiskolára könnyen bejutottam, igaz, a kolozsvári két és fél évből csak egyet írtak jóvá, de másodévesként, minden egyéb nehezítő körülmény nélkül folytathattam a tanulmányaimat. A kollégium, az más helyzet volt, ott nem kaptam helyet, bár tudtam, hogy vannak üres szobák, és pestiek is laktak benne, nem tudtam elintézni. Nekem Rácalmásról kellett ingáznom. Akár Kolozsváron, itt is sok volt a lógás, mert a gyerekek is jöttek, meg valamit dolgoznom is muszáj volt, de azért haladtam a tanulással is. Amikor a Domanovszky meghalt, az új rektor, a Somogyi idején, már kaptam kollégiumot. Az itteni Főiskola működése merőben más volt, mint a kolozsvári. Ott nagyon komolyan tanítani akarták a hallgatókat. Engem meg is zavart, hogy mindent elölről – a kockák rajzolgatásától – kellett kezdenem, de aztán egymásra épülő, egyre bonyolultabb feladatokkal szembesültünk, azt meg már élveztem. Itt szabadabb volt ugyan a légkör, de nem volt a képzésnek átlátható vonulata, és olykor a szervezetlenség miatt a körülmények is hagytak kívánni valót maguk után. Én nem is mindig tudtam befogni a szám. A Páczaytól meg is kaptam, hogy „Mit akar itt, ez az Erdélyből jött dekadens formalizmuson nevelkedett jöttment, ne kettesével vegye itt a lépcsőfokokat, nyugi-nyugi lesz még ideje művészkedni!” Itt a mester-tanítvány viszony volt a divat, úgy is kellett őket hívni: Mester! Mindegy, elvégeztem, onnan is megtanultam, amit lehetett és érdemes volt.

A tanulmányok befejezése után szinte azonnal Szekszárdra kerültél. Mért pont ide, Tolnába és hogyan?

Úgy, hogy a volt feleségem Tolna megyei, itt érettségizett. Mániája volt, hogy Szekszárd a világ közepe. Rácalmáson laktunk még, és eredetileg Dunaújvárosban igényeltünk lakást, amikor egy rádióműsorban a Fertőszögi Béláné Erzsike épp arról nyilatkozott, hogy, mivel Tolnában nem élnek művészek, szocialista szerződésekkel szeretnének a Főiskoláról fiatal tehetségeket idekötni, illetve idecsábítani. No, mondom, itt a nagy lehetőség! Jöttünk is azonnal, és aláírtam egy szerződést havi 800 forintos ösztöndíjról, meg hogy a diploma megszerzése után ide költözünk, ők lakást, műtermet és munkalehetőséget biztosítanak. Annyira beleéltük magunkat, hogy a részünkre épp akkor kiutalt dunaújvárosi lakást visszaadtuk, mondván, hogy Szekszárdon várnak minket. Aztán, amikor a friss diplomával bekopogtattam a Tolna Megyei Tanács Művelődési osztályára, kiderült, se lakás, se műterem, se állás. A maximum, hogy a felvett ösztöndíjat nem kell visszafizetnem, és ha mégis adódna valami állás, majd értesítenek. Alsónánára – bár hely lett volna – nem kellettem tanárnak, mert egy művész csak ugródeszkának használja az iskolát. Bogyiszlóra mehettem ugyan tanárnak, szolgálati lakást is kaptam, de a műterem biztosítására vonatkozó kötelezettségét hamar megszegte az iskola. A megyétől egy szerény három hónapos ösztöndíjat is kaptam, aminek persze örültem, de végleges megoldást nem kínált. Akkor jött a Csatári Kerámia Üzem. Először csak agyagért mentem oda, de mondták, hogy azt igényelni kell a központi építőanyag ellátótól. Ott aztán, megtudva, hogy kerámiát szoktam tervezni, rábeszéltek, hogy vállaljam el az üzem vezetését. Már amúgy is elegem volt a bogyiszlói iskolaigazgató basáskodásából, elvállaltam. Két és fél nehéz évet töltöttem ott. Nyereségesek lettünk ugyan, de felülről beleavatkoztak az árképzésbe, hiába harcoltam az emberekért, a jobb munkakörülményekért, a folyamatos munkalehetőségért, minduntalan azzal kellett szembesülnöm, hogy a felsőbbségnek ez az üzem nem fontos, az igyekezetemmel kényelmetlen, csak útban lévő ember vagyok. Belefáradtam, feladtam. Ez után következett a Decsi Háziipari Szövetkezet, a Gyermekek Háza, majd az önálló szabadúszás.

