Nagy Norbert: Maradok, lehetek
Maradok, lehetek
Nekem szerencsém volt,
hogy hirdessem magam
s ne legyek rejtjel.
Őslelet vagyok.
nem az utca,
engem még anyám nevelt fel.
Ezért lehet, hogy a
puszta földeket,
olykor
szebbnek érzem
a magam szemében,
s alkotok
magamnak:
„Szép szabadság…”
Harsány, elhízott hatalmak
eladták fejem felől
az eget rabnak.
Látod, a nem-értés
lett a közös sorsunk.
Ez az, mit veled,
kit már „nem emel fel semmi”,
egymás közt szépen megosztunk,
míg nézzük a tavon lépkedőt.
S álmodunk…
Körénk házat,
fejünk fölé tetőt.
A rakodópart kövén
egymás mellé ültünk.
Hittük, hogy majd mi is…
hát bátran elvegyültünk.
De most?
Most mi lesz?
Te tudod?
Nézd, a vízen
végleg elúszott a dinnyehéj
s itt minden a régi.
Emlékszel?
„Csak fecseg a felszín és hallgat a mély…”
Attila eszel velem?
Nekem még van egy kis kenyerem,
s te, aki láttál folyni vért,
tudod, hogy ez is kegyelem.
Van párnám is,
lehajtani fejünk,
s a békén, mit cipelsz,
majd osztozunk a csenddel.
De jó, hogy lettél, aki vagy,
s maradtál.
Így maradok én is.
S talán még lehetek Ember…
/2018./
Megjelent: 2018-09-26 08:00:49
 |
|
Nagy Norbert (1975) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
