VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Köves István versei (Februári özvegyemnek, Hozzámköltöztatték a lányai, Jónás és az angyalok)
FEBRUÁRI ÖZVEGYEMNEK
Mondjátok meg: kivárta, hát hordhat palackzöld gyászruhát
arcomon mosoly-heggé simult a seb
nincs már, ki nem tudott nélküle élni a semmibe jár lábát lógázva félni
s motyog: a világ lett kevesebb
HOZZÁMKÖLTÖZTETTÉK A LÁNYAI
Általában a muskátlikról keveset tudok, az enyémről, aki anyámról maradt, kicsivel többet, évszakonként elforgatom, odébb tolom, óvatosan, mert a helyváltoztatást, megtapasztaltam, nem kedveli, vízből is keveset, és langyosan, esetleg kézmelegen, no, meg a hidegtől, huzattól kedvetlenül borzonganak cakkos, borostás, haragoszöld levelei, sértetten, de faládájában kedvvel nyújtóztatja gyökerecskéit, a levegőtlen műanyag kaspóban utálkozva izzadt, azóta szótlan csak a fényre kívánkozik, de nagyon. Nem mondanám zárkózottnak, de tény, hogy vannak titkai, virágot hogy mikor is hajt, előre csak ő tudja, azt meg, hogy miért, kinek, azt meg még úgy, nagyritkán virágzik bodrosat, váratlanul, én ugyan bíztatva csepegtetek keveset olykor a tövére valamiféle tápoldatot, de lehet, nem attól, talán csak valahogy megsejti, mit várok el tőle, s tényleg kedvemre akar tenni, ki tudja, hiszen összeszoktunk az évek során, összecsiszolódtunk, ezért is furcsállom, hogy kis ideje féltékenyen figyel, mióta asszonynénémet hozzám költöztették a lányai, nekik nincs rá idejük, életük folyvást egy rohanás, hétvégeken majd, ígérték, hogyne, természetesen, közben itt békében el lehet velem, elférünk bőven, van az a háttámlás öreg karszékem, majd abban kiültetem a folyosóra, ott reggeltől estig éri a nap, békén kuporoghat bolyhos berlinerkendőbe burkolva, lábán a kibütykölt mamamamusszal, figyeljen énrám, milyen zenét szerethet, ha már soha nem szól, csak les, könnytől fényes, apró gombszemével, némán, ellesz itt nálam, jól elleszünk, nénje, egyet se féljen, mi, meg a muskátli, ugye, megérdemeljük egymást.
JÓNÁS ÉS AZ ANGYALOK
A feltűnő, szokatlan ruhákat kedvelem, s ha tehetném, mindig kockás bohócnadrágban járnék, de temetésre azért, tudom, mi illik, mi nem.
Itt állok hát feketében, akár a magam sírja előtt, várom, hogy az égbolt hasadva megdördüljön, de csak egy szuperszonikus dübörög ki a felhők mögül.
Mondják, négy, öt fok körül, természetesen Celsiusban, a fű növekedése hirtelen megáll, s nem nő tovább, a libalegelőkön és a hősök emlékműve körül sem.
Álmodik ilyenkor a mező, vagy gondolkodik, ki tudja, temetőben járva, múzeumban forgolódva én is, egyre csak élőket keresek még, nem a rég holtakat.
Gyarapodik a múlt, fogy a jövő, sokasodik a megbánás, a ledöntött sírkő sem annak hiányzik, aki pihent alatta, a világ nagyjából föl van fedezve, katalogizálva feszeng.
Egy ideje kerülöm a kerítéseket, de még a partvonalat is, mindent, ami megoszt, vagy elválaszt, s ünnepeimen azzal vigasztalódom, hogy bár az ember nem eleve jó – de még könnyen azzá válhat.
Hisz magam is ártatlan vagyok, karomban békésen hunynak angyalok, siket-csöndes a világ, kozmikus lelke mozdulatlan és vacog, amikor végre tarka történetté érik a szikár tények vitája a ledér valósággal.
Látom? A sekély vízből felém egy elégedett, cet okádta Jónás lábal.
Megjelent: 2022-02-03 18:00:00
|