 

***

 

Nézem ezt a mackós kinézete ellenére fáradhatatlanul örökmozgó embert, ahogy bosszús morgolódásait elhessegeti azzal a még mindig kamaszos mosollyal, amit az elmúlt harminc évben olyannyira megszoktam tőle. Mert a történet további része, már egy kölcsönösen kiismert világról, a többnyire közösen megélt élményekről, történésekről, tapasztalatokról szól. Innen már jobban érzékelhető, a már ismertnek gondolt arcél, a mögötte megmutatkozó személyiség. Ez a – mondjuk így – nyilvános én. Az eddigiek tükrében persze egy kicsit minden más megvilágítást, teret és dimenziót kap. Már a hiányérzetem is múlik, mert az olykor zavarba ejtő, jobb esetben csak művészi hóbortnak tűnő mozzanatok erősen eltökélt akarássá, igazi mély forrásból táplálkozó létfilozófiává nemesülnek.

Nevében a Szatmári már nem egyszerű megkülönböztető előnév, hanem maga a megjelölt hovatartozás. Országot cserélt, nem hazát. A megjelöltség a Szamos által elmosott szülőháztól az egyetemesség felé törekvő mégis vállalt magyar mivolt önmeghatározása.

A kelet-közép-európai árvízsors, hány megvalósulni látszó reményt, hitet, tervet, személyesnek számító értéket, életdarabot sodort ki az életéből, de ő az apja példázatával perlekedve, a házat, az épületet téglánként, a műhelyt szerszámonként összegyűjtögetve építkezett tovább abból, ami megmaradt. Visszatekintve meg leginkább arra emlékszik, hogy a Szamos vize olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle!

Sajátos „mégis-morálja”: az úgysem fog sikerülni, de legalább megpróbáltam, nem valami kishitűségi megnyilvánulás, hanem a soha meg nem hátrálás gesztusa. Az ilyen hozzáállást nem lehet megverni, annulálni, s ami a legfontosabb leírni sem. Ez az, ami sikerré teszi, már magát a megmutatkozást is. A sztoicista különös bölcselete ez.

Ugyancsak az apa mutatta példázattal vitázik, amikor nem engedi, hogy bármi, amit a létfenntartásért csinál, elé tolakodjon a művészetnek, fontosabbá váljon számára az alkotásnál. Számára az az iskola, ahol nem a gyerek, a minőségi pedagógusmunka áll a középpontban, tartósan nem elviselhető, az üzem, ahol nem a gazdasági racionalitás, hanem a presztízsszempontok diktálnak, ahol az esztétikai érték az alantas vásárlói igények kielégítését szolgáló fogyasztási cikké aljasul, érdektelen.

Egyszerűen nem hajlandó mást mondani, csak amit gondol, csinálni is, csak azt, amit helyesnek tart. Különösen, ha az alkotásról van szó. A Szamosban fürdőző gyerek örömével lubickol az alkotó fantázia szabadságában, a gatyát meg szárazon tartani a parton hagyja. Nem egyszerű szemlélődő, szenvedélyesen kutató alkat. Ezer szállal kötődik már Szekszárdhoz, de útban az egyetemes felé, ez a lokalitás a szuverenitását érintetlenül hagyja.

Nem az iskolateremtés szándéka vezérelte, amikor 1993-ban megalapította a Szekszárdi Forma Symposion nemzetközi bronz szobrászati alkotótelepet, amely az egyik legnagyobb bronzöntő alkotótelep lett Magyarországon, és szakmai elismertsége messze túlnőtte az ország határait. Nem tanítványokkal, inkább mesterekkel vette magát körbe, mert az elérhető legmagasabb tudás felé törekedett, és törekszik ma is.

