Hepp Béla verse (Föl, alá, és vagy, Lakat-lan)
Föl, alá
Kínná fokozva végtelen magányom
mászkálok föl s alá, szűk a ketrec,
a rács árnya a kőpadlóra rányom...
úgy fáj hogy csak távolról szerethetsz.
Tudom, az ajtót én zártam be kulcsra,
határaim féktelen boldogság
volt érezni, s most összezúz egy furcsa
érzés miközben gondolok rád,
öt, hat, hét, fordul, és újra számolom,
sorok közé szorulnak a léptek,
bezár az egykor áhított oltalom
vagy ki, a világomból, Téged.
Ki kell jutnom, itt nincs, csak légüres tér,
csendjeimre válaszul ha ritkán
feleltek hívó hangjaid, kerestél,
hogy segíts a körém vont kalitkán
átjutni mielőtt megaszalna
a hús időre, s a tiszta szalma,
alom és álom közt nincs csak egy ékezet
öt, hat, hét, fordulok...
sohase létezett...
és vagy
Még félig alszom. Halkan zúg a messze
vagy bentről szól egy "hajnal egyszer lesz-e",
vagy gyilkos álmok járnak ki be rajtam
és nem tudom még, de már belehaltam,
és a szemhéjam mögött a túlvilág
remeg és lombos tengerparti fák
intenek, súgnak, maradj itt; és várnék,
magába olt a csöndben ringó árnyék,
a parttalan part katalógus-kéke,
és nem tudom, mennék, vagy maradnék-e
közel az álmokban szépre énekelthez...
s te unos-untalan új életre keltesz.
Lakat-lan
Hittük, hogy nem, de persze majd
a csend minket is összehajt
élére mint az ingeket,
kéket és álmos karmazsint,
fehéreket alkalmasint
rétegre réteg, eltemet,
múlnak az álmok - semmiség,
szabálytalanból új klisék
születnek észrevétlenül,
megszokjuk, én is megszokom
a szűkre zsúfolt polcokon
alul ki van, s ki van felül
Megjelent: 2018-08-25 08:30:20
 |
|
Hepp Béla – aLéb – (Budapest, 1961) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
