VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Balogh István Végezetül
Végezetül
Végezetül ez az osztály jutott nékem. Induláskor egyaránt sebzettek voltunk, Mindenki menekült valahonnan, Valakitől, és társa megtalálta társát. Hieroglif életek és egyszerű szavak, És rejtvények, rajzolva és írva. És megérkeztél, kicsim, Aradról, Azt sem mondták, kerülj beljebb! Hogy is mondták volna ezek, Ők nem tudják, mi a magyar ember, Azt meg végképp nem, ki! Ahhoz tudni kéne a névmásokat. A névmások, mondtam, tanítottam, Nyelvünk igaz enigmái és megfejtői, Hároméves korában már mindenki tud mindent, Nyelvében persze, jelentésében, Meg rétegeiben is, talán. De ötévesen sok mindent kiegészít, Csak a költészetet nem, mondja Weöres, De húszévesen már azt is megérti, Ezt is mondja Weöres, ha nem Kontárkodnak belemagyarázók az úton, Mert a vers elemzése rejtély, Egyetlen versnek ezer a megoldása, S mikor tudod az ezert, akkor jön, Bekövetkezik az ezeregy, de csak akkor!
Hát ezt tanítottam én mindegyik Osztályommal, ha sikerült. De az élet nem vers, ám Weöres örök! Ezt elfelejtettem megtanítani velük! Sokszor mondtam, az ezret, ezeregyet, Megjegyezték tán? Megjegyezték biztos. Megbíztak bennem.
Hajaj! Megbízni énbennem? Azt mondta a gyanús főszerkesztő, a tévedhetetlen: Tudom, miket csináltál annak idején. Ha megírod, lehozom, a legelső helyen! Azzal kezdem a folyóiratom! No, mi az: annak idején? Mi az: miket?
Egyáltalán? Mit is csinálhattam magyarként? Magyar nyelv és irodalom a kenyerem. Aztán: ki a megbízható forrásod, öreg? Aztán, mi az, folyóiratod? Aztán: ki is vagy te? Honnan az erő az ítélethez?
Jókát sirattuk, aztán ilyet mondott A sorstárs, akiről Jóka nem akart tudni, Aki mindenek után bevágódott.
Hajaj!
Elegem van ezekből, mondta Jóka Konyhaasztalunknál, mert ott mondhatta, Hozzánk eljött, amikor csak tehette.
És ez az én erőm, osztályom, Akiket hozzám söpört valami ronda szél, Ebből merítettem: Podolszki Jóska Szakálla árnyékából, mert vetett Árnyat az őszes, ritka szakáll, És ott kushadt életünk az ádámcsutka Tövénél: Úristen mindent lát!
Cipeli sebeit az osztályfőnök: Honnan és mióta, ki tudja, de a rákos Daganat az Izabella utcában kezdődött. Gion Nándival voltunk ott egyszerre, S együtt mentünk hivatali úristenek elé, Megnézték papírjainkat, s kórusban szóltak, Önök magyarok? Magyarok vagyunk, válaszoltuk, De hol írja ezt hivatalosan? Hol van az állítás alatt pecsét? Ez volt egyetlen kérdése A honnak. Hogyhogy hivatalosan? Az mi? A szerbek deklarálták-e rólunk, magyarok vagyunk? Ne bolondozzanak, kérem, szóltam, Gion Nándor József Attila-díjas magyar író... Kit érdekel a József Attila-díj? Aztán mi is az? Kinek is jár? Tátogott az íróasztal, jaj, milyen árvák, kiszolgáltatottak voltunk! Aztán Nándi munkakönyvében megtalálta a kulcsszót: Cirill betűkkel, magyar. Én perre kellett menjek Munkakönyvemért, mert el nem engedtek, Mert azt hangoztatták, énreám szükség vagyon. Nagy szükség ottan! Szabadkán. Ügyvéd barátom járta ki munkahelyről szabadulásomat.
Dúlt már a háború épp három éve, vadul. Mindenki kellett már, elestek, elszöktek. Nem az én háborúm hajtogattam és öreg is vagyok. Hogy legyek negyvenhét évesen gyalogos? Közben megsúgták, viszik a behívódat ez éjjel, öreg! Iszkiri! Amerre látsz fuss! Hátra ne nézz. Életünk elfért két bőröndben. Tizenöt éves Szamara a házunk.
Aztán Izabella utca. Magyar vagyok-e? Írásban bizonyítsam! Munkakönyv. Cirill betűkkel magyar.
Azért nehezen, per után, Szabadkán, magyar lettem. Kiadták obsitoslevelem. Azután, 1994-ben, belekötöttek Az Új magyar irodalmi lexikonba, ahogy Giont is, Ahogy más áttelepült akárkiket is, akik Igazgató-főszerkesztők is lettek, ideig-óráig, Aztán olyanokkal perlekedtek, Akiknek saruszíját sem illethetnék...
És megmaradtunk tizenketten, osztályom, Tovább léptünk, de a hozzánk csapódók közül Néhány megragadt: tizenheten Szerettük, becsültük már egymást! És tudtunk a problémákról, óvodai beszoktatásról. De nehezen bírta a kicsi a kötöttségeket... Unokáim voltak tán e kicsik! S velem virrasztottak iszonyú fájdalmamban, Ők mindannyian, de sikerült a nehéz műtét! Minden megfordult. A szél is. A Nap is, Hold is, a Csillagok is. Unokám született.
Jelentést írtam, mert kellett, Az érettségi bizottság elnökének, osztályomról. Maga író? – kérdezte az elnök. Tanár vagyok. Ám a lexikon is említ, Az irodalmi. – Ezt én sejtettem! – Mondta az elnök. – Az osztálya Remek magyardolgozatot írt! Az osztály: fiúk és lányok, közülük Némelyek anyák, némelyek Feleség karmai között vergődő Zsákmány! Emlékezni lesz majd Gyönyörű reátok, gyerekeim, suttogom magamnak, S előttem margaréta-virág, Teljes pompájában, tépdesem szirmát, Szeret-nem szeret, ó, engem ki szeret?
Menjetek, társaim, végezetül, vissza se nézzetek! Én már kristályosodom, diabéteszem Üstökön ragad, azért egy korty száraz bor Még elmegy. Rizling vagy juhfark, Csak savanyú legyen, és keserű, mint az epe, Mint a keresztfán szenvedőnek az ecet, Olyan megnyugtató. Szomjamat eloltó.
Menjetek, tizenhetek! Amerre szél nem fúj, Ahol sár sincs, S odaértek, ahol Föld Egybeér az Éggel!
Coda
Ó, ti, tizenhetek! Hol vagytok már! Egyik-másik nagyszülő tán? Unokám színötös volt, most egyetemi tanulmányait kezdi. Én bottal járok, ahogy a mesékben is egy nagyapához illik. Szakállat nem eresztettem, nincs bak hajlam bennem. Bottal járok. Költőtársam hagyta rám. Régi iskolánkba hívnak karácsonyt közösen várni, de utazni nem merek. Magas a busz, sok az utas. Jaj, még lelöknek! – sír feleségem. Ő már a lakásból szinte ki sem mozdul. Nézegetem a képeket. Utolsó találkozásunk érettségi szóbeli után volt Margiték gyönyörű kertjében. Ott még csak én voltam Ősz hajjal. Azóta kicsit fehérebb a fejem. Ó, tizenheteim! Ó, ti most merre jártok? Tudom, nagy a világ, de mindenütt hepehupás az ég. Ó, az a nagy kék Ég!
2007. június 19. – 2025. december 22. – 2026. szeptember 11.
Megjelent: 2026-10-01 20:00:00
|
