Mozdulatlan pillanatok – gondolatok tükrében

Most, itt, íróként én vagyok a kakukktojás a költők és a fotóművészek között. Talán ezért is esett rám Lajos választása. Kicsit kívülről, de mint művész belülről is látom ezt a világot és át tudom érezni a feladat súlyát és szépségét.

A KÉVE már hagyományt teremtett, évente, a költészet napján, kiváló alkotásokkal örvendezteti meg a művészetre fogékony győrieket. A zseniális mozaikszó (kép vers) szemlélteti a művészetek összetartozását.

A művészet örök, emberen túli és nem függ a társadalomtól. Ott kezdődik, ahol nincs szabály és nincs kényszer. Amikor a dolgok közötti merev törvény megszűnik, a világot nem a tudomány kormányozza, az élet elkezd lüktetni. E nélkül az oldott, őszinte élet nélkül nincs művészet. Túlemelkedik a konkrét valóságon, s kerüli az ismétlést. A KÉVE tárlatokra ez különösen jellemző. Nincs két egyforma fotó és két hasonló vers. Minden alkotás egy külön világ.

A művészet befogadásához három feltételre van szükség: a műértőre, a műalkotásra és a köztük lévő „hídra”. Ez a híd a művész, aki benne foglaltatik a műalkotásban. Hídpénzt is szed: az elismerés és a siker ömlik a bankszámlájára. Amikor egy fotó vagy egy vers a misztériumhoz ér, szimbolikussá lesz. Nem az a fontos, amit logikailag jelent, hanem a lényeg, amit elhallgat, a kimondhatatlan.

A művészet erőfeszítés, hogy az embereket szembeállítsa a valósággal, a természet működését utánozza és nem alkotásait, a művész pedig az intuíció mélységével ismeri meg tárgyát. A művész a szabad ember, akinek művei teljes személyiségéből fakadnak. Egy mű, tartamától függetlenül is mély erkölcsiséget sugároz, s egyszeri szépségének erejével jobbá teszi az embert.

André Malraux úgy véli, hogy az ember annyit ér, amennyit változtat a világon. A valódi költőnek és fotóművésznek is ezt kell vallania, azért kell dolgoznia, hogy megtalálja a pontot, ahol változtatnia kell. Az életen, a világon, magán. Meg kell alkotnia azt, ami az ember fölött, az élet fölött és a természet fölött van. A művész a világot önmagán belül keresi, és amikor megtalálja, visszavetíti a világba. A hasonlítás és a hasonlat eszközeivel tudja érthetővé tenni az elvont dolgokat. Így kapja el a pillanatot, amit soha többé nem enged el.

A 21. századra az értékek kiürültek, az élet felgyorsult, és mindenki csak túl szeretne élni. A romlás az élet minden területén megfigyelhető. Meg kell becsülnünk azt a néhány értéket, ami megmaradt. A művészek tudnak ebben segíteni, de észre kell venni nélkülözhetetlen erőfeszítésüket. A művész a modern korban az egyetlen ember, aki szellemi értéket realizál, és a művészi munka az egyetlen, amely nem vált kínos rabszolgasággá, sőt amely vonzó, szép és egész maradt.

A költészetnek már történelme van, távlatokat nyit. Verbális művészet, ugyanis amikor az ember elkezdett írni, már hiányzott az élet teljessége, régebben az írás csak a túlfejlett társadalmakban létezett. Az élet teljessége szótlan, mint az öröm és elmondhatatlan, mint a szerelem. Amikor az ember beszél, szegényít. A költészet elmondja, mi az ember és a szellem közötti viszony. Sajnos, manapság ezt el kell mondani, mivel a verbális művészet az egyetlen eszköz, mely éreztetni tudja ennek fontosságát.

A mai költő felelőssége még nagyobb, mint elődeié. Meg kell találnia a gondolat szűk mezsgyéjét, amely még befogadható az új generációk részére is. Már Leonardo da Vinci összefoglalta a lényeget: „A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a költészet olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni.” Melyik a fontosabb? Egyik sem. Két művészeti ág között lehet szoros hasonlóság, mely analógián nyugszik.

A fotóművészet átvette a festészet mondanivalójának egy részét és a digitális technika segítségével közel került a fiatalokhoz is. A fotóművész felelőssége megegyezik a festőművészével. A modern ember csak klisékben tud látni, készen kapott sztereotipekben. A társadalmi tudat is belelát a látványba néhány kölcsönös dolgot vagy körülményt, befolyásolhatja a szemlélőt. Ez a látás sorvadását okozhatja. A fotóművész olyan művész, aki a szemével, az agyával és az érzéseivel is lát, így tudja formálni a jelenlegi társadalom látásmódját.

Műalkotást készíteni magánjellegű tevékenység, mivel a megfelelő pillanat csak a művészeké, mely megoszthatatlan. Talán ez generálja rossz tulajdonságaikat is. Ők is emberből vannak, szükségszerűen egoisták, hogy uralhassák a pillanatot, nem szeretik, ha zavarják őket. Nem túl segítőkészek, mert a saját időtlen életükben élnek. Néha nagyon féltékenyek a többi művészre, amikor rájönnek, hogy a másik kapta el a lét pillanatát és/vagy szépségét. De hát ezért is szeretik őket!

A Bölcsek Köve minden művész rendelkezésére áll. Aki birtokolja, meg tudja alkotni az igazi művet, a mesterművet, mely a világmindenség egysége. Ezt kívánom minden művésznek, aki alkotásaival megtisztelte a kiállítást.

Tenni kell a szépet, minden pillanatban, önmagunknak és másoknak is, függetlenül attól, hogy észreveszik- e vagy sem. John Lennon mondta: „Ne szomorkodj, ha valami szépet csinálsz, és senki sem veszi észre. A nap is minden reggel csodálatos előadást tart, pedig a közönség nagy része alszik.”