Lesi Zoltán: Tigrisem alvajár
Nem adok többet, hogy vigyázz rá, mint tigrisem
kinyúlna nálad. Amióta leestek a csíkjai,
apró ágacskáival mindenhova benőtte magát
a fekete. Levakarni se lehet, csak a jó illat győzheti
le. Messziről hozod a sárkány se látta anyagot,
a kémcső nem a szertárból való, de addig gondolkodsz,
amíg szavaim gonosznak érted és arról
beszélsz, hogy nem való neked, nem küldhetek
érted, pedig kezedben az illat meggyógyítana.
Vársz, hátha mégis a festett szemű
anya felkapcsolja a lámpát szétgombol
függönyt, ablakot. A csöpp fakorong
forgása a nap, de nem számolsz az idővel,
mert nem borítékolható, az illat beleeszi
magát a papírba. A tó tizenöt centi mély
szemedből nőtt víz. Egy kis idő múlva
tipegést hallok, tigrisem alvajáró a konyhában.
Szájára vette Alicet és egyszeriben
elfelejtett szépen beszélni, hosszúra
nyúltak a szavai, mint a világ leghosszabb
távcsöve. Karmaira harisnyát se húzott,
ilyenkor még a mosatlan edények is
kedvesek. Vízanyát elzárták, nem folyik
a csapból. Az illatot inkább ott keresd,
ahol a császárok laknak, dupla fedél alatt,
de addig pihenj egy kicsit, leültetlek ide
az ablak alá, miközben tigrisemnek enni adok.
Megjelent: 2014-08-06 18:58:51
 |
|
Lesi Zoltán (Gyula, 1982.) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
