Vadas Tibor: Ikercsillagok
Egyszer a végére ér minden bánat,
félnünk sem kell már többé semmitől,
a rossz másik bolygót keres magának,
és felnéz az ember, keserveiből.
Ha látni megtanult, új világot lát,
a rettegés sötét évezredeit
sarokba hajítja, mint öreg diák
vizsga után a kopott könyveit.
A nyomorúság országlása helyén,
szép városok serdülnek az égbe fel,
lelkünkben új hajtást hoz a remény,
már élni tud, lehetőségeivel.
Nem lesz gazdag, szegény, úr és szolga,
mert nem lesz akarat, amely az ész, hit,
jog eredményeit markában tartva,
haláltusára ítélje társait.
És nem lesz betegség, burjánzó fekély,
háború, katasztrófa, gyors baleset,
nem leszünk vádlottak romos tájakért,
hogy éltünk, nem dobhat ránk senki követ.
Mikor a végére ér minden bánat,
félnünk már nem kell többé semmitől,
a rossz másik bolygót keres magának,
és felnéz az ember, keserveiből.
**
Ne nézz így, a hideg futkos hátamon,
bánatos szemeid látni sem bírom,
szerelmes élethez nincsen jó szavad,
mutass sebeket, melyeknek hőse vagy.
Ha szülőföldem tépik, szaladjak messze?
Családom, nőm bántják, fussak valamerre?
Zokogjak tehetetlen a halál lábainál?
Legyek gyengébb sorsom kiskirályainál?
Hát nem ! Állj föl, essünk már egymásnak,
recsegjen a borda, szakadjon a bánat,
ki a pillanatot irgalmáért éli,
csak alamizsnát van joga remélni.
Ha magam emelve társam lenyomom,
ölelésem fojtó szorításba hajtom,
örök szabály, hogy lesznek áldozatok,
így tudok élni, törvényt nem én hozok.
Mikor az elmúlás kútjába ugrunk,
halljék fel onnan is dühödt párbajunk,
csókra ha nyújtom véres számat,
szeresd a vérem, s csókod rámtalálhat.
**
Szavaim közé az űr feszül,
azért van mind egyedül.
Mégis ha tág terekbe nézek,
mozdul tudatom, vagy a lélek,
szó, szót követ, mondatot keres
utat rak az űrbe, azon mehess.
Melegítő fény kell a testnek,
de sötét éj, csillagot keresned,
és csönd kell, igazzá lett szavak,
hogy lobogva virágozzanak.
Csillagait ránk szórja az éj,
kettő fontos csak, furcsa szeszély,
az egyik, szép vágyaink napja,
szellemünk és hitünk csillaga,
a másik, testünk mohó vére,
biológiánk vad szüksége.
Forognak egymás hű egében,
bogárrajzás, csillagréten.
..
Megjelent: 2016-02-16 08:00:00
 |
|
Vadas Tibor |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