Tele volt és van tervekkel, elképzelésekkel: tucatnyi művész alkothatna életművet abból, amit majd ezekből hátrahagyok – szokása mondani büszkén, de némi keserűséggel a hangjában. Új utakat kereső és mutató elképzeléseit gyakran fogadja értetlenség, de a legtöbbet – támogatással vagy egyedül –, sikerre viszi. Persze az a Szamos-ár-sors olykor mégis arra készteti, hogy, ha máshonnan közelítve is, de újrakezdje.

Viaszelvesztési technikával bronzból öntött kisplasztikái az alkotói tehetségen túl kivételes mesterségbeli tudásról tanúskodnak. Az öntőműhelyben mindent személyesen vezet, vagy maga csinál, beleadva a titkokkal varázsos, egyszeri és megismételhetetlen öntési folyamatba azt a személyességet, amely nem osztozik a felelősségen, hogy ne kelljen a sikerért se adósa lenni senkinek. Ismeri, mert alaposan tanulmányozta, az anyag szerkezetét, öntés közbeni viselkedését, a statika törvényeit, korlátait és lehetőségeit, a térszerkesztés szabályait, szóval mindent, amit karcsú és lendületes kisplasztikáinak, vagy épp monumentálisabb köztéri alkotásainak már a mintázásakor számításba kell vennie. Így tud egyszerre szürreális, expresszív, a képzeteket kötetlenül társító gondolkodásmódhoz elég szabad lenni. Nem célom és tisztem művészetelméleti elemzésekbe bonyolódni. Megteszik azt a nálam avatottabbak. Mivel termékeny, köztereken folyton, tárlatokon rendszeresen látható, műveiben minduntalan megmutatkozó művész, a szakma, a kortárs művészetkritika ki sem kerülhette őt az elmúlt évtizedekben. Ha nem csak formabontó, de zajos is lenne, tán több szó esne róla, de akkor valami másról szólnának a híradások. Különben is, jobban szereti, ha a művek beszélnek helyette. Beszélnek is, hol líraian, szeretetteljes humorral, hol drámaian kifejezve az ezredforduló félelmektől terhes életérzését, de mindig absztrahált formákban. Merthogy a műalkotás inkább a lelki kivetülések, mint a megélt élmények és tapasztalások tükre, s mint ilyen, marad önmagából megmagyarázhatatlan rejtély.

Engem is az izgatott leginkább, honnan támadt az életörömnek, az iróniának, az elemien ösztönösnek és a filozofikusan intellektuálisnak az a sajátos és különös személyiségelegye, akit Szatmári Juhos Lászlónak hívnak. Célom a titkok feltárása, a hiányok kitöltése volt. Persze, tudtam, hogy nem fog sikerülni, de legalább megpróbáltam.

 

 

A regeszarvashoz

(Szatmári Juhos Lászlónak)

 

A lombon, látod, sebet ejt az agancs,

bár izmos a test, szikár és tünékeny,

erős akarása legvégül fennakad

az örökkel elburjánzott

erdők sűrűjében.

 

Csapása végén, még remény a tisztás,

mélyre hajtva bár, dísz a méltósága,

kopóugatásnak való út az ösvény,

ott, ahol a szabad járást

ágak boga zárja.

 

A sebbel persze gyógyul, ami vérzik,

nem nézve álnok bőr alá fúrt szálkát,

szabad hát a vadhoz illő némasággal,

fittyet hányva fájdalomra,

kitörni, ha bántják.

 

Ne szánd, ha végül beléd hal a tövis,

s ne szánd a konok, sebet ejtő ágat,

keservével fizet véres agancsáért,

ki a sűrűn utat törni

emelt fővel vágtat.

  
  

Megjelent: 2015-09-10 16:00:00

 

Kis Pál István (1951-2021) költő és tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.