Fürész Veronika: (Egyszer elbeszélgettem az Istennel...)
Egyszer elbeszélgettem az Istennel.
Egy szűk utcában álltam,
előttem sötét házfalak.
Szűrődő fény díszítette
az elhalt, hűs sarkokat.
Megállt előttem, s én mozdulatlan vártam.
Valami értő, érző sóhajt keresve
a ház falába málltam.
Utánamnyúlt.
Éreztem a lüktető élet
fürge áramát,
mégis, szilárdan féltem:
tartottam a fal látszatát.
Szavak nélkül beszélt hozzám,
lassan a bőröm alá kúszott.
Szelíden, lágy kezével
újra a szűk ösvényre húzott.
Pőre voltam, fáztam, és szégyennel teli.
Kerültem tekintetét, hátha azt figyeli
mennyi csont és bőr az ára -
mindannak, mit életnek
hazudtam a ház falára.
Mint a kisgyerek, ha rossz fát tett a tűzre,
s füstje árulóként szenezte az eget:
láttam minden kétségemet,
ahogy kormozza a fellegeket.
Ő nem tett semmit, csak állt ott;
percenként teremtette a valóságot.
Hű tükörként fényét szórta,
az ég hamar a földbe szakadt.
Megérintett, könnyem szökött
s kimosta mind a titkokat.
~
Ím, így esett, hogy léthatáron állva
a vég ítéletet szült a halálra.
Az ember megistenült, s meglehet,
hogy vele együtt az isten megemberedett.
Megjelent: 2015-09-29 07:00:00
 |
|
Fürész Veronika (Székesfehérvár, 1985) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
