Keresés a honlapon:

Bánfai Zsolt versei (Örvény, Planetárium)

 

 

 

 

Örvény

 

Csakráid surrogását hallani. Gerincedre

kövült a láva – gyöngyeidet, mint szaloncukrot

rejted sztaniolba, csörgő celofánba.

Savtalanítod gondolataid, át ne marják

az agyhártyát. Tüzet szítasz a szövetek alatt,

navigálod a boldogság ékköveit.

 

Kafkát olvasva lépek az örvénybe –

lobbanj, szűkülj a körbe, s vizsgáld meg,

ki maradt kinn, ki benned örökre.

 

Ha átsétálsz reggel az álmoskönyveken,

vidd hírét a fáknak – nézd őket, ahogy  

ráncos szemükkel vesédbe látnak. Repülj

anyagtalan, olvadj újabb megnyilvánulásba –

rovarként szüless újra, s készülj,

mint lélegzeted bogártestek között,

egy végső zuhanásra.

 

 

 

Planetárium

 

Mondataid ott zuhognak

a hallójáratok huzatos labiritusában –

csontrendszered árkaiban

iszappá sűrűsödött félszavak.

 

Lépteidet számolod –

a gravitáció most is ad némi esélyt,

hogy földkörüli útra állítsd

a szótlanságot.

 

Magaddal küzdesz újra –

de a változó holdfázisokra hárítod

a vérszint-emeledést.

 

Partra vitorlázik a holdfény

és nem kell hozzá tükör, hogy szemhéjad

alatt felfedezd a dagályt,

könnyzacskókban a közelgő cunamit –

 

aztán elmerülsz az égbolton,

és sosem tudod meg, hogy szűkülő pupillád

kinek a csuklójára kattintott

örök bilincset.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-10-13 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.