VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Vadas Tibor: A dolgok megközelítése
A gondolat néha elhagyja a hétköznapokat, maga alá gyűrve vihart és szelet, a magasba tör, majd súlytalanul megpihen a légritka terekben, alátekintve figyel és összevet, óceán áramlást, szárazföld kitárulkozást, állati és emberi történetet. Ilyenkor, ha a gondolat elhagyta a hétköznapokat úgy érezzük nincs dolgos keze, fantázia és képzelgés birodalma csak, könnyedén, mint kesztyűt fordít ki, izmusokat és tanokat. Egy másik meghitt pillanatban, mikor a képzelet a jövőnkben matat, újból eltakart marad a teóriák és ideológiák kapcsolódása személyes sorsunkkal. Felvetődik (jogosan), hogy nem a jövőn kell ábrándozni leengedett karokkal, ha a jelenben halomba gyűlik és felgyűrt ingujjra vár a sok javítanivaló. A jövő eszménye amúgy is lerágott csont, harsogó óriásplakátjain történelmi fordulópontokon szédítettek már eleget, de a becsapottak nehezen hisznek újra, mivel a sokszor beígért jobb jövő, ím megérkezett. Itt áll előttünk, testi hibáit takargatva csupaszon, valós gondok székét tolva alánk, s tanakodhatunk a fal felé fordulva elvesztett illúzióinkról, szekrények mélyére rejtett noteszes vágyainkról, az együtt tervezett életről, külön megélt valóságról, együtt és külön, mindenki másról, vagy mindenki magáról. A vitákra és eszmékre rálegyintünk, prostituált lett a gondolat, művészek, tudósok, gondolkodók jobb telkekért kiszolgálnak minden hatalmakat. Egymást kiismerve hinni már csak a rosszban hihetünk, a jóban: csendben reménykedhetünk. Ekkor a gondolat mely láthatatlanul mindig előttünk haladt, hátrafordulva visszaszól; figyelj, légy tudatos, őrizd az apró kis lázadásokat, ha közös és egyéni sorsod még fontos: tanulj, alkalmazz új számításokat.
**
Bennem a gondolat az erősebb, kezem kevésbé ügyes mikor szöget ütök a falba, vagy más mechanikus dolgot csavarozok, illesztek, cserélek és kalapálok, ezek látszat cselekedetek. A szögről, gyárak és üzemek, a kalapácsról, más ütést szolgáló analóg szerkezetek jutnak eszembe, bányák, munkahelyek és életek. Arcomat nézve úgy tűnik közönyöm palástolom, talán szavaidra sem figyelek eléggé, pedig csak képzeletem napi gyakorló köreit futom újra be, sorrendet tévesztve köszönés helyett búcsúzkodom, ahogy jövök és megyek, kilincseken kezem, szemembe nincs könny, az befelé pereg, rejtve marad, mint napsütésben az éji terek. Mint morzsányi víz a városi víznyomó csövekben egymás mellett haladunk, nem tudva a meglévő le és elágazásokról, csak véletlennek hitt és korlátok közé szorított találkozásokról, konkrét sikerekről és felmagasztalásokról, beszélünk konkrét kudarcokról, elesettségről, gennyes gócokról, a vírusokról, a rákról. A létezés nyomása egymáshoz szorítja testünk, és mikor egy oldalkijáraton távozunk, a rendszer új jelentkezőket fogad továbbműködve fennmarad. Közben minden cselekedetünk önző fajunkat szolgálja, mikor éhesen új eszméket és forradalmakat tervezünk; a fajunkért koplalunk, s ha jóllakva örömmel párosodunk; hasznait fajunk élvezi. Ez a mi utunk, amit összefoglalva civilizációnak nevezünk, mely nem önmagában jó vagy gonosz, megtagadni, de megkoronázni sem kell, hiszen nem más, mint történetünk, az ember története. Gondolkodj értünk szabadon, elszakadva csapdákban vergődő, begörcsölt ideológiáktól, akár ismételd naponta el, nem minden mit megáld a kor jó és nemes, és amit a többség nem ért, az sem mindig rettenetes.
Megjelent: 2016-05-17 07:00:00
![]() |