Cselenyák Imre: Plazmás az égben
–Szoktál emlékezni „arra”
–Gyakran. A tények és déjá vu bűös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtőnek a meg sem történtek is.
–FERI BÁTYÁD…
–Nem a legkorszerűb üzem a miénk –magyarázza Molnár műezető – ez van, inkább hasonlít egy középkori alkimista barlanghoz, de jó kis csapat jött össze, majd meglátja, családias hangulat, móka meg minden…Ez itt a labor, egyben tartózkodó, cigarettázni csak itt lehet…Új kolléga! –mutatja be Molnár műezető. –Jöjjön, menjünk tovább…A dekantálóban vagyunk, látja, ezekben a nagy edényekben ülepszik a szérum, a pincét meg a vegyszerraktárt majd későb az Attila megmutatja…Legfontosabb hely a fugaterem, nincs itt valami meleg, tudja, általában mínusz tizenkét fokban kell dolgozni, na nem hosszú ideig, különben megromlana a plazma.
–Nem szokott itt nagyon büdös lenni?
–Dehogy! –tiltakozik a műezető. –Az volna ám a cifra, ha megbuggyanna a vér, vagy valami!…Hát, egyszerűn szólva ennyi, jó munkát kívánok, érezze magát otthon nálunk, lehet, pár év múlva maga lesz a főök, én pedig a beosztottja.
–Honnan jött? –kérdezi tőe Attila négyszemközt.
–Tegezz, rendben?
–Jó. Honnan kerültél ide?
–Utoljára a pénzverően dolgoztam. Az éremgalvanizáló üzemben.
–Miért jöttél el?
–Összebalhéztam a főökeimmel.
–Hol szeretnél lenni? Hidegben vagy melegben?
–Választhatok?
–Persze.
–Mit tanácsolsz?
–Legyél Gaál Imre bácsival meg velem a hidegben. Imre bácsi az ász, a legjobb szakember. Az ő keze alatt öröm dolgozni. Elvégezzük a munkát, és kalap-kabát, mehetünk haza. Feri bácsiék sokszor estig is elpiszmognak
–A drágalátos Kareszkáról ne vegyél példát –mondja neki a laborban Feri bácsi sokszemközt. –Nem egy rendes ember.
–Maradjon már, Feri bátyám! –felesel rá a sértett, kerek képén gúnyos vigyorral.
–Lusta, mint a dög, és semmi tisztelet nincs benne az időebbek iránt. A kajádat pedig dugjad el előe, mert mindent felfalna.
–Maga meg minden nap kifuttatja a kakaóját. Lesse már meg, hogy néz ki az a szerencsétlen rezsó.
–Láttam mongolokat –szólal meg az új fiú. –Mit keresnek ezek itt?
–Szakmai gyakorlaton vannak. Holnap hozzánk is irányítanak egy palacsinta képű.
–Ez az Attila marha erő gyerek –szavalja Ottó, a költő lelkű plazmás, aki verseivel szokta abajgatni munkatársait. –Fél kézzel emelgeti a kannákat, pedig az tele vérrel megvan legalább harminc kiló, le is szakadna a karom, ha én is úgy csinálnám, de nem is érdekel az egész, szarok bele, két hét múlva lepattanok, megyek vissza a régi szakmámba.
–Éspedig?
–Hullaszállítónak. Hidd el, az a legfrankóbb meló a világon. Sokszor van egy kis mellékes lóvé, meg ez, meg az, na ja, néha kicsit trutymós, de ki lehet bírni, baromi érdekes, egyforma halott nincs, mindegyikben van valami egyéni, meg olyan elvont, nézem őet, hát mintha sose lettek volna műödő emberek, már kezdettő élettelen lenne mind, bár nem tudom, mit szólnék, ha az anyámat látnám kiterítve…
Kiss Feri, akinek olyan a képe, mint a meggyűőött kátránypapír, megelégeli.
–Baszd meg, Ottó, te rosszabb vagy, mint a Kossuth Rádió, mert azt legalább ki lehet kapcsolni.
–Hangosak a fugák, mi?! –kiáltja Attila a mínusz tizenötben a fülébe. –Figyeld csak, hogy csinálja az Imre bácsi! Nagyon érti a dolgot, úgy ismeri a gépeket, mint a tenyerét! Mindjárt lehet töltögetni!
–FERI BÁTYÁD MÁN…
–Hogy legyen akkor, miszter? –kérdezi Molnár műezető Gaál Imrét az irodában.
–Hát, hogy is kék…Az öreg Ferkó, Gábor meg a…hogyishíjják mennek a vágóhídra, én Attilával meg Karcsival fogadom űet.
Megjelent: 2014-05-21 17:03:38
 |
|
Cselenyák Imre (Nyírkáta 1957. január 1.) elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
